Parlagvári Peresztojka: 3. Barlangrajz

By Imre S. Kovács

Álldogált a kennel mellett, és nézte az udvar bokros-gazos hátsó része felé kitartóan ugató kutyát, és nem értette, mi baja lehet… mígnem két ugatás közben halk, elhaló emberi hangot vélt hallani a sötétségbe burkolózott kerítés felől: – Segítség! Becsörtetett a bokrok közé, és a zseblámpája fényénél ijesztő látvány tárult a szeme elé: Várnagy őrmestert pillantotta meg, aki mindkét lábánál a kerítés tetejét két sorban szegélyező szögesdrótra felakadva, fejjel lefelé lógott, arccal a fal felé…

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9786156191892

Book preview

PARLAGVÁRI PERESZTROJKA 3.

PARLAGVÁRI PERESZTROJKA 3.

Barlangrajz

S. Kovács Imre

Underground Kiadó Kft

Contents

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

Impresszum

I.

Fischer főhadnagy a lépcsőházban felfelé lépkedve érezte először, hogy ez a nap is nagyon hosszúra nyúlt! Eddig efféle hívságokon nem volt ideje elmélkedni: állandóan koncentrálnia kellett… valakire, vagy valamire. A lakás ajtaja elé érve feltűnt neki: nagy bent a csend! Pedig ahhoz még korán van, hogy a kislány már aludjon; amíg meg ébren van, mindent elkövet, hogy minél később kerüljön az ágyba, ami sohase megy csendben…

Óvatosan tolta a kulcsot a zárba, halkan, lassan nyitotta az ajtót. A bejárathoz közelebbi kisszobában, ahol a kislány ágya állt, sötét volt, a távolabbi nagyból csak a televízió kékes fénye, és alig hallható hangja szűrődött ki. A villanykapcsolón volt a keze, amikor megjelent a nagyszoba ajtajában a felesége:

– Megjöttél, drágám? – mosolygott kedvesen az asszony. – Kapcsold fel gyorsan a villanyt, hadd csodáljalak meg! Sohase láttalak még ilyen snájdig rendőrnek beöltözve… korán reggel, amikor elvágtattál, nagyon álmos voltam…

– Mindenki más is így van ezzel – nyugtatta meg mosolyogva a férfi, amikor a lámpafény elöntötte a szűk kis előszobát. – Ma talán még a nagyon lelkes főkapitány-helyettes is belátta, mekkora baromság volt az akcióban részt vevő nyomozókat egyenruhában kiküldeni arra a területre, ahol legközelebb nagy titokban a fülesükkel kellene találkozniuk. Ha másra nem is, erre biztosan jó volt ez a mai eszement szarakodás. Forogjak körbe, hogy minden oldalamat jól lássad?

– Inkább gyere közelebb – az asszony hívogatóan kitárta a karját –, ölelj át, és adj nekem egy óriási csókot!

A csókból kibontakozva a férfi belesett a nagyszobába:

– Anikó?

– Elment a mamával és a Zdenkóval. Ma ott alszik, a mama ugyanis meghívott bennünket a holnapi ebédre. Hét óráig vártunk rád, hátha te is megjössz…

– Talán ünnepelünk valamit holnap?

– Andris! – az asszony hátrébb lépett, és szemrehányón végigmérte.

– Mit felejtettem el már megint? – kérdezte óvatosan a férfi.

– Mikor született a fiad?

– Ezerkilencszázhetvenkilenc május elsején.

– És ma milyen napot írunk?

– Április huszonhatodikát.

– Ez igaz, de május elsején már nem tudnánk együtt ünnepelni…

– Nem értem… ki nem ér rá akkor?

– Na, vajon kicsoda? A fiadnak az anyukája nem ér rá! Ne mondd, hogy nem is találkoztál vele!

– Bevallhatom?

– Miért ne tehetnéd?

– Igaz is… miért ne? Én már az életben nem fogom magam kiismerni rajtatok… három ilyen boszorkányt…

– Ki az a három?

– Jól van, nem három, most már négy… lassan az Anikó is megéri a pénzét! Vettünk valamit a Zdenkó szülinapjára?

– Nem együtt voltunk ezért Tardonyban?

– Ja, igaz is… együtt voltunk… de már nem tudom, mit vettünk neki…

– Elfáradtál? – az asszony gyengéden végigsimított a férfi arcán. – Jössz velem fürödni?

A kérdés a kapcsolatuk legelejét idézte; az első közös fürdés mindkettőjük számára olyan emlékezetes maradt, hogy már ennek a megemlítése is száműzött mindenféle békétlenséget.

Amióta a kislány nagyobb lett, egyre ritkábban volt lehetőségük egy önfeledt hancúrozásra, ezért a közös fürdés után alaposan kihasználták az alkalmat… aztán bágyadtan, egymáshoz simulva feküdtek a sötét szobában…

– Emlékszel… – a férfi még mindig az első közös fürdés utáni estére gondolt. – Akkor te bújtál így hozzám, mint most én tehozzád…

– Emlékszem… még nem mertelek átölelni, csak szorosan hozzád bújtam…

– Azóta is bánom, hogy akkor eljátszottam neked a nagy fakírt, és csak feküdtünk egymás mellett vágyakozva… még megsimogatni se mertelek…

– Pedig én már akkor is nagyon vágytam rá… csakhogy folyton azt hangoztattad, mennyire hűséges vagy a Sugihoz…

– Valahogyan nekem is fékeznem kellett a vágyaimat…

– Féltem is egy kicsit… mert akkor még nagyon ügyetlen voltam… a fiúkkal…

– Most már nagyon ügyes vagy!

– De kizárólag veled! Mással el se tudnám képzelni!

– Remélem is!

– Nem fog elzsibbadni a karod? Nehéz vagyok!

– Csak hadd zsibbadjon el! És ha már úgyis szóba hoztad a Sugit… nem mesélnél nekem ezt-azt a kettőtök kis közös titkaiból?

Az asszony oldalra kapta a fejét, és örült, hogy sötétben vannak, így a férfi nem láthatja, hogy elpirult:

– Mire gondolsz, Andriskám? – kérdezte óvatosan.

A férfi a hirtelen mozdulatból és a kérdésből megérezte az asszony izgatottságát:

– Ezek szerint nem is egy van! – állapította meg magabiztos hangsúllyal.

– Konkrétan miről szeretnél hallani? – kérdezte az asszony, mert máris túljutott az első ijedtségen, és megpróbálta kideríteni, milyen irányba induljon, ám a férfi se volt kezdő kihallgató:

– Ha elmondanád a választékot, szívem, mindjárt könnyebben dönthetnék.

– Milyen választékot? – húzta tovább az időt.

– Arra gondoltam, ha címszavakban felsorolnád az összes kis titkaitokat, könnyebben ki tudnám választani azt, amelyik a legjobban érdekel. Arról aztán részletesebben is mesélhetnél…

– Mi ez most, Andriskám? Kihallgatás? – támadt vissza az asszony, és a fekvő helyzetéből is felkönyökölt.

– Mondd, szívem, de nagyon őszintén! Boldog vagy te énvelem?

Ez nagyon váratlanul érte az asszonyt, összezavarodott. Arra rögtön az első kérdésből rájött, hogy a férfi olyan részletet tudhatott meg a Sugival való kapcsolatából, amiről eddig nem beszéltek, vagy ami még ennél is rosszabb: pusztán megsejtett valamit, és egy ügyes blöffel megpróbálja kideríteni az igazságot.

De vajon mire gondolhat?

És különösen: mit jelenthet ez az utolsó kérdés?

– Bizonyára megtudtad a Sugitól, hogy mi ketten barátnők maradtunk… – próbálta kikerülni az egyenes választ, hogy a következő, konkrétabb kérdésből újabb információhoz jusson. – Ez azonban nem lehetett számodra túl nagy újdonság, hiszen soha nem haragudtunk egymásra… nem is lett volna rá okunk…

Csakhogy a férfi jól ismerte ezt a trükköt is, ezért nem dőlt be:

– Előbb mindig az utolsó kérdésre válaszoljál, szívem! Boldog vagy énvelem?

– Igen, Andris, boldog vagyok veled… – adta meg magát az asszony.

– Megteszek érted mindent, amit csak kérsz tőlem?

– Igen, azt hiszem igen…

– Igyekszem kitalálni még a gondolataidat is, hogy szinte mondanod se kelljen, mit szeretnél?

– Andris! Te most valamiért veszekedni akarsz velem? – támadt vissza újból az asszony.

– A világért se! – jelentette ki határozottan a férfi. – Csak azt szeretném, Ria szívem, ha egy kicsit nagyobb bizalommal lennél hozzám…

– Mondtam már: barátnők maradtunk a Sugival… tulajdonképpen már akkor barátnők lettünk, amikor én még a Doki menyasszonya voltam, és négyesben találkozgattunk. Aztán a házasságunk miatt kerülni kezdtem… majd… tulajdonképpen az Anikó hozott össze bennünket újra… a klinikán… amikor bent feküdtem…

– Nekem ezt eddig miért nem lehetett elmondani?

– Attól féltem, hogy talán félre fogod érteni… vagy, hogy… féltékeny leszel…

– Lett volna rá okom?

– Eleinte nem…

– Később már igen?

– Nagyon utálsz ezért?

– Semennyire se utállak! Se kicsit, se nagyon! Miért is utálnálak?

– Tudod te azt jól…

– Ezt már ezerszer megbeszéltük! Olyannak szeretlek, amilyen vagy!

– Én már egészen az elején gondoltam rá… csak akkor még nem tudtam… hogy ő majd hogyan… – kezdett sután magyarázkodni az asszony –, de aztán olyan egy év múlva… biztosan azért, mert nagyon magányos volt… és utána már nagyon-nagyon szenvedélyesen…

– Állj! – szakította félbe gyorsan a férfi. – Tavaly egyszer azt mondtad nekem: megbocsátok mindent, csak ne beszéljek róla! Most én is ezt mondom. Ezt megbocsátom neked, úgyhogy ne is folytasd!

– De hát… ha nem erre gondoltál, akkor milyen titokról meséljek?

– Ria! Ne merd újból azt mondani, hogy még mindig nem tudod!

– Jól van na… tudom… persze, hogy tudom – adta meg magát végre. – Igen, segítettem neki. Mert annyira nagyon szeretett volna külföldre menni… és úgy gondoltam, megérdemli, hogy megpróbáljak segíteni…

– Helyben vagyunk, szívem – bólintott elégedetten a férfi. – Ennek a segítésnek a részleteit szeretném hallani!

– Közben végig majd megszakadt a szívem… – folytatta az asszony, mintha meg se hallotta volna a közbeszólását. – Mert tudtam, hogy őt is el fogom veszíteni… mint a barátnőmet, az Anikót… talán örökre…

– Az egy év, az még nem az örökre! – szúrta közbe gyorsan a férfi.

– Te is tudod, hogy… – elcsuklott a hangja – egy év után nem fog visszajönni! Ma mondta el neked…

– Ezt meg honnan veszed?

– Már régebben megbeszéltük… Pont ezt ne beszéltük volna meg?

– Szóval egészen az utolsó pillanatig ebben is egyedül én voltam a kis hülye! – háborgott a férfi. – Veled megbeszélte, az anyjával megbeszélte… és még ezek után is képes voltál csodálkozó szemeket mereszteni rám, amikor azt mondtam, hogy négy elvetemült boszorkánnyal vagyok körülvéve…

– Jól van na, ne morogjál már! – kedvesen megcirógatta a férfi arcát. – A papa még most se tudja… meg a gyerekek se…

– Aranyos vagy, ahogyan így felvázoltad a családi rangsor végét. Egy szavam se lehet, mert viszonylag előkelő helyen vagyok benne! A gyerekek után visszafelé előbb a papa következik, és csak utána én…

– Tudod jól, hogy nálam mindenben te vagy a legeslegelső!

– Ha ez tényleg így van, akkor tessék végre engem is beavatni ebbe a módfelett gyanús akciótokba! Nem elég, hogy időnként még mindig a tűzzel játszom a papa miatt, most már te is kezded a lányával ugyanazt? És arról még véletlenül se próbálj megfeledkezni, hogy azt is elmagyarázzad: miért találtátok ki, hogy a Sugi elkezdett engem visszacsábítani magához!

– Jól van, Andris, nem kell tovább noszogatni, mindent elmondok őszintén, az elejétől kezdve, hogy jól megértsed. De készülj fel rá, hogy elég hosszú lesz!

– Akármilyen hosszú lesz is, szeretnék tisztán látni!

– Tavaly tavasszal kell kezdenem. Az államvizsgát előkészítő konzultáción voltam Tardonyban; ha ott jártam, utána mindig találkoztunk az albérletében. Nagyon lelkes volt, szinte tombolt örömében, és boldogan dicsekedett: megy egy évre Nyugat-Németországba kutatni. Láttam, milyen boldog, együtt örültem vele, aztán három hét múlva, amikor újból randiztunk, már teljesen összetörve zokogott: visszavonták az egészet, és hiába érdeklődik jobbra-balra, sehol senki nem mond semmi hihetőt, csak beszélnek összevissza, és furcsán néznek rá. Te mire gondoltál volna?

– Ugyanarra, amire nyilván te is: a megfelelő helyen az utolsó pillanatban valaki keresztbe tett neki.

– Nagyon sajnáltam, próbáltam vigasztalgatni, de hiába. Amolyan minden mindegy hangulatban volt, de nagyon! Komolyan aggódtam érte, ezért szinte kétnaponta utaztam be hozzá egészen addig, amíg sikerült annyi életet dumálni bele, hogy legalább nyilvánvaló hülyeségeken ne fantáziáljon tovább. Közben eldöntöttem: megpróbálok utánajárni, pontosan mi is történhetett a háttérben.

– És mindezeket olyan ügyesen intézted, hogy én észre se vettem… – húzta el a száját a férfi dühösen. – Igaza van a Suginak: sokkal jobban kellene figyelnem a közvetlen környezetemre!

– Ezt mondta neked?

– Ezt mondta! Miért? Talán megtiltottad neki, hogy ilyet mondjon?

– Miért tiltottam volna meg?

– Akkor honnan veszi?

– Micsodát?

– Ria! Ne játsszuk ezt tovább! – fortyant fel a férfi.

– Honnan veszi, honnan veszi? – vett vissza a lendületből az asszony. – Biztosan azért mondta, mert egyszer-kétszer én is panaszkodhattam neki. Folytathatom, vagy azt várod, hogy előbb még másról is magyarázkodjak?

– Jól van, másról ne magyarázkodjál, egyelőre mondd tovább, amit elkezdtél!

– Olyan ismerőst kellett keresnem, aki otthonosan mozog ezen a területen, hajlandó nekem segíteni, és utána is tartja a száját. Volt néhány évfolyamtársam, akikről jól tudtam, hogy a cég megfelelő részlegénél unatkozzák végig a drága munkaidejüket, közülük először a tardonyiakat vettem számba. A legközelebbi kapcsolatban végig a Rosenbaummal voltam, de tőle tartottam a legjobban, mert tőled tudtam, hogy a papa ügyében sokáig az ellenfeled volt. Megjegyzem, először ebből is indultam ki: a Sugit az apja múltja miatt büntették meg…

– És nem?

– Nagyon nem, de ennyire ne rohanjunk előre, mert úgy bonyolultabb lesz! A másik tardonyi politikás osztálytársam a Dózsa Elek volt… nem tudom, mond-e neked valamit a neve…

– Mától már egyre többet, és még mennyit fog, ha majd tényleg ő lesz a Benkő utódja a megyei bűnügy élén…

Az asszony elámult:

– Butaságokat beszélsz, Andris! – figyelmeztette. – Már hogyan is lehetne a Dózsa Elek a Benkő utódja? Erre abszolút alkalmatlan! Annyira körülményes, hogy másnak nem is lenne jó, csak politikásnak. Miért hagyná ott a ragyogó beosztását?

– Pedig akkor is ő lesz!

– Honnan veszed?

– A másik volt osztálytársadtól, akivel kettesben csesztem el a nap második részét: a Makk Matyi Csárdában uzsonnáztunk, utána hazahozott, itt a ház előtt szálltam ki az autójából. Ő mesélte, hogy milyen új beosztást talált ki a kedves barátjának. Látod, én kérdezés nélkül elfecsegem neked a legféltettebb titkaimat is…

– Tényleg! Sikerült rásóznod a megyére a Kövesdit?

– Méghozzá a lehető legkedvezőbb feltételekkel! – dicsekedett elégedetten a férfi. – A löszfalvi ügy a miénk marad, az összes többit viszik. És a végén a főkapitány-helyettes még nagylelkűnek is érezhette magát… de erről esetleg később, vagy inkább majd a rendőrségen. Térjünk csak szépen vissza a ti kis maszek összeesküvésetekhez, mielőtt végleg elvesznénk az ilyen lényegtelen dolgokban!

– Ott tartottam, hogy az Elek volt a másik tardonyi, de mivel olyan, amilyen, mást kellett keresnem. Volt egy pesti évfolyamtársunk, akit az utóbbi években még véletlenül se említettem neked… pedig tudhatod, hogy én rajtad kívül más férfit nem engednék az ágyamba… legfeljebb akkor, ha neked lesz egy fiúd… azt hozhatod magaddal…

– Szívem! Ennyire az erotikus fantasztikum világába se tévelyegjünk el!

– Arról a pesti fiúról van szó, aki a rendőrtisztin két évig hűségesen kísérgetett mindenhová… – kezdte magyarázni az asszony. – Hiába kosaraztam ki újra meg újra, csak nem akarta feladni… még nagyon az ismeretségünk elején biztosan meséltem neked róla. Mostanában a belügyben, a hármas főcsoportfőnökségen hűti a lét; valamiféle kisfőnök lett belőle, mert ott a fővárosban valahogy hamarabb érnek a rendőrök, mint itt vidéken… ki tudja, miért? Az egyetemen már elsős korunktól fogva nagyon igyekeztem tartani vele szemben a három lépés távolságot, nehogy megint kedvet kapjon rám, és eleinte nem is volt nehéz; egy idő után mindenki látta, hogy gyereket várok. Mindössze pár udvarias szót váltottuk: elmondta, hol dolgozik, nős, két gyerekük van…

– Csakhogy az első után jött a második, meg a harmadik, meg a többi év… – jegyezte meg sokat sejtetően a férfi.

– Ne gonoszkodjál, jó! – figyelmeztette magabiztosan az asszony. – Az előbb már bevallottam, hogy kihez jártam, ha nagyon vágytam idegenben egy kis hancúrozásra… nem hozzá! De abban igazad van, hogy a lovagom szép lassan kezdett visszatalálni az egykori szerepébe… negyedikben már egészen nyíltam, mindenki szeme láttára nyomult… talán azért, mert rádöbbenhetett, hogy rövidesen befejezzük az iskolát… amivel újra meg újra rám hozta a frászt… de…

– Egyszóval kihasználtad a nyomulását, és őt választottad tanácsadónak.

– És azért is, mert nála jobbat kitalálni se lehetett volna! A legközelebbi felkészítésen, a szünetben megkérdeztem tőle, nem lenne-e kedve a foglalkozás végén eljönni velem a közeli pincepresszóba. Volt kedve, naná, hogy volt! Nem mesélem el részletesen, hogyan csavartam az ujjaim köré, mert megint leboszorkányozol, a lényeg: a végére felfénylett a szeme, és már ott előleget akart kérni abból, amiről azt hitte, hogy megvásárolhatja, közben lelkesen bizonygatta: mindent ki fog deríteni a Sugi dolgairól. Gyorsan elhárítottam a túlságosan direkt közeledését, de megígértem: nem leszek hálátlan. Végül figyelmeztettem: nagyon óvatosnak kell lennünk, mert engem túl sokan ismernek Tardonyban, te pedig egy olyan veszettül féltékeny pasas vagy, hogy ha kettőnkről véletlenül valamilyen pletyka jut a füledbe, megkeresed, és mindenféle előzetes kérdezősködés nélkül simán lelövöd…

– Ügyes! De hiába küzdesz, szívem, majd csak a legvégén foglak újra leboszorkányozni… – mormogta mosolyogva a férfi.

– Az utolsó államvizsgánkra már egy nappal korábban leutazott Tardonyba, és szállodai szobát vett ki magának – folytatta zavartalanul az asszony. – Azt tervezte, hogy a vizsga után ott fogunk ünnepelni, és miután a Sugival kapcsolatban előadta a mondókáját, én természetben fizetek, lehetőleg egymás után többször is. Már reggel láttam rajta, mennyire felajzott: miközben mindenki más a vizsgán izgult, ő gondolatban engem vetkőztetett. Ezért foglalót kértem tőle… hogy stílszerűen fejezzem ki magam. Annyira bízott a sikerében, hogy könnyelműen át is adta a bizonyítékot, és megígérte, később, alkalmasabb helyen részletesen elmagyarázza az egésznek a lényegét. Még sorra se kerültem a vizsgán, amikor megjelent egy egyenruhás rendőr, és félrehívott. Váltottam vele pár szót, aztán odamentem a felajzott lovagomhoz, és kellőképpen szomorúra hangolva megsúgtam: hazarendeltek egy halaszthatatlan ügyben, de ne aggódjon: levizsgázom, hazaugrom, és amint a kapitányságon végeztem, azonnal jövök is vissza hozzá…

– A rendőrt kivel intézted?

– A Szabó Pista bácsi volt olyan kedves… a lovagom részletes magyarázatára pedig egyáltalán nem volt szükségem, mert már az első beszélgetésünk során vázolta, mi történhetett… hát az is történt! Ezek után dolgoztuk ki a Sugival közösen ezt a kis játszmát, amiben sok más fontos mellett az is benne van, hogy egy titkos érzelmi oka is lesz majd, ami egy év után a visszatérésre sarkallja… talán ennek is köszönhető, hogy most mégis kimehet…

– És amiből számomra az is nyilvánvaló, hogy jó előre eldöntötte: egy év után biztosan nem jön vissza! Vagy tévednék?

– Tulajdonképpen nem… és ez volt az, ami kicsit megbonyolította az egészet, mert óvatosan ebben az irányban is tapogatóztam a lovagomnál, miközben a reményeim szerint szigorúan csak azt tudta meg tőlem, hogy én a tavalyi fiaskó okait és magyarázatát szeretném megérteni…

– Reméljük, hogy ez tényleg így is van… és a Sugi pár nap múlva tényleg elutazhat. Akkor most végre térjünk rá az alapproblémámra! Jól értem én, hogy a tervezgetéseitekben szerénységemnek úgy szántatok egy kulcsszerepet, hogy erről előzetesen egy árva hangot se szóltatok nekem? Sőt! Ha a Sugi a magaslesen nem szólja el magát, erről még most se sejtenék semmit!

– Nem avathattunk be, mert attól tartottam, akkor majd te is bele akarsz beszélni mindenbe… hogy szerinted mi legyen… és az is, hogyan legyen… meg ilyenek… – magyarázkodott zavartan az asszony.

– Ne mondd! Komolyan kizárólag ezektől tartottál? – pirított rá a férfi.

– Jól van, ez így tényleg nem igaz – vallotta be töredelmesen. – Azért nem akartam, hogy beavassunk, mert attól féltem, ha megtudod, miről van szó, a nagy segítőkész buzgalmadban túljátszod a szerepedet…

– Úgy! És egészen konkrétan mitől tartottál? Hogyan tudtam volna túljátszani a szerepemet? – kérdezte szigorúan a férfi.

– Például úgy, hogy tényleg nagyon ráhajtasz a Sugira… hogy még hihetőbb legyen a mese… és nemcsak látszólag… – próbált zavartan magyarázkodni az asszony, aztán hirtelen feladta. – Féltékeny voltam, na! Ezt akartad hallani?

– Jó ezt néha hallani… – simított végig gyengéden a karján a férfi, és futólag magához ölelte – megnyugtatja az embert. Hadd kérdezzek még valamit: a találkozásunk az úttörőtáborban a Sugival… az már része volt a játszmának?

– Az még nem, mert akkoriban csak agyalni kezdtem az egészen… de ehhez az alapötletet tulajdonképpen a Sugi régi, neked írt levele adta, amit az Anikó talált meg… és amikor utána arra is rájöttem, hogy találkoztál vele, kezdett is szépen összeállni ez a részlet. De ha már szóba került – váltott stílust váratlanul –, hadd mondjam el: ha akkor nem lett volna olyan kiélezett a helyzet, azért a levélért nagyon kaptál volna! De megúsztad, mert vigyázni kellett mindenre… még arra is, hogy lehetőleg ne változzál meg velem szemben… hogy a külvilágnak úgy tűnjön, mintha tényleg nagy titokban kezdenétek összejönni a hátam mögött. Ezért később, mintegy véletlenül, a Sugi összefutott a táborvezetővel, hogy szégyenkezve bevallhassa neki: azért kellett az utolsó napon délután lelépnie a táborból, mert te féltékenykedni kezdtél, és jelenetet rendeztél, amiért véletlenül megláttad, hogy kedves volt hozzá…

– Tudod, szívem, mi a véleményem erről az egészről? Az, hogy túlságosan túlspiláztátok! Egyáltalán nem hiszem, hogy ezek a butuska trükkjeitek valóban felkeltették az illetékes szervek érdeklődését…

– Kivéve, ha volt valaki, aki a háttérből időnként instruálta az ügygazdát… egy megfelelően magas beosztásban lévő kisfőnök, aki mintegy véletlenül pont ennek az egyszer már megbukott gyanús nőszemélynek a barátnőjével jár együtt a jogi egyetemre… aki könnyelműen fecseg róla mindenféléket…

– Ami ugyebár csakis azt jelentheti, hogy a titkos kapcsolatod a lovagoddal még mindig nem szakadt meg!

– Muszáj vele tartani a kapcsolatot, mert az utolsó pillanatban újra beüthet a krach, mint tavaly, sőt az utolsó utániban is történhet valami gikszer, és akkor neki kell lépnie… azt ugyanis továbbra se tudja senki, hogy ki volt a tavalyi szarkeverő… akár a Sugi valamelyik egyetemi irigye is lehetett, aki az idén esetleg újra megteszi…

– Aztán mondd csak, szívem: a lovagod komolyan elhiszi, hogy te lelkesen egyengeted a Sugi külföldi útját, miközben már jól tudod, hogy a veszettül féltékeny férjed titokban összeszűrte vele a levet, sőt, olyannyira elmélyült a titkos kapcsolatuk, hogy a Sugi egy év után többek között ezért is vissza fog térni? Erről ne próbálj engem meggyőzni, mert ekkora hülye az állambiztonsági szervnél sincsen! Talán még a kisfőnöki beosztásban lebzselők között se! A lovagod még akkor se hiheti ezt el neked, ha állandóan a nadrágjában meredező iránytűje vezérli feléd…

– Ezt te csak azért nem hiszed el drágám, mert még nem ismered eléggé a férfiakat. Tényleg össze kellene barátkoznod egy lányos külsejű fiúval… biztosan a javadra válna!

– Na ne már! – fortyant fel ismét a férfi. – Ne próbálj folyton eltéríteni a témától! Különösen így ne!

– Jól van na, ez csak vicc volt! Az a helyzet, hogy én trófeaként kellenék a lovagomnak, és ha tényleg nem tudnád, ezennel tájékoztatlak: ezért a férfiak mindenre képesek! Abban bízik, ha segít nekem bosszút állni, cserébe biztosan meg fogja szerezni magának ezt a trófeát is.

– Hogy jön ide még a bosszúállás is? Kin akarsz bosszút állni, miért és hogyan? – sorolta a kérdéseit a férfi, aztán rezignálta hozzátette. – Most már tényleg kezdek nagyon beleveszni ebbe az egész butuska összeesküvésbe!

– Nagyon egyszerű! A lovagom jól tudja, hogy én nagyon okos vagyok, mert rájöttem, hogy a Sugival titokban mi kezd közöttetek kialakulni, mégsem tettem szóvá se neki, se neked. Méghozzá azért nem, mert nemcsak okos vagyok, hanem veszettül bosszúálló is. Ezekről a lovagomnak immáron semmilyen kétsége nincsen, mert a leghitelesebb helyről, tőlem hallotta. Innen már érted a bosszúállást, vagy magyarázzam tovább?

– Inkább magyarázzad… – törődött bele a férfi mélabúsan.

– Érdekes! A lovagomnak szinte azonnal világos volt – kezdte máris elégedetten heccelni az asszony.

– Vagy csak megjátszotta az agyast az újabb trófea iránti olthatatlan vágya miatt – tromfolt azonnal a férfi. – De ha már így alakult, kérlek szépen, világosítsad fel a butuska férjedet erről a szerintetek olyannyira nyilvánvaló összefüggésről!

– Jól van, elmagyarázom. Azért intézem ilyen lelkesen a Suginak az amerikai utat, mert az az egy év, amíg nincs a közeledben, nekem bőven elég lesz, hogy ideiglenesen visszapofozzalak magam mellé. Így aztán, mire hazajön, jól hoppon fog maradni. De ez csak az első része lesz a bosszúmnak! Utána veled is leszámolok, mert beleuntam az állandó féltékenykedéseidbe, meg a csapodárságodba!

– Mondom én, hogy túl van spilázva ez az egész… de nagyon remélem, amint a Sugi repülője elhagyja a Magyar Népköztársaság légterét, az én infantilis szerepemnek is végleg vége lesz!

– Tulajdonképpen… – kezdte az asszony, de aztán nem folytatta.

– Ez meg mi jelentsen? – törte meg az elnyúló csendet a férfi. – Remélem, azt nem találtátok ki, hogy én majd titokban utazzak utána, mert ez egy abszolút lehetetlen ötlet lenne!

– Nem kell utána utaznod, a titkos levelezéseteket meg majd úgyis én intézem… – bökte ki az asszony nagy nehezen.

– Ria! Ezt nem mondhatod komolyan! – kezdte nyomban felpörgetni magát. – Hogy én majd titokban levelezzek a Sugival? Ez egy nagyon-nagyon veszélyes ötlet, amiből komoly baj lehet… különösen akkor, ha a levelekben végig fenn kell tartanunk azt a látszatot, hogy mi már a közös jövőnket tervezgetjük…

– Csak nyugi, mondtam már: a levelezést én fogom intézni, neked semmi dolgod nem lesz vele! El se mondtam volna, ha nem erőszakoskodsz annyira… és más most már tényleg nincsen, viszont hosszú még az éjszaka, és álmos se vagyok. Nincs valamilyen ötleted arra, hogy elálmosodjak? – bújt hozzá az asszony cicásan.

– Nana, szívem! – bontakozott ki gyengéden a férfi az ölelésből. – Most már ne kapkodjuk el a dolgot! Halljam csak a részleteket erről a titkos levelezésről! Először azt magyarázd el, mi a túróért van rá szükség! Mert szerintem, amikor a Sugi repülőgépe leszállt Amerikában, nagyon is kikerült a magyar állambiztonsági szolgálat hatásköréből…

– Csak egy valamit felejtesz el drágám: a mi kis infantilis játszmánkra nemcsak azért volt szükség, hogy a Sugi kiutazhasson, hanem azért is, hogy egy év eltelte után kint is maradhasson! Azt meg abszolút rosszul gondolod, hogy ennél a szolgálatnál csupa hülye van…

– Igaz is! Ott van rögtön ellenpéldának a lovagod… – szúrta közbe a férfi.

– Most akkor mondjam, vagy ne mondjam? – fortyant fel az asszony.

– Bocsáss meg, rossz poén volt – vonult vissza nyomban a férfi.

– A lovagomtól tudom, hogy aki egyszer már flekkes lett náluk, arra jobban odafigyelnek. Például egy darabig még lesz levélellenőrzés, és egyéb ilyenek, hogy kiderüljön a számukra: a második alkalommal nem lettek-e mégiscsak átverve…

– Mert ha igen, akkor mit csinálnak? Bosszúból kiragasztják az illető képét céltáblának, és minden reggel kis nyilacskákkal dobálgatják fél órán keresztül?

– Egyáltalán nem! – rázta a fejét az asszony. – Akármennyire hihetetlenül hangzik neked, a szolgálatnak még Amerikában is vannak csápjai! Azoknak a segítségével akár bosszút is állhatnak azon a renitens magyaron, aki nagyon átcseszte őket. Például úgy, hogy a megfelelő csatornákon keresztül gyanússá teszik az ottani elhárításnak, amihez ugyanazokat az adatokat fogják felhasználni, amelyekre alapozva megkapta a kiutazási engedélyt… a Sugi például lelkes párttag és munkásőr volt! Vagy a szakmájában próbálják meg hitelteleníteni. Ha ezeket időben meglépik, semmilyen esélye nem lesz arra, hogy egy év után kint maradjon… sőt! Érted már, hogy miért kell még egy ideig fenntartani a látszatot, vagy magyarázzam tovább?

– És a gyakorlatban hogyan fog kinézni ez a titkos levelezésünk?

– A mama időnként kap a Sugitól a neki írt levél mellé egy lezárt borítékot, amit titokban átad neked úgy, hogy én még véletlenül se tudjak róla. Ezek a Sugi által írt, valódi szerelmes levelek lesznek, de kizárólag a lovagom kedvéért… hogy a látszat egy darabig még fennmaradjon. De mint már említettem: ezeket el se kell olvasnod, úgyis kamu lesz mindegyik! Én meg gyártom rájuk a válaszokat, mintha te írnád, a biztonság kedvéért írógéppel, aztán lezárt borítékban adom a mamának…

– Egyszóval még a mama is részletesen be van avatva ebbe az egész disznóságba…

– Na hallod! Őt még te képezted ki az ilyen játékokra… akár azt is mondhatnám, hogy ezekben a cselekben a mama a főboszorkány…

– Azt mondtad: valódi szerelmes leveleket fogunk egymásnak írogatni… akkor ezekben ugyebár nem az időjárás vagy az idei búzatermés lesz a téma, hanem az, hogy mennyire epekedünk egymás iránt, meg hogy milyen úton-módon melegítettük fel a kettőnk régi kapcsolatát. Ha ezeknek a leveleknek a másolatai a lovagod cégéhez kerülnek, zsarolhatóvá válunk… különösen én, mert itthon könnyen elérhető leszek, amit ki is fognak használni, ha arra támad kedvük. Például, amikor majd egy év után rádöbbennek, hogy a Sugi mégsem jön vissza, azaz átvágtuk őket. És valószínűleg először nálad fognak bevirítani egy-két ilyen levélváltás fotóival!

– Csakhogy én tudni fogom, hogy kamu az egész! Úgyhogy nem érnek el vele semmit a világon!

– És arra mit fogsz lépni, ha a Sugi a nagy lelkesedésében olyan dolgokról fog nekem írogatni, amikről eddig semmit se tudtál? Továbbra is lazán legyintesz, mert jól tudod, hogy kamu, vagy minden egyes ilyen kapcsán készülhetek a mélyinterjúra, amiben tisztázni szeretnéd velem, hogy mennyire kamu az a levélben leírt kamu?

– Nocsak, nocsak! Talán máris vannak titkolnivalóitok, Andriskám, drága? – kérdezte kíváncsian az asszony, de elmosolyodott.

– Nincsenek! – jelentette ki határozottan a férfi, és egyszerűen nem bírta ki, hogy ne szúrjon vissza azonnal. – Ilyeneket meg én is tudok kérdezni! Például: mikor fogsz fizetni a kis lovagodnak? Aki a trófeája után epekedik egyre türelmetlenebbül…

– Sértegetni akarsz? – változott meg azonnal az asszony stílusa is. – Legyél egészen nyugodt, azt ígértem neki, akkor fizetek, ha már minden úgy alakult a Sugi dolgaival kapcsolatban, ahogyan szeretném. Csakhogy a végén mégse úgy fog minden alakulni… és most már tényleg nincs mit beszélni erről! Szeressél végre, hogy elálmosodjak, mert lassan ránk reggeledik!

– Várjál csak, majdnem elfelejtettem valamit! Azt még nem árultad el, mi volt az a bizonyíték, amit a lovagod átadott a vizsga előtt! Nem lehet véletlen, hogy eddig ügyesen elhallgattad!

– Ez egy nagyon-nagyon titkos, névtelen levél, a borítékjával együtt, és…

– Ne próbáld meg velem elhitetni, hogy nincs róla másolatod!

– Csak negatívok vannak… amiket én készítettem, tehát nem is biztos, hogy pontosan az eredetiekkel azonos méretűre nagyíthatók. A vizsga után ez volt az első dolgom. Amikor Parlagvárra értem, felrohantam a fotólaborba, és csináltam egy tekercsre való felvételt mindenféle megvilágításokkal, aztán előhívtam a filmet. Csak akkor jöttem haza, amikor már biztos volt, hogy sikerültek a felvételek. A lovagom, szegény, azt hitte, legkésőbb este a szállodában velem együtt megkapja a bizonyítékot is, de hiába várt. Mivel nem mert visszamenni az ügyiratból kilopott levél nélkül, másnap reggel ott ácsingózott a kapitányság előtt. Ha nem figyelmeztettem volna jó előre, hogy veszettül féltékeny vagy, talán simán oda is lép hozzánk, így viszont türelmesen megvárta, amíg felmegyek veled, aztán kiszökök hozzá a levéllel…

– Azaz még ezt is sikerült úgy elrendezned, hogy nem vettem észre semmit belőle… meg is van a véleményem magamról! Na, mutasd!

– Honnan veszed, hogy itthon van? Mellesleg, azóta se készítettem el belőle a nagyításokat, és most már semmi jelentősége sincs az egésznek…

– Szóval hol tartod?

– Jó helyen… de nem itthon!

– Tudni akarom!

– Egyetlen feltétellel.

– Látatlanban elfogadva. Halljam a feltételt!

– Sohase fogsz megváltozni, Andriskám! – simított végig az arcán az asszony gyengéden. – Pedig egyszer már nagyon ráfaragtál egy ilyen könnyelmű döntésedre… akkor is biankóba fogadtad el a feltételeimet…

– Arra szerintem te is ráfaragtál szívem, mert azért vettelek feleségül… ha akkor nem vagyok olyan könnyelmű, még mindig hajadon lennél! Na, halljam csak azt a feltételt!

– Ha megmondtam, hol van, utána holnap reggelig már csakis becéző szavakat mondhatsz nekem… feltéve, hogy közben beszélni is szeretnél…

– Előre megígértem, tehát így is lesz!

– Akkor máris mondom: az előhívott negatív a páncélomban van, az egyik hálózati dossziéban, a priuszok borítékjában. A legbiztonságosabb hely, ahol senki se keresné… ha pedig véletlenül mégis megtalálja valaki, akkor se jut az eszébe pusztán azért megnézni egy negatívot alaposabban, hogy megtudja, mi van rajta. Hétfőn akár meg is kaphatod… most pedig nincs tovább! Becézzél reggelig! De ne csak szóban! És lehetőleg ne vadulj mindjárt az elején!

– Csak egyetlen feltételről volt szó! – figyelmeztette mosolyogva a férfi, aztán szorosan magához ölelte…

★ ★ ★

A főkapitány-helyettes behajtott a főkapitányság hatalmas vaskapuján, az ablakon keresztül lazán intett a kapuőrnek, beállt az autóval a garázsba, kivette a csomagtartóból az egyenruhát, hóna alá csapta a jegyzetfüzetét, és felment az irodájába. A jegyzetfüzetet az íróasztalára dobta, a gyakorlóruhát a helyére akasztotta a faliszekrénybe, becsukta a szekrényajtót, kicsit álldogált előtte elgondolkodva, aztán visszalépett az íróasztalhoz, felkapcsolta az olvasólámpát, előresétált a bejárati ajtóhoz, lekapcsolta a mennyezeti világítást, leült a helyére, maga elé húzta a jegyzetfüzetét, kivette belőle a nyomozótól kapott fényképeket, és belemerült az olvasásba:

Kedves Gyula!

Remélem, hogy Te leszel az első, aki elolvassa a levelemet, de ha véletlenül nem így alakulna, nekem már az se baj! Legfeljebb Neked.

Nagyon örültem, amikor hosszú hónapok után ismét összefutottunk, és válthattam Veled pár szót. Ha tudtunk volna hosszabban is beszélgetni, elmondom Neked, hogyan halt meg a Sebestyén Karcsi, és miért lett az enyém ez a présház a mellette lévő szőlővel, ami emberöltők óta a Karcsi családjáé volt.

Ezeket tudnod kell, mert nemcsak az osztálytársa voltál a Karcsinak egészen az érettségiig, hanem utána is az egyik jó haverja. Ezért kértelek, hogy feltétlenül keressél fel, amikor majd kiszabadulsz. Azt mondtad, jól emlékszel még, hol tartotta a kulcsot a Karcsi, ha nem volt a présházban, ezért én is oda fogom tenni, hogy bejöhessél. Nem tudom, pontosan mikor lesz ez, de nagyon remélem, ide fogsz érni tavaszig, amíg a szőlőben el kell kezdeni a munkát. Addig a szomszédok biztosan nem fognak keresni, mert többeknek is mondtam, hogy elutazom pár hónapra.

Megkérdezhettem volna valamelyik ismerős rendőrt, aki biztosan utána tudott volna nézni, hogy még meddig maradsz bent, de semmiképpen se szerettem volna ezzel felhívni magamra a figyelmet.

Pedig lett volna, akitől megkérdezzem, mert tegnapelőtt jártam bent a kapitányságon. Lejár a személyim, és azt terveztem, hogy kiváltom a kisútlevelet is. A Gábor elvtárs, az igazgatásrendészeti osztályvezető, akit te is jól ismersz, és találkoztál is vele itt a présházban, nagyon rendes volt. Az irodájában töltöttem ki a papírokat, csak a fényképek hiányoztak. A végén azt mondta, az igazolványképeket rakjam egy borítékba a kérőlapokhoz, és adjam le a kolléganőjének, az már mindent tudni fog; ő pár hétig nem lesz, mert továbbképzésre rendelték.

Itt fekszik előttem az asztalon a boríték, benne a kitöltött, aláírt kérőlapok, de ezek mellé én már sohase fogok fényképeket rakni!

Ennek az a magyarázata, hogy a rendőrségről előbb az orvoshoz mentem, akihez egy ideje jártam már a problémáimmal, és most nagyon őszintén elárulta, hogy egészen biztosan tüdőrákom van, nem halogathatjuk tovább a kezelések elkezdését. Én meg engedelmesen bólogattam, és nem mondtam meg, hogy az én kezelésemet már senki se fogja elkezdeni. Az anyám tüdőrákban halt meg, az utolsó hónapjait végig mellette töltöttem, nagyon jól tudom, mekkora szenvedése volt. Ez nekem nem hiányzik! Ezt már ott az orvosnál eldöntöttem.

A boríték mellett egy két decis barna üveg áll, amin Gramoxon a felirat. Jól ismerem ennek a vegyszernek a hatását: biztos és gyors halál! Ettől már halt meg ember azért, mert szeles időben permetezett vele, és a higított permetet belélegezte. Amikor befejezem a leveledet, kiiszom az egészet, lehajtok rá pár deci pálinkát, bezárom a présházat, helyére teszem a kulcsot, és felsétálok egy elhagyott, omladozó pincéhez. Bemegyek egészen a belső végére, ahová egy régi matracot tegnap este bekészítettem magamnak. Arra lefekszek, és onnan már soha többé nem kelek fel.

Találj meg véletlenül, amikor lesz hozzá kedved, mert még egy borítékot hagytam neked az asztalon, amiben a végrendeletem van. Végig saját kezűleg írtam, mert azt mondta az ügyvéd ismerősöm, hogy úgy is teljesen törvényes lesz, és nem kell hozzá tanú, meg semmi más. Minden ingó és ingatlan vagyonomat Rád hagyom. Ha úgy döntesz, hogy Neked ezek nem kellenek, tépd szét vagy égesd el, csakhogy úgy minden a két fivéremé lesz, amit nagyon nem szeretnék. Könyörgöm, fogadd el, mert a világon semmit se ért az életem, ha tőlem a halálom után a fivéreim akár csak egyetlen fillért is kapnak!

Csakis a Gramoxonból adnék nekik szívesen!

Amíg gondolkodsz ezen, addig nyugodtan mondhatod a szomszédoknak: megkértelek, figyeljél a birtokra, amíg előkerülök. Abban a pincében, amiben meg fogok halni, biztosan nem talál meg senki, mert nagyon elhagyott helyen van. Fent a tetőn, egy mély szurdok oldalában, sűrű bokrok között, ahol az esővíz is alaposan megtette a hatását. Amióta nem használják, már erdő nőtt körülötte.

Talán meglep, hogy ennyire gyűlölöm a fivéreimet. Hogy megértsed ennek az okát, röviden leírom, hogyan alakult ki ez bennem. De ha nem érdekel, egyszerűen ugord át ezt a részt, mert Neked ezzel tulajdonképpen semmilyen dolgod nincsen!

Amikor a két fivérem megszületett, az apám az első feleségével és az apai nagyszüleimmel együtt a román határ mellett, egy tanyán élt. Az egész család kora hajnaltól késő estig a tanya körül túrta a földet, és különféle állatokat is tartottak. A fivéreim tíz év körüliek voltak, amikor befogadták a családba az apám egyik távoli rokonának a korán árván maradt kislányát, aki korban még illett is a fiúkhoz. Az egyik egy évvel idősebb volt nála, a másik kettővel fiatalabb.

A kislányt azonban az apámon kívül mindenki afféle bekéretőzött koldusnak tekintette. A fiúk minduntalan piszkálták, bántották, ahogy csak tartotta a kedvük, de az anyjuk se volt különb! Az meg egy engedelmes cselédet akart nevelni a kislányból maga mellé, egy olyat, aki szó nélkül teljesíti minden kívánságát.

A kislány egyedüli támasza az apám volt, aki igyekezett is időnként a maga módján a védelmére kelni, amivel azonban csak tovább mérgesítette a helyzetet. Az általános iskola befejezése után szóba se jöhetett, hogy a fivéreim vagy a cselédsorban tengődő rokonlány továbbtanuljanak, hiszen a földeken meg a ház körül volt munka bőven. Tizennyolc éves volt a lány, amikor az apám első felesége egy közlekedési baleset következtében meghalt. Kora hajnalban a piacra indult egy alaposan megpakolt biciklivel, és az úton egy teherautó halálra gázolta.

Ettől kezdve minden ház körüli női munka a cselédlányra maradt, és amikor a két fivérem megnősült, természetesen a feleségeik is elkezdtek felette uralkodni. A cselédlány azonban zokszó nélkül végezte a munkát, és igyekezett legalább az apámnak mindenben a kedvében járni, aki az egyedüli támasza volt. Így alakult aztán, hogy a cselédlány lett az anyám.

Amikor megmondta, hogy állapotos, az apámnak eszébe se jutott megkérdezni, ki a gyerek apja, hiszen tudta jól, hogy csakis ő lehet. Feleségül vette a cselédlányt, és mivel jól tudta, hogy ha vele valami baj történik, a két fivérem azonnal kiteszi mindenből, azért az egész vagyon felét a nevére íratta. A másik fele a fivéreim tulajdonának számított, de az fölött az apánknak haszonélvezete volt, ami erősebb jog, mint a fivéreimé.

Ezzel a döntésével az apám elindította a két fivéremmel azt a nyílt háborút, aminek még a halála után se lett vége, és ami természetesen végig a vagyonért folyt.

Nagyon durva háború volt!

Először is mindkét fivérem elköltözött a tanyáról családostól, és a munkában többé nem segítettek. A szüleim ketten maradtak a legalább hat emberes feladatra!

Az első időkben napszámosokat fogadtak, később, amikor ez már nem érte meg, az apám egymás után mondta fel a bérelt földeket, és azon dolgoztak keményen, ami megmaradt. Egyetlen cél lebegett az apám szeme előtt, hogy belőlem tanult ember legyen. Azt gondolom, hogy ezzel is a fivéreimet akarta bosszantani.

Így kerültem a mezőgazdasági főiskolára, ahol megismerkedtem a Sebestyén Karcsival. Akivel egy életre barátok lettünk!

Miközben otthon dúlt a háború, én nyugodtan tanulhattam, mert jószerivel arról nem is tudtam semmit. A fivéreim időnként felkeresték az apánkat, hogy fizesse ki az anyai részüket, az apánk pedig a haszonélvezeti jogára hivatkozva nem fizetett nekik egyetlen fillért se. Eleinte csak ketten mentek, később már ügyvédet is vittek magukkal. Ami nagy hiba lett! Tudhatták, hogy abból baj lesz, hiszen ismerték az apánk lobbanékony természetét, de az is lehet, hogy direkte ezért csinálták így.

Őket soha nem ütötte meg az apánk, de az ügyvéd nem volt a fia!

Az első ilyen után még csak felfüggesztett börtönre ítélték súlyos testi sértésért, mert a bíróság talán értékelte a körülményeket, de a következőért már be kellett vonulnia. Attól kezdve majdnem másfél éven keresztül szegény anyámra maradt minden munka, mégis ragaszkodott hozzá, hogy én csak fejezzem be az iskolát.

Sajnos az apám már nem élhette meg, hogy diplomás lett a legkisebb fia, de mire a diplomával a zsebemben büszkén hazatértem, már az anyám is súlyos beteg volt, tüdőrákkal kezelték. Addig eltitkolta előlem, hogy nyugodtan tanulhassak! Rettenetes pár hónap következett kettőnkre az anyám betegsége miatt, és azért, mert közben néha megjelentek a fivéreim is, hogy a vagyonukat követeljék, és megkérdezzék, mikor hal már meg végre az anyám.

Miután eltemettem az anyámat, bezártam az ajtókat a tanyán, a legidősebb fivéremnek elvittem a kulcsokat, a legközelebbi vasútállomáson felültem a vonatra, és Okorvárra utaztam, ahol elmondtam mindent a Karcsinak és az Erzsi néninek, az édesanyjának. Azt kértem tőlük, hogy pár hónapra fogadjanak be, csak addig, amíg kitalálom, hogy azok után mit kezdjek magammal.

Pár hónap múlva kiköltöztem ide a présházba, mivel nem akartam a terhükre lenni, és úgy alakult a további életem, hogy végleg itt ragadtam. Napszámba jártam