Tegnapelőtt

By Ignácz Rózsa

Az erdélyi származású, Színiakadémiát végzett Ignácz Rózsát íróként is nagyra becsülik szakmai körökben, de nevét a mai olvasók között csak kevesen ismerik. Ahogy Szabó Magda mondta róla: „Ignácz Rózsának meg kellett halnia ahhoz, hogy hivatalosan is ki merjék mondani róla, milyen jelentős alkotó volt...” Műveinek visszatérő témája Erdély, a Balaton mára már letűnt világa, vagy színháztörténetünk kiemelkedő alakjai.
Ebben az elbeszélésgyűjteményében főként a felnőtté válás nehéz időszakát, a szülők és önálló életet kezdő gyermekeik kapcsolatát mutatja be.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743546

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

TEGNAPELŐTT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-354-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

HOMOKI VÖRÖS

„Az új színésznő képezdét végzett és tarsolyában egy, a katonaorvos unokabátyjától kölcsönkért revolverrel őrizte azt a titkot, hogy volt már neki valakije, noha úrilány" – írta Bontsek úr a számolócédulára, felnézett és elégedetlenül megrázta zsíros, homlokába csapzott hajcsomóját. Szeretett volna helyesebben, szabatosabban fogalmazni, de a magyartalan „egy" szót ezúttal mégsem nélkülözhette mondatában. Halkan sóhajtott és már abba is hagyta a tárcát. Szerdán reggel tíz órakor célszerűbb is volna benézni a törvényszékre hírekért. Az új színésznő különben is olyannak látszik, akit nem dönt le lábáról a nyomtatott betű, még abban az esetben sem, ha Fülöp beleegyeznék, hogy a Tiszaparti Gazdasági Élet című hetilapban olykor tárcákat közöljön Bontsek János szerkesztő, színikritikus és törvényszéki rovatvezető. De Fülöp hajthatatlan – gondolta Bontsek úr a Kossuth-kávéház piros-kockás terítőjű asztalára könyökölve, mélán és véreres, álmatlan szemmel. Fülöp olyan apró emberke, hogy király lehetne a törpék között. Színtelen szempillái mögött piros a szeme, mint a fehér egéré; műszájpadlásra épült, ijesztően szabályos fogsora olykor koccanva kiakad s műínyével kivicsorít Fülöp hullaarcából; fonnyadt lapulevél fülén csillogóan fénylik a fülhallgató, mert Fülöp süket is, egy kissé púpos is már, és a térdei merevek. És mégis az övé Levelly Lilla, a karcsú, szőke és ostoba Lilla, városunk díszes virága és örökös naivája!

Fülöpé a hetilap, a napilap, Fülöpé a Wurml Fülöp és Fiai kenderfonó, a dorozsmai téglagyár, semmi kétség, hogy Fülöpé a négy albínó külsejű Wurml fiú és a kilenc unoka is. És Fülöp – Fülöp a város Színpártoló Egyesületének elnöke. És még meg sem történt az új társulat hivatalos bemutatkozása, az urak, Fülöp elnöklete alatt máris kiosztották maguk között a lányokat.

Bontsek merengve nézte a tojásrántotta foltokat a piros abroszon. Új társulat? Nagy része régi. Hiszen Birs Biri szubrettet innen nem lehet máshová szerződtetni addig, míg a városban állomásozik Glohs Gaszton dandárparancsnok; mert ugye, ki ne tudná? – a tábornok úr adja a színháznak csupa ingyen a katonazenekart s mindezt csak addig, míg Biri a város szubrett-primadonnája. És azért – gondolta Bontsek –, hogy ne kelljen Birinek más egyebet adnia. Gaszton fösvény, féltékeny, rigolyás és vallásos. Amellett, hogy ő rendelkezik a zenekarral!

Egy közlegény jelenik meg minden hajnalban a kis Biri lakása előtt, midőn onnan feszesen és illatosan a misére távozik a tábornok úr, s míg ő odavan ájtatoskodni az alsóvárosi templomban, a baka le és fel sétálva őrzi Biri házának kapuját, akárcsak József főherceget fenn, Budán, az őr. Szegény fiú úgy lépked le s föl a tábornok Birikéjének lakása előtt, mint morcos rab oroszlán a ketrecében, egészen délelőtt kilencig, mikor is Biri nevetve kilép a kapun, hátba vágja a bakát, szájába dug egy cigarettát s szól:

– Eredj már, Sanyika, a fenébe. Megyek próbára, kis haver. Gaszton papának jelentsed, hogy egészen a színházig kísértél. – És tréfásan szalutál Biri a katonának, s a járókelők mind mosolyogva nézik a jelenetet. Mert rendkívül szeretik Birit. Ő a legnépszerűbb színésznő a városban. És Kováska borbély például, szemközt, minden gúny nélkül, csupa tiszteletből, szintén szalutálva köszönti a színésznőt. Ha Biri vicces, sovány, pikáns alakja megjelenik az utcán, a karzat közönségének vidám kuplék, divatos táncdalok jutnak eszébe, és szájuk füttyszóra csucsorodik. Aztán kissé sajnálják is Birit, a rabot és áldozatot, akin a zsarnok Gaszton uralkodik. Gasztont az egész város utálja, de mindenki tudja, hogy nélküle nincsen zenekar. Gaszton oly nagy zsarnok, hogy Biri csak a legnagyobb furfanggal tud olykor-olykor szabadulni tőle és kedvére valóbb férfiúval szórakozni, de a város népe azt is tudni véli, hogy a színésznő sohasem anyagiak miatt pártolt más férfiúhoz, noha nehezen tud megélni a fizetéséből. Mindig csak szerelemből. Mint a félszemű Illaghy Pál, a deli apaszínész esetében is. Akkor például elöl, a Biri lakása előtt, Kováska borbély itatta Sanyit, a Birit őrző bakát, hogy azalatt hátul, a túlsó bejáraton át, Illaghy egy röpke órára bejuthasson Birikéhez. Sanyika, a baka, mindig aggodalmasan fogadja a távozásra biztató hátbavágást meg a Birike cigarettáját és hosszasan, tépelődve vakargatja a fejét, hogy nem lesz-e ebből baj? Meg is kérdezi:

– Nem lesz baj belőle, kisasszony?

A kisasszony nevet és táncoló lépésekkel elsiet a Széchenyi téri színház felé. Aztán nemsokára elballag a katona is, hiszen van neki még más dolga is, míg a kegyelmes úr hazatér a miséről meg a kaszárnyából. Nemcsak, hogy a lovaglócsizmát kell kipucolnia, de a kegyelmes asszonynak is ilyenkor kell jelentenie, hogy mit észlelt. Mert Glohs Gasztonné, született Bonyhádi Mária, évek óta minden tisztiszolgát arra kényszerít szép szóval, pofonnal, olykor némi készpénz-ellenszolgáltatással, hogy pontosan jelentse neki férje viselt dolgait. Glohsné gyűjti az adatokat a férje ellen.

– Öncélú gyűjtőszenvedély! – gondolja Bontsek úr. – Hiszen sohasem használja fel. Ellenkezően, minden operett premieren ott ül a bal kettes páholyban és ő tapsol a legélénkebben Birs Birinek. Mert a női lélek kiismerhetetlen rejtély – fogalmazza meg Bontsek úr, de legyint rá, mert ezt a mondatot a női lélekről már többször leírta, abban a drámájában is, melyet visszautasított a budapesti Nemzeti Színház rövidlátó, tehetségtelen – Bontsek szerint – kormányszempontokat kiszolgáló igazgatósága.

Bontsek úr lázadó szellem és ellenzéki, mint a legtöbb tisztességes és szegény, kallódó vidéki hírlapíró. Csak éppen nem látja, hogy mit is kezdjen az ellenzékiségével? Hová álljon, kihez pártoljon és hogy éljen meg? Mert nincs itt mód támadásra, kipellengérezésre. Ő is a Fülöp zsebében ül, mint egy szem árva, száraz és céltalan kenyérmorzsa. Céltalan és – társtalan! Mert nőhöz jutni itt, „igazi nőhöz, hogyan is lehetne… Bontseknek „korszerű fogalmai vannak az igazi nőről. Mint színházi riporter szorgalmasan olvassa a divatos, képes szaklapokat, és azokban a színésznőkről úgy szokás beszélni, mintha finoman csomagolt, jól előállított, kitenyésztett árucikkek volnának. Ezek a lapok oldalakon át sorolják a színinők testi mivoltának adatait; közlik, hány centiméter az igazi „jó nő" dereka, hány a melle, bokája, s milyen fürdősó habja puhítja legjobban bőrét. Így aztán Bontsek is úgy véli, hogy az igazi nő dereka hatvan centiméter, a melle nyolcvanöt és így tovább. Ám Bontsek még azon is álmodozik, hogy olyan igazi jó nőhöz juthasson egyszer, aki tud helyesen írni, olvasta Dosztojevszkijt, hallott Krúdy Gyuláról és helyesen ejti a francia szavakat. Meddő álmok ezek. Hiába él a színfalak között, ahol ennek a vágyva-vágyott nőfajtának kellene tenyésznie a hiedelem szerint. Hozzájuk mégsem juthat. Mert például Kocsárdy Adrienne-t, aki szép is és eléggé művelt is (egy erdélyi táblabíró árvája), szerződtetése pillanatától kezdve lefoglalta magának Török Andor, a színigazgató.

Bontseket kevéssé vigasztalja az, hogy Adrienne fahangú és oly tehetségtelen, hogy arra hasonlatot még Ballá Jenő, a Délmagyarország kritikusa sem tudna mondani. Pedig ez a rettegett ember még a nagy Csortos Gyulát is kegyetlenül megbírálta, mikor az a városban mint Lucifer vendégszerepelt.

Itt volna még Malmay Erika, kedves, fekete, okos asszony, afféle másod-harmad szende, kissé kövérkés, házias, ápolt nő. Nem afféle előírásosan deszkalaposságúra fogyasztott ruhafogas és Bontseknek úgy, hogy magamagának sem vallja be, leginkább bizony a félig telt idomok tetszenének. De ez az Erika már harmadéve él együtt Baló kultúrtanácsnokkal, már egy gyereke is van tőle. Ezt az Erikát is minden évben újra szerződtetni kell, utóvégre a városi szubvenció a kultúrtanácsnok kezén át jut a színházhoz, és az csak a legkevesebb, hogy Erika sohasem játszik, csak a fizetését veszi fel, melyet csakis úgy és akkor tud folyósítani a színház igazgatója, ha a tanácsnok úr jóindulatú, és nem késik a szubvenció.

Barbáry Irén, a hősnő? Ez a bariton hangú, szőkített bajuszkájú, nagykeblű nő nem is kellene Bontsek úrnak mint szerető. Hanem amúgy jó pajtás. Jó kritika esetén vacsorára hívja az újságírót. Irén barátja, Briesz disznókereskedő is tagja a Színpártoló Egyesületnek és amellett ő bérli Töröktől a színházi ruhatárat, ami azt jelenti, hogy tízezer pengő kölcsönt adott az igazgatónak. Tízezer pengő! Bontsek zsírfoltos mellénye alatt átnedvesedik a forróságtól az ing. És ettől a melegtől ismét az új színésznőre kell gondolnia.

Az új színésznő neve, kiről majdnem tárcát írt az imént: Tanító Ilona. Jellemző, hogy még a vezetékneve is Tanító. Nem elég, hogy képezdét végzett? Azt mondják az anyja is tanítónő Budapesten. Az Isten sem mossa le róla, hogy mindenki Prepa Loncinak csúfolja. Furcsa lány. Szép is meg csúnya is. Az alakja elsőrangú, és a társulati bemutatkozó gyűlésre meghívott újságírók körében az a vélemény alakult ki, hogy neki van „a legjobb lába" a társulat női között. Az arca nem valami különös. Kerek, morcos, sűrű a szemöldöke és milyen szörnyen öltözködik! Most került ki a Színiakadémiáról – már ez is rossz jel! Ide ritkán szoktak akadémiát végzett növendékek kerülni, inkább csak akkor, ha nagyon tehetségtelenek és nagy pártfogójuk van a kultuszban. Bizonyára nagyon elegáns akart lenni: fehér gyapjúruhát viselt, olcsó, fekete műprémmel szegélyezve, s a fején egy kis fekete kalapot valami borzalmas fehér tolldísszel. Aztán az a hatalmas táska a karján! Bontsek úr nyájaskodva és pártfogóan kinyitotta, belekukkantott és elrémült. Egy hatlövetű, fényesre smirglizett katonai Mausert rejtegetett Tanító Ilona a táskájában.

– Az unokabátyámtól kaptam – mondta elfogulatlanul –, hogy ne féljek egyedül. A kültelken bérelek egy hónapos szobát havi tizenötért, egy nyugdíjas vasutas házaspárnál, és éjfélre, mire az előadásnak vége van, már a Kárász utca is teljesen néptelen, hát még a hosszú Tisza Lajos körút!

Bontsek úr ezt a kijelentést felhívásnak vette és éppen azt latolgatta, felajánlja-e, hogy esténként hazakíséri, vagy egyszerűen álljon este a kiskapu elé, karoljon belé, cipelje helyette a nehéz táskát és vigye haza, mikor Ilona szó nélkül otthagyta a kiskapu előtt üldögélő társaságot, átszaladt a téren és eltűnt valahol a posta körül.

– Mi a Tanító Ilona szerepköre? – kérdezte élesen a rövidlátó Levelly Lilla, Wurml Fülöp kedvese.

– Egyelőre ismeretlen állami urak által ideprotezsált ösztöndíjas – mondta gúnyosan a szép Szalkay Ferenc főrendező. – De úgy nézem, hogyha tehetséges, drámai szende lesz.

– Szende? – Kocsárdy Adrienne, az első szende halkan felszisszent.

Levelly, a naiva, megbocsájtóan mosolygott, s ekkor Bontsek úr szívébe mélyen és élesen belenyilallott. Szende, hát persze, gondolhatta volna, ha nem olyan ostobán jóhiszemű. Szende az új tag, mivel az eddigi másodszende: Görly Klári távozott a városból, és a színpártoló egyesület elnöke, Golf Náci borkirály, nő nélkül maradt. Hogy hogyan is nem gondolt a duhaj Nácira nyomban?! Mióta világ a világ, mióta ezt a semmire sem jó, hamis álkultúrát terjesztő és mégis oly vonzóan csillogó és illatos színházi alvilágot ismeri, ebben a városban úgy volt az, úgy van és úgy is lesz örökkön-örökké: hogy az ifjú és szép szende, a fiatalabb, a második és szűziebb, a Golf Nácié legyen. Ahogy Fülöpé a naiva, Gasztoné a szubrett, úgy törvény ebben a rothadó lápvilágban, hogy a szende, az a Nácié. Vajon tud erről Tanító Ilona? – gondolta akkor egy pillanatra ott, a padon, s valami oktalan és buta, régen érzett ifjú hév fogta el, hogy az új színésznő után szaladjon és megmagyarázza neki a helyzetet, intse, óvja, ellenállásra tüzelje, ha kell, hátha gyanútlan lélek szegényke és nem is tudja, hová is került, mi is vár reá? De a hevület, amilyen gyorsan jött, éppoly gyorsan lehűlt. Bontsek legyintett. Csak nem lesz jóhiszemű, azaz ostoba? Talán maga Golf Náci választotta ki a lányt a jelentkezők közül. Az is lehet, hogy az új lány egyenesen Golf Náci hírére szerződött ide. Volt már ilyen, hogy a Mezei színészügynökség egyenesen Náci számára küldött barna szendét a városba, s volt úgy is, hogy két szende esett egymásnak azért a nem megvetendő pozícióért, hogy Náci jól eltartott szendéje lehessen. Mert Náci, szó ami szó, ronda alak, de fizet. És barátnőjét egy-két év után végkielégítésként Pesten helyezi el, és ezt úgy hívják a színi világban, hogy: szóban forgó művésznő a nemes várost karrierje ugródeszkájának használta fel.

És ha mégis gyanútlan volna Tanító Ilona? Akkor sincs olyan kezdő színésznő havi száztízért, akinek a ruháit is magának kell csináltatnia, hogy el ne szédüljön, ha Golf Náci megcsörgeti előtte pénzes bukszáját – gondolta végkövetkeztetésként s nagyon szomorúan Bontsek János szerkesztő úr a Kossuth-kávéházban, miközben az óra kíméletlenül mutatta a kasszírosnő feje fölött, hogy immár tizenegy, és elkésett a törvényszékről is. Ha meg hiába csörgetné a bukszáját Golf Náci, az csak azt jelentheti Bontsek úr szerint, hogy a nőben nincs ambíció, vagy van valakije, akit szeret, és Bontsek úr prakszisa szerint önzetlen és tiszta szerelem nem tett még naggyá és híressé egyetlenegy ismeretlen, kezdő, vidéki színésznőt sem. A novellácska erre lett volna jó – mélázott, véreres szemét a légypiszkos óralapra meresztve – hogy kiugrassa belőle: van-e hát valahol Tanító Ilona életében egy titkos vőlegény? De úgysem jelent volna meg és minek elhíresztelni a revolvert is? Inkább majd az unokabátyja személyét nyomozza ki, ámbár már hallotta – mert mit nem hall egy hírlapíró! – hogy csakugyan van itt a városban a lánynak egy katonaorvos rokona. Náluk szeretett volna lakni, el is ment hozzájuk látogatóba, ám a főtörzsorvos családja ridegen fogadta. A kincstári anyós gőgösen közölte, hogy márpedig az ő házában nem élhet semmiféle szegény rokon, ha oly erkölcstelen, hogy a sikamlós színi pályára lépett. Az orvos felesége elpityeredett és azt mondta, hogy ő mamukája nélkül mit sem tehet, mamuka úr a házban, övé itt minden, de azért néha megnézi majd a színházban távoli rokonukat, Tanító Ilonát. Csak az orvos, az unokabátyja kísérte ki a lányt, ez a gyengéd, bizonytalan, hebegős ember, kissé restelkedett, kissé szabadkozott és mondta is – Bontsek mosónője hallotta a beszélgetést, mert a katonaorvoséknak is ő mos –, hogy a főtörzsorvos hebegve és pirulva azt mondta a kapuban:

„Engem sem engednek soha a színházba egyedül a nők, anyósom és feleségem, Uruka. Ne neheztelj kedves Iluska, de ebben a városban a katonatisztnek mind nagyon féltékenyek a színésznőkre, és ennek a dandárparancsnok az oka, Glohs, aki Birs Birivel folytat viszonyt. De én odaadom neked az egyik revolveremet, hogy ne legyél teljesen támasz nélkül ebben a városban, mert édesanyádat, aki nekem másod-nagynéném, nagyon szeretem. Tudsz vele bánni? Na, nem baj, majd elmegy hozzád Hanusz, a legényem, és megtanít, és ha komiszkodik valaki veled, hát csak állítsad azt a fegyvered csöve elé, amint az illik is egy úrilányhoz, akinek katonatiszt rokona van."

Ilyen formán pletykálta ma reggel a mosóné, mert mindig sokat beszél, azt remélve, hogy Bontsek úr megunja végre és csak megad valamit a mosás-vasalás négy hete esedékes munkadíjából, így szőtte azt egybe fáradt és álmos fejében Bontsek úr azon a szerdai délelőttön, mikor az egész élet oly céltalannak látszott a fülledt városban, akárcsak a szürke por, mely száll, száll a város felett, belepi a házak ablakait és párkányait, csikorog a fogak között, recsegteti a torkot, köhögteti a tüdőt, megüli az agyat, és nem jó semmire.

Felállt, lassan összegyűrte a számolócédulát a céltalanul kezdett tárcával, s mintha valami értelmen túli jelentést fürkészne rajta, olyan töprengve olvasta el a számolócédula tetején a keltezést: Szeged, 1931. szep­tember 11.

Aztán ledobta az összegyűrt gombócot a földre, belerúgott és úgy határozott, hogy a zónapörköltet Ónozónénál eszi meg, hiszen szezon kezdete van, és ilyenkor Ónozóné hitelez neki, mivel tudja, hogy Bontsek úr sok jó vendéget szállít hozzá az évad folyamán a színi világnak és környezetének népe közül.

*

És a por, gyárak füstjétől színezetten, fekete-sárga felleg alakjában lebegett, egyre lebegett a város felett. Teher- vagy személygépkocsi nagy ritkán dübörgött át e lapos emberi településen, és a szakadatlanul porló föld még csak nem is a stráfszekérnek nevezett lófogatú teherkocsi keréknyomán csapott fel. Mintha megunta volna földi létét, vagy talán a mindent magába szívó haloványsárga nap szippantotta volna magához, oly nagyravágyón és magasba törően iparkodott a por fölfele. Nem nyelte el azt sem a Tisza vize, sem a folyó innenső partján szürkéllő, fonnyadó parkocska, de még Újszeged túlparti, ültetett kertes telepe sem. Ezt a port csak a teljesen kikövezett, papi- és iskola-városnegyed győzte le úgy, ahogy, ám azért a Kanonok sor tekintélyes, szépséges és ápolt lakóinak is naponta kétszer kellett cipőt tisztíttatniuk. A kényesebb ízlésű papi férfiak reverendájuk belső zsebében rendszerint egy-egy szarvasbőrdarabkát és tokba helyezett cipőtisztító kefécskét hordoztak, hogy fénymázas lábbelijüket, ha be-betérnek valahová látogatóba, ott nyomban fényesre dörzsöltethessék, s hollófeketére keféltethessék öltözéküket.

Az egyetem zárdai életet élő, kisszámú női hallgatói is aránylag portalan gondozottsággal sereglettek szállóhelyükről tantermeik padjaiba, mert az ápolt, kikövezett városnegyedben laktak. Csak a hímnemű egyetemi ifjúság járt szürkén, porosan a tiszta városnegyedbe, távoli és olcsó lakóhelyeiről.

A város többi lakóit – kivéve természetesen a személykocsin száguldozó Wurml Fülöpöt, vagy a legényeik által kefélgetett katonatiszteket – egyaránt verte, lepte, fojtogatta a porló s felfelé törekvő föld. Még azokat is, akik a makadámos utcán lófogatú bérkocsikban trappogtak céljaik után: a várost látogató, kis kézitáskás, sok-sok kereskedelmi ügynököt, beleértve a szintén lófogatot kedvelő Golf Ignácot is.

Azokat a kapcás, folt hátán folt csizmájú vagy mezítlábas alakokat, akik pirkadattól késő délig szinte mozdulatlanul kuporogtak a Fő teret szegélyező parkocska kőpárkányán, a felületes szem talán nem is tartotta élőlényeknek. Elfásult földmunkások voltak ezek, a szakadatlan reménytelenségtől kövessé barázdált orcával, lábfejük felé lógó orral. A por úgy ült meg kiálló vállú, görnyedten kucorgó alakjukon, mint a kőszobrokon szokott.

A por kavargását nem ők, hanem a parasztszekerekkel térülő-forduló és harsány kelepeléssel üzletelő szállítók, zöldséges kofák, a paprikakereskedők fokozták.

Gyermek kevés kavarta a belső területek porát. Kevés volt-e belőlük csakugyan a belterületeken, az iskolák nyelték volna-e el őket, vagy hogy e lankasztó, sorvasztó, meleget árasztó városban még az örökké izgő-mozgó gyerekhad is a rossz, fülledt, de legalább árnyat adó lakások mélyén lappangott volna? Nehéz volna azt az évek távlatából kideríteni, de tiszta való, hogy gyermek alig-alig kerengett a város belterületein.

Annál több játszott, visongott, ugrándozott arrafelé, ahol a vízpartra torkolló, párásabb utcácskák düledező házacskáiban az alkalmi munkások, kétkezi kisemberek éltek. Ezekből az utcákból soha senki sem hordta el a szemetet, és a szemét a palacsintalaposságú város eme vízparti kültelkein, tisztes hegyecskékké gyülemlett, s termelt rothadó bűzt, légymiriádot, s férgek között, vízparti kövér patkányokkal hadakozó, meztelen ülepű, sápkóros és harsány gyerkőchadat.

Hősnőnk leendő duennája, a kőfaragó Juliskája, éppen ebben a vízparti patkánynegyedben lakott és a cselekmény bonyolításának folyományaként, éppen sztrájkba lépett.

Juliska ráült az asztalra, lábát a hideg tűzhelyre tette, és Grisa Gyula kőfaragó sokéves tapasztalata folytán ebből minden ékes szónál biztosabban tudhatta, hogy nem lesz ebéd.

– Nézd, Juliska – mondta, de nem folytatta, mit nézzen és nem is beszélt tovább. Szippantott, mintha könny csúszott volna az orrába. Egy nagy és alacsony pincében éltek az Iskola utcában. A pince keskeny és hosszú, vasrácsos ablakain át a Tisza-parton sétáló embereknek a cipőtalpa, a sarka meg a lába szára látszott térdig s ebéd után, midőn hanyatt feküdt a napsugár, egy-egy fénycsík is beesett ezen a pinceablakon, teljesen fölöslegesen, mert Gyula villanylámpánál faragta angyalfejes sírköveit, a kőkerítések kockáit és a kapubálványokat. Tudni vélte, hogy a pince magtár volt valaha és túlélte a híres, nagy árvizet is, nem úgy, mint a ház, mely összeomlott felette és most egy hevenyészve épített, hamar öregedett, ocsmány bérkaszárnyát hordozott a tetején. Gyuláék feje fölött éppen nyolc kislakás volt, zsúfolva gyerekkel, bútorral, konyhagőzzel. Az ő pincéjük – a műterem, ahogy Gyula becézte – majdnem elfoglalta az egész alagsort s csak egy kis részt engedett a felső lakók fáspince-rekeszeinek, honnan olykor-olykor egy-egy vállalkozó szellemű patkány surrant át a műterembe, felkúszott Barcza Gáborné sírkövére és Juliska szerint: röhögött.

– Rajtunk röhög még a patkány is – mondta Juliska néha, és Gyula hiába vigasztalta, küzdelmes életük szép és felemelő részleteinek az ecsetelésével. Gyula faragni, beszélni és olvasni egyaránt szeretett és nemcsak Juliskának beszélt, hanem a Sánta Kakas nevű kocsmában, az alsó rakparton a szaktársaknak is, kőműveseknek, építkezési fuvarosnak, a kőburkoló vállalat segédeinek is, és ezért ült is hat hónapot a Csillagban, s azóta szeret olvasni csak igazán!

– Ne dumálj, ne dumálj! – kiabált Juliska. – Végre egy pár igazi műselyemharisnyát szeretnék.

Juliska sohasem akart főzni. Pedig Gyula arra is megtanította. Juliska nem tudott rántást keverni sem, mosni sem; olvasni sem szeretett. Olyan nő szeretett volna lenni, aki a szépségével sok-sok pénzt keres, autón jár, színházban játszik és kávéházban pezsgőt iszik.

– Ne álmodozz ostobaságokról, Juliska! – Hányszor mondta Gyula. Juliska eleinte szerette is őt az ilyen beszédekért. Tizenöt éves volt, mikor Kelendy uraságéktól, ahol kis cselédként szolgált, megszökött, mert Kelendy fiatalúr ingyen kívánta az ő nagy szépségét, s ezért Juliska kárpótolta magát. Egy tiszta selyem, ezüstös estélyi ruhát akasztott ki a Kelendy méltóságos asszony szekrényéből, elrejtette a szénapadláson és éjjel felvette. De nem volt se világítás, se tükör a padláson, így aztán nem ért semmit az egész, mert nem gyönyörködhetett benne még a kancsal holdvilág sem. Akkor éjjel, mikor a nevezetes eset történt, éppen zuhogott az eső. De a Kelendy fiatalúr mégis megtudta, mert Juliska után lopódzott a padlásra úgy, ahogy először is tette. És hiába volt sötét, mert megérezte rajta az anyukája szagát s még a selyem tapintását is, aztán félt a taknyos, hogy kitudódik az egész dolog, hát inkább ő mártotta be Julist a mamánál, hogy lopott.

Mire kijöttek a csendőrök, Juliska már a határban járt. Nem hozott el semmit abból az átkozott kastélyból, csak egy aranyos színű, fületlen porcelán csészét, mert olyanban szeretett volna kakaót inni habbal, de valódi ép füllel, ha egyszer gazdag úrinő lesz és mégsem hal meg. Egyelőre azonban nem volt hová mennie. Az eső esett, s ha egyszer ezen a tájon esni kezd!… Akkor vizes a mező, vizes a föld, vizes az ég, víz és sár az egész világ. Világgá indult Juliskának víz csorgott szőke hajfonatából is éppen úgy, mint a Tisza-part vízig hajló fűzfaágairól. Olyan egyformán mindegynek látszott, hogy mi lesz vele, tovább bandukol-e a vizes sáros berekbe, a vizes úton vagy éppen a megduzzadt folyóba lép bele…

Mintha csak véletlenül történt volna, mintha megcsúszott volna – s tán maga sem tudta, hogyan történhetett – csak belemerült a vízbe. Egy nagyot ivott, s ahogy felnyomta a víz, már húzta is valaki kifele.

Jó ember volt Bütykös Józsi bácsi, a tiszai halász. Még a kifeszített hálóját is otthagyta a vízbe esett leányért, vitte a kunyhójába, megszárította, még ennie is adott, de ahogy esteledett, eszébe jutott a felesége, aki ilyenkor jön haza a városból, ahová mosni járt. Mit csináljon ezzel a leánnyal? Elvitte tehát a Sánta Kakasba, mert oda gyakran tért be, halat is hordott oda eladni, volt ott hitele is, meg voltak ott cimborák is elegen. Majd csak tanácsolnak valamit.

Grisa Gyula nyomban határozott, mikor meglátta a leányt.

– Harmincegy éves vagyok, kisasszony, szobrász és kőfaragó. Én szívesen magamhoz veszem.

Juliska látott már szobrokat. A Kelendy-kastély parkjában kettő is volt: két, szép meztelen asszony egy lugas előtt. És a Kelendy fiatalúr éppen ebben a lugasban csókolta meg először a nyakát és magyarázta, hogy mik is azok a szobrok és hogyan csinálják őket.

– Maga is elmehetne modellnek, amilyen szép! – ezt is mondta Juliskának. – Sok-sok pénzt keresne.

Már évek óta élt Gyulával és még csak egy valódi műselyemharisnyája sem volt, nemhogy sok pénzt keresett volna. Mióta elmúlt tizennyolc éves, Gyula egyre noszogatta, hogy esküdjenek meg, de Juliska nem akarta. Majd ha húszesztendős lesz. Majd ha már keres a Gyula. Lesz egy rendes lakás, nem élnek ebben a dohos pincében, ahol az egyetlen ágy két sírkő között áll és oly rozoga, hogy ha az egyik sírkő végre vevőre találna és elmozdítanák a helyéből, az ágy menten összedőlne. A tűzhely csövét is úgy kell kidugni a pinceablakon, mert kéménynyílás nincs a műteremben, ha nappal dugják ki, jön a házmester és feljelentéssel fenyegetődzik, mert nem lehet alulról megfüstölni azokat, akik gyanútlanul járnak az utcán, a ház előtt. Ha meg éjjel főznek s füstöltetik a kürtőt – s nem mindegy-e az itt, ahol örökké ég az az egy szál dróton imbolygó, hatvanas égő, Gyula éppen munkában levő kőtömbje felett – akkor az éjjeli cirkáló rendőr rugdossa meg sarkával a pinceablakot a rendbontásért.

– Inkább sohasem eszem meleget – lármázott Juliska – és szabadon eresztem a füstöt a műteremben, legalább megfulladunk. Úgysem lesz jobb soha.

Abból sem lett semmi, hogy Gyula gyönyörű szobrot készítene róla, és ő, míg készül a szobor, előtte feküdne egy olyan kékselyem pamlagon, amilyen a Kelendyné hálószobájában van, vagy amilyent a filmen látott,