A nagy sikoly

By Erdős Renée

A nagy sikoly már a megjelenése évében, 1923-ban botránykönyvnek számított. A regény központi kérdése, hogy a nők nemi élvezete társadalmilag elfogadható-e. Egy jó nevű nőgyógyász, egy apácarend főnöknője és egy püspök próbálja a hősnőt, a házasságában kielégületlen Dórát meggyőzni arról, hogy a nemi gyönyör által kiváltott nagy sikoly egyáltalán nem számít, nem fontos, hiszen az egyetlen elfogadható női sikoly az, amelyet gyermek szülésekor hallat az asszony. A főhősnő sok vonakodás után a házasságban az asszonyoknak kijelölt helyes útra lép, azaz a gyerekáldás érdekében alázattal elfogadja a hozzá már nászútjukon hűtlen férje szexuális közeledését. Azonban a női orgazmus hangja, a nagy sikoly mégis csak elhangzik a regényben, ráadásul egy igen részletesen ábrázolt illegitim viszonyban.
Erdős Renéé, mint oly sok másik művében is egyfajta „új lelkiségről” akart írni, amihez a tőle megszokott és nem csak a kortársai által kedvelt, a női szexualitás tabukat sértő ábrázolásmódját választotta. Szándéka szerint alkotásai művészregények voltak, melyeknek antik szobrokról, itáliai festményekről, művészetről és filozófiáról diskuráló hősei kiutat keresnek a nyugati civilizáció válságából. E krízis okát Erdős egyre inkább az individuum (s így a nő) jogainak túlzott érvényesülésében vélte meglelni.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449264

Book preview

ERDŐS RENÉE

A NAGY SIKOLY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Forum Könyvkiadó, 1966

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-926-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Erdős Renée jogutódja

ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZET

Az esküvő gyönyörű volt.

Az egyetem temploma csupa fény. Az orgonán a nászinduló ünnepi zenéje zengett és búgott valami nagy, titkos diadalt hirdetve: a nászét, mely íme együvé kapcsol két fiatal lényt, egy egész életre.

Mennyi virág! Mennyi fehérség! Milyen meghatottság! Mekkora boldog zűrzavara a menyegzős hangulatnak, mely áradt a nézőkön, a rokonságon, az ismerősökön és idegeneken egyaránt!

És mekkora pompa! Micsoda káprázatos ruhák, ékszerek! Az apa, a násznagy, a vőlegény, az unokafivérek díszmagyarja, a koszorúslányok fehér felhője…

És Dóra, ahogy végigment a puha, virágos szőnyegen az oltárig, mintha nem is a lába vitte volna! Mintha könnyű szárnyak ragadnák előre! Soha azt a légies könnyűséget a testében nem érezte még, mint ekkor! S az apró felkiáltások, az elnyomott ah – és óh – közt, a csodálkozás és elragadtatás halk kitörései közben, csak ment, egy kis alig látható mosollyal az ajkán, sápadtan és meghatottan, szemében valami átszellemült komolysággal.

És milyen szépek voltak mind az asszonyok! Különösen az ő rokonai, a nagynénjei!

Anna néni, ahogy jött pompás, királynői termetével, a két fia között! Nem olyan volt, mint egy régi római patríciusnő, barna arcszínével, sasorrával, villogó fekete szemével? S a két fiú, az egyik tizennyolc, a másik húszesztendős, Dénes és Robin! Mily nyúlánkak, formásak, gyönyörűk és büszkék voltak a meggyszín díszmagyarban, a prémes mentéjükben, a régi ékszerekkel! Mint királynő két apródja között, ment közöttük Anna néni ezüstszínű selyemruhájában, büszkén emelve szép fejét és kiküldve mosolyát a rokonok, családtagok felé, azt a mosolyt, mely a hosszú özvegységet ért asszonyok finom, lemondó bánatát féltékenyen takarta. Mögötte pedig nővére jött, mater Beatrix, világi néven Roessler Ilona, az irgalmasrend fejedelemasszonya, aki a távoli zárdákból érkezett meg erre a napra, hogy kedvenc húga és növendéke esküvőjén jelen legyen. Fehér, merev fátyola alatt meghajtott fejjel, lesütött szemmel ment, kezeit elrejtve ruhája bő ujjaiba, a fekete köpeny alatt, nem nézve sem jobbra, sem balra, mintha otthon a kórusba ment volna!

Mellette a család feje és oligarchiája, az ősz, magas, hajlott hátú szikár agg, Roessler Gábriel, a menyasszony nagyapja, a sokgyermekű, sokunokájú családfő, a nagy milliók ura, még meg nem tört térdekkel nyolcvan évének súlya alatt…

És mögöttük – csodálatos ellentétképpen – Tonia, az idegen asszony…

Az apácafejedelemnő sötét, alázatos sziluettje után, mint egy kis erdei nimfa suhant előre világoszöld selyemruhájában, gyöngyeivel és ékszereivel. Jött idegenszerű szépségével, amelyet sohasem lehetett megszokni, törékeny karcsúságában, egész lebegő, bizonytalan felhőszerű könnyedségében. Mily szép volt, mily valószínűtlen világos rajta minden! A haja, az arcbőre, a szemöldöke, a nyaka, a válla, mintha mindene festve lett volna! Az emberek ajkán, ahogy megpillantották, megakadt a szó, és csak bámultak rá, mint egy csodára!

Porcelánbabának hívták a rokonok maguk közt, és volt is benne valami porcelánszerű.

A két mandulavágású, nagyon hosszú szeme, a sűrű fénylő pillákkal, a vakító fehér bőre, mely mintha egy lehelettől is megfoltosodott volna, a végtelenül szeszélyesen rajzolt és kissé nagy szája, mely úgy virított finom érzékeny cimpájú orra alatt, mint egy odafestett szív.

S ahogy ment azzal a kissé előrehajtott fejtartással, mely mintha örökké hallgatóznék s a magas cipősarkakon, a kissé előredőlt járással, mintha valaki a kezénél fogva maga felé húzta volna, húszévesnek látszott, nem harmincnégynek, amennyi volt.

Mögötte pedig Melinda néni jött, Dóra legifjabb nagynénje a férje karján. Négy gyermeke közül a két nagyobb távol volt, a hatéves kisleánya, Ágneske ott lépdelt a menetben, a legkisebb koszorúslány, fivérével, Lacival, aki nyolcesztendős volt, és fehér selyem, ezüsttel hímzett apródruhát viselt.

Aztán a többi rokonok, közeliek és távoliak. És Erna, Dóra húga a nyoszolyók között. És ott volt Erna mestere, a nagy festőművész, Timon János. Mert Erna már tizenhét éves kora óta fest, az egyetlen az egész Roessler családban, aki művészethez hajlamot érez, s akinek valami kivételes tehetsége van.

Nos, és a vőlegény rokonsága, az Illésfyak mind. Csupa politikus, magas rangú állami tisztviselő és vidéki birtokos.

Az utolsó pillanatban és szinte rohanva érkezett meg a nagy orvostanár, Roessler Bálint, amint mondta: két operáció között, hogy jelen lehessen a kedvenc húga esküvőjén, amikor már fivére, Henrik püspök fönn állt az oltárnál és megkezdte az esketési szertartást.

Ő sem volt kevésbé meghatott és izgatott, mint Dóra, és a rövid kis beszédben, amit a fiatal párhoz intézett a híres szónok, kétszer is fölcserélte a szavakat.

De Dóra ezt nem vette észre. Dóra előtt minden valami halvány, rózsaszínű ködön át történt, minden szó és mozdulat. Ahogy a szertartás befejezése után szinte kézről kézre adták, ölelték, csókolták, szerencsekívánatokkal elárasztották. Mindez egyetlen boldog, zavaros morajlás volt előtte, ami folytatódott a lakoma alatt, a püspök felköszöntője alatt, a többi felköszöntők alatt. A férje figyelmeztette, hogy nem eszik semmit. Ekkor evett, gyorsan, de minden étvágy nélkül, nem volt éhes, noha kora reggeltől fenn volt és majdnem az egész éjszakát álmatlanul töltötte.

Egyszerre, a lakoma vége felé az anyja kezét érezte a vállán. Fölállt, gépiesen követte. Az ő szobájába vezette ahol ő sem zavart senkit. Most ott állt anyjával szemben őt, ahol egyedül aludt. Mert a húga, Erna, mikor elkezdett festeni, külön szobát követelt magának, a városi házuk legnagyobb lakószobáját, ahol este és reggel zavartalanul bőröndök, dobozok. Az utazóruha és köpeny, a kalap a fehér leányszoba közepén, amelynek békéjét és tiszta harmóniáját feldúlták a becsomagolt és félig nyitott úti-pepecselhetett, ki- és bejárhatott kénye-kedve szerint, s hosszú fátyollal ott feküdt készen az ágyon.

– Készülnöd kell – mondta neki az anyja meghatott hangon. – Sándor is hazament átöltözni.

Finom, óvatos anyai ujjakkal levette fejéről a narancsvirág-koszorút, kiszedte belőle az apró hajtűket.

– Ezt majd gondosan elteszem neked, hogy megőrizd emlékül.

És arcához emelve a már lankadó virágokat, mélyet lélegzett illatukból, és márványfehér arca egy pillanatra meg-színesedett. Mintha a saját nászkoszorúja régi illatát érezte volna.

Aztán, mikor Dóra már átöltözött, kalapja a fején volt és a szobaleány kiment, kissé akadozva kezdett beszélni hozzá.

– Nézd, Dóra, ilyenkor az anyák tanácsokat szoktak adni a leányuknak. Rendszerint olyan tanácsokat, amilyenekre nincs szükségük. Tudom, mert emlékszem azokra, amiket én kaptam. – Az anyák rendszerint nem ismerik a leányukat. De én téged ismerlek. Csak téged. Ernát már nem. Tudod, ő engem kissé elmaradottnak tart. Ez azért van, mert ő művésznőnek érzi magát. No mindegy. Én neked nem akarok semmit sem mondani azokból a dolgokból, amiket az anyám nekem mondott. Istenem, te okos vagy, sokat olvastál, vannak barátnőid, köztük asszonyok – egyszóval azt hiszem: tudod, mi vár reád. Egyet azonban mégis akarok mondani neked, és ezt ne felejtsd el. Azt, hogy aminek most te elébe mégy, ez a pár hónap – ez nem a házasság –, nem a tulajdonképpeni, az igazi házasság – az csak később jön. Ez a szerelem – értesz engem, Dóra? Azt szeretném, ha nem tévesztenéd össze ezt a kettőt. Ami most jön: az a szerelmes leány álmainak a megvalósulása. A házasság nem idill. Te nem fogod elfelejteni, hogy nem azért mentél férjhez, ami most jön, ezért a pár hónapért, hanem azért, ami azután jön. Mert az a fontos, hogy abban megálld a helyed, ami azután jön. Hogy ezeket a mostani érzéseidet át tudd vinni a későbbi életedbe, minden nehézségek mellett, amik ennek majd útjába állnak – nem akarlak ijesztgetni. De ez a valóság. Az ünnepnapok kevesebbek, mint a hétköznapok. S neked a mindennapokra kell gondolnod. Azt akarom ezzel mondani, hogy ne pazarolj és ne felejtsd el egy percre sem, hogy ebből kell majd élned mint asszonynak, mindvégig. Egy kicsit vigyázz magadra és a méltóságodra. És amikor már asszony leszel, ne felejtsd el, hogy leány is voltál. Oly csúnya az, ha egy nő a férjhez menése után egyszerre szakít mindazzal, ami a régi élete volt. Ha megtagad minden közösséget a leánymúltjával! Te ne tedd! Borzasztó veszteség az, ha az asszonyban a szűz örökre elvész! Tudod, hogy alkalmazkodnod kell majd az uradhoz és sok szeszélyedről le kell mondanod majd az ő kedvéért. Viszont vigyázz, nem szabad, hogy neki olyan szeszélyei legyenek, amelyek a te ízlésedet sérthetnék. És légy tartózkodó, Dóra, akkor is, amikor már esetleg nem esik nehezedre ennek az ellenkezője. Vannak pillanatok, amikor a férfi szemérmetlenségre ragadja az asszonyt, de ezeket a pillanatokat azután a férfi nem felejti cl. Vigyázz! Az asszony adja oda magát az urának, de emellett tartson meg magából annyit, hogy a férje érezze: még mindig nagyon sok maradt benne, ami meghódításra érdemes! Ezeket akartam mondani, Dóra. A többire nézve – nézd, minden anya tehetetlen. Annyi minden függ itt olyan dolgoktól, amiket nem ismerünk! Én csak imádkozhatom érted. Te légy: te magad, továbbra is. Az én Dórám, az én okos, tiszta nagy lányom! És még valamit – ezt nagyon restellem, de meg kell lennie – miután három hónapig maradtok oda – és azt szeretném, ha nászutatok biztosítva lenne nagyobb meglepetésektől és zavaroktól –, az öreg Simonyi doktor egy kis csomagot adott át nekem, beletettem a toalett-táskába, vigyázz rá. A használati utasítás rá van írva. Bécsben majd bontsd ki, mihelyt megérkeztek és az urad magadra hagy. Amikor visszafelé jöttök: eldobhatod, nem lesz rá szükséged többé. Én a püspöknek meggyónom, hogy ebbe beleegyeztem. Mihelyt visszajössz, te is meg fogod gyónni. Addig én viselem a lelkemen ennek a bűnnek a súlyát, mert bűn az Isten és a természet törvényei ellen óvatossággal élni. De azt akarom, hogy semmi zavar, aggodalom, kötelesség ne terhelje meg ezt a három hónapot – hogy egészen boldog légy.

Az utolsó szavainál a hangja már bizonytalanná vált, elfojtódott, mintha a sírás közeledtét érezné. Erőt vett magán, rámosolygott Dórára, és kiment a szobából.

Ugyanabban a pillanatban a másik ajtón Erna dugta be a fejét. Az egész arca ragyogott a nevetéstől, amint Dórát megpillantotta, aki most a kesztyűit húzta.

– Te – mondta neki –, tudod, kihez hasonlítasz így ezzel a fátyollal? Beatrix nénihez. Én alig vártam, hogy a mama a szónoklatát befejezze, mert féltem, hogy úgy tűnsz el, hogy nem is láthatlak ebben a ruhában. Mit adott elő a mama? Leleplezte a legendát a gólyáról? Gyönyörű ez a fátyol! Nekem ilyet, tudom, nem vennének! Mit szólsz Henrik püspökhöz? Tudod, hogy ő volt a legszebb férfi az egész gyülekezetben? Bocsánat, Sándort kivéve – ne nézz rám ilyen rémülten. Elmégy, kis öreg? Nászútra mégy? És én itt maradok magam. A ház gyötrő szelleme és a következő áldozat. – Mert most majd engem akarnak férjhez adni.

– Adja Isten, hogy ez mielőbb megtörténjen – mondta Dóra mosolyogva.

– Ugyan kérlek – kiáltott rá Erna, és a hangja egészen megváltozott –, csak nem gondolod, hogy velem is végig fogják csinálni ezt a komédiát, amit veled csináltak! Én éppen az imént mondtam a püspöknek, hogy inkább megszököm, semhogy ugyanezt végigcsináljam. És ez a narancsvirág-koszorú… No, ez is szép dolog! Hogy mily barbárok az emberek még ma is! Hadd lám csak, hadd tegyem a fejemre!

– Ne – mondta Dóra hirtelen, és rátette kesztyűs kezét a koszorúra.

– Óh, te nem engeded? Félted? De csak egy percre, egyetlenegy percre csak, Dóra. Esküszöm, nem lesz semmi baja.

Dóra kelletlenül vette le kezét a koszorúról, amit Erna egy hirtelen mozdulattal a fejére tett.

– Igazán gyönyörű – mondta olyan hangon, amelyről nem lehetett tudni, gúnyos-e vagy megvető vagy őszinte. – Mit gondolsz, mit szólna a mester, ha engem így látna!

– Timon? – mondta Dóra csodálkozva, hogy éppen ez jutott eszébe. – Én igazán nem tudom.

Erna túlzott és ünnepélyes óvatossággal vette le a koszorút a fejéről, és az ágyra tette a fátyollal együtt. Lenn a kapu előtt autó állt meg.

– Sándor már itt van – mondta Erna –, tehát búcsúzom én is. Isten veled, Dóra. Szeretnék én is valamiféle tanácsot adni neked, de tőlem úgysem fogadnád el, mert nem vagyok előtted tekintély és mert két évvel fiatalabb vagyok nálad. Lehet azonban, hogy egyszer majd én is mondok neked valamit. Persze, ha szükség lesz rá. De talán nem lesz szükség!

Most kinézett az ablakon és felkiáltott.

– Nini, Tonia néni éppen most ül a kocsijába. Robin kíséri. Hát ezek már elmennek? Bizonyosan találkoztak a lépcsőn Sándorral. Nos, én is megyek. Isten veled, Dórám, drágám, szépem, jóm. Írj nekem hosszú leveleket arról, hogy boldog vagy. Én is írok neked!

Nyakába csimpaszkodott Dórának, aki nála valamivel magasabb volt, és a két arcát kétfelől csókokkal borította.

– Hogy émelyít ez a narancsvirágillat – mondta aztán –, téged nem?

– Engem nem – mondta Dóra kissé türelmetlenné vált hangon.

– Engem igen – s ezzel kiperdült a szobából…

A többi aztán gyorsan pergett le, mint egy filmsorozat. A búcsúzások. Az apja a szívére ölelte, és homlokon csókolta. A nagyapja reszkető, hűvös keze végigsiklott az arcán. A püspök néhány félig ünnepélyes, félig tréfás szava, Melinda néni könnyei, amik szinte vidáman csillogtak a szemében. Anna néni, amint némán megcsókolta és finom szája megrezdült valamitől – talán fájdalom volt, emlék, talán egy kis irigység. Rövid, csak négy évig tartó asszonyi élete jutott talán eszébe. Legutolsónak maradt mater Beatrix, aki semmit sem szólt, csak keresztet vetett rá, és egy pillanatig vállára tette szikár apácakezét… Valaki Toniát kereste, de ő nem volt ott. Akkor Sándor a férje, a karjára fűzte, s az autó kirobogott velük a pályaudvarra.

Mindezek a nagy és apró történések mintegy varázslatra lesüllyedtek, eltűntek, mikor a vasúti kocsiban egyedül találták magukat.

– Nagyon fáradt? – kérdezte tőle az ura, és lehajolt hozzá, hogy sápadt arcába nézzen.

– Nem, nem nagyon – felelte.

– De azért jó már egyedül lenni és tudni, hogy ma már nem köszönt fel bennünket senki – mondta nevetve, vidáman, de hirtelen elhallgatott, amint Dóra komoly, gondolkozó arckifejezését meglátta.

– Ah, íme – gondolta magában –, Dóra az ő komoly szemével, mely mintha mindig kérdezne valamit. És én még nevetek!

Nem, itt nem lehetett most nevetni – ezt Illésfy Sándor hirtelen megérezte, amint leült az ifjú asszony mellé. Ami most vár reájuk, az nem mulatság és nem játék. Ezt a fiatal, tiszta leányszívet meghódítani elég gyorsan ment. De most arról van szó, hogy magának örökre megnyerje, hogy lényével megtöltse, hogy asszonyivá varázsolja. Ezt a szívet, ami józan, szász eredetű ősök vérkeringésével dobog, s amely őt, éppen őt, Illésfy Sándort választotta ki magának abban a pillanatban, mikor ő, a férfi, lelkileg is, anyagilag is rossz fordulóján állt életének.

Ez az áldott leányszív már egyszer megmentette őt, anélkül, hogy sejtelme is lett volna róla, a legsúlyosabb válságokból. Ezt most nagyon szépen kell megköszönni neki…

Megfogta a kesztyűs kezét, lassan kigombolta rajta a kesztyűt, és lehúzta, aztán a maga jobb kezéről húzta le a kesztyűt, s most így, ebbe a kesztyűtlen kezébe vette az asszonya kezét, és átfogta erősen, forrón, és nem eresztette el sokáig. És látta, hogy száll fel a szűz asszony sápadt arcára a pír ettől az érintéstől, és látta szemének áthevült fényét s ajkának kicsi remegését.

– Mint egy nemes hangszer – gondolta magában –, mint egy érzékeny, finom hangszer az egész asszony.

Ettől a megállapítástól felizgult, de annyira résen volt, annyira vigyázott magára, hogy a legkisebb gyöngédséget sem engedte meg magának ott, a vasúti kocsiban. Még egy futó csókkal sem érintette az asszonyt. Nem sietett, nem volt mohó, nem akart az lenni. Maga a kénytelen várakozás gyönyörűség volt neki, a késlekedés gondolta s az előttük álló éjszaka minden ígérete.

Dóra pedig mindezért hálás volt. Örült, hogy az egész út alatt, míg Bécsbe értek, az útitervekről beszélhettek, a városokról, amelyeket meg fognak nézni, a jövő berendezkedésükről.

Ám, ahogy útjuk végéhez közeledtek, ez a társalgókedv nagyon ellanyhult. Valami idegenség szállt kettejük köze, ami elfogulttá tette őket. Valamire gondoltak mindketten, és megijedtek attól, hogy sejtelmük sincs egymás gondolatáról, hogy úgyszólván két ismeretlen ember, aki most megy – egy nászszoba felé. És ekkor Sándor hirtelen megfogta a két karjánál fogva, és maga felé fordítva így szólt hozzá:

– Dóra, szeretnék mondani valamit, de kell, hogy megértsen engem, mint egy okos, jó kis pajtás – mert még most nem a feleségem egészen. Azt akarom mondani, Dóra.

A fiatalasszony sápadtan vágott közbe:

– Hogy szeretője van?

Sándor hirtelen eleresztette a két karját.

– Mi jut eszébe! – mondta neki csaknem kiáltva. – Dóra, kislányom, mi jut eszébe?

– Én azt gondoltam – mondta Dóra csöndesen. – Én erre számítottam.

– De nem. Biztosítom, Dóra!

– Én mindenre készen vagyok, Sándor – mondta Dóra –, én tudom, hogy az asszonynak sok mindent meg kell bocsátania. Én is mindent, ami eddig volt a maga életében, meg akarok bocsátani.

– De ha nekem szeretőm volna, Dóra – mondta a férfi, most már keményebben és kissé dacosan –, akkor nem magával, hanem vele ülnék itt ebben a vasúti kocsiban. Nem arról van szó, Dóra, hanem arról, hogy mi ketten csak egymáséi legyünk, hogy maga ne kívánjon rajtam túl semmit, senkit, és hogy ne adjon oda magából semmit senkinek, még a – gyermekünknek sem. Ezt akartam mondani. Ért engem, Dóra? Sokáig fogom akarni, hogy mi ketten csak egymáséi legyünk.

– Értem – mondta Dóra, és lesütötte a szemét.

Az édesanyja jutott eszébe s mindaz, amit neki a búcsúzáskor mondott.

– Talán nem titok maga előtt, Dóra, hogy a nagyapja nem akarta ezt a mi házasságunkat, de lehet, hogy nem tudja: miért. Mi Illésfyak nem vagyunk jó gazdák. Legalábbis, akik ide a városba szakadtunk. Kissé könnyelműen bánunk a pénzzel, és ha tudni akarja, Dóra, a maga ura szegény ember.

– Tudom – mondta Dóra nyugodtan, csaknem örömmel.

– A nagypapa mondta nekem. De én azt mondtam neki, hogyha maga engem nem szeretne, találna leányt mást, akit elvehetne s aki éppen olyan gazdag, mint én. A nagypapa azt mondta: igazam van.

– Igen. Csakhogy a nagypapa nem tudja azt, hogy én nem akarok a család hamupipőkéje vagy tékozló fiúja lenni. Én dolgozni akarok, Dóra, komolyan és erősen, minden akaratomat megfeszítve.

– Ismeri a terveimet – a gózoni vállalat, amiről hallott – ehhez kell a párizsi nászút is –, ott tárgyalni akarok emberekkel –, óh, de nem is. kellene most minderről beszélnem. Lehet, hogy évekig kell majd ide-oda utazgatnunk Párizs és Budapest között. Én azt akarom, hogy maga mindig velem legyen, hogy ne kelljen elválnunk – egyszóval – ezért, egy ideig legyünk csak ketten.

– Igen – mondta Dóra csendesen –, ahogy maga akarja, Sándor.

Csendesen, hallgatva ültek most egymás mellett mindaddig, míg meg nem érkeztek.

A hotelbe érve, Sándor azt indítványozta, hogy ne menjenek le az étterembe, hanem vacsorázzanak a kis szalonban, ami a két hálószoba között volt.

Dóra örömmel fogadta el ezt az ajánlatot. A zajból, sürgés-forgásból, az emberekből ma már éppen elég része volt.

Alig készült el az átöltözködéssel, a férje már kopogott az ajtón.

– Szabad!

– Készen van, Dóra? – kérdezte az belépve.

Dórának feltűnt, mennyire sápadt most, s hogy tekintetében van valami idegenség.

Megállt az asszony előtt, és végignézett rajta.

– Milyen szép! – mondta egyszerűen, ahogy fehér, puha krepdesin ruhájában látta, födetlen karjával és vállával.

Az idegenség ott lappangott köztük, el kellett onnan űzni.

– És maga is, Sándor – mondta halkan Dóra, és lesütötte a szemét.

A férfi elmosolyodott. A násznap forgatagában, az előkészületek, a lakoma, az utazás gondjai közepette – egy egész napon át – meg sem csókolta a hitvesét.

Most szelíden ölelte magához, két karjába vette az egész karcsú, fehér alakot, és ott a csillár fényében, nyitott szemével a szemébe nézve, megkereste száját, és megcsókolta lassan, remegőn, áhítatosan, mintha egy virágnak a törékeny, puha, remegő kelyhe lett volna. Dóra megrendülve csukta le a szemét, és úgy viszonozta a csókot, amely ijesztő boldogsággal árasztotta el egész testét. Lassan valami titkos erő fölemelte a két karját, átölelte vele a férfi szép fejét, és erősen tartotta magánál.

– Szeretsz engem – kérdezte az tőle azon a bódító, vágytól fűszeres hangon, ami egészen befutja az asszonyt és mindenütt megtalálja.

– Imádlak – mondta neki Dóra a csókok között, és elámulva figyelt a saját hangjára, mely úgy hangzott, mint egy idegen nő hangja.

Lassan ocsúdtak fel a csók mámorából, elbocsátották egymást, sápadt mosollyal néztek egymásra egy percig, s aztán átmentek a szalonba, ahol a pincérek a rövid, de nagy gonddal összeállított estebédet tálalták.

Míg ettek, Dóra észrevette, hogy az ura nem érinti a boros poharát. Csodálkozva nézett rá, de nem kérdezte: miért. Csak mikor a pincérek eltávoztak, kérdezte meg:

– Hogy van, hogy egy csöpp bort sem ivott ma, Sándor?

– Mit gondol? – kérdezte ez mosolyogva, miközben kezére hajolt és elborította apró, puha csókokkal. – Bort inni ma este, nekem? Olyan szomjúság van bennem, amit nem lehet eloltani borral. És olyan mámor, amit nem szabad összekeverni más mámorral. A maga szépsége az, amivel meg akarok részegedni, kislányom!

– És én ittam – mondta Dóra, és szinte mentegetőzve mutatta a poharát, amelyből egy ujjnyi pezsgő hiányzott.

– Óh, maga! Maga más! Magának ma minden szabad! Ez a nap a maga ünnepe!

– Az enyém?

Egy percig megütődve nézett rá. Milyen különös, hogy ezt így mondta! Azt lehetett volna hinni, hogy a hangjába egy kis szomorúság lopózott.

– Csak az enyém? – kérdezte mégegyszer, most már bátrabban.

A férfi nevetett, hogy kiszabaduljon a zavarból, amelybe a beszélgetés komolyra fordult hangja vetette.

– Természetesen – mondta tréfásan –, felül az asszonyi méltóság legmagasabb polcára! Átveszi az uralmat egy férfiú fölött.

Nem, ez a hang nem volt őszinte, sem a nevetés – ezt Dóra érezte. És attól fogva látta apró, ideges mozdulatait, ajkának gyakori megrándulását.

– Milyen furcsa helyzet – gondolta magában –, hátha ezt mind el lehetne odázni – egy nappal vagy akár kettővel! milyen nevetséges, hogy éppen ma, az esküvőnk napján. – Ki tudja, nem volna-e hálás, ha erre megkérném? Hátha ő is erre gondol ebben a pillanatban!

Ekkor megijedt azon, hogy gondolkodik. Talán nem is jó, hogy most gondolkodni tud és megfigyelni mindent. Valami aggodalom szállta meg hirtelen. Valami veszélyt érzett a maga vagy a férfi számára a saját gondolatai miatt. Igen, igen – érezte, hogy valami veszélyben forog itt kettőjük között.

– Az ünnep – gondolta –, az ő ünnepe, ahogy Sándor mondta: az övé egyedül! Hiszen a férfi mindig túl van már a maga ünnepén, mikor megházasodik. Ő csak azt éli át, amit már átélt sokszor. Igaza van, az ünnep csak az asszonyé: a teljesülés, az asszonnyá levés ünnepe! A férfi ebben csak úgy vesz részt, mint egy meghívott vendég…

És Dóra agyán most átszáguldott minden emléke a rövid jegyességnek. Az első találkozásuk Tonia néni szalonjában, az ő gyors fellángolása – hiszen ő, Dóra volt, aki szerelmes lett! Oly hirtelen jött ez, mint egy nyári zivatar! S ez a nagy elementáris erővel fellobbant érzés meghódította a férfit. Hogy a jegyességük csak pár hónapig tartott, ez is az ő akarata volt. Valóban, mindent Dóra akart, s az ő akaratának a családban senki sem állt ellent. Nagyapa igen, eleinte, gyöngéden, de csakhamar ő is lemondott az ellenkezésről. Túlságosan szerette őt, és nem akarta az öreg zsarnok szerepét játszani. Minden úgy történt, ahogy Dóra akarta.

És most itt ülnek egymással szemben a nászszoba küszöbe előtt – az ünnep előtt, Dóra és ő, a meghívott vendég…

Érezte, hogy a csönd, amelyen gondolatok futnak keresztül, rájuk súlyosodik, ezért megszólalt könnyed és csevegő hangon:

– Ugye, az esküvő milyen szép volt?

– Nagyon szép! – mondta Sándor mosolyogva.

– Mindenki eljött. Még Beatrix néni is. Én azt hittem, ő el sem fog jönni.

– Hogyne! Maga a család szemefénye. Mindenki látni akarta mint menyasszonyt.

– Még Bálint bácsi is odaszaladt, szegény! S utána mindjárt visszament a klinikára, ahol operációja volt.

Most meghatódva beszélt nagybátyjáról, a híres asszonytanárról és szülészről, aki ötvenöt esztendejével még agglegény volt, a haja már csaknem ősz, a szeme olyan tiszta kék, mint egy gyermeké. A puritán, hivatásának élő tudós csaknem aszkétikus mintaképe.

– És Tonia – mondta hirtelen Dóra –, mit szól Tonia nénihez?

Sándor kérdőleg nézett rá.

– Olyan volt, mint egy álom – nem igaz, Sándor? Mint egy tavaszi álom.

– Igen, mint egy tavaszi álom – mondta utána Sándor gépiesen, és akkor kissé elakadt a társalgás.

Hallgattak néhány percig, mindegyikük a saját gondolatával elfoglaltan, míg Sándor hirtelen megszólalt.

– Nem fáradt még, Dóra?

– Nem, nem – mondta az kissé ijedt hangon, amire Sándor ismét elmosolyodott.

Most már mindketten érezték, hogy nincs miről beszélniük tovább.

– De igen – mondta neki a férfi –, de igen, kis Dóra, kis leánykám, te fáradt vagy, csakhogy nem tudod. Vagy nem mered megmondani.

Felállt, hozzálépett, és átölelve fölemelte a székről.

– Eredj a szobádba – mondta neki lágy, szinte szánakozó hangon –, menj és pihenj. Később én is nálad leszek – mindjárt –, a viszontlátásig!

– A viszontlátásig – súgta vissza Dóra, és nem nézett a szemébe.

Félórával később, mikor már az ágyban feküdt, belépett hozzá sápadtan, de mosolygón, és a karjaiban ölelte melegen, csaknem szánalommal.

Dóra reszketve simult hozzá, egyetlen szó nélkül, és egyetlen szó nélkül – engedelmesen átadta magát csókjainak, simogatásának, s elfogadta urának az idegen férfit, akit e percben – maga sem tudta, miért – éppen úgy sajnált, mint saját magát.

Később, mikor a könnyek keresztülszivárogtak a csukott szempilláin: meghallotta a férfi ijedt hangját.

– Szenved?

Csukott szemmel mosolyogni próbált, hogy megnyugtassa, de nem tudott. A két könnycsepp kicsordult, és végigfutott az arcán.

– Szegény szerelmem – mondta a férfi –, drága kislányom! Ez így van, de majd el fog múlni.

– Igen – mondta Dóra –, igen.

Aztán elfogadta kedveskedéseit, hízelgéseit, vigasztalását, hálás és boldog csókjait. Engedte, hogy a lámpafénynél kibontsa szépségét és gyönyörködjön benne. És hogy elragadtatásában újra magához ölelje, most már kevesebb gyöngédséggel, elszilajodva és egyre mámorosabban. És nézte őt világos, nyílt szemeivel, és hallgatta újból feltörő áradozását, ígéreteit, és voltak szavai, amiket nem értett meg egészen, de úgy tett, mintha értette volna. Egész lénye figyelt. Olyan volt, mint a kifeszített nyíl, melyről a kérdések vesszői suhantak a férfiú felé. Olyan volt, mint aki előtt megnyílt a titok, de mégsem ért meg belőle semmit. És a kérdések nyílvesszői suhogtak a férfi körül, aki ittas volt és boldog és sokkal könnyelműbb és önzőbb, semhogy gondolkozzék és megfigyeljen.

És az ünnep? Az én ünnepem? kérdezte a néma, megkínzott asszonyi tekintet, az összecsukott száj, a visszalopózó könnycseppek.

– Ez a kezdet – mondta kedveskedő és most már kissé fölényes hangon a férfi, lecsókolva szeméről a könnyeket. – Ez meg fog változni. De maga mondja nekem, hogy nem utál és nem haragszik rám, mondja!

– Nem, nem – mondta Dóra engedelmesen és őszintén.

– És hogy szeret úgy, mint azelőtt!

– Szeretem.

Mikor a nászszoba elsötétült és ö magára maradt: a homályban nyitott szemmel, még sokáig feküdt ébren, és kérdezte magától.

Összeborzongott a takaró alatt.

– Nem lehet – gondolta –, itt valami van, amit nem értek. De mindegy. Talán így kell ennek lenni. És Sándor azt mondta: ez a kezdet. Miért, hogy mama erről nem mondott semmit? Ezt kellett volna mondania. De úgy látszik, az anyák ebben mind egyformák, akármilyen