A kubai affér

By Nelson DeMille

Daniel Graham MacCormick - röviden Mac - élete nagyon is jónak tűnik. Harmincöt évesen Key Westben él, egy tizenkét méteres horgászhajó, a The Maine tulajdonosa, amelyet bérbe ad. Öt évet töltött a seregben, gyalogos tisztként kétszer szolgált Afganisztánban. Egy Ezüst Csillaggal, két Bíborszívvel valamint több olyan sebhellyel tért vissza, amelyek nem sülnek le, no meg a hajót terhelő jókora bankkölcsönnel. Igazság szerint Mac pénzügyei eléggé gyönge lábon állnak.
Egy napon a híres Zöld papagáj bárban ücsörög, s az életen elmélkedik, miközben Carlost várja, a sikeres miamii ügyvédet, akinek meglehetősen sok köze van Castro-ellenes csoportokhoz. Carlos ki akarja bérelni Macet meg a hajóját egy tíznapos horgászversenyre Kubába, ő azonban sejti, hogy többről van szó, és elutasítja az ügyvéd ajánlatát - a normál áron. Ám amikor az ajánlati ár eléri a kétmillió dollárt, hajlandó meghallgatni az üzleti ajánlatot, és beleegyezik a találkozóba Carlos ügyfeleivel, egy csodaszép kubai-amerikai nővel, Sara Ortegával s a titokzatos idősebb számkivetettel, Eduardo Valazquezzel.
Kiderül, hogy Sara nagyapja hatvanmillió dollárt rejtett el Kubában, amikor elmenekült Castro forradalma elől. A Havanna és Washington közti "kubai enyhülés" idején, Carlos, Eduardo és Sara tudja: csak idő kérdése, míg valaki véletlenül vagy szándékosan megtalálja az elrejtett pénzt. Mac azzal is tisztában van, hogy ha elfogadja a munkát, gazdagon távozik... vagy nem.
A műfaj igazi mesterének a rá jellemző humorral, ragyogóan és lenyűgöző hitelességgel megírt legújabb regénye.
"Nelson DeMille egy igazi mester." Dan Brown

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 24, 2020
• ISBN: 9786155760310

Book preview

cover.jpg

Nelson DeMille

A KUBAI AFFÉR

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: 

The Cuban Affair

Fordította: Tóth Attila

Copyright © 2017, Nelson DeMille

Hungarian Translation © Tóth Attila, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786155760310

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Melegszívű apósom, Bob Dillingham

és

szabad szellemű sógornőm, Pat Dillingham

emlékére

1. RÉSZ

1. FEJEZET

A pultnál álltam a Zöld Papagájban, és egy Carlos nevű pasast vártam Miamiból, aki pár nappal korábban felhívott és azt mondta, hogy munkája lenne számomra.

Carlos nem árulta el a vezetéknevét, és úgy azonosította magát, mint kubai amerikait. Fogalmam sincs, hogy ezt miért kellett megtudnom, és azt mondtam neki, hogy én viszont skót-ír-angol amerikai vagyok, ha esetleg érdekli.

A nevem Daniel Graham MacCormick – vagy egyszerűen csak Mac –, harmincöt éves vagyok, magas, napbarnított, és a magam darabos módján jóképű. Ezt a Papagáj meleg törzsvendégei mondják, de elhiszem nekik. Itt élek Key West szigetén, ahol egy tizenhárom méteres, mélytengeri halászhajó, a The Maine tulajdonosa és kapitánya vagyok. A hajó a szülőállamomról kapta a nevét, és nem arról az amerikai hadihajóról, amelyik 1898-ban felrobbant a havannai kikötőben, habár néhányan úgy gondolják.

Általában telefonon fogadok el megrendelést a hajóra, és a legtöbb kuncsaftom már utazott rajta, vagy ajánlották neki, vagy az internetes honlapom alapján talált meg. A társaság tagjai az indulás előtt tizenöt perccel megjelennek, és máris indulunk marlint, vitorláshalat, tonhalat, cápát vagy akármit fogni. Az is előfordul persze, hogy a megrendelő csak sétahajókázást akar. Hol halászversenyt nézhetek, hol romantikus naplementét. Amit az ügyfél kíván, csak az a fontos, hogy a dolog ne legyen törvénybe ütköző.

Ez a fickó, Carlos, azonban előbb találkozni akart velem, eljött egészen Miamiból, és meglehetősen titokzatosnak tűnt, amitől olyan érzésem volt, hogy nem halászatról fogunk beszélni.

Amber, a pultos, megkérdezte:

– Kérsz még egyet?

– Jöhet.

Amber felbontott egy újabb üveg Corona sört, és egy szelet citromot nyomott a palack szájára.

– A citrom az én ajándékom.

Amber csinos, de a pult mögött már kicsit morcos. Mint a Conch Köztársaságnak nevezett helyen mindenki, ő is máshonnan jött, és neki is megvan a saját története.

Én is máshonnan érkeztem, Maine-ből, ahogy már korábban említettem, méghozzá Portlandből, amelyet az 1-es számú főút közvetlenül kapcsol össze Key Westtel, vagy hajóval is lehet menni a part mentén, azonban Portland valójában olyan messze van innen, mint a Pluto a Naptól. Tájékoztatásképpen, öt évet töltöttem az amerikai hadseregben gyalogos tisztként, és egy aknarobbanásban megsérültem Afganisztánban. Ez a rövid magyarázat arra, hogy miképp kötöttem ki itt. A hosszú magyarázat igazán hosszú, és Key Westen senki nem szereti a hosszú történeteket.

Délután öt óra lehetett, többé-kevésbé. A Conch Köztársaság polgárai nem figyelik folyton az órát, és azért élnek itt. A napóra szerint élünk. Ráadásul hivatalosan is kiváltunk az Egyesült Államokból, tehát külföldiek vagyunk. Nekem van is egy szivárványszínű Conch köztársasági útlevelem, amelyet a köztársaság önjelölt belügyminisztere adott ki, egy Larry nevű fickó, akinek parányi irodája van az Angela Streeten. Az útlevél tréfás ajándék volt az első tisztemtől, Jack Colbytól, aki hozzám hasonlóan, veterán katona. Jack valamennyire becsavarodott Vietnamban, és kicsit még mindig gógyis, de a maga öregfiús módján, és az ügyfeleim úgy gondolják, hogy csak zsémbes, és nem dilis. Kedvenc pólóján a szöveg: „A fegyverek nem ölnek embereket. Embereket én ölök." Nem kizárt, hogy tényleg hibbant.

A pontos időben nem voltam biztos, de a hónapban igen – október volt. A hurrikánszezon vége, és kezdett beindulni az üzlet.

Amber, aki parányi trikót viselt, feketekávét kortyolgatva figyelte a tömeget. A Zöld Papagáj vendégei általában szedett-vedettek, különcök, és leginkább mezítlábasak. A tulajdonos, Pat, maga is lökött kicsit, és azt mondja a turistáknak, hogy a mennyezetről lelógó ejtőernyőt termeszhangyák ürüléke húzza le.

– Hogy megy az üzlet? – kérdezte Amber.

– A nyár egész jó volt. A szeptember ramaty. Most kezd élénkülni a bolt.

– Úgy volt, hogy elviszel hajókázni szeptemberben.

– Nagyon sok karbantartási munkát kellett végeznem

a hajón.

– Azt hittem, hogy Maine-be akarsz menni vele.

– Én is úgy terveztem.

– Szólj, ha mégis nekivágsz.

– Meleg pulóverre lesz szükséged.

Az egyik vendég újabb italt kért, ezért Amber odament hozzá.

Történetesen egyszer sem feküdtem le vele, de az már előfordult, hogy Fort Zachary Taylor mellett meztelenül fürödtünk. Van egy tetovált pillangó a fenekén. És remek didijei vannak.

A hely kezdett megtelni, és több embernek is köszöntem. Lökött fazonok, imádni való különcök, és páran pont úgy néznek ki, mint Hemingway. Egykoron ő is itt élt, és tíz dolcsiért meg lehet nézni a házát. Az enyémet ingyen meg lehet nézni. Nem kell mást hozni, csak pár doboz sört. Mellesleg Key West hivatalos mottója az „Egyetlen nagy, emberi család". Nos, az én családommal nem találkoztak. És nem jártak Afganisztánban, ahol láthatták volna a nagy, emberi család többi tagját. És Vietnamban sem jártak, ahol Jack harcolt. Vagy ha voltak is, most úgy vannak itt, mint Jack és én, az alkoholos amnézia ködében. Én már négy éve élek itt.

De az ördögbe is, a helyzet rosszabb is lehetne. A hely kész paradicsom. Jobb, mint két kirándulás abban a rohadt Afganisztánban. Jobb, mintha Maine-ben fagyasztanám a fenekemet. És kifejezetten jobb, mint a Wall Street 23., ahol egy évig dolgoztam azután, hogy diplomát szereztem a Bowdoin College-ban. Ha leragadok a Hamlin-részvények mellett, mára már megölt volna az unalom.

Ehelyett a The Maine kapitánya voltam, korábban gyalogsági százados, mára már csak ötven százalékban szolgálatra alkalmas, és negyedmillió dollár hitellel a hajómon. Az ötven­százalékos alkalmatlanság csak az anyagi szempont miatt van, és fizikai tekintetben mindenre alkalmas vagyok, leszámítva a takarítást. A bankikölcsön viszont száz százalékban idegesítő dolog.

Amikor azonban kint vagyok a tengeren, különösen éjszaka, akkor szabad vagyok, és a saját sorsom kapitánya.

Ezért is egyeztem bele, hogy találkozzam Carlosszal, a kubaival, akit nem érdekelt a halászat. Erre már a rövid telefonbeszélgetésünkből rájöttem. Nem én leszek az első hajóskapitány, aki ilyen emberekkel kerül össze.

Nos, majd nyitva tartom a fülem és kiderül, hogy tudok-e valami okos döntést hozni – mint amikor otthagytam a Wall Streetet és kalandvágyból beálltam a hadseregbe. Az hogy sült el, Mac?

Ha valaki saját sorsának a kapitánya, az még nem garantálja, hogy mindig jó döntést hoz.

2. FEJEZET

Egy elegánsan öltözött férfi lépett be a nyitott, kétszárnyú ajtón, és azonnal tudtam, hogy ő Carlos. Jól nézett ki, talán a harmincas évei végén járhatott, sűrű, barna haja volt és divatos frizurája, ugyanakkor elég világos volt a bőre. Szépen vasalt, drapp vászonnadrágot viselt, Gucci cipőt és drágának tűnő pólót, amely pont olyan sárga volt, mint a sörömhöz kapott citrom. Elképzeltem, hogy reggel ott állhatott légkondicionált szobája beépített szekrényénél, és arra gondolt, hogy mit vegyen fel, amiben nem lesz feltűnő a Key West-i emberek között. A választással sajnos felsült. Itt azonban senki semmit nem kritizál, és néhány homokos vendég kifejezetten érdekesnek tartotta őt.

Úgy döntöttem, hogy picit kicsípem magam a találkozóra, ezért tiszta farmernadrág volt rajtam, hajóscipő a papucs helyett, és egyedi póló, rajta „Egyedi póló" felirattal.

Biztosra vettem, hogy Carlos nem a telefonkönyvben talált rám, tehát tudott valamit rólam, ami alapján úgy döntött, hogy Daniel Graham MacCormick esetleg dolgozna neki. Nos, talán igen, de az ki van zárva, hogy éjféli utat tegyek Kubába.

Carlos észrevett a pultnál, és felém indult. Kezét nyújtotta.

– Carlos.

– Mac. – Kezet fogtunk.

– Köszönöm, hogy találkozik velem.

Amikor valaki megköszöni, hogy találkozom vele, akkor általában el akar adni nekem valamit. Nem kizárt persze, hogy Carlos csak udvarias úriember. Bizonyára harmadik generációs, nem beszélt kubai akcentussal, de egyértelműen meg lehet állapítani, hogy ezeknek az embereknek két anyanyelvük van. Gördülékenyen beszélik az angolt, ám a szórend néha nem igazán tökéletes. Közülük nagyon sokan a spanyol vezetéknevüket használják, tehát ő nem Carl.

– Mit iszik? – kérdeztem.

Ránézett a Coronámra.

– Ugyanazt.

Elkaptam Amber pillantását, és rendeltem két Coronát.

Amber alaposan megnézte magának Carlost, és tetszett neki a látvány, ám Carlos ezt nem vette észre, mivel éppen a Zöld Papagájt vizsgálgatta, de nem igazán tudta, hogy mit lát. A hajón is találkozhattam volna vele, de valami azt súgta, hogy inkább egy nyilvános helyen jöjjünk össze. Ezt nem bánta, ami kezdésnek már nem rossz. Ráadásul így ő fizetheti a számlát.

Amber egy mosoly kíséretében odaadta neki a Coronát

a citrommal, és nekem is odatolta a pulton az enyémet.

Carlosszal koccintottunk.

– Egészségére! – mondta.

Észrevettem, hogy Rolex órája van.

– Volt már Key Westen?

– Nem.

– Hogyan jött?

– Autóval.

Ez vagy négyórás autóút Miamitól délre az itt tengeri autópályaként ismert, 1-es számú főúton, ami hidak sorával kapcsolja össze a százhatvan kilométer hosszú szigetcsoportot, amíg el nem éri a Key Westet, az utolsó szigetet, amely százötven kilométerre van Kubától. Többen azt mondják, hogy ez a legszebb látványt nyújtó út Amerikában; mások kicsit félelmetesnek tartják, és legközelebb inkább hajóval vagy repülőgéppel jönnek. Vagy egyáltalán nem térnek vissza, amit az itt lakó és tőlük független helyiek nem is bánnak. Én azonban az olyan szárazföldi ügyfelekből élek, mint Carlos, aki négy órát utazott autóval, hogy találkozzon velem.

– Tehát, miben állhatok a szolgálatára?

– Szeretném bérbe venni a hajóját egy kubai útra.

Nem válaszoltam.

– Halászverseny lesz, és a hajók két hét múlva innen indulnak Havannába.

– A kubai haditengerészet tud róla?

Elmosolyodott.

– Természetesen, mivel jóváhagyott rendezvény, a Pes­cando por la Paz. Normalizáljuk a kapcsolatokat – emlékeztetett. – A kubai enyhülés.

– Igen. – Már én is hallottam a kettős jelentésű „Pescando por la Paz, vagyis „Békehalászat nevű új halászversenyről, de engem nem érintett. Még a kilencvenes években, az én időm előtt, rendszeres halászversenyek és vitorlás regatták voltak az Egyesült Államok és Kuba között, például a hetvenéves Hemingway-Bajnokság, de George W. Bush véget vetett nekik. Ez most újrakezdődött. Ezt jelentette a kubai enyhülés.

A Key West-i Kereskedelmi Kamarának még új szlogenje is volt: „Két nemzet, egy vakáció." Jól hangzik, de még nem ez a gyakorlat.

– Érdekli tehát az ügy? – kérdezte Carlos.

Ittam egy kevés sört. Nos, nem kizárt, hogy az egész teljesen törvényes, és Carlos nem azt akarja, hogy hajózzam be a havannai kikötőbe és robbantsam fel a The Maine-t, menekítsek ki pár disszidenst vagy valami hasonlót.

Feltettem neki pár kérdést, például, hogy ő kicsoda, de a kérdések azt jelentik, hogy érdekel a dolog, tehát az árról is beszélhetünk.

– Ezerkétszázat kapok egy nyolcórás napért. A versenyek tarifája számos tényezőtől függ.

Carlos bólintott.

– Ez egy tíznapos esemény, amely huszonnegyedikén, szombaton kezdődik, és hétfőn jövünk vissza, november másodikán. Halottak napján.

– Halottak…?

– Amit az Egyesült Államokban mindenszentek napjának hívunk.

– Igen. Így mindjárt jobban hangzik. – Egy halászverseny általában négy-hat napos, de Carlos pontosan elmondta, hogy miről van szó.

– A halászflotta először baráti látogatásra megáll Havannában, majd továbbhajózik a Cayo Guillermón tartandó versenyre, Havannától keletre, ami egynapi út. Ismeri ezt a helyet?

– Nem.

– Ernesto kedvenc halászhelye volt. – Elmosolyodott. – Hemingway, és nem Guevara.

– Ez bizonyára egy régi, kubai vicc.

– Itt játszódik a híres regénye, a Szigetek az áramlatban. Olvasta?

– Igen.

– Tehát ismeri a helyet. Pelágikus{1} halászatra az egyik legjobb a világon.

Nagy benyomást tett rám, hogy ismeri a „pelágikus" szót. Az ár máris megugrott.

– A versenyben kardhalféléket fognak: vitorláshalat, kardhalat és marlint. Ráér akkor?

– Talán, de ez rengeteg üzemanyagot igényel. Legyen napi háromezer.

Sejteni lehetett, hogy fejben számol, és ha jól ment neki, akkor harmincezer volt a végeredmény. Általában nem győzködöm az embereket, de most mégis megtettem.

– A The Maine-en négyen kényelmesen aludhatnak – mondtam –, vagy közeli barátok akár öten is. Az első tisztem is és én is átadjuk az ágyunkat. Az árban benne van a halászfelszerelés, az üzemanyag, a csali, és minden ilyesmi. Feltételezem, hogy a kifogott halakat visszaengedik, mert nagy halakat nem tudok jegelni. Maguk hozzák az enni- és innivalót, és látnom kell az engedélyüket, hogy Kubába mehetnek. Floridában a halászhajók bérlését nem terheli forgalmi adó – emlékeztettem –, tehát a harmincezerre már nem jön semmi, leszámítva talán az első tisztem borravalóját, ami, mondjuk, tíz százalék. Én nem kérek borravalót. – Még hozzátettem: – Néhány korábbi rendelést törölnöm kell.

– Az internetes oldalán csak egy rendelés szerepel arra az időre.

– Igazán? Frissítenem kell az oldalt. Ez tehát az ár.

– Kemény feltételeket szab, Mr. MacCormick.

– Kapitány.

– Kapitány. – Körbepillantott. – Üljünk le egy asztalhoz!

– Miért?

– Van még pár apróság, amiről tudnia kell.

Nos, én is ettől tartottam.

– Nézze… Carlos, én kirándulásokra viszek utasokat. Halászat, sétahajókázás, időnként csoportos kirándulások. Úgy gondolom, hogy egy versenyre el tudnék menni, akár Kubába is, de mással már nem foglalkozom. Érti?

Carlos nem felelt, és hallgatása mindent elárult.

– De azért köszönöm, hogy rám gondolt. – Megkértem Ambert, hogy a számlát Carlosnak adja, és kellemes utat kívántam neki vissza Miamiba.

– Kétmillió – felelte Carlos.

– Hogy mi?

– Jól hallotta.

– Várj a számlával! – szóltam oda Ambernek, és Carloshoz fordultam. – Keressünk egy asztalt, amigo.

3. FEJEZET

Fogtuk a sörünket, elmentünk a terem végébe, és ott leültünk egy asztalhoz.

El nem tudom képzelni, hogy az elmúlt százhuszonöt évben hány kétes ügyletet köthettek ezen a helyen, de ha a Zöld Papagáj beszélni tudna, akkor azt mondaná, hogy „Mutasd a pénzt!"

– Kétmillió – mondtam.

– Így van.

– Egy halászversenyért.

– Nem. Az harmincezer. Fedezetigazolt csekken. A kétmillió készpénz, és egy kubai munka végén fizetendő.

– Kemény melónak tűnik – mondtam. – Kivel üzletelnék?

Carlos elővett egy névjegykártyát a zsebéből, és elém tolta az asztalon.

Ránéztem. Carlos Macia ügyvéd. Nagyon jó South Beach-i címe volt, de ügyvédi iroda neve nem tartozott hozzá.

– Jól ismernek Miamiban – mondta.

– Mivel kapcsolatban?

– A Castro-ellenes csoportokkal való szoros együttműködésemről.

A névjegykártyát az asztalon hagytam, és ránéztem Carlos Maciára. Furcsának tűnhet, de örültem, amiért ügyvéddel volt dolgom. Ezek közül a Castro-ellenes fickók közül páran cowboy módjára viselkednek, időnként tyúkeszűek, és gyakran magukra és másokra nézve is veszélyesek. Ránéztem.

– Ki ajánlott engem?

– Amigók.

– Mondja el, hogy mit szeretne, ügyvéd úr.

Szétnézett a zsúfolt helyiségben.

– A falaknak is fülük van.

– Itt történetesen termeszek vannak. És senki nem törődik vele, hogy miről beszélünk. Nézze, Mr. Macia, maga ajánlott nekem kétmillió dollárt, és bizonyára nem tartja meglepőnek, hogy tudnám mire költeni, de…

– Kifizethetné a The Maine-re felvett banki hitelt.

– De a pénz érdekében semmilyen illegális dolgot nem teszek.

– Nem is kérném ilyesmire. Ügyvéd vagyok.

– És az amigói? Ők is ügyvédek?

– Nem. Arról viszont biztosíthatom, hogy kizárólag kubai törvényeket fog megsérteni. Zavarja ez magát?

– Csak akkor, ha elkapnak.

– És ez a lényeg. Ha nem kapják el, akkor kétmillió dollárral gazdagabb, és semmilyen amerikai törvényt nem sértett meg. – Elmosolyodott. – Amennyiben befizeti a pénz után esedékes jövedelmadót.

A halál, az adók és a lebukás kapcsán megkérdeztem Carlost:

– Mennyire veszélyes a dolog?

– Ezt maga dönti el, amikor meghallja, hogy miről van szó.

– Kuba veszélyes hely. Azt várja, hogy vacak kétmillió, adóköteles dollárért kockáztassam az életemet?

Ránézett a csupasz karomra. A repeszek okozta forradásokat nem fogja meg a nap.

– Sokkal kevesebbért kockáztatta az életét Afganisztánban.

– Állami munka volt. Ingyenes orvosi ellátás is tartozott hozzá.

– Egy Ezüst Csillag és két Bíbor Szív kitüntetés birtokosa. Tehát nem idegen magától a veszély.

Nem feleltem.

– Ezért is gondoltunk magára.

Még most sem mondtam semmit.

– És jó hajója van. – Elmosolyodott. – A neve is tetszik. The Maine. Nem akármilyen. Része a közös történelmünknek.

– A szülőállamom, és nem a csatahajó után neveztem el.

– Igen, maga portlandi. Itt nincsenek családtagjai, akikért felelős lenne, és a saját főnöke. Azt is tudjuk, hogy korábbi katonatisztként megbízhatunk magában.

– Időnként túl sokat iszom.

– A fő az, hogy ne beszéljen túl sokat. Maga mellett szól még, hogy nincs kapcsolata a Castro-ellenes csoportokkal, és feltételezem, hogy nem rajong túlzottan a kommunista rezsimért. Így van?

– Ez most maradjon magunk között, Carlos, de az ilyesmi toronymagasan nem érdekel.

– Mondja maga. De ha pénzt kellene tennem rá, amit meg is teszek, szerintem szívesen látná, ha eltűnnének a színről ezek a kommunista csirkefogók. – Újra elmosolyodott. – Havannába is szervezhetne hajóutakat.

– Ezt akkor is megtehetem, ha a kapcsolatok javulnak.

– Arra még igencsak sokáig várhat. Addig is kétmillió dollárt teszek az asztalra.

Lenéztem az asztalra. Semmi nem volt ott, csak a névjegykártyája és egy hamutartó. Ebben a csehóban még mindig engedélyezett a dohányzás.

– A versenyért a harmincezer jónak tűnik.

– Kapitány, a verseny igazából nem érdekel. Tudja, ez csak az álca. Maga ténylegesen nem hajózik Kubába a The Maine-en. Az első tisztje, Jack Colby megy majd. Adunk egy másik matrózt és három lelkes halászt. Maga repülőgépen megy Havannába az egyik ügyfelemmel, majd a munka elvégzése után felszáll a hajójára, és elhajózik Kubából.

– Mi lesz a hajón?

Odahajolt hozzám.

– Körülbelül hatvanmillió amerikai dollár. Amiből kettő a magáé.

– Öt.

Carlos rám nézett.

– Ezt az ügyfeleimmel kell megbeszélnie.

– Rendben van. Mi lesz az első tisztem fizetése?

– Ez már magán múlik. Mister. Colby nem kockáztatja az életét – tette hozzá –, ezért sok részletkérdést nem is kell ismernie.

– Ki kockáztatja még az életét?

– Páran.

– Maga?

– Nem. Én persona non grata vagyok Kubában.

– Jól van. – Nos, megígértem a kórházban, hogy a jövőben óvatosabb leszek. De…

Carlos rápillantott a Rolexére.

– Azt hiszem, hogy már elég információt adtam, és eldöntheti, hogy akar-e többet megtudni az ügyfeleimről, akik most itt vannak.

Átgondoltam, amit addig mondott az akcióról. Korábban már önként vállalkoztam veszélyes küldetésekre, mivel az országom érdekében tettem. Ez most a pénzről szól. Sok pénzről. És talán nem is olyan veszélyes, mint amilyennek Carlos gondolja. Számára, egy miami ügyvéd számára már az is veszélyes, ha sötétedés után megy vissza Miamiba. Számomra azonban a veszélyküszöb annyira magasan van, hogy még most, négy évvel Afganisztán után is úgy éreztem, hogy nem sok olyan dolog van, amivel ne tudnék megbirkózni. Talán éppen ezért kötöttem ki a kórházban.

– Ma este beszélhet az ügyfelemmel, aki Havannába fog repülni magával – mondta Carlos. – A nő nagyon őszintén elmond majd mindent.

– Nő?

– Őszinte leszek, és elmondom, hogy másoknál is érdeklődünk ezzel a munkával kapcsolatban.

– A legolcsóbb árat fogadják el! – Felálltam. – És a számlát is fizesse ki, kérem.

Carlos felállt.

– A két ügyfelem tizenöt perc múlva a hajóján lehet. Meg kellene hallgatnia, hogy mit mondanak.

– Már épp eleget hallottam.

Nagyon csalódottnak tűnt.

– Rendben van. Értesítem az ügyfeleimet. Vagy… Támadt egy ötletem. Ezt maga is elmondhatja nekik. Bérbe vehetjük a hajóját egy ma esti kirándulásra, hogy a tengerről nézzük a napnyugtát?

Carlos ravasz volt, vagy legalábbis annak gondolta magát. Azt kellett volna mondanom, hogy „Adios", ám helyette azt kérdeztem, hogy mennyit fizetne érte.

– Kétezret.

– Hány személy?

– Három, velem együtt.

– Találkozzunk fél óra múlva a hajómnál! Mit isznak?

– Cuba Librét. – Mosolygott.

– Viszlát. Jó borravalót adjon a pultos lánynak!

Átmentem a lármás helyiségen, intettem Ambernek, majd kiléptem a Whitehead Streetre. Onnan nem messze volt az 1-es főút nulladik kilométerköve, a Maine-ből induló út vége. Ezzel kapcsolatban több mélyenszántó gondolatom is volt, általában pár sör hatására. És akkor jutott eszembe egy újabb: A Havannába vezető, százhatvan kilométeres út egyetlen rossz lépéssel kezdődik.

4. FEJEZET

Key West mindössze másfél kilométer széles és hat kilométer hosszú, tehát gyalog vagy kerékpáron egészséges módon lehet egyik helyről a másikra jutni, főleg akkor, ha az ivás is a terveink között szerepel. A Pine Streeten bérelt bungalómtól korábban gyalog mentem a Zöld Papagájba, ezért most újabb sétára indultam a parti korzón. Kellemes szellő fújdogált a pálmák között, verőfényes nap volt, és egy kétezer dolláros napnyugtára készültem.

Szöveges üzenetet küldtem Jacknek, aki feladatul kapta a hajó megtisztítását, arra az esetre, ha a kubai fickó látni akarja: 3 utas lesz esti kirándulásra. Cuba Libre kell, sürgősen.

Nos, ha más nem is, de kétezer dolcsim már lesz ma este. És mit csinálnék pár millióval?

Bekanyarodtam a Duvalra, Key West főutcájára, ahol másfél kilométeren át kocsmák sorakoznak és olyan stúdiók, ahol nőnek öltözött férfiak szerepelnek, ahol pólókat árusító üzletek vannak, butikszállodák és olyan utcai műsorok, amelyek mellett még a New Orleans-i Mardi Gras karnevál is eltörpül. A halloween előtti héten különösen a Fantasy Fest parádét élvezem a Duvalon, amikor sok nőn nincs más, csak testfesték – amit az évnek ebben a részében hiányolnék Kubában.

Választ kaptam Jacktől, akinek összecsukható telefonja van, és épp akkor tanulta meg, hogyan lehet sms-t küldeni vele: A kubai hapsi az, akivel a Papagájban találkoztál?

Válaszoltam, hogy Igen. És azt is hozzátettem, hogy ne tegyen fel kérdéseket a kapitánynak.

Az ügyfelek előtt akartam a hajómhoz érni, ezért leintettem egy taxit, hogy vigyen el a Bérelhető hajók sorára.

Key Westen úgy huszonötezer ember él, leszámítva a turistákat, de olyan hangulata van, mint egy kisvárosnak. Az állandóan itt lakók sokszor ismerik egymást, és én is ismertem a sofőrt, Dave Katzet, aki korábban New Yorkban vezetett taxit.

– Ma este is kihajózol? – kérdezte.

– Megnézzük a napnyugtát a tengerről.

– Remek. Hogy megy az üzlet?

– Kezd magához térni.

– Ezt én is remélem – mondta. – Ha Kuba megnyílik, akkor nekünk befellegzett.

– Miért?

– A turisták repülővel mennek majd Havannába. A kirándulóhajók többé meg sem állnak itt.

– Két nemzet, egy vakáció – emlékeztettem.

– Marhaság. Nekünk itt annyi lesz.

– Havannában nem tartanak Fantasy Fest parádét – emlékeztettem Dave-et.

Ő csak nevetett, és azt mondta:

– Havanna öt év múlva olyan lesz, mint Castro előtt volt. Szexboltok, szerencsejáték, tizenéves prostituáltak, olcsó rum és szivar. Miképp versenyezhetnénk ezzel?

– Nem tudom, Dave. Még nem gondolkodtam rajta.

– Pedig kellene. A kubaiak tudják, hogyan lehet pénzt keresni. Nézd meg Miamit! Gyakorlatilag övék a város. Ahogy a komcsik eltűnnek, Havanna is olyan lesz, mint Miami. De szerencsejátékkal. És olcsóbb is lesz. Én mondom, hogy nekünk befellegezett.

Az út a Bérelhető hajók sorához szerencsére nem tartott sokáig. Húsz dollárt adtam Dave-nek, és egy tanácsot.

– Vegyél egy ötvenhatos Buickot, és költözz Havannába!

– Ez nem tréfa, Mac. Magad is beláthatod. Az emberek Havannából mennek majd halászni, feleannyiért, mint amennyit te kérsz érte. Csalit fogsz darabolni, és a kubaiaknak dolgozol.

Lehet, hogy már most is a kubaiaknak dolgozom.

– Adios, amigo.

– Ezt tartsd meg magadnak!

A parti sétány felett reklámfelirat lógott: POMPÁS, BÉRELHETŐ HAJÓK, TAPASZTALT KAPITÁNYOK. Ezek egyike voltam én.

Végigmentem a móló mellett, ahol több matróz és kapitány – tapasztalt vagy sem – üdvözölt, miközben söröket hajtottak fel, tehát aznap este már nem hajóztak ki. De az üzletnek élénkülnie kell. Hiszen ez mindig így van. És én bankikölcsönt vettem fel a The Maine-re. Ráadásul a motorfelújítás számláját is ki kell fizetnem. Talán mégis jobb volna, ha csalit darabolnék Havannában. Az sem kizárt, hogy ideje lenne hazatérnem.

Szeptemberben akartam a The Maine-en Portlandbe hajózni, hogy megvizsgáljam ezt a lehetőséget, de nem tettem. Még mindig csak fontolgattam, hogy fel kellene hívni apámat, hogy a dolgot megbeszéljük. De, mint a Maine partján élők általában, apám sem szaporítja a szót. Ha meghaltam volna a tengerentúlon, és ő közli a szavanként húszdolláros gyászjelentést a Portland Press Heraldban, a takarékos jenkik és a szófukar maine-iek módján csak annyit írt volna: Daniel MacCormick meghalt. Ha a jelentésnek legalább hat szóból kell állnia, akkor praktikus módon még hozzátenné: Az autója eladó.

Lehet, hogy igazságtalan vagyok az öregemmel. Büszke volt rám, amikor beálltam a hadseregbe, és a második afganisztáni bevetésem előtt csak annyit mondott: „Gyere vissza!" Nos, visszajöttem, ami látszólag örömöt szerzett számára, és picit aggódott a sérüléseim miatt, de a poszt-traumás stressz miatt már nem, mivel nem hisz benne. Gyakran mondogatta, hogy ugyanúgy tért vissza Vietnamból, mint ahogy elment, ami anyám szerint sajnos igaz.

Ami a háborút illeti, a MacCormickok azóta küzdenek az országukért, amióta megérkeztek New Englandbe az 1700-as évek elején. Indiánokat, franciákat, briteket, délieket, németeket és japánokat öltek, vagy a legkülönbözőbb fajta komcsikat, faji, vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül. Web bátyám a második iraki háborúban harcolt, tehát halott arabok is vannak a családunk által megöltek listáján, én pedig a változatosság kedvéért pár afgánt terítettem le. De ha valaki találkozna a családommal, vagy ismerné az őseimet, egész biztos azt gondolná, hogy mi mind nagyszerű, békés emberek vagyunk.

Amikor megöltem az első tálibot, a századom katonáitól egy pólót kaptam, rajta felirattal: „A paradicsomba vezető út velem kezdődik". Jacknek annyira tetszett a póló, hogy neki adtam. Egész érdekes gyűjteménye van már.

Apám, az idősebb Webster, hétvégi tengerész, hét közben pedig pénzügyi tanácsadó, aki nem kockáztatja ügyfelei pénzét, és a sajátjára is vigyáz, mint a szeme fényére. Nagyon jó lenne úgy hazatérni, hogy van a bankban pár millióm, amiből félmilliót átadnék az öregemnek, hogy fektesse be a nevemben. Anyám, June, a Bedell család tagja, harmadik generációs tanár egy magán-általánosiskolában, annak ellenére, hogy nem túlzottan szereti a gyerekeket, talán a sajátjait is beleértve. A MacCormickok és Bedellek legtöbbje főiskolát végzett, és apám szerint a fiatalok mind az intelligenciájukon felüli oktatást kaptak. Lehet, hogy igaza van.

Nagyon sok New England-ihez hasonlóan, a családom politikai gondolkodására is a progresszív és a konzervatív keveréke jellemző. Valljuk, hogy gondoskodnunk kell a kevésbé tehetősekről, de azt már nem akarjuk, hogy ez nekünk pénzbe kerüljön. Én magam apolitikus vagyok, és ami a jenkik takarékosságát illeti, azon az órán hiányoztam. Ha lenne például kétmillió dollárom, akkor mindenkit meghívnék egy italra a Zöld Papagájban, Ambert pedig elvinném egy hosszú hajóútra. A pénzügyi tanácsadóm Jack Colby, aki gyakran mondogatja: „Pénzem nagy részét piára és kurvákra költöttem, a többit pedig elherdáltam."

Szerintem magától értetődő, hogy bár Portlandet és Key Westet ugyanaz az óceán és ugyanaz az út kapcsolja össze, a két hely mégis nagyon különbözik egymástól. És az is magától értetődő, hogy apámmal ellentétben, én már nem ugyanaz vagyok, mint aki voltam, amikor eljöttem otthonról. De mind egyetlen nagy, emberi család tagjai vagyunk, békehalászok. Addig is meg kell hallgatnom, hogy Carlos és az ügyfelei mit mondanak a pénzhalászatról. Hiszen ez nekem semmibe nem kerül. Még fizetnek is érte.

5. FEJEZET

Elértem a móló végéhez, ahol a The Maine volt kikötve. A banknak és nekem szép, 13 méteres Wesmac Sport Fisherman hajónk volt, amelyet 2001-ben épített a Farrin’s Boatshop Maine-ben. Az eredeti tulajdonos saját rendelésre felszereltette tonhalfigyelő toronnyal, hidraulikus csörlővel, két fedélzeti székkel és még pár egyéb drága, férfiak számára készített játékszerrel is. A The Maine-t egy 800 lóerős Cat dízelmotor hajtja, és még a tonhalfigyelő toronnyal és más tartozékokkal is eléri a huszonöt csomós sebességet, tehát gyorsan eljut a szokásos halászhelyekre.

Ha a jövőjében és az enyémben Kuba is szerepel, akkor nem egészen öt óra alatt elér Havannába, miközben óránként harminc gallon gázolajat éget el, ami a hatszáz gallonos üzemanyagkészletének körülbelül negyede. Úgy háromszáz gallon kell ahhoz, hogy eljusson a Cayo Guillermóig, majd ismeretlen mennyiség a hatnapos halászathoz, tehát fel kell tankolni, mielőtt visszaindul Key Westre. De csak a visszaúthoz szükséges üzemanyagot szabad felvenni, hogy a hajó könnyű és gyors legyen. És mennyit nyom vajon hatvanmillió dollár?

De miért végeztem ezt a számolgatást? Nos, talán azért, mert az embernek nem szabad kétmillió dollárt úgy visszautasítania, hogy előtte nem hallgatja meg az üzlet részleteit.

Felugrottam a fedélzetre és láttam, hogy Jack még nem tért vissza a rummal és a kólával.

Lementem a hajókonyhába, ahol kivettem a hűtőszekrényből egy üveg palackozott vizet. A konyha és a kabin makulátlanul tisztának tűnt, és használtam a klotyót, amely úgy nézett ki, hogy még a kubai hölgy elvárásait is nagy valószínűséggel kielégíti. Jack, ha más nem is, de tiszta és ápolt, ami a hadseregből átmentett szokás.

A The Maine fedélzete kellően széles – ötméteres –, tehát elég hely van benne két tisztességes méretű hálókajüthöz, ahol négyen aludhatnak, mint ahogy Carlosnak is mondtam, habár egy tíznapos út során már picit szűkös lehet a hely úgy, hogy sok mindent kell vinni. És hová teszem majd a hatvanmillió dollárt? Feltételezem, hogy ez a bankjegyek címletétől függ, és attól, hogy mennyi helyet foglalnak el. Biztos vagyok benne, hogy találunk megoldást. Vagy, ami talán jobb, mondanom kellene Carlosnak, hogy: „Nagyobb hajóra van szüksége. Keressen valaki mást!"

Bementem a kormányosfülkébe és ellenőriztem az elektronikai eszközöket, amelyeket mind úgy egy éve cseréltettem ki, nem kis költséggel. Ha az ember versenyben akar maradni, akkor a legjobb és legújabb GPS-re, rádióra, hangradarra és hasonlókra van szüksége. Mindezek mellett volt még a kabinban egy lapos képernyős tévé, egy DVD-lejátszó és négy új hangszóró is. Ilyesmik még a vacak házamban sincsenek.

A hajót – melynek korábban Idillikus óra volt a neve – egy Long Island-i, Ragnar Knutsen nevű, gazdag fickótól vettem, aki rájött, hogy a kellemes időtöltés céljából vett hajók nem mindig biztosítanak kellemes időtöltést. Négy éve Key Westre hajózott a cimboráival egy halászkirándulásra, majd a Schooner Wharf rakpart mellett kitett a hajójára egy ELADÓ táblát. Valaki a Papagájban emlékezett rá, hogy éppen olyasmit keresek, és mondta, hogy nézzem meg. Megnéztem, és meg is egyeztem Ragnarrel háromszázezer dollárban, habár a hajó újonnan vagy kétszer annyiba került neki – amiből sejthettem volna, hogy egy feneketlen kútba öntöm a pénzemet. De ezt már tudtam, hiszen Maine-ben nőttem fel.

Azt is tudtam, akárcsak Ragnar Knutsen, hogy egy férfi életében a két legboldogabb nap az, amikor megvesz egy hajót, és amikor eladja. Ragnar azonban elrejtette boldogságát és azt mondta, hogy gyakorlatilag hálából adja nekem az Idillikus órát, hogy megköszönje vele az országért tett szolgálatomat.

Apám természetesen azt gondolta, hogy rossz befektetést végzek, a választás pocsék volt, és éretlen döntést hoztam. Tudtam, hogy igaza van, tehát megkötöttem az üzletet.

A bank jobban örült az üzletnek, mint az apám, és ötvenezer foglalóval – a katonaságtól kapott leszerelési pénz és a megtakarításom – aláírhattam egy negyedmillió dolláros kötelezvényt, és átkeresztelhettem a hajót The Maine-re. Kis szerencsével kétszázötvenet megkaphatok érte, visszafizethetem a kölcsönt, és újra munkát vállalhatok a Wall Streeten. Vagy, szent Kleofás, megtanulhatom a pénzügyi tanácsadást. Esetleg, ami talán még jobb, visszamehetnék a főiskolára, hogy valamilyen tárgyban diplomát szerezzek. Az ember sosem elég öreg ahhoz, hogy iskolában fecsérelje el az idejét. Ahogy már említettem, annak idején a Bowdoinba jártam, Maine legrégibb, és az ország egyik legrégibb főiskolájára. Amikor ott tanultam, az ország negyedik legjobb liberális művészeti főiskolájának számított, ám ennél is fontosabb, hogy piálás terén a második volt. Csak a Dartmouth előzött meg minket, de nem tudom, hogyan sikerült neki. Én

a magam részéről mindent beleadtam.

Mindenesetre a posztgraduális képzés is egyfajta lehetőség, és a hadsereg – hogy elnézést kérjen, amiért egy tálib vállról indítható rakéta kis híján leviszi az ember tökét – fizeti a költségek egy részét.

Vagy… meghallgathatom Carlos és az amigói ajánlatát. Ahogy annak idején az embereimnek mondtam, valahol meg kell halnunk. És Kuba sem rosszabb hely a halálra, mint Afganisztán. És talán jobb, mint elsorvadni a Margaritaville bárban, vagy a Wall Streeten, esetleg Portlandben. Nagyon sok lehetőség közül lehet választani, de egyik sem jó. Leszámítva talán a kubait. Nem kizárt, hogy ez az én szerencsenapom. Vagy nem.

6. FEJEZET

Jack egy kerekes kocsit tolt a The Maine mellé, és felkiáltott nekem.

– Itt vannak már azok a hispán fazonok?

Nos, ha itt voltak, akkor bizonyára megsértődtek és elmentek. Jack Colbyra nem jellemző a politikai korrektség, a kulturális diverzitás, a nemek közti egyenlőség tiszteletben tartása, vagy akármi, ami éppen divatos. Ezzel azonban

a Key West-i homokosok és transzneműek nem törődnek. „Mindenkit lefektetnek", ez az életfilozófiája.

Jackkel lepakoltunk a kerekes kocsiról, és láttam, hogy szerzett valahol két üveg csempészett kubai rumot is – egy liter Ron Caney-t és egy liter Ron Santiagót. Vett még Coca-Colát, citromot, egy tasak jeget és valami borzalmas rágcsálnivalót. A The Maine persze nem diszkóhajó, de az évek során volt már néhány érdekes utam, beleértve pár részeg tivornyát is. A kapitány és az első tiszt természetesen nem ihat, de a lehorgonyzás után minket is lefektethetnek. A munkának megvannak a jó pillanatai.

Mindent levittünk a fedélközbe, Jack felment, leült az egyik fedélzeti székre, és cigarettára gyújtott.

– Kik ezek az emberek? – kérdezte.

Felbontottam egy doboz kólát, és leültem a vele szemben lévő székre.

– A pasas, akivel a Papagájban találkoztam, miami ügyvéd, és a neve Carlos. Két másik is van még. Az egyik közülük nő.

– Miért akart ez a fazon a Papagájban találkozni veled, pusztán azért, hogy egy esti hajókirándulást megbeszéljen?

– Látni kívánta a híres Zöld Papagájt.

– Tényleg? – Jack nagyot szívott a cigarettájából. Három éve dolgozott velem, tehát tudta, hogy nem válaszolok minden kérdésére, de a kubaiak érkezése előtt beszélni akartam neki a halászversenyről. És a másik melóról is.

Jack Colby hetven körül járhatott, magas volt, vékony, és egész jól tartotta magát. Gyérülő, barna haja hosszú volt, hátrafésülve hordta, az arcán állandóan háromnapos borosta volt, bőre pedig úgy nézett ki, mintha túl sokáig hagyták volna bent egy kenyérpirítóban. Mindig farmert és sportcipőt viselt, sosem rövidnadrágot vagy papucsot, és aznap a kedvenc „Embereket ölök" feliratú pólóját választotta.

– A The Maine póló, amit tőlem kaptál, jó lenne ma este.

– Parancs, értettem.

Ezzel nem azt akarja mondani, hogy „parancs, és azt sem, hogy „értettem. Egyszerűen csak azt, hogy „Gebedj meg! Időnként kapitánynak szólít, de sosem tudom, hogy a korábbi katonai rangomra utal vele, vagy jelenlegi beosztásomra, hogy vizsgázott tengeri kapitány vagyok. Akármelyik legyen is, a jelentése „seggfej.

Jack besorozott katona volt a hadseregben, és nem számít, hogy valaki meddig szolgál, a feljebbvalók tisztelete élete végéig megmarad az emberben. Jack időnként megjegyezte, hogy „Egy kongresszusi határozat értelmében tiszt és úriember vagy, de egyébként seggfej".

A katonaságnál a tisztek általában nem haverkodnak a sorozott katonákkal, és ez a gondolkodás is elkíséri az embert, de Jack és énköztem eltéphetetlen kötelékek vannak – ugyanazt a sarat és ugyanazt a vért tapasztaltuk meg. Nem haverkodunk folyton, de barátok vagyunk.

– Mennyire vágtad meg őket? – kérdezte.

– Kétezerre.

– Nem rossz.

– Megfelezem veled.

– Kösz. Remélem, hogy az a kubai csaj jól néz ki.

– Kubai-amerikai hölgy. És mit érdekel ez téged? Már olyan veszettül öreg vagy, hogy neked már csak a szőr áll fel a hátadon.

Jack elnevette magát.

– Valóban? Szerintem túl sok időt töltöttél a lövészárokban a buzi katonáiddal.

Azt hiszem, hogy már túl régóta vagyunk együtt, és észrevettem, hogy Jack társaságában a szokásosnál is gyakrabban használok trágár szavakat, és utánozni próbálom a kioktató stílusát. Csak remélem, hogy ez nem ragad át rám. Már így is van elég gondom.

Amikor Jack Colby először jött fel a The Maine fedélzetére, hogy munkát keressen, olyan pólót viselt, amelyen a szöveg a „Sebesült veterán vagyok – némi összefoltozás szükséges" volt. Azt mondta, hogy hallotta, én is szolgáltam a hadseregben, és önéletrajz helyett a DD–214-es papírját mutatta, a katonai leszerelési lapot, amelyet olyan gondosan őrzött egy műanyag tasakban, mintha valami fontos dokumentum volna. Rengeteg katonai