Boldog új év

By Malin Stehn

Svédország, Malmö, december utolsó napja. A tizenhét éves Jennifer végre hozzá hasonló tinédzserekkel töltheti szilveszter éjszakáját, miközben a szülei régi barátok társaságában mulatnak a város másik végén. Reggelre Jennifernek nyoma vész. A házibulit idejekorán otthagyta, és azóta nem látta senki.Malin Stehn fordulatos pszichológiai thrillere négy főszereplő szemszögéből mutatja be a következő napok eseményeit. Lollo, az eltűnt lány anyja a hátrahagyott holmik közt kutakodva rádöbben, hogy igazából semmit sem tud a gyermekéről. A legjobb barátnője, Nina, mélyen legbelül úgy véli, hogy bármi is történt Jenniferrel, csak magának kereste a bajt. Az apát látszólag meg sem rendíti, hogy a lánya élete forog kockán. Fredrik, Nina férje az utolsó, aki négyük közül élve látta Jennifert, és csendben belebetegszik az általa őrzött titokba.A kamasz lány eltűnése arra készteti a felnőtteket, hogy átértékeljék a kapcsolataikat. Mennyire ismerik a barátaikat és a szeretteiket? A saját gyermeküket? És mi történt valójában szilveszter éjszaka? A jelentéktelennek hitt hazugságok percről percre messzebb viszik őket a reménytől, hogy Jennifer még életben lehet.

• Language: Magyar
• Publisher: Partvonal Kiadó
• Release date: Mar 23, 2023
• ISBN: 9789636090494

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

Petrikovics Edit

img2.jpg

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Malin Stehn: ETT GOTT NYTT ÅR

Copyright © Malin Stehn, 2021

Published by agreement with Ahlander Agency.

All rights reserved.

Boldog új év © Partvonal Könyvkiadó, 2023

Magyar fordítás © Petrikovics Edit

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2023

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Szerkesztő: Horváth Ágnes

Korrektor: Simon Bettina

Borító: Földi Andrea

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-609-049-4

Szüleimnek

2018 SZILVESZTERE

HÉTFŐ

1

---

Fredrik

Amikor Nina belép a hálószobába, a gardróbszekrény előtt állok.

– Kövérnek nézek ki ebben? – kérdezi.

Gyors pillantást vetek a feleségemre.

– Csodásan nézel ki.

A tekintetem visszatér a szekrényre és az ott lógó három nyakkendőre. Az egyetemi éveimből származó mentazöld természetesen nem jön számításba. A temetésekre beszerzett nyakkendő illik a hangulatomhoz, viszont nem passzol az inghez. Sóhajtva előveszem az ezüstcsíkos világoskéket, anyósom öt-hat évvel ezelőtti karácsonyi ajándékát, amely már akkor is divatjamúltnak számított, amikor kaptam.

– Meg sem néztél rendesen – duzzog Nina.

A nagy, egész alakos tükör elé lép. Ide-oda forgatja felsőtestét, és közben a homlokát ráncolva szemléli magát.

– Tökéletesen áll – erősítem meg.

Nina kissé megrángatja a zöld ruhaszövetet. Csatlakozom hozzá a tükör előtt, az ismerős illat az orromat csiklandozza. A feleségem évek óta ugyanazt a parfümöt használja, olyan régóta, hogy még én is emlékszem a nevére: Acqua di Giò. Megint megrángatja az anyagot, felhorkan, és alig hallhatóan motyog valamit. Próbálom megigazítani a nyakkendő csomóját, de nem boldogulok vele.

– Idén is ezt veszed fel?

Nina még mindig a tükör felé fordulva áll, de pillantása a ruhájáról a nyakkendőmre vándorol.

– Nincs másik – felelem kurtán.

Tesz egy hosszú lépést a szekrényhez, de feladja, amikor meglátja, mi maradt az akasztón.

– Jövőre tényleg venned kell egy újat.

Bólintok. Ebben a pillanatban felharsan a csengő.

– Biztosan Jennifer az. – Nina a nyitott ajtó felé fordul: – Smilla! Kinyitnád az ajtót?

Az emeletről ajtócsapódás hallatszik, Smilla ledübörög a lépcsőn, és hamarosan két különböző hang ér el hozzánk az előszobából.

Nina rám néz.

– Hány óra van?

– Húsz perccel múlt öt.

– Húsz perccel múlt? – A komódhoz rohan, és turkálni kezd a zoknik között. Egyik pár a másik után landol a padlón a lába körül. – A fenébe! Miért felejtek el mindig harisnyát venni?

Egy perccel később Nina valami feketével a kezében elhagyja a szobát.

– Mi van a fiúkkal? – szegezi nekem a kérdést, útban a nappali felé. – Felöltöztek már?

– Megnézem, hogy állnak.

– Vilgot az inget vegye fel! – kiáltja Nina a fürdőszobából. – A szék támlájára terítettem.

Begombolom a nadrágomat, belebújok a zakóba, és a tükörben szemügyre veszem az eredményt. Ebben a nyakkendőben úgy nézek ki, mint egy bohóc. Csak a vörös orr hiányzik.

Vilgot és az ünneplőruha nem valami szerencsés kombináció. A hatévesünk valójában csak melegítőalsót hajlandó viselni, és néha azon tűnődöm, egyáltalán miért ragaszkodunk ahhoz, hogy bármi egyébbe öltöztessük. Anton mára engedékenyebbé vált ebben a kérdésben. Szeret csinosan öltözködni, mostanában folyton a tükör előtt áll, és reggelente hosszasan zselézi, igazgatja a haját. A felső tagozat hatása.

– Szép ing – jegyzem meg, miközben lefelé baktatunk a lépcsőn.

Anton megvonja a vállát, de rám villantja ritkán látható mosolyát.

A konyha magasságában megállok. A mosogatókagylónál ügyködő két lányt figyelem, és igyekszem megnyugtatni hevesen zakatoló szívemet. Jennifer nem szörnyeteg. Ő egy teljesen normális tinilány, a lányom barátja. Többször is meg kell köszörülnöm a torkomat, mielőtt sikerül megszólalnom.

– Akkor sziasztok!

Jennifer nem reagál, láthatóan úgy döntött, hogy nem hallja, amit mondok. Továbbra is hátat fordítva aprítja a salátát. A testhezálló, rövid ruha nem sokat bíz a képzeletre, én pedig mindent megteszek, nehogy rossz helyen akadjon meg a pillantásom.

Amikor Smilla megfordul, mégis úgy érzem, hogy rajtakaptak. Felderül az arca, lehalkítja a hangerőt a hordozható hangszórón, és odalibben hozzám.

– Szia! – Nagy ölelést kapok. – Köszönöm, hogy segítettél meggyőzni anyát.

Mintha lett volna más választásom.

A tizenhét éves lányomat magamhoz ölelve egy őrült, de időről időre visszatérő gondolat bukkan fel a fejemben: milyen jó is volna, ha a gyerekeinket kilencéves korukban konzerválni lehetne. A kilencévesek tökéletes lények. Okosak és észszerűek, de még rendíthetetlenül hisznek abban, hogy a szülők mindent meg tudnak oldani. Egy délután a legmenőbb játszóházban elég ahhoz, hogy kielégítse a lét izgalma iránti természetes vágyukat.

– Tudod, miben egyeztünk meg. – Hátralépek, és találkozik a pillantásunk. – Nem engedhetsz be senkit, aki nincs meghívva, nem…

Smilla befogja a fülét.

– Tudom! – morogja, és leereszti a kezét. – Két hete ezzel nyaggattok.

Elengedem.

– Csak aggódunk érted.

2

---

Nina

Az autó a felhajtón áll, három képernyő kék fénye világítja meg az utasteret. Kinyitom a kocsi ajtaját, az utasülésbe süppedek, és a lábam közé állítom a szatyrot, amelyben a desszert van, nehogy felboruljon a benne lévő tál.

– A fenébe. – A férjemre nézek. – Igazából már most megbántam.

Fredrik megnyomja az indítógombot, és az autó elindul.

– Mit bántál meg?

– A bulit. Smilláék buliját. Hogy hagyhatjuk, hogy húsz tinédzser szilveszterezzen a házunkban? Nem vagyunk normálisak.

Fredrik felsóhajt.

– Minden rendben lesz. Smilla és Jennifer megoldja.

Kifordulunk az Agnesfridsvägenre, elhaladunk az iskola és a Videdals Torg mellett. A körforgalom után a Vita Höja kilencemeletes tömbházai bukkannak elő. A megvilágított ablakok sárga mozaikot alkotnak a méregzöld Coop-tábla mögött.

Érzem, ahogy összeszűkül a gyomrom. Természetesen nem akarom elrontani az estét azzal, hogy a lányok miatt aggódom, de ahogy egyre távolabb kerülünk az otthonunktól, úgy erősödik a szorongásom.

Néhány perce még a bejárati ajtóban álltam. Hirtelen egy csomó mindent akartam mondani a lányomnak. Arról, hogy milyen alattomos tud lenni az alkohol, hogy soha ne tűrjön el olyasmit, amit nem érez helyénvalónak, hogy gyönyörű és csodálatos, és hogy egy ideális világban mindenki úgy öltözhet, ahogy akar, de egy átlátszó felső nem kívánt jeleket sugározhat a környezet felé. És így tovább.

Persze akkor már túl késő volt ahhoz, hogy egy sor tanáccsal és figyelmeztetéssel rukkoljak elő. A lányok pedig amúgy is pontosan ismerik a szabályokat: legfeljebb húsz fő, nincs drog (semmiféle drog), csak cider vagy sör. A bárszekrényt bezártuk, a kulcs a tárcámban lapul.

Fredrik felé fordulok.

– Smilla és Jennifer talán megoldják. De a társaság felét sem ismerjük. Smilla azt állítja, csak osztálytársakat hívtak meg, de tudjuk jól, hogy ez bárki lehet.

– Mernünk kell bízni benne.

– Smillában valószínűleg megbízhatunk, de Jennifer… – Próbálom megtalálni a megfelelő szavakat. – Jennifer… sosem ismerte a határokat. Te is tudod, milyen nehéz volt vele kislány korában, az a sok hülyeség, amit kitalált. Smilla meg folyton vele akart lógni.

– Már tizenhét évesek – mutat rá Fredrik. – Nem tizenegy.

Feladom. Ez a vita teljesen hiábavaló, különösen így, hogy már megszületett a döntés.

Számos oka van annak, hogy ne engedjük a fiatalokat tizennyolc éves koruk előtt szülői felügyelet nélkül bulikat tartani. A lányok partijával kapcsolatos szkepticizmusom leginkább egy egyszerű tényen alapul: nem szeretem Jennifert. Nem bízom benne, és nem kedvelem.

Nem szívesen ismerem ezt be. Gyerekekkel dolgozom, és általában mindegyikük szívéhez megtalálom a kulcsot. Ha másként nem megy, menet közben lassanként feltöröm a zárat.

Jennifer szíve mindig is zárva maradt előttem. Gyerekként vad volt, hangos, és folyton a figyelem középpontjába akart kerülni. Amikor Jennifer és Smilla együtt játszottak, folyamatosan attól rettegtem, hogy történni fog valami. Később, amikor a kamaszkorba léptek, halálra rémültem, egyértelmű szabályokat állítottam fel Smilla számára, és elmagyaráztam, mi lesz, ha megszegik őket.

A két lány barátsága meglehetősen komplikált egyensúlyt teremtett. Soha nem akartam, hogy az érzéseim hatással legyenek Smillára, hiszen Jennifer olyan volt számára, mintha a testvére lett volna. Fredrik pedig mindig is úgy vélte, hogy túlzásba esek. Folyton Jennifer pártját fogta.

Személy szerint jónak tartom, hogy a lányok mostanában nincsenek sülve-főve együtt. Ezért is okozott némi meglepetést a közös szilveszteri buli ötlete. Meglehetősen kellemetlen meglepetést.

– Ez a felelősségteljes szabadságról szól – jegyzi meg a férjem, mintha csak a gondolataimban olvasna.

Felelősségteljes szabadság. Fredrik megismétli az elmúlt hetek megbeszéléseinek mantráját, nekem pedig a nyelvembe kell harapnom, nehogy én is elismételjem az ezerszer felsorolt kifogásaimat.

Kétségtelen, hogy ő maga sem érzett különösebb lelkesedést a bulival kapcsolatban. Ennek ellenére folyamatosan azt hangoztatta, hogy még mindig jobb, ha nálunk vannak a sorházakkal teli kertvárosban, mint ha „a városban lődörögnének".

Ezt az érvet teljes mértékben elfogadom. A gond csak az, hogy így sincs semmiféle befolyásunk arra, amit tesznek. Egy másik bulin leszünk, a város másik felén. És most, élesben, ezer olyan dolog jut eszembe, ami balul sülhet el egy Jennifer Wiksell-lel közösen tartott szilveszteri partin. Még úgy is, hogy egy sorházakkal teli kertvárosban buliznak.

Hátrapillantok a vállam fölött. Két szempár bámulja meredten a megvilágított képernyőket, a fülükből fehér műanyag áll ki. Feladom a kapcsolatfelvételi kísérletet, és visszafordulok.

Az Inre Ringvägenen nagy a forgalom, a legtöbben nyilván valamilyen szilveszteri partira tartanak. Igyekszem elterelni a gondolataimat a lányok bulijáról, kényszerítem magam, hogy a saját összejövetelünkre koncentráljak, amelyre hamarosan megérkezünk.

Remélem, a mousse ízleni fog a többieknek. Maracujával és zabkeksszel fogom tálalni. Eleinte gyerekes tiltakozásképpen azt terveztem, hogy a szupermarketben veszek hozzá zabkekszet, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és házi zabropogóst sütöttem. Ha bolti süteménnyel állítanék be Lollóhoz és Maxhoz egy szilveszteri vacsorára, az szociális öngyilkossággal érne fel.

A férjemre pillantok. Nem is olyan régen megosztottam volna vele a gondolataimat. A barátaink tökéletes otthonán és a saját káoszunkon viccelődnénk, és Fredrik megvigasztalna. Azt mondaná, hogy egyrészt Lollónak és Maxnak csak Jenniferről kell gondoskodnia, másrészt pedig Lollo érdeklődésének középpontjában a lakberendezés és a főzés áll.

Régebben szerettük megvitatni a barátaink jó és rossz tulajdonságait, és nem tagadom, ez jórészt arról szólt, hogy a saját kiválóságunkra emlékeztessük magunkat. Mert mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy a mi életvitelünk a lehető legjobb.

Az utóbbi időben az ilyen beszélgetések megritkultak. Soha nem beszélünk a barátainkról, magunkról, vagy egyáltalán bármiről. Az egyetlen, amit megvitatunk, az a családi logisztika, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok. Hiányoznak a beszélgetéseink, hiányzik a mi kettősünk.

Ráfoghatnánk a kisgyermekes évekre. De Vilgot ősszel hatéves lett, és meglehetősen önálló. Anton hetedik osztályba jár, Smilla pedig hamarosan betölti a tizennyolcat. Akárhogyan is, a kisgyermekes éveknek vége.

– Ott vagyunk már?

Egy ujjacska kaparássza meg a kabátomat, én pedig újra hátrafordulok.

– Hamarosan. Nem ismerős a környék?

– Nem. – Vilgot szőke fürtjei meglibbennek, ahogy megrázza a fejét. – Sötét van.

– Látod azokat a fényeket arrafelé? – mutatom. – Az már Klagshamn.

Úgy tűnik, Vilgot megelégszik ezzel, és visszabújik az iPadjébe.

Az oldalsó ablak felé fordulok, és az elsuhanó sík tájat nézem. A mezőket lombjukat vesztett fűzfák szegélyezik, amelyek egységesen a tengerrel ellentétes irányba dőlnek. A sáros talaj fölött ködfátylak gomolyognak, nehéz kivenni, hol kezdődik és hol végződik az ég. Skånei tél.

– Ocsmány egy időjárás. – Fredrik felkapcsolja a ködlámpát, de rögtön le is kattintja, mert nincs semmi hatása. – Ma este aztán semmit sem fogunk látni a tűzijátékból.

– Muszáj ennyire negatívnak lenned? – kérdezem.

– Ebben mi a negatív? Csak a nyilvánvalót közöltem.

– Nem tiltották be a rakétákat? – hallatszik egy mutáló hang a hátsó ülésről.

– A klasszikus botos rakétákat tiltották be – válaszolja Fredrik, és lekanyarodik a falu felé. – A rakétatelepeket nem. – Rám néz. – Gondolom, Max a legpuccosabb telepeket spájzolta be, amit csak kapni lehet.

Max imádja a magamutogatást, amit Fredrik sosem bírt. A férjem szerint Max minden egyes megmozdulásának az a legfőbb célja, hogy megmutassa a világnak: ezt is megengedheti magának. És talán van is benne valami. Szerintem Max egyszerűen csak imád őrültségeket csinálni. Folyton a szórakoztató ellenpólusnak akar tűnni, akinek mindig akad valami poén a tarsolyában.

Max sikeres ingatlanügynökséget vezet Malmö központjában, egy olyan vállalkozást, amelyet még az apja indított el. Max Wiksell valószínűleg egyetlen könyvet sem olvasott el egész életében, de jó orra van az üzlethez, és rendkívül elszánt. Lollo szerint állandóan dolgozik, és úgy tűnik, hogy ez kifizetődik.

Max új autókat vezet, régi whiskyt iszik és drága órákat visel. És még ha Fredrik azt állítja is, hogy fütyül az efféle státuszszimbólumokra, egyértelműen szükségét érzi, hogy érvényesüljön Max mellett. Többnyire azzal, hogy a szöges ellentéte. Néha pedig azzal, hogy a kimagasló tudását fitogtatja olyan témakörökben, amelyekben Max olvasottnak akar tűnni (mint például a whisky), de valójában nem sok mondanivalója akad.

Fredrikkel ellentétben a magam részéről tudok nevetni Maxon, amikor erősen gyanítható, hogy éppen kérkedik, vagy amikor tudálékossá válik. És mivel velem ellentétben Fredrik tud nevetni Lollo házi készítésű kovászos kenyerén, voltaképpen döntetlenre állunk. Soha nem voltam képes felhagyni azzal, hogy a csinos, karcsú és házias barátnőmmel hasonlítsam össze magamat. Még úgy sem, ha pontosan tudom, hogy rosszkedvem lesz tőle.

Valamivel lejjebb parkolunk le az utcán, mivel a Wiksell család saját gépkocsiparkja az összes helyet elfoglalja a jókora felhajtón. A nagy fehér villa előtt mécsesek tucatjai lobognak, a nappali panorámaablaka mögött pedig jól kivehető a pezsgőspoharat szorongató emberek sziluettje. Látom, ahogy Malena, jól ismert kacagását hallatva, hátraveti a fejét, és hosszú idő óta először érzem, hogy elfog a partihangulat.

Talán mégsem lesz olyan rémes ez az este. Jó barátokkal fogjuk ünnepelni az új évet. A fiúk velünk vannak, Smilla pedig… Nos, ő igazából már majdnem felnőtt. Muszáj lesz elvágnom a köldökzsinórt.

– Sajnálom – dünnyögöm, és Fredrik combjára teszem a kezem.

– Mit sajnálsz?

– Igazságtalan volt, hogy azt mondtam, negatív vagy. Igazad van. Tényleg szar az idő.

Elmosolyodik, de a szeme komoly marad.

– Már el is felejtettem.

3

---

Fredrik

Hat óra múlva vége. Vagyis inkább hét. Úgysem indulunk haza rögtön éjfél után. De maximum hét óra múlva újra végighajtok ezen az úton, csak épp az ellenkező irányban. És ha jobban belegondolok, hét óra nem is olyan vészes, egész gyorsan eltelik. Az nagyjából annyi, mint egy rövidebb munkanap. Meg tudom csinálni.

Hét óra múlva ezek a mécsesek kihunynak. Az alvó Vilgotot cipelem majd, és a taxi kint vár bennünket az úton.

Várjunk csak egy percet! Felszaladok a lépcsőn.

– Foglaltál taxit?

Nina megtorpan, majd visszanéz rám. A haja gondosan beállítva, a szemhéján csillog a festék.

– De hiszen úgy volt, hogy te foglalsz.

A rohadt életbe! Hogy felejthettem el, amikor másra sem vágyom, csak hogy eltűnjünk innen végre?

A feleségem rám mered.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy elfelejtettél taxit rendelni?

– Megoldom. Minden rendben lesz.

– Egy héttel előre le kell foglalni. Legalább.

– Mondtam, hogy megoldom.

Valami komoly baj lehet az agyammal. Kezdem elfelejteni a dolgokat. Fontos dolgokat. Egyáltalán nem vall rám, és halálra rémít. Lehet, hogy Alzheimer-kóros vagyok?

Nina felsóhajt.

– Én egészen biztosan nem fogok két holtfáradt gyereket a buszhoz vonszolni az éjszaka közepén. Csak hogy tudd.

Összeszorítja az ajkát, Anton pedig ránk néz.

– Akkor most itt alszunk?

– Nem – vágja rá Nina határozottan. – Hazamegyünk. – Éles pillantást vet rám. – Apa majd elintézi.

A bejárati ajtó kinyílik, és a szélesen mosolygó Lollo jelenik meg a küszöbön. Chanelt, a család uszkárját tartja a karjában, akinek az este tiszteletére nagy, csillogó masni pompázik a fején.

– Sziasztok, hát megjöttetek! – Lollo ruhája Jenniferére emlékeztet, fekete, és meglehetősen rövid. – Gyertek, gyertek! – A háziasszony hátrálni kezd, mi pedig követjük. – Jóságos ég, fiúk, hogy megnőttetek! Anton, hamarosan olyan magas leszel, mint az apád. És Vilgot! Hogy te milyen cuki vagy!

Lollo leengedi Chanelt a földre, és egymás után megölel minket. Nina, aki előbb átad Lollónak egy celofánba csomagolt, hatalmas virágcsokrot, extra hosszú ölelésben részesül.

– Végre találkozunk – mondja Lollo, miután elengedi Ninát, de még a vállára teszi a kezét. – Őrület, hogy múlik az idő. Mikor is láttuk egymást utoljára? Tényleg nem találkoztunk Szent Iván-éj óta?

Tudom, hogy így van, de nem akarok nyilatkozni az ügyben. Nina azonnal ellenkezni kezd, azt mondja, hogy biztosan találkoztunk azóta. Amíg ezen tanakodnak, felakasztom Vilgot kabátját. Vilgot nem mozdul a cipőtartó mellől, hirtelen szégyenlőssé válik a sok új vagy rég nem látott arc láttán.

 Végighúzom a cipőm talpát az előszobai lábtörlőn.

– Nem baj, ha nem veszem le?

– Dehogy – nevet Lollo. – Nincs buli zokniban!

Kíváncsi vagyok, vajon ezt csak most találta ki, vagy egy létező és bevett mondás. Mindegy is, mindenképpen hülyeség.

Nina magas sarkú cipőre cseréli a csizmáját, és a nappaliba tereli Vilgotot és Antont.

– Gyere! – nógatja a tétovázó Vilgotot. – Lollo biztosan készített ki nektek csipszet és üdítőt.

Működik. A kisebbik fiunk nasiradarja máris beindul.

Mindig is csodáltam a feleségemet azért, ahogy a kisgyerekekkel bánik. Ha róluk van szó, egyszerűen végtelen a türelme. Óvodapedagógusnak született, imádja a munkáját, és tudom, hogy a gyerekek mellett a szülők és a kollégák is nagyra becsülik.

– Fredde! – Max kedélyesen hátba vereget. – Mi a helyzet?

Maxon kívül senki sem szólít Freddének.

– Minden oké. És veled?

– Maga a tökély. Kaptál már valamit inni? Itt a pezsgő! – Max kinyújtja hosszú karját, és felkap egy pohár pezsgőt. – Tessék!

Dom Perignon, természetesen. Fontos, hogy ne adjuk alább a minőséget, még a végén a vendégek azt gondolják, hogy rosszul megy az üzlet.

– Köszönöm. – Felemelem a poharamat. – Hát megint itt a szilveszter.

– És mi csak egyre fiatalabbak vagyunk. – Max előrehajol, és lehalkítja a hangját. – Láttad Malena új pasiját?

A pillantásom végigsiklik a helyiségen, de nem látom sem Malenát, sem bárki mást, aki a kísérője lenne. Nina segít Vilgotnak a Coca-Colát kitölteni egy kisebb pohárba, előttük pedig két pár álldogál, akik szintén jelen voltak, amikor legutóbb itt köszöntöttük az új évet. Mindkét pár Max és Lollo szomszédja, és emlékszem, hogy az egyik nő mellettem ült az asztalnál, de sajnos nem rémlik, melyikük az. Idén is szinte teljesen ugyanúgy néznek ki: szőke haj, fekete ruha, fekete körömcipő.

A férjeiket ellenben meg tudom különböztetni egymástól. Jens Stenman majdnem olyan széles, mint amilyen magas, míg Magnus Göransson a soványság határát súrolja. Ketten együtt olyanok, mint Stan és Pan.

– Malena fickója muszlim – suttogja Max, és várakozásteli pillantással néz rám.

Ismerem Max Wiksellt, pontosan tudom, milyen reakciót akar. És őszintén szólva, kezdek kíváncsi lenni a pasasra. De ha helyet adunk az efféle gondolatoknak, az csak megerősítené Maxot az egyébként is meglehetősen szemellenzős látásmódjában.

– És? – kérdezem. – A tanítványaim fele muszlim.

– De Malenával, itt, a házunkban. Úgy értem, soha nem gondoltuk volna, hogy az új évet egy…

– Vallásos? – szakítom félbe.

Max összeráncolja a homlokát.

– Ezt meg hogy érted? Muszlim.

– Igen, de gyakorló muszlim? Jár mecsetbe? Naponta imádkozik? Iszik alkoholt?

– Fogalmam sincs – vonja meg a vállát Max. – Ezt tőle kell megkérdezned.

Ebben a pillanatban Malena lép a nappaliba egy sötét hajú férfi társaságában. Nem tudom, mire számítottam, de a srác úgy néz ki, mint egy átlagos középkorú pasas egy szilveszteri partin. Öltöny, ing és nyakkendő.

– Fredrik! – Malena felénk irányítja a lépéseit. – Örülök, hogy látlak. – Hosszan megölel, majd új szerelme felé fordul. – Ő itt Adem.

Kezet rázunk, és Max megragadja az alkalmat, hogy odébbálljon.

– Malena ragaszkodik ahhoz, hogy Ademként mutasson be – mondja a sötét hajú férfi széles malmői dialektusban. – De szólíts csak Addénak. Mindenki más így hív.

– Fredrik – válaszolom. – Örvendek. A feleségem, Nina a zöld ruhában – mutatom.

Nina a nasik mellől a két szomszéd párhoz lép. Nevetve koccintanak.

Ahogy a kis csoport felé fordulok, az újonnan érkező pillantása mintha az enyém lenne. Hirtelen az az érzésem támad, hogy először látom Ninát, és elképeszt, milyen gyönyörű. A borostyánszínű szempár, a természetes szemöldök, a barna fürtök. Szeretem őt. A felismerés szinte meglep. És imádom ezt a csilingelő nevetést. Mikor hallottam utoljára?

– Nina és Lollo gimnáziumi barátnőim – magyarázza Malena Addénak.

A férfi elneveti magát.

– Vagy inkább a bűntársaid, ha jól értettem.

– Pontosan. – Malena szerelmes pillantást vet rá. – Tinédzserként meglehetősen veszélyesek voltunk. – Hozzám fordul. – És ahogy hallom, mára Jennifer és Smilla vették át a stafétabotot. Ugye lelakatoltad a bárszekrényt?

– Hány évesek? – kérdezi Adde.

– Tizenhét – válaszolom. – Smilla februárban tölti be a tizennyolcat.

– Az élet legjobb időszaka – mondja Adde mosolyogva.

– Igen? – Malena úgy tesz, mintha megsértődött volna. – Azt hittem, az élet legjobb időszaka most van, amikor megismerkedtél velem.

Adde egy puszit nyom az arcára.

– Még szép. Ez az élet legjobb időszaka.

4

---

Lollo

Nina a konyhaajtóban áll. Egyik kezében egy pohár pezsgőt tart, a másikban pedig néhány szem olajos földimogyorót. Jól áll neki a borsózöld ruha, szokatlanul üdének és fiatalosnak tűnik ezen az estén. Üde, de túlságosan vaskos. Nina mindig is gyenge jellem volt. Érthetetlen, miért nem képes uralkodni az étvágyán. Iszonyúan dögös és vonzó lenne, ha tíz kilóval kevesebbet cipelne magán.

– Segítsek valamit?

– Köszönöm, de minden oké – válaszolom. – Malena elrendezte az előételt, már az asztalon van. Kézben tartom a dolgokat.

Nina egy mogyorót dob a szájába, közelebb lép hozzám, és lehalkítja a hangját.

– Beszéltél Malena új szerzeményével? Hogy is hívják? Adde?

– Csak köszöntünk egymásnak. De kedvesnek tűnik.

– És állati helyes – teszi hozzá Nina nevetve.

Megnyitom a csapot, és a meleg vízben megnedvesítem a mosogatórongyot.

– Azok szoktak lenni. Mármint jóképűek.

– Reméljük, ezúttal tartós lesz. – A barátnőm felsóhajt. – Legalábbis Theo miatt.

– Igen, az jó lenne. – Kicsavarom a szivacsot, dörzsölni kezdek vele néhány barna foltot, amelyek láthatóan már beitták magukat a fehér márványlapba. – Theo és Anton az emeleten vannak? Odafigyelnek Vilgotra?

– Éppen onnan jövök. – Nina a plafonra pillant. – Theo és Anton videójátékoznak, Vilgot pedig nézi. Eddig elégedettnek tűnik a helyzettel. – A pezsgőbe kortyolva körülnéz a konyhában. – Milyen szép lett a mintás csempével. Sokkal élettelibb.

– Ugye? Egyszerűen imádom! Kézzel készített csempe, egyenesen Marokkóból.

Nina a mutatóujjával követi a kanyargós mintát.

– Drágának hangzik.

– A cégen keresztül vettük, így megúsztuk az áfát – felelem, ugyanakkor bosszankodom is magamon.

Miért próbálok védekezni és magyarázkodni? Nincs kedvem a pénzről beszélni. Valahogy mindig itt kötünk ki, és fogalmam sincs, hogy Nina részéről kíváncsiságról vagy irigységről van-e szó. Fredrik és ő nyilván nem élnek nagy lábon két tanári fizetésből, három gyerekkel. De ez a saját döntésük. Senki sem kényszerítette őket arra, hogy olyan foglalkozást válasszanak, amivel keveset keresnek. Fredrik még a mérnöki állását is otthagyta, amikor Smilla kicsi volt. Mert valami „értelmesebbet" akart csinálni. Számomra ez rohadtul érthetetlen. Hogyan képes valaki lemondani a fizetése feléről? Ninának nem lett volna szabad hagynia.

Ninára nézek, és hozzáteszem:

– Max szerint az egész projekt felesleges volt. A régi csempe csak három évet töltött a falon. De sikerült rábeszélnem a cserére.

Nina elneveti magát.

– Abban jó szoktál lenni. Mármint a rábeszélésben.

– Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben.

Elöblítek egy tányért, és a szárítóra teszem. Nem áll szándékomban az orrára kötni, hogy valójában sírnom kellett azokért a csempékért. Nem a költségek miatt, a pénz ritkán jelent problémát Max számára. Inkább arról volt szó, hogy nem értette, miért. De könnyebb volt kipréselni néhány könnycseppet, mint megpróbálni elmagyarázni, hogy a régi csempe reménytelenül kiment a divatból, nekem pedig, mivel a lakberendezési szakmában dolgozom, muszáj reagálnom a trendekre.

– És te ráadásul sok mindenben tehetséges vagy. – Nina kortyol még egyet a pezsgőből, és a mosogatónak dől. – Hogy megy a blog?

Úgy tűnik, senki sem érti, mennyi munkát jelent témákat kitalálni, fotózni, képeket feltölteni, írni és szervezni. Legalább heti tizenöt órát vacakolok azzal az átkozott bloggal, miközben eddig alig vannak olvasói. De tudom, hogy a blogom fantasztikus kirakata lesz az üzletnek és a webshopnak, már csak a terjesztéssel kell kezdenünk valamit.

Nina nem várja meg a választ.

– Profi fotókat készítesz – folytatja. – Felnéztem párszor az oldalra.

– Nyugodtan oszd meg a bejegyzéseimet a Facebookon – vetem fel. – Az ügyfelek többnyire korunkbeli és idősebb nők, és a mi korosztályunk jobbára még mindig ott lóg. Ellentétben a kölykökkel.

– Apropó, kölykök… – Nina összehúzza a szemöldökét. – Jennifer jelentkezett már nálad?

– Dehogy. De ezt jó jelnek veszem.

Nina bólint, de láthatóan nem sikerült meggyőznöm. Fel-alá kezd járkálni a konyhaasztal előtt.

– Nem igazán értettünk egyet Fredrikkel – árulja el.

– Mivel kapcsolatban?

Megtörlöm a kezem, és visszaakasztom a konyharuhát a helyére.

– Hogy jó ötlet-e húsz tinédzsert beengedni a házba, vagy sem. Többek között.

Egy kicsit késő ezzel előhozakodni. Az elmúlt hónapban legalább háromszor rágódtunk hosszasan telefonon a lányok buliján, de akkor csak az alkohol és a drog volt a téma. Nina egy szóval sem említette, hogy a buli helyszíne problémát jelentene.

– Hát… – Mosolyogva széttárja a karját. – Most már jóváhagytam az egészet, úgyhogy lesz, ami lesz… De… Egy kicsit azért aggódom.

Igyekszem nem hangosan felsóhajtani. Nina az aggodalmaskodás királynője. Mindig, mindenhol problémát lát, gyakran még azelőtt, hogy azok felmerülnének. Szinte folyton Smilla miatt aggódik. Smilla így és Smilla úgy. Szegény lány, nem lehet könnyű egy olyan tyúkanyóval, mint Nina.

Az embernek muszáj megbíznia a gyerekeiben, különösen, ha olyan idősek, mint a lányaink. Azt is meg kell engedni nekik, hogy elkövessék a saját hibáikat. Ha folyton elhárítjuk az akadályokat előlük, hogyan fognak a későbbi életük során megbirkózni a problémáikkal?

– Á, szóval itt pletykálkodtok.

Malena táncolva érkezik az Abba Happy New Year című számának a háttérben harsogó ritmusára. A flitteres ruha talán egy kissé túlcicomázott darab, de jól áll neki.

– Csatlakozhatok? – kérdezi.

– Hát persze. – Nina irányába biccentek. – Mondjuk, kezdheted azzal, hogy idehívod a pasidat, hátha a barátnénk