Kóbi meséli kicsiknek és nagyoknak: A korláton sétáló macska és egyéb derűs történetek

By Luellen Birch

22 rövid, derűs kétperces történet. A mesélő Kóbi, egy hétéves kislány, aki igyekszik megérteni a körülötte lévő világot, és egyedi látásmódjával, logikus gondolataival olykor meglepi a felnőtteket is. A vidám mininovellákat néhány gyermekvers követi. Kötetemet gyermekeknek és kamaszoknak, de felnőtteknek is ajánlom. 

• Language: Magyar
• Publisher: Luellen Birch
• Release date: Apr 15, 2022
• ISBN: 9786150148557

Book preview

1. KÓBI RAGASZKODIK A NEVÉHEZ

Örültem, hogy elsős lettem, hogy iskolába járhatok. Örültem, hogy már nem tartozom a dedósok, ahogy Jocó nevezte őket, vagyis az óvódások közé.

Az nem tetszett, hogy hátratett vagy ölbe tett kézzel kellett ülnöm a padban, mert roppant kényelmetlennek találtam, de, ahogy apa szokta mondani, a jó cél érdekében meghoztam ezt az áldozatot.

– Mi az a jó cél, Kóbikám? – tudakolta anya, amikor este elmeséltem neki, hogyan éreztem magam az első napomon.

– A tudás. Ez olyan, mint amikor az oviban játszottunk. Voltak szabályok, amiket be kellett tartani – magyaráztam.

– És mi az, amit tudni akarsz?

– Ó, sok minden. Hogyan születnek a pókok? Miért ugat a kutya, és nyávog a cica? Milyen messze van a hold és a nap? Miért hunyorognak a csillagok? – soroltam lelkesen.

– És azt is, hogy hányat lép a veréb egy esztendőben? – vette át a szót apa. Tudtam, hogy incselkedik, láttam a szemében.

– Hányat? – kérdeztem meg végül, mert még csak tízig tudtam számolni, és biztos voltam benne, hogy nem ez a jó válasz.

– Sehányat. Mert ugrál – kuncogott apa, és anya megcsóválta a fejét.

– Ez egy nagyon régi vicc – motyogta.

Nem bántam, hogy apa viccelődik velem, úgy véltem, tudom, amit tudok. És ezt hangosan ki is mondtam.

– És mégis mit tudsz?

– Hogy milyen keveset tudok – vallottam be, lehorgasztva a fejem. – De a tanító néni sem tud ám mindent.

– Mit nem tud?

– Például azt, hogy mi a nevem.

– De hiszen a beiratkozáskor megmondtuk. Biztos benne van az osztálynaplóban is – csodálkozott anya.

– Ő is ezt mondta. És hogy Csermák Anikó Biankának hívnak.

– Így is van – bólintottak a szüleim. – Erre évekkel ezelőtt megtanítottunk.

– A nevem Kóbi – szögeztem le határozottan.

– A Kóbi csak a beceneved – magyarázta anya. – Az Anikó utolsó és a Bianka első szótagából alkottad meg, amikor még nem birkóztál meg két ilyen nehéz szóval.

– A nevem Kóbi – makacskodtam. – Mindenki így szólít. Kóbi voltam az óvodában is. Kóbiként gondolok magamra. Kóbinak érzem magam. Tehát – bólintottam elégedetten – a nevem Kóbi, és kész.

Apa és anya összenéztek, aztán vállat vontak, és másról kezdtek beszélni. Nyilván belátták, hogy igazam van.

2. KÓBI ÉS A ZENE

– Kaphatnék egy zongorát? – kérdeztem meg egy héttel azután, hogy az iskolában megkezdődött a tanítás.

Anya a villanytűzhelynél állt, épp omlettet sütött reggelire. A kérdésemre a keze megrándult, és a hosszúnyelű villával végigkaristolta a serpenyő alját.

– Minek neked egy zongora? – tudakolta, szaporán pislogva.

– Zongorázni.

– De hát… még a hangjegyeket sem ismered. Nem tudsz kottát olvasni. Még írni és olvasni sem tudsz – érvelt anya.

– De a billentyűket nyomkodni tudom. Nem nagy ügy – intéztem el a kérdést egy Jocótól hallott kifejezéssel.

– Azt hiszed, ennyi az egész? A zene…

– Csodálatos dolog – fejeztem