A gyűrű

By Berkesi András

1942 karácsonya. A kémelhárítók letartóztatják Petró Máté könyvkötőmestert, és brutális módon megkínozzák. Eközben eltűnik értékes gyűrűje, és később maga a könyvkötőmester is, akiről elterjed a hír, hogy agyonlőtték.A politikai krimi észrevétlenül vált át bűnügyi kalandregénnyé, melyben becsületes és becstelen rendőrök küzdenek egymással.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444481

Book preview

BERKESI ANDRÁS

A GYŰRŰ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-448-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

…a kötélnek mindegy,

hogy kinek a nyakára kerül…

1.

1942-ben Z. városnak harmincezer lakosa volt. A várost északon a Regőczi-hegyek övezik, amelynek lankáin megterem a szelídgesztenye, a messze tájon ismert szőlő és a zamatos őszibarack is. A várost kettéválasztja a csendes Zina folyó, három kőpillérre épült hídjával.

Z.-ben sok a zöld terület, a parkok, a játszóterek gondozottak, tiszták, nemcsak a gyerekek és a szerelmes fiatalok látogatják, hanem a nyugdíjasok is. Petróék a város nyugati oldalán egy háromemeletes bérházban laknak, amely a Hangya Szövetkezet tulajdona. Emeletenként három kétszobás lakás van, a földszinten a Hangya üzletközpontja működik. Petróék a harmadik emeleti lakást bérlik, szobájuk ablakából szép kilátás nyílik a hegyhátra, a szőlők, fák között megbúvó fehér falú présházakra, a Zina folyó szépen kiépített partjára, a hatalmas fenyőkkel és tölgyfákkal beültetett Rákóczi-parkra, még a fejedelem bronzszobra is jól látható. Petró Máté könyvkötőmester műhelyét a Zina túlsó partján, a Tavasz utcában bérli, egy régi földszintes épületben. A műhely négy helyiségből áll, háromban termelnek, a negyediket irodának használják. A mester három segéddel és két inassal dolgozik. Szerelmese szakmájának, olyan könyvkötészeti remekek kerülnek ki a keze alól, amelyek már a könyvművészet ritkaságai közé tartoznak.

Petró Máté 1942. december 26-án, karácsony másnapján jó étvággyal megebédelt, utána lefeküdt, megkérte a feleségét, hogy takarja be.

Az asszonyka abbahagyta a mosogatást. Tenyerét egy pillanatra a hasára szorította, behunyta a szemét, mélyet lélegzett, aztán bement a szobába. – Itt vagyok – mondta, és a teveszőr takarót ráterítette sovány férjére, gondosan eligazította rajta, még a lábát is bebugyolálta. – Aludj jól.

– Megpróbálok aludni. Furcsa, tegnap sem dolgoztam, mégis fáradt vagyok.

– Hát persze hogy fáradt vagy. Az elmúlt hetekben sokat dolgoztál. – Szeretettel nézte a férjét. Petró pillanatok alatt elaludt, egyenletesen lélegzett. Az asszony visszament a konyhába, folytatta a mosogatást, gondolatai a születendő gyerekén jártak. A gyerek már megmozdult, érezte gyengéd rúgásait, és ilyenkor kimondhatatlanul boldog volt. Kisfiú lesz? Kislány? Máté lányt szeretne, neki teljesen mindegy, hogy fiú lesz-e vagy lány, az a fontos, hogy egészséges legyen.

Naponta többször imádkozott, és arra kérte a Jóistent, adjon nekik erőt, hogy születendő gyereküket békében fölnevelhessék. Elrakta az edényeket, felmosta a konyhát, elindult a szoba felé, amikor csengettek. Hát ez meg ki lehet? Kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót. Két férfi állt a folyosón.

– Jó napot – köszönt a magasabbik, és megemelte kalapját.

– Jó napot – mondta a fiatalasszony. – Mit óhajtanak?

– Petró Mátét keressük.

– Honnan jöttek az urak?

– A defenzív osztályról. – Belső zsebéből igazolványt vett elő és megmutatta. Petrónénak fogalma sem volt arról, hogy mi az a defenzív osztály s így semmi rosszat sem sejtett.

– A férjem alszik. Nagyon fáradt.

– Keltse fel. – A férfi félretolta a gyanútlan asszonykát, és bement a lakásba. Az alacsonyabb követte őt. Petróné becsukta az ajtót, és hirtelen rossz érzése támadt. Előrement, benyitott a hálószobába, a férfiak a nyomában voltak. Lehajolt, gyengéden megérintette férje vállát.

– Máté kedves – mondta halkan –, keresnek.

Petró felnyitotta szemét, az álmosságtól alig látott.

– Ki keres? – kérdezte.

– Mi keressük, Petró Máté. Ébresztő! Keljen fel! Mozgás!

Petró felült, megdörzsölte a szemét, ásított.

– Kicsodák maguk?

– A defenzív osztályról jöttünk.

– És mit akarnak tőlem az urak? – Petró felállt, zavartan nézett a detektívekre.

– Parancsom van, hogy előállítsam. Öltözzön fel – mondta a magasabbik. – Kérem, hogy siessen, ne húzza az időt.

– Hova akarják vinni a férjemet? – kérdezte Petróné ijedten. – Nem engedem, hogy elvigyék, nem csinált ő semmit

Nem figyeltek rá, őket Petró Máté érdekelte, s látszott rajtuk, hogy minél előbb el akarják hagyni a lakást.

Petró akkurátusan felöltözött, miközben nyugtató pillantásokat vetett kétségbeesett asszonyára, aztán nem törődve a paranccsal, hogy feleségével ne beszéljen, bátorította őt.

– Ne félj, kedvesem, nem lesz semmi baj. Valami tévedésről van szó.

– Hallgasson! – mordult rá a magasabbik kalapos.

Petró a férfira nézett.

– Miért hallgassak? A törvény nem tiltja, hogy a feleségemmel… Nem folytathatta, mert a férfi visszakézből nagy erővel arcul ütötte.

– Kuss! – mondta sziszegve –, ha azt mondtam, hogy nem beszélhetsz, akkor befogod a pofádat.

Az alacsonyabbik detektív rosszallóan nézett a társára.

Petró bólintott, az asszony felsírt, görcsös zokogás rázta törékeny testét, neki akart rohanni a pofozkodó nyomozónak, az alacsonyabbik azonban megragadta a karját.

– Elbúcsúzhatok a feleségemtől? – kérdezte félénken Petró, és tenyerével az ütés helyét tapogatta.

– Ez nem szokás – mondta Elmer. (Így hívták a férfit.) – Nem rendezünk megható jeleneteket. Indulás! – Szegedi ellenőr megragadta a karját, és kivezette a szobából. Petróné utána akart menni, de gorombán visszaparancsolták.

Gyengének érezte magát, de még volt annyi ereje, hogy az ablakhoz menjen és kinézzen a behavazott Fürjes utcára. Sűrű pelyhekben hullott a hó. A fekete Mercedes gépkocsi a kapu előtt állt, látta, amikor a férjét betuszkolták a hátsó ülésre.

Petró Máté egy ideig az ismerős házakat, utakat nézte, aztán, hogy rátértek a fővárosba vezető Regőczi útra, sejtette, hogy Budapestre viszik. Majdnem három órát autóztak a sűrű hóesésben, este hat óra lehetett, amikor megérkeztek Budára a Hadik-laktanyába. Az utcai, később az udvari lámpa gyér fényénél nem sokat látott. Amikor kiszállt a gépkocsiból, jobbról-balról karon ragadták és gyors léptekkel bekísérték egy földszinti helyiségbe. Egy bajuszos, harminc év körüli férfi fogadta őt. Valamiről sustorgott Elmer doktorral, közben bólogatott, hogy érti. Elmer kezet fogott vele, aztán elment. A bajuszos Petróhoz fordult.

– Vetkőzzön le!

– Miért?

– Maga itt semmit nem kérdez, hanem engedelmeskedik. Világos?

Petró hallgatott. Érezte a kiszolgáltatottságát, engedelmeskedett. Mezítelenre vetkőzött. Szégyellte meztelenségét, megalázottságát, gyávának érezte magát, de mit tehetett. A bajuszos átvizsgálta a ruháját, kiforgatta a zsebeit, megtapogatta a zakó hajtókáját, a nadrág felhajtóját, majd undorral az arcán Petró elé dobta a ruhákat.

– Öltözzön fel!

Legszívesebben sírva fakadt volna, de fegyelmezte magát, nem akarta, hogy röhögjenek rajta. Már a nyakkendőjét kötötte meg, amikor hangosan és kellemetlenül megszólalt a telefon. A bajuszos vette fel, figyelmesen hallgatott, majd kis idő múlva a kagylót átadta az alacsony termetű ellenőrnek.

– Szegedi Mihály – mondta. – Parancsoljon, főellenőr úr. Igen, értem. Nem, nem látszik rajta… Tessék rám bízni… Nem, én egy ujjal sem nyúlok hozzá. Értem. Felkísérem. Tiszteletem. – Az alacsonytermetű letette a kagylót, és Petróra nézett.

– Mindene megvan?

– Azt hiszem.

– Mi az, hogy azt hiszi? Hiányzik talán valamije?

– Igen, kérem. Volt egy arany, kígyós gyűrűm, a szemei briliánsok voltak.

A bajuszos szúrós tekintettel nézett rá.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy itt veszett el?

– Kérem szépen, én csak azt tudom, hogy az ujjamon volt. Tetszik tudni – kezét előrenyújtotta –, most nincs rajta.

– Tehát elloptam? – kérdezte a bajuszos. A hangjában volt valami fenyegető.

– Kérem tisztelettel, én ilyet nem mondtam.

– Nem-e? Pontosan azt mondtad, te hazaáruló bitang. Hát mit gondolsz te mégis? Azt gondolod, hogy rablótanyára kerültél? Hogy mi holmi tolvajok, útonálló, szemét népség vagyunk?

Akkora ütés érte az arcát, hogy háttal a falnak esett, megszédült, elvesztette egyensúlyát, és szemét lehunyva lecsúszott a padlóra.

– Miért ütötted meg? – kérdezte Szegedi haragosan. – Erről nem volt szó.

– Ne magyarázz nekem. Nem láttad, hogy megszédült a szerencsétlen? – Cinikusan vigyorgott.

– Hogyhogy megszédült? Megütötted! – Szegedi a bajuszosra nézett. – Hol van az ember kígyós gyűrűje?

– Megőrültél? Csak nem feltételezed rólam...

Szegedi a bajuszos szavába vágott.

– De igen. És ennek folytatása lesz. – Petróhoz haj olt, megfogta a karját. – Álljon fel.

Hangja most meglepően barátságos volt.

– Nem bírok felállni. Szédülök – nyögte a szerencsétlen. – Azt hiszem, eltört az állkapcsom. Meg hányingerem van.

– Próbáljon felállni – biztatta Szegedi. – Segítek. Az állkapcsát pedig megnézi az orvos.

Nagy nehezen lábra állította Petrót, nekitámasztotta a falnak.

– Jé, tényleg itt van a gyűrű – mondta színlelt csodálkozással a bajuszos. – Hát nem az iktatókönyv alá gurult. – A falat támasztó Petróhoz ment. – Tessék, húzza az ujjára.

– Köszönöm szépen – rebegte Petró, és hangjából kiérződött a megalázott, megfélemlített ember hálája a váratlanul elhangzott jó szóért.

– És máskor, jóember – mondta a bajuszos –, vigyázzon, ha lép, nehogy megint elessen.

– Igen, kérem, vigyázni fogok.

Szegedi a bajuszosra nézett.

– Hagyd abba – mondta szigorú hangon, aztán megfogta Petró karját. – Induljon.

Kimentek a folyosóra. Petró szúrást érzett a mellében, torkát a sírás fojtogatta, mert eszébe jutott Mária. Istenem, fohászkodott, csak neki ne legyen baja. Bizonytalanul lépkedett. Felmentek a második emeletre, és megálltak a folyosó végén az egyik ajtó előtt. Mielőtt beléptek volna, a nyomozó suttogva megszólalt.

– Ember, valljon be mindent őszintén, mert itt agyonverik, ha tagad, én meg nem segíthetek.

Petró csodálkozva nézett rá. Nem értette, hogy a nyomozó miért barátságos hozzá. Szegedi bekopogott, benyitott, mondott valamit, aztán szélesre tárta az ajtót.

– Menjen be!

Petró engedelmeskedett. Néhány lépés után megállt az íróasztal előtt. Az asztal mögött Elmer doktor ült szigorú arccal, mellette egy szőke, hosszúkás arcú, csiptetős szemüveget viselő sovány férfi. Petró most jobban megnézhette Elmer Frigyest. Úgy találta, hogy legalább húsz évvel idősebb lehet nála, sűrű, vörhenyes haját oldalt elválasztotta, egyenes orra alatt tömött bajusza is vörhenyes volt, világoskék szemével hidegen nézett rá.

Szegedi Mihály egy széket tett az asztal elé.

– Üljön le – mondta. Petró leült.

– Figyeljen rám, Petró Máté – kezdte Elmer. – Karácsony másnapja van, a szeretet ünnepe. Ilyenkor a családok együtt ünnepelnek. Nagyon szeretném, ha maga még ma este visszatérhetne áldott állapotban lévő feleségéhez. Igen, Petró Máté, mi ezt akarjuk. De az természetesen magán múlik. Ha elmond nekünk mindent őszintén, felvesszük a jegyzőkönyvet, autóba ültetjük és hazavisszük. Éjfél előtt otthon lehet.

– Kérem tisztelettel, mit kell elmondanom? Tessék velem közölni, és én mindent elmondok.

– Helyes, Petró Máté. Tudtam, hogy magával szót fogunk érteni. – Elmer cigarettára gyújtott. – Dohányzik?

– Nem, kérem, nem dohányzom.

A szőke, csiptetős is rágyújtott, Szegedi Mihály szolgálatkészen várakozott egy széken ülve a szoba sarkában.

– Akkor hát kezdjük – mondta Elmer Frigyes. – Azt tessék megmondani nekem, nekünk, hogy hol találjuk meg Petró Miklóst és a feleségét, Natalja Petrovát.

Petrót mintha mellbe vágták volna. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a hatóság már tud nagybátyja hazajöveteléről. De hát honnan? Kitől? Hiszen a feleségének sem mondta el, hogy Miklós bácsi és Natalja néni titokban visszajött Moszkvából. Most mit tegyen? Isten, ha vagy, segíts meg, kérlek, segíts rajtam. Áruljam el Miklós bácsit, akit talán mindenkinél jobban szeretek? Nem, ezt nem tehetem meg. De akkor hogyan kerülök haza? Ha most elmondom, hogy Miklós bácsi és Natalja néni Márkus Tibornál van a Regőczi-hegyen, akkor abból Tibor úrnak is baja lesz.

– Nos, Petró Máté, mi van? Miért hallgat? – hallotta Elmer hangját.

– Kérem tisztelettel, nem tudom, hogy hol vannak. Illetve úgy tudom, hogy Moszkvában tartózkodnak.

Elmer doktor fegyelmezte magát. A szőkehajúra nézett, bólintott, tekintetével mintha azt mondta volna: „Ugye, igazam volt. Ez a könyvkötőmester hazudik." Megszólalt a szőkehajú.

– Úgy látom, kedves Petró, hogy nem akar hazamenni.

– De, haza akarok menni.

– A fenéket. Akkor nem hazudna.

Elmer vette át a szót.

– Na, jó. Menjünk sorjában. De figyelmeztetem, hogy a hazudozásának tragikus következményei lehetnek.

– Kérem tisztelettel, valami fatális félreértés történt.

– Az a félreértés, hogy maga hazudik. – Elmer hangja megkeményedett. – Mikor találkozott utoljára a nagybátyjával, Petró Miklóssal? jól emlékszem, ötéves koromban, ezerkilencszáztizenkilencben. Miklós bácsi gimnáziumi tanár volt, később tudtam meg anyámtól, hogy a forradalom napjaiban egyetemi tanár lett. Matematikát és fizikát tanított a műegyetemen. Én akkor találkoztam vele, illetve azokban a napokban, mikor elbukott a forradalom, vagyis a kommün. Miklós bácsi felkeresett, helyesebben nem engem, hanem az apámat...

– Az apja hol van? – kérdezte a szőkehajú.

Petró lehajtotta a fejét, szeméből könnyek buggyantak ki.

– Apám meghalt.

– Mikor?

– Ezerkilencszázhúszban. Elvitték a különítményesek. Sohasem került elő. Ma sem tudjuk, hogy mi történt vele.

– Mindez nagyon megható – mondta Elmer doktor. – Torokszorítóan szép és megdöbbentő. Az embernek sírni volna kedve.

– Tisztelettel, én is nagyon sokat sírtam akkor. Tessék elképzelni, hatéves voltam, és szerettem volna segíteni anyámnak, aki átvette apám műhelyét. De ő azt mondta, hogy én csak tanuljak.

Elmer felemelte a kezét.

– A nagybátyjáról beszéljen.

– Igenis, tisztelettel. Kaphatnék egy pohár vizet?

Szegedi szolgálatkészen felugrott, és hozott egy pohár vizet.

– Köszönöm. – Petró mohón ivott. Visszaadta a poharat, újból megköszönte Szegedi kedvességét. – Tehát a nagybátyám, Petró Miklós. Tanár volt. Mint mondtam, a forradalom alatt felkereste apámat, aki a testvére volt. Én akkor ötéves voltam, és még nem jártam iskolába.

Petró elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit mondjon.

– Folytassa.

– Igen, kérem. Egyik nap, a dátumra már pontosan nem emlékszem, de azt tudom, hogy nyár volt, megjelent nálunk Miklós bácsi. Engem nagyon szeretett, megölelt, megcsókolt, nem is egyszer, sokszor, aztán apámat kereste.

– Hol történt ez a találkozás?

– A műhelyben. A Tavasz utcában. Én minden szabad időmet a műhelyben töltöttem, mert szerettem a szép és ritka könyveket...

Elmer a tenyerével az asztalra csapott. Nem durván, nem erőszakosan, hanem finoman, ám mégis határozottan, mintha ezzel az asztalra csapással akarná tudtára adni Petrónak, hogy ne beszéljen mellé, mert az ő tűrőképessége is véges.

– Ne erről fecsegjen. Arról beszéljen, hogy mit akart Petró Miklós.

– Tisztelettel, azt akarom elmondani. Miklós bácsi elmondta, hogy ő egyetemi tanár, és hajói emlékszem, a kulturális vagy művelődésügyi népbiztos munkatársa. Azt mondta, búcsúzni jött, mert elbukott a forradalom, menekülnie kell. Ne tessék rám haragudni, de én még ma sem ismerem ki magamat azokban a régi dolgokban. Engem egyszerűen nem érdekel a politika, márpedig azok a napok, hetek, hónapok mind-mind politikaiak voltak. Én kérem, tisztelt úr, azt se tudtam akkor, hogy mi az a kommunizmus, és megmondva az igazságot, ma sem tudom, és azért nem tudom, mert egyszerűen nem érdekel. Nekem, ugyebár – és ezt nem dicsekvésképpen mondom –, megvan az a kis könyvkötő műhelyem, jól képzett segédeim vannak, a műhelyemnek, hogy úgy mondjam, országos híre van, a fővárosi egyetemről meg a múzeumokból hozzám hozzák restaurálni a régi, több száz éves ritkaságokat… Ezért is mentettek fel a katonai szolgálat alól. Pedig én nyolc hónapig a fronton voltam.

– Petró Máté – vágta el a szóáradatot Elmer –, szívesen meghallgatom egy alkalmas időben a könyvkötészetről szóló előadását úgy is, hogy néhány remekművű munkával demonstrálja, de nézze csak, már hat óra elmúlt, erősen havazik, fiatal felesége egyedül van, szeretném hazavinni magát. De úgy látom, hogy maga itt akar maradni a pincében, amely nem valami kellemes hely. Maga mindenről beszél összevissza, csak arról nem, amiről kérdeztem. Tehát hol van Petró Miklós? Ez a kérdés, erre válaszoljon.

– Nem tudom. Nagybátyám, aki nagyon szeretett, remélem, ma is szeret, ha él, a bukás után, már úgy értem, hogy a forradalom bukása után elment Magyarországról. Fogalmam sincs, hogy hova. Ha emlékezetem nem csal, egy alkalommal levelet kaptam tőle Bécsből, aztán Berlinből, ez úgy tíz évvel ezelőtt lehetett, abban azt írta, hogy Moszkvába készül.

– Hol vannak a levelek? – kérdezte Elmer.

– Kérem tisztelettel, elégettem őket. Nem gyűjtöm a leveleket.

– Értem. Tehát azt mondja, hogy kommunista nagybátyjával ezerkilencszáztizenkilenc óta nem találkozott.

– Igen, kérem. És nagyon szeretném, ha a tisztelt úr hinne nekem.

– Csakhogy én nem hiszek.

– Őszintén fájlalom.

Elmer valamit súgott a szőke cvikkeresnek, aki egyetértően bólogatott, mintha beleegyezését adná valamihez.

– A műhelye, ugye, a Tavasz utcában van.

– Ott van, tisztelettel. Tavasz utca nyolc szám alatt. Ez, kérem, egy sarokház, egy földszintes épület, amelynek a bejárata tulajdonképpen a Pille utcából nyílik. Nyolc család lakik a házban, mindegyik lakás konyhájának az ablaka az udvarra néz, sőt a műhelyemnek egyik bejárata is az udvarban van.

– Ott van az irodája, ha nem tévedek.

– Igen, tisztelettel. Meg a raktáram is ott van. Ott őrzöm ugyanis az értékes és nagyon drága bőröket, amelyeket részben külföldről szerzek be. Szattyánbőrök. Nagyon értékesek. Sajnos amióta háború van, külföldről nem kapok bőröket.

– És ott fogadja a látogatóit is?

– Természetesen. Előfordul, tisztelettel, hogy egy-egy megrendelőm az udvaron át jön hozzám. De ez elég ritka, általában a Tavasz utcai bejáraton jönnek be.

– A nagybátyja is ott ment be magához?

– A nagybátyám?

– Igen. Petró Miklós és felesége, Natalja Petrova.

– Nem értem, kérem, hogy miről tetszik beszélni.

– Fantasztikusan ostoba ember maga, Petró Máté. Gondolja, hogy mi karácsony másnapján azért utaztunk magához Z. városkába és hoztuk ide, hogy szórakozzunk? Kedves mester, nekem is van családom, nemcsak feleségem, hanem egy aranyos tizenegy éves fiam is. Velük szeretném tölteni az ünnepet. És, gondolom, kollégáim is családszerető emberek.

– De mennyire, hogy azok vagyunk – mondta a cvikkeres. – És ez az ember nagyon elkeserít, mert az ünnepi vacsorámat nem fogyaszthatom el a meghitt családi környezetben. Sajnálom. – A cvikkeres Elmerre nézett. – Úgy vélem, hogy a mester hazugságát bizonyítani kell.

A főellenőr bólintott, aztán a mutatóujjával intett Szegedinek, aki az ujj furcsa mozdulatából megértette, hogy mit kell tennie, mert felállt és kiment az irodából. Elmer valamiről halkan beszélgetett a cvikkeressel, a beszélgetésükből Petró egyetlen szót sem hallott. Kis idő múlva Elmer felállt az asztaltól, elgondolkodva sétálni kezdett, néhányszor körbejárta Petrót, tekintetét nem vette le róla, mintha meg akarta volna bűvölni.

– Álljon fel! – Petró felállt. – Menjen csak a szekrényhez! Úgy. Most forduljon arccal a fal felé! Közelebb – hallatszott az újabb parancs. Petrának az orra már érintkezett a fallal. – Tegye hátra a kezét. És most maradjon így. És csak akkor szólalhat meg, ha parancsot kap rá!

Petró úgy érezte, hogy szíve valahol a torkában dobog. Félelem fogta el, háta nyirkos lett, hónalja megizzadt. Csak ne bántsák, ne kínozzák meg, mert ő a fájdalmat nem bírja elviselni. Sohasem volt bátor ember, egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy miért gyáva. Valami olyasmit mondott, hogy ő nem gyáva, nem is bátor, csak tisztességes, ez úgy hangzott, mintha a gyávaság és a bátorság ellentmondana az emberi tisztességnek. Nem, nem mondott ellent, de Petró úgy vélte – és ebben mélységesen hitt is –, hogy az embernek nem bátornak vagy gyávának kell lennie, hanem mindenekfelett tisztességesnek, mert a bátorság vagy a gyávaság adottság, van, aki bátornak, van, aki gyávának születik, viszont a tisztességet mindenki az élete során fejleszti ki, és ez nem kis dolog. Petró mindig arra törekedett, hogy minden körülmények között tisztességes maradjon. Azt vallotta, hogy a tisztességes ember, ha alapvetően gyáva is, adott esetben bátorrá válhat, mert az emberi tisztességhez való ragaszkodás a gyávát is bátorrá teheti. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, a léptekből arra következtetett, hogy Szegedi ellenőr nem egyedül jött vissza, szeretett volna hátrafordulni, de nem mert. Meghallotta Elmer hangját.

– Üljön le! – A szék megreccsent, amikor valaki ráült. Petró lehunyta a szemét, mellével is a falnak támaszkodott, és a feleségére gondolt. Sajnálta őt nagyon. Talán be kellett volna avatni Máriát is a titkába, most legalább tudná, hogy miért hurcolták el. Hamarosan belátta: helyesen járt el. Mária semmiről sem tud, így nem eshet bántódása. És a gyereknek sem.

– Figyeljen rám! – Petró tudta, hogy Elmer ezt nem neki mondja. Feszülten figyelt. – Mondja el hangosan, érthetően, hogy Petró Miklós és felesége, Natalja Petrova mikor kereste fel első ízben Petró Mátét. Világos, érthető a kérdés?

– Igen, doktor úr, de én ezt részletesen megírtam.

Petrót mintha kalapáccsal verték volna mellbe, megszédült. Ez a hang Ernőé. Koller Ernőé! Nem, ez nem lehet igaz. Ernő árulta el? Éppen Ernő, akin oly sokszor segített? De nem téved, ez Ernő hangja, megismeri. És mi az, hogy részletesen megírta...

– Tudom. Olvastam a jelentést. De az őrnagy úr azért van itt, mert magától akarja hallani a történteket.

– Igenis, doktor úr.

Tehát a szőke, csíptetőt viselő férfi őrnagy, aki kihallgatja, az pedig doktor. Úgy látszik, hogy Koller Ernő nem vette észre őt, nem tudja, hogy a szekrény mellett áll arccal a falnak fordulva.

– Szóval az úgy történt, hogy a nyár végén...

– Melyik hónapban? – kérdezte a cvikkeres.

– Melyikben? Elnézést, gondolkodnom kell. Ha jól emlékszem, szeptember első hetében, igen, most már biztos vagyok benne, mert a kislányomat vittem az évnyitóra, tetszik tudni, első elemista.

– A lényeget mondja.

– Igen, őrnagy úr, a lényeget. Tehát a lényeg. A kislányomat elvittem az iskolába, mondtam neki, ne félj, csillagom, édesanyád érted jön. Azt mondta, nem fél, és nevetett. Otthagytam őt, és elindultam a műhely felé a Tavasz utcában. Már majdnem a műhelynél voltam, amikor megállt mellettem egy fekete, hajói emlékszem, Mercedes márkájú autó. Kiszállt belőle egy szőke, bajuszos, nálam fél fejjel magasabb férfi, elővett egy igazolványt, és azt mondta, hogy szálljak be. Beültem a gépkocsiba. Akkor láttam, hogy ott még egy férfi ül, egy negyvenöt körüli bajuszos, szúrós szemű ember. Haja koromfekete volt, a bajusza is, a bőre meg kreol. Gondoltam magamban, ez nem is magyar, hanem olasz. Egyetlen szót sem szóltak hozzám. Az autó megállt olyan jó tizenöt perc múlva a tüzérlaktanyánál, a Körtvélyesi úton. A szőkebajuszos, akiről később megtudtam, hogy Takács főhadnagy, felmutatta az igazolványát, az egyik katona szélesre tárta a kaput. Takács főhadnagy úr intett, a vezető indított, és a parancsnoki épület előtt álltunk meg. Lépjek ki, mondták. Engedelmeskedtem. Felkísértek a második emeletre, bementünk egy egyszerűen berendezett irodába. Leültettek egy székre. Az asztal mögött Takács főhadnagy és a feketebajuszos ült, akit Takács őrnagynak szólított. Az őrnagy mély hangon beszélt, alig észrevehetően raccsolt. Megkérdezte, hogy magyar ember vagyok-e. Mondtam, az vagyok, tisztelettel. Hogy állok a vallással? Mondom, istenfélő, katolikus ember vagyok, gyónok, áldozok. Helyes, Koller Ernő, nagyon helyes, látom már, hogy egyezségre fogunk jutni egymással. Minden vágyam az, mondtam, mert nekem, kérem, már régen a munkahelyemen kéne lennem. Hamarosan ott lehetek, hacsak nem játszom meg a bolondot. Én, kérem, mondom, örülök, hogy élek, miért játszanám meg a bolondot. Az őrnagy megtömte a pipáját, rágyújtott, nagyon szépen pipázott, egyenletesen, szinte ki sem vette a pipaszárát a szájából. Figyeljen rám, Koller Ernő, mondta a pipával a szájában. Mennyire ismeri maga Petró Mátét? Én, kérem, nagyon jól ismerem Petró urat, nagyon rendes ember, sok mindent köszönhetek neki, szép fizetést ad, amikor megnősültem, segített, hogy lakást kapjak, letette helyettem a háziúrnak a kauciót, mert az a csavargó nekem csak úgy volt hajlandó kiadni a lakást, aztán Petró úr majdnem féléves előleget adott kamatmentesen, hogy a lakást berendezzem, ő volt Éviké kislányom keresztapja. Én, kérem tisztelettel, csak azt mondhatom, ha ez érdekli az urakat, hogy Petró Máté tisztességes, istenfélő jó magyar ember, nem könyvkötőmester, hanem könyvkötőművész. Világos, mondta az őrnagy úr, talán az ajnározása is érthető. És az is lehet, hogy magának van igaza. Mi mindenesetre azt kívánjuk, hogy igaza legyen. De, és amit most hallani fog, az szigorú államtitok, mi nagyon jól tudjuk, hogy Petró Máténak van egy Petró Miklós nevű nagybátyja, aki a forradalom alatt egyetemi tanár volt, azt is tudjuk, hogy a Komintern munkatársa volt. Moszkvában nősült meg, felesége Natalja Petrova. Adataink szerint Petró Miklóst és feleségét Budapestre várják az illegalitásban szervezkedő elvtársai. Nekünk az a feladatunk, hogy Petró Miklóst és feleségét elkapjuk. És ezért van szükségünk magára. Vagyis, hajói értettem, azt kérik, hogy áruljam el a jótevőmet. Rosszul fogalmaz, mondta az őrnagy úr, nem a jótevőjét kell elárulnia, hanem egy kommunista felforgatót kell lelepleznie. Én, kérem tisztelettel, mondtam, nem értek az efféle leleplező dologhoz. Megtanítjuk rá, mondta az őrnagy úr. És akkor megkérdeztem, hogy mi fog történni velem, ha nem vállalom el a megbízatást. Azt mondta az őrnagy úr, hogy abból nagy bajom lesz, úgy fognak kezelni mint ellenséget, és gondoljak a feleségemre meg a gyerekemre, a jövőjére, még az is meglehet, hogy behívnak katonának. Könyörögtem nekik, hogy ne viselkedjenek így velem, hogy ne bántsanak, van még rajtam kívül két segéd a műhelyben. Márkus Tibor és Kraft Vencel, beszéljenek velük, és ne hívjanak be katonának, mert én huszonkettőben már voltam katona. Újból megfenyegettek. Én nagyon megijedtem, és végül vállalkoztam a feladatra. Megmondták, hogy mit kell csinálnom, figyeljem meg, hogy kik járnak a Petró úrhoz, pontosan jegyezzem fel a látogatók nevét, a személyleírásukat, adtak egy telefonszámot, és azon kellett felhívni Takács főhadnagy urat. Átadtak egy fényképet, hogy alaposan nézzem meg. Azt mondták, hogy Petró Miklós fényképe. Őszes, hátrafésült haja volt, széles arca, fémkeretes szemüveget viselt, szemöldöke nagyon vastag volt és fekete, orrára már nem nagyon emlékszem, mintha hajlott lett volna. Aztán aláírattak velem egy nyilatkozatot, hogy a megbízást önként vállaltam, és arról, mivel szigorúan titkos katonai ügy, senkinek sem beszélek. Figyeltem és mindent feljegyeztem. És akkor nekem mindennap hasmenésem volt, és nem bírtam Petró úr szemébe nézni, tudtam, hogy vacak, rongy ember lett belőlem. Az én munkahelyem az udvarra néző ablaknál van, így azokat is láthattam, akik az udvaron átjöttek a műhelybe. Pontosan mindent jelentettem a főhadnagy úrnak, azt is, hogy Petró Miklós még nem jelentkezett. Talán a mester Fürjes utcai lakásán találkoztak. A főhadnagy úr azt mondta, hogy a lakást is figyelik, ott még nem volt. Legyek türelemmel, biztosan tudják, hogy Petró Miklós már Magyarországon van. Végre december tizenhetedikén, csütörtökön megláttam őt meg a feleségét. Az udvaron át mentek be az irodába. Vártam egy kicsit, aztán kiszaladtam az utcára, és a közeli telefonfülkéből felhívtam a főhadnagy urat. De nem vette fel senki sem a kagylót. Visszamentem a műhelybe, és kopogás nélkül benyitottam az irodába. Petró úr rám szólt, hogy miért nem kopogtam. Elnézést kértem. Nem jól érzem magamat, mondtam, szeretnék hazamenni. Csütörtök délután volt, úgy három óra. Azt mondta, hogy menjek csak nyugodtan. Elmentem. A vendégek még ott voltak, jól megnéztem őket. Egyenesen a Körtvélyesi úti tüzérlaktanyába mentem, és kerestem a főhadnagy urat. Azt mondták, hogy Budapestre ment, és csak reggel érkezik vissza. Üzenetet hagytam neki, hogy fontos ügyben kerestem. Másnap reggel találkoztunk. Jelentettem neki az esetet, káromkodott, és azt mondta, hogy figyeljek tovább. De Petró Miklóst és a feleségét azóta nem láttam. Ma reggel pedig a főhadnagy úr felhozott ide gépkocsival.

Elmer a cvikkeresre nézett, aztán felállt.

– Petró, jöjjön ide. – A férfi megfordult a falnál, és az asztalhoz ment – Mindent hallott?

– Igenis. Mindent hallottam. – Hangja szomorú volt, a tekintete is.

– Álljanak egymással szembe. – A két ember engedelmeskedett. Egymásra néztek. Koller arca sápadt volt, szeme megtelt könnyekkel. Elmer egy lépesre állt tőlük. – No, Koller, ismételje meg, hogy mikor látta Petró Miklóst főnöke műhelyében.

Koller keze fejével megtörölte könnyes szemét, és elcsukló hangon mondta:

– December tizenhetedikén, szombaton délután úgy három óra körül. – Homloka is verejtékben fürdött.

– Petró, igazat mondott Koller?

– Igazat mondott. – Hangja halk volt, de határozott.

– Drága mester, nagyon kérem, bocsásson meg. Rongy ember vagyok. – Petró hallgatott. – Könyörgök. Az isten szerelmére kérem. – Le akart térdelni, de Szegedi Mihály elkapta a karját és ráordított.

– Ne cirkuszoljon itt. – Elmerre nézett.

– Elmehet, Koller. Kísérje ki, ellenőr úr.

– Jöjjön.

Szinte erőszakkal megfordította a kétségbeesett férfit, aki már hangosan zokogott, és kikísérte az ajtón.

Petró lehunyt szemmel állt. Mindennek vége, gondolta. Most mit tegyen. Ha elárulja Miklós bácsi búvóhelyét, biztos, hogy felakasztják. Istenem, most segíts. És Márkus urat is börtönbe csukják.

– No, Petró, hol van a nagybátyja?

– Nem tudom.

– Miről beszélgettek egymással tizenhetedikén?

– Csak a feleségét mutatta be.

– Bemutatta, és utána nagyokat hallgattak, mert ugyebár semmi, de semmi beszélnivalójuk nem volt. Hát ez eredeti. Petró Miklós volt helyettes népbiztos azért jött illegálisan Z.-be, hogy magának bemutassa szép, szőke feleségét. Bemutatta, utána hallgattak.

– Nem, kérem, beszélgettünk. Elmondta, hogy Moszkvában lakik, és hamarosan tovább fog utazni. De hogy hova, azt nem mondta meg. Megkérdeztem, hogy legálisan jött-e Magyarországra, azt felelte, hogy útlevéllel.

– Természetesen hamis útlevéllel – mondta a cvikkeres.

– Azt nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle.

– És ugyebár azt sem, hogy hol lakik.

– Azt sem.

– Akkor most arra feleljen, hogy miért hazudott? Miért hazudta azt, hogy tizenkilenc óta nem látta, nem találkozott vele?

– Nem is tudom. Talán azért nem mondtam igazat, mert féltettem őt.

– Igen, ez valószínű. Figyeljen rám, Petró – mondta Elmer –, vége a türelmi időnknek. Mi tudjuk, hogy maga ismeri a nagybátyja búvóhelyét. És meg fogja mondani. Vannak olyan eszközeink, amelyek segítségével szóra bírhatjuk.

– Kérem, ha tudnám, hogy hol van, akkor sem mondanám meg, mert az ember nem árulhatja el rokonát, mert akkor magát árulná el.

– Fene bátor ember maga.

– Nem, kérem tisztelettel. Én nagyon gyáva ember vagyok.

Szegedi Mihály jött vissza. Valamit súgott Elmernek.

– Értem – bólintott Elmer, aztán Petróra mutatott. – Makacs ember. Elhatározta, hogy nem beszél. Játssza a hőst. Vigye le a puhítóba. Hamarosan lemegyek én is. Addig is kezdjék el a kezelést. Nincs sok időnk. Meg kell találnunk Petró Miklóst.

Szegedi megragadta Petró karját, de szorítása nem volt erős.

– Jöjjön.

Lekísérte egy alagsori, ablak nélküli, betonozott szobába. Egy ósdi, barnára pácolt íróasztalon és egy rozoga barna tonett széken kívül semmi sem volt benne. A szürkésfehér mennyezetről egy száz wattos égő lógott le. Petró félelemmel nézett körül, torka elszorult, lába remegni kezdett.

– Vetkőzzön le gatyára.

Petró remegő kézzel vetkőzni kezdett. A szobában hideg volt, fázott, fogai összekoccantak. – Ne hajtogassa, dobja csak le a sarokba. Az óráját, gyűrűjét tegye az asztalra. – Nagy nehezen lehúzta jegygyűrűjét is, és a kígyós gyűrű mellé tette, arany Doxa zsebóráját is kivette mellénye zsebéből, és a gyűrűkhöz helyezte. Eszébe jutott Mária, és arra gondolt, hogy mi lesz vele, ha őt nem engedik haza. Elmer lépett be két izmos férfi kíséretében. Mindkettőnek a kezében gumibot lógott.

– No, ember, meggondolta magát? – kérdezte Elmer, és felvette az asztalról a kígyós gyűrűt. – Feleljen.

– Nem tudom, hogy hol van – mondta félelemtől vacogva a szerencsétlen.

Elmer most a kígyó briliánsszemét nézegette, és közben azt mondta:

– Utoljára kérdezem, hol bujkál Petró Miklós?

– Nem tudom. Kérem, ne bántsanak. – Elmer mintha nem hallotta volna a férfi kérését, a gumibotosokra nézett.

– Rajta, uraim!

A két izmos férfi ütni kezdte a szerencsétlen embert.

– Hasra! – parancsolta Elmer. – Gyorsan! – Belekapott Petró hajába, és a földre rántotta. Aztán ráült a hátára, és a betonra szorította a vergődő, nyöszörgő, jajgató embert. A két pribék pedig komótosan, de nagyon szakszerűen ütötte Petró talpát.

– Beszélsz végre, te rohadék? Hol vannak a szovjet kémek? – kérdezte Elmer lihegve.

Petró csak jajgatott, de nem beszélt. – Itt fogsz megdögleni, te állat! – Felállt. – Fektessék a hátára!

A két gumibotos könnyűszerrel a hátára fektette a tehetetlen embert. Petró arca a fájdalomtól eltorzult, bal szeme az egyik ütéstől teljesen bedagadt, összeszorított szájából szivárgott a vér. Elmer elvette az egyik embertől a gumibotot, és mintha eszét vesztette volna, csapkodta a gumibottal a görcsösen fetrengő embert. Petró teste hirtelen megrángott, fájdalmas sóhaj tört fel a melléből, szeme kerekre tágult, szája is kinyílt, mintha kiáltani akarna, aztán nem mozdult többé.

A nyomozók egymásra néztek, tekintetükkel azt kérdezték: hát ezzel meg mi történt.

– Ezt elintézte, doktor úr – mondta csendesen Szegedi. – Ez az ember többé nem beszél.

– Szerintem csak szimulál – mondta zavartan Elmer. Szegedi letérdelt a mozdulatlan test mellé, fülét Petró mellére szorította, de alig hallotta a szív dobogását.

– Ennél halottabb már nem is lehetne – hazudta, és felállt. – És most? – kérdezte.

Elmer széttárta a karját.

– Egyikünk sem tehet róla, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Én nem láttam, hogy maguk bántalmazták volna – mondta. – Öltöztessék fel, mossák meg az arcát, és készítsenek az esetről jegyzőkönyvet.

– Ki írja alá? – kérdezte Szegedi.

– Én majd aláírom. De a jegyzőkönyvet nem kell iktatni. – Hosszan gondolkodott, majd azt mondta: – Még az is előfordulhat, hogy mi azt az embert nem is láttuk. – Szegedire nézett, aki a két ember segítségével felöltöztette a „holttestet". – Mihály, van nyoma valahol, hogy behoztuk? írásos nyomra gondolok.

– Nincs, doktor úr. Petró nevét sehova sem jegyeztük fel. – Kérdőn nézett Elmerre. – Akkor hát mi legyen?

Elmer hosszan gondolkodott.

– Hívjátok be Jánky doktort. Különben nem. Tüntessétek el… A többit én majd elintézem az ezredes úrral.

Elmer még egy pillantást vetett a földön fekvő emberre, aztán kiment a szobából. Szegedi Mihály az asztalon heverő órát és a jegygyűrűt nézte. A briliánsszemű kígyós gyűrűt azonban sehol sem látta.

Elmer visszament az irodájába, a szőke cvikkeres őrnagyot még ott találta.

– Nos, Frigyes, mi újság? – kérdezte vitéz Kerthy Dániel őrnagy, és cigarettára gyújtott.

– Meghalt. A szíve felmondta a szolgálatot.

– Vagyis agyonvertétek?

– Bocsáss meg, Dániel, de te rendelted el az aktív beavatkozást. Arra nem gondolhattunk, hogy gyenge a szíve.

– Vagyis rám akarod hárítani a történtekért a felelősséget – állapította meg Kerthy.

– Nem, Dániel. A felelősség közös. Azért jelentettem, hogy döntsük el, mit csináljunk.

Kerthy levette csíptetőjét az orráról, lehunyta szemét, hüvelyk– és mutatóujjával megnyomkodta, és megpróbálta átgondolni a váratlan helyzet minden következményét, de hiába összpontosított, nem tudott megszabadulni attól a felismeréstől, hogy Petró Máté halálából országos botrány lehet. Felnyitotta a szemét, csíptetőjét visszahelyezte az orrára.

– Próbáljunk logikusan gondolkodni. – Elmer tekintetét kereste. – Hogy néz ki a holttest?

– Pocsékul.

– Kiadhatjuk a feleségének? – Maga is érezte, hogy a kérdés ostoba, de várta Elmer válaszát.

– Szó sem lehet róla. Nekünk kell eltemetnünk valahol.

– És Petrónénak megmondod, hogy hova temettük el a férjét?

– Hülyeség lenne. Petróné nem ismer minket. Ha megmondanánk, halotti bizonyítványt, boncolási jegyzőkönyvet kérne. Az asszony apja orvos. Belgyógyász főorvos Z.-ben, a központi kórházban.

Elmer tanácstalanul nézett Kerthy őrnagyra.

– Világos. Tudni akarják a halál okát. Biztos, hogy exhumáltatják a holttestet. Nem szabad tudniuk, hogy hova temetitek el. Tehát az asszonynak nem mondtad meg a nevedet?

– Nem. Csak annyit mondtam neki, hogy a defenzív osztályról jöttünk. De ez semmit sem jelent.

– Persze azt más is mondhatja. Kik vettek részt Petró kemény vallatásában?

– Szegedi, a két nyomozó és én.

– írass velük alá egy nyilatkozatot, hogy ami történt, szigorú államtitok, soha senkinek nem beszélhetnek róla.

– Az ezredes úrnak mit jelentünk?

– Holnap reggel Varga és Molnár utazzanak le Z.-be. Vegyék őrizetbe Petró Mátét. Állíts ki egy őrizetbe vételi kérelmet, aláírom. Délután pedig jelentem az ezredes úrnak, hogy Petró nyomtalanul eltűnt. És ehhez ragaszkodnunk kell. Vargáék Petróéknál szabályosan igazolják magukat. Ez fontos.

– Értettem.

– Minden világos?

– Azt hiszem, igen. De azért még egyszer átgondolom.

– Helyes. Még valamit – mondta a cvikkeres őrnagy. – Mivel Molnárék nem találják a lakásán Petrót, felkutatására kérjék hivatalosan a rendőrkapitányság segítségét. Mi azt fogjuk mondani, hogy Petró Máté kémgyanús volt, nincs kizárva, hogy bolsevista ügynökök végeztek vele. De az is lehet, hogy gyanút fogott és átszökött Titóékhoz.

– Ez nem rossz.

– Akkor láss munkához.

Elmer doktor megkönnyebbülten megfordult, és kiment a szobából.

Ezalatt Szegedi Mihály a két nyomozó segítségével felöltöztette a „halott" Petró Mátét, aztán az egyik embernek azt mondta, hogy az Opelt állítsa az udvarra, a bejárat elé, tegyen be a csomagtartóba csákányt és ásót.

– Hova akarod eltemetni? – kérdezte Lekszi Sándor.

– Még nem tudom.

– Segítsek?

– Jobb, ha nem ártod bele magad. Jobb, ha ti semmiről sem tudtok.

Juhász jött vissza.

– A kocsi előállott – mondta.