Parlagvári Peresztrojka: 2. - Túszmentés

By Imre S. Kovács

– Halló! Vegyük úgy, hogy én egy névtelen telefonáló vagyok! A kapcsolat úgy szakadt meg, hogy a hívott fél bele se szólt. Döbbenten bámult a telefonra, aztán újra tárcsázott, ismét felvették. Közben már eszébe jutott a megyei ügyeletvezető keresztneve is, és ismét hadarni kezdett: – Könyörgöm, Jóska, le ne tedd még egyszer, mert halálosan komoly dologról van szó! Löszfalváról beszélek, a téeszirodával szemben lévő telefonfülkéből, de te most vedd úgy, hogy egy névtelen telefonáló tesz innen bejelentést, és a következőket mondja: lövést hallottam az imént, ezért belestem az ablakon a téeszelnök irodájába, ahol azt láttam, hogy fekete sísapkás alakok pisztollyal fenyegetve fogva tartják az elnököt meg a párttitkárt…

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9786156191694

Book preview

PARLAGVÁRI PERESZTROJKA 2.

PARLAGVÁRI PERESZTROJKA 2.

Túszmentés

S. Kovács Imre

Underground Kiadó Kft

Contents

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

Impresszum

I.

Rosenbaum Béla alezredes már október elején megtudta, hogy felmentik az állambiztonsági szervnél betöltött csoportvezetői beosztásából, és január elsejétől kinevezik a Köves megyei rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesének. A döntést a belügyminiszter előzetes jóváhagyásával Harcsa vezérőrnagy, a megyei főkapitány közölte, és barátságosan hátba veregette a kissé megilletődöttnek tűnő főtisztet:

– Alezredes elvtárs, a megyében te vagy a legalkalmasabb a feladatra; számunkra garancia a személyed, és az állambiztonsági szervnél végzett eddigi tevékenységed! A Korcsmáros ezredes elvtárssal együtt azt várjuk el tőled, hogy az irányításod alatt megújuljon a megye közbiztonsági tevékenysége, és biztosak is vagyunk abban, hogy ezzel a teljes állomány frissebb, fiatalosabb munkatempóra fog kapcsolni, amitől a szakmai munka hatékonyabb és szakszerűbb lesz.

Az alezredes megköszönte a megelőlegezett bizalmat, és lelkesen ígérte: minden erejével arra fog törekedni, hogy a tőle telhető maximumot nyújtsa.

A főkapitány a továbbiakra nézve azt javasolta, hogy a kinevezéséig visszalévő három hónapot okosan használja ki: elsősorban haladéktalanul adja át az utódjának a folyamatban lévő ügyeit és a napi feladatait, aztán készüljön fel az új munkaköréből adódó kihívásokra. Szisztematikusan tanulja meg a közbiztonsági szakterületet, hiszen addigi rendőri pályafutása során még sohasem dolgozott ezen, ismerkedjen meg a vezetőkkel, a folyamatokkal, és minél előbb tárja fel a hatékony működés akadályait. A közbiztonságnál történő tájékozódásának a segítésére pedig az év utolsó három hónapjára mellé rendeli az értékelő tisztjét, hogy sehol ne legyen fennakadás.

Az első beszélgetés végén a nyájasan mosolygó tábornok egészen az irodája ajtajáig kísérte, ahol búcsúzóul talányosan megjegyezte:

– Három hónap, az nagyon hosszú idő, alezredes elvtárs! Biztosan tudod már, de azért hadd emlékeztesselek rá: a rendőrségnél csak azzal érdemes dicsekedni, ami már megtörtént!

Az alezredes pontosan megértette a jóindulatú tábornoki figyelmeztetést, ezért történt aztán, hogy a megyében úgyszólván az utolsó pillanatig folytak a találgatások a főkapitány nyugállományba vonuló közbiztonsági helyettesének utódjáról, pedig az állambiztonságnál haladéktalanul végrehajtott átadások alig fél napot igénylő elfoglaltsága után az alezredes szorgalmasan elkezdte az ismerkedést a rá váró feladatokkal, és az egyáltalán nem rá váró közbiztonsági állománnyal.

Lejárt az első emeletre, hogy megismerkedjen a bűnügyi és a társadalmi tulajdonvédelmi szakterülettel; a földszintre, ahol a megyei igazgatásrendészet és a vizsgálati osztály irodái voltak; és átlátogatott a közeli utcában lévő másik rendőrségi épületbe, ahol a megyei közlekedési és közrendvédelmi vezérkarral találkozhatott.

A megismerkedést úgy tervezte, hogy mindenütt csak kérdez, szakadatlanul és türelmesen, ellenvetés nélkül meghallgatja a válaszokat, aztán ha valamit továbbra sem ért, újra kérdez, ám véleményt még véletlenül se nyilvánít semmiről. Sehol nem ütközött akadályba, mindenütt és mindenki készségesen válaszolt, ugyanis folyamatosan vele volt a főkapitány általában mindig nagyon hallgatag értékelő tisztje…

Az ismerkedés során szép számmal érték meglepetések. Október közepén például a megyei bűnügyi osztályra ment, ahol az osztályvezető irodájának előszobájába lépve a titkárnőt furcsa elfoglaltság közben találta: egy SZIGORÚAN TITKOS! jelzésű, iktatópecséttel ellátott irat volt előtte az asztalon, amibe ceruzával irkálgatott. Dátumokat javított, és neveket húzott át.

Az alezredest már az is nagyon meglepte, hogy amikor beléptek az irodába, a titkárnő nem rakta el azonnal a titkosnak minősített iratot. Ilyen fegyelmezetlenség az állambiztonsági szervnél elképzelhetetlen volt; a titkos jelzésű iratokat a munkatársak még egymás elől is szigorúan dugdosták. Az pedig, hogy egy titkárnő csak úgy beleirkálgasson egy minősített iratba… nos, ez minden határon túlment volna!

– Mit művel az irattal, elvtársnő? – érdeklődött faarccal, közömbös tónusban.

– Mármint, hogy én? – nézett fel a titkárnő, és nyomban válaszolt is. – A következő megyei biztosítási tervet készítem elő.

– Maga készíti elő a minősített tervet? – kérdezett tovább az alezredes.

– Nem ma kezdtem a szakmát, alezredes elvtárs! – jelentette ki önérzetesen a titkárnő. – Hatodik éve én csinálom, és még sohase volt kifogás az általam előzetesen összeállított biztosítási tervek ellen!

– Elmondaná kicsit részletesebben, hogyan csinálja?

– Nem bonyolult. Az idei helyzetnek megfelelően aktualizálom a tavalyi tervet. Ami tavaly jól működött, annak az idén is működnie kell! Nincs igazam?

– Nem tudom… – nyögte ki némi töprengés után az alezredes, mert kislányos zavarában majdnem véleményt nyilvánított.

– Na persze, a neveket nem írom bele előre – magyarázta tovább magabiztosan a titkárnő. – A nevek, na, az már a főnök dolga… majd, ha megkapja a parancsnokoktól a beoszthatók névsorát, ceruzával beírja a megfelelő helyre, utána nekem már csak készre kell gépelni. De csak az első ránézésre tűnik ez ilyen egyszerűnek! Mert, mondjuk, a dátumoknál, ugye, csak az évre kell figyelni… tavaly nyolcvannégy volt, idén nyolcvanöt… de októberben a huszonhárom, az mindig huszonhárom marad, hiszen azért kell ez a biztosítási terv. Viszont mindjárt itt az elején mindig hivatkozunk a legutóbbi pártkongresszusra, hogy a rendőrség ugye az azon meghatározott feladatokra figyelemmel végzi a munkáját. Na már most! Ha én véletlenül nem venném észre, hogy ebben a tavalyi tervben még a párt tizenkettedik kongresszusa szerepelt, viszont idén márciusban megtartották a tizenharmadikat, és ugye nem javítanám ki ezt a római számot… – gyorsan ki is javította –, egyszer már jártam így… volt is belőle bíráló megjegyzés bőven… mert még a főnök se vette észre, csak simán aláírta. Aztán csak a jóváhagyás előtt, a főkapitánynál derült ki a hiba! Mert ott meg már csak az ilyen dolgokat nézik, de hogy ki, mikor, hová megy, és ott mit csináljon, azon a szinten már senkit se érdekel…

– Honnan van magának ez a terv, amit javítgat?

– Természetesen az irattárból – jelentette ki a titkárnő, és gyanakodva nézett fel rá. Egy alezredes hogy a fenébe lehet ilyen tájékozatlan? – Ha egy terv kifut, mellé kerülnek a jelentések, és az egész paksaméta megy az irattárba. Attól kezdve már nem játszik, bármit lehet csinálni azokkal a papírokkal, amik benne vannak… így csinálja ezt mindenki!

Az alezredes a bűnügyi osztályvezető titkárnőjével folytatott beszélgetése közben döntötte el: amint hivatalba lép, rögtön az elején véget vet annak a tarthatatlan gyakorlatnak, hogy a minősített dokumentumot egy titkárnő állítsa össze, méghozzá ilyen felháborítóan szabálytalan módon! Ennek érdekében az első dolgok egyike az lesz, hogy megtanítja a parancsnokokat önállóan akciótervet készíteni!

Ez azonban csak akkor sikerülhet, fűzte tovább magában a forradalmi töltetű gondolatot, ha olyan terveket kér, amelyek elkészítése során mindenféle sumákolás lehetősége ki lesz zárva! Amelyekhez nem lehet előrántani a mintát az irattárból, mert ahhoz hasonló tervek az utóbbi években még sohase készültek; vagy pedig azért, mert az aktuális akcióterv elkészítése során végig együtt fog velük dolgozni!

Ha pedig közösen megalkotják az első ilyen tervet, annak a végrehajtásában is mindvégig személyesen fog részt venni, hogy megtapasztalhassa: egy éles helyzetben, egy kiemelkedőn súlyos közbiztonsági probléma kezelése során mire is lesz képes és alkalmas ez a gondjaira bízott közbiztonsági állomány. Egy ilyen tervhez azonban előbb meg kell találni az aktuális közbiztonsági problémát, hiszen talán még az ezen a szakterületen dolgozó rendőrök se annyira buták, hogy ne vegyék észre, ha valamilyen feladat túlságosan öncélúnak tűnik!

– Lám csak, mi mindenre jó, ha az ember véletlenül észreveszi egy titkárnő szabálytalankodását, és elgondolkodik rajta – sóhajtott fel az alezredes, és ettől kezdve már csakis azokra a speciális közbiztonsági problémákra igyekezett koncentrálni, amelyek megoldására akcióterveket lehetne készíttetni a parancsnokokkal…

November közepén ismét magához rendelte a főkapitány, hogy közölje: az elmúlt másfél hónap alatt semmiféle akadálya nem merült fel annak, hogy az október elején közölt személyzeti elképzelés valóra váljon, tehát a legbizalmasabb ismerősök között már lehet róla beszélni. Az alezredes nyomban vázolni is kezdte neki az időközben kialakult elképzeléseit, hogy megismerje ezekről a főkapitány véleményét, hiszen mégiscsak a helyettese lesz. A főkapitány kérdezett, majd újból kérdezett, és megint, ám véleményt nem nyilvánított… nyilvánvalóan azért, mert annak idején ő is az állambiztonsági szervnél kezdte a rendőri pályafutását…

Búcsúzóul ismét az ajtóig kísérte az alezredest, ahol újfent barátságosan hátba veregette, és elköszönt tőle:

– Nagyon dicséretes, hogy a közbiztonságnál ilyen lendületesen akarnál egy teljesen új világot teremteni, ezt én támogatni is fogom… ámbátor… azt olvastam valahol, hogy egy új világ teremtése még az istennek is legalább hat napjába került…

December végére az alezredes teljesen kiérlelte magában a különféle akciótervekkel kapcsolatos koncepcióit, és ezeket harmincadikán, a kinevezése alkalmából rendezett, szűk körű, de annál bensőségesebb ünnepséget követő állófogadáson a miniszterhelyettesnek is vázolta, mintegy reagálva a lelkesítő mondatokra, amelyek az irányítása alatt majdan bizton kiteljesedő fiatalosabb, hatékonyabb, és szakszerűbb közbiztonsági munkáról szóltak. Arról a munkáról, amelynek eredményeképpen töretlen fejlődés mutatkozik majd, különösen a legfontosabb statisztikai mutatók vonatkozásában, tovább csökken az ismertté vált bűncselekmények száma, nő a felderítési eredményesség, ezzel is igazolva, hogy a fejlett szocialista társadalomban, amelynek alapjai immár le vannak rakva, lassacskán úgyszólván elhal a bűnözés.

A miniszterhelyettes, miközben a frissen kinevezett főkapitány-helyettes nagy ívű elképzeléseit hallgatta, sült húst evett francia salátával, amihez időnként fehér bort kortyolt, és mindvégig biztatóan bólogatott. Az alezredes régen volt kezdő, ezért a miniszterhelyettes közömbös arcára pillantva már a mondandója felénél biztos volt abban, hogy mire a nagyfőnök a fővárosba ér, nemcsak a tervezett közbiztonsági akcióit, hanem még azt is elfelejti, hogy merre jártak ezen a napon, és talán csak a menüre emlékszik, hiszen még az ilyen állófogadások menüje is precízen le van szabályozva…

Ebben azonban nagyot tévedett a frissen beiktatott főkapitány-helyettes! A miniszterhelyettesnek annyira megtetszettek a szokatlan ötletei, hogy már útközben, az autóban továbbgondolta az egyik általa vázolt akciót, és eldöntötte: akár ki is lehetne azt szélesíteni! A rendőrség erői mellé be lehetne vonni a határőrséget meg a munkásőrséget, és hogy az akció célja is igazán ütős legyen, az egészet a terrorizmus elleni közös, koordinált belügyi fellépés demonstrálására kellene koncentrálni. Mondjuk: lehetne egy túszejtéssel kezdődő, túsztárgyalással folytatódó, majd a menekülő terroristák elfogásával és a túszok kiszabadításával végződő gyakorlat; hiszen a nyugatról begyűrűző más negatív hatások mellett immár sajnos a Magyar Népköztársaságban is egyre nagyobb esélye van egy ilyen terrorjellegű cselekménynek, amelyre még megyei szinten is időben és alaposan fel kell készülni! Sőt, mi több! Ha a feltételezett túszejtők történetesen börtönből szökött bűnözők lennének, a gyakorlatban még a büntetés-végrehajtás állománya is részt vehetne!

Az elgondolását tett követte: január első hetében a Belügyminisztériumból megérkezett az írásos utasítás Köves megyébe a komplex akcióterv elkészítésére, majd annak alapján egy, a főkapitány-helyettes által személyesen irányított gyakorlat végrehajtására, amelynek határideje április huszonhatodika.

A miniszterhelyettes a továbbiakban is lelkesen támogatta az ötletet, olyannyira, hogy pár nap múlva személyesen tárgyalt róla az újonc főkapitány-helyettessel, akit ebből az alkalomból felrendeltek Budapestre. A térkép előtt állva lendületesen magyarázta: ha már úgyis bevonják a határőrséget, egy határ menti rendőrkapitányság területére kell tervezni a gyakorlatot, természetesen oda, ahol a leghosszabb az államhatár, hiszen ott van kéznél a legtöbb határőr. Egyenesen nevetséges lenne például, fűzte hozzá nagy bölcsen, hogy az egész tardonyi határőrkerület egy öt kilométeres határszakaszt zárjon Okorvár alatt, esetleg egy tizenöt kilométerest Főcsátnál, amikor a kettő között ott a parlagvári kapitányság illetékességi területe, több mint ötven kilométeres államhatárral. A főkapitány-helyettes szorgalmasan bólogatott, és közben magában eldöntötte: ideális feladat lesz ez ahhoz is, hogy kipróbálhassa a dédelgetett tervét, a csapatmunkában történő akcióterv-készítést!

Az első értekezletre, január közepén, szigorúan csak a közvetlen irányítása alá tartozó főkapitánysági osztályvezetők, valamint a kapitányságvezetők kaptak berendelőt; egyedül a parlagvári kapitányság esetében kényszerült kompromisszumra: a kapitányság vezetője október elseje óta a Szovjetunióban, hat hónapos, tapasztalatcserének nevezett kiküldetésben volt, őt tehát nélkülöznie kell. Kézenfekvőnek látszott, hogy helyette a bűnügyi osztályvezetőt rendelje be, de mivel tudta jól, hogy az osztályvezető meg április elején utazik egy ugyancsak féléves továbbképzésre a Szovjetunióba, ezért vele együtt még egy parancsnokot, Molnár alezredest, a közlekedési és közrendvédelmi osztály vezetőjét is berendelte.

Az értekezletet a miniszterhelyettes elvárásainak részletes ismertetésével kezdte, gondosan elhallgatva, hogy kitől is származott ennek az egész akciónak az alapötlete, mert az egybegyűltek arcán már rögtön az első pár mondat után jól látta, hogy ennek a könnyelmű bevallása bizony a velük való további felhőtlen együttműködés rovására menne.

Elmondta továbbá, hogy a közösen elkészítendő terv szerinti terrorelhárítási gyakorlat keretei pontosan rögzítettek. Két előzetes letartóztatásban lévő bűnöző fog megszökni a tardonyi börtönből, menekülés közben valahol túszokat ejtenek, majd a Parlagvári Rendőrkapitányság illetékességi területén keresztül menekülve igyekeznek illegálisan átjutni az államhatáron. A rendőrség felderíti és folyamatosan üldözi a túszejtőket, a határőrség gondosan lezárja az államhatárt, a munkásőrség speciálisan erre kiképzett egysége pedig elfogja a túszejtőket, és kiszabadítja a túszokat.

Az elfogás pontos helyére a parlagvári vezetőktől kért javaslatot: egy olyan erdős területre gondol, magyarázta, amely járművekkel jól megközelíthető, van benne egy nagyobb tisztás, azon esetleg egy épület is, amiben kialakítható lesz a harcálláspont. Schneider alezredes azonnal a Pap-rétet javasolta, amelynek a helyét szolgálatkészen meg is mutatta a falra kifüggesztett katonai térképen: a rét közepén a zsáromfai erdészet vadászháza, több út vezet oda, közülük az egyik kifejezetten jó állapotú széles földút, amely személyautóval is jól járható.

A főkapitány-helyettes jóváhagyólag bólintott, mert valahonnan már tudta, hogy az osztályvezető egy ideje lelkes vadász, tehát jól ismerheti a környéket.

– Akkor immár az elfogás pontos helye is rögzítve van,

elvtársak, nekiláthatunk a terveknek – folytatta lendületesen. – Terveket mondtam, mert úgy döntöttem, hogy a terroristák menekülési útvonalára három komplett tervváltozatot dolgozunk ki. Egyfelől azért, hogy gyakoroljuk a közös tervkészítést, másfelől és különösen azért, hogy a végrehajtás során a gyakorlat ne egyetlen, már unalomig ismert forgatókönyv lejátszását jelentse. A végrehajtás elrendelése előtt én fogom kiválasztani a három terv közül az egyiket, személyesen fogom eligazítani a túszejtőket, és gondoskodom a túszok kiválasztásáról, meg a tájékoztatásukról is. Ebben a körben talán mondanom se kell, elvtársak: a tervezőmunkáról a beosztotti állomány csak olyan szintű és mértékű tájékoztatást kaphat, hogy attól a gyakorlat még a lehető legéletszerűbben kerülhessen végrehajtásra. Egészen röviden és egyszerűen azt is mondhatnám tehát, hogy a világon semmilyent! A legfontosabb célunk ugyanis az lesz, hogy kipróbáljuk: mire képes az állományunk egy, az eddig megszokottaktól alapvetően eltérő, váratlan, élesnek tűnő helyzetben. És végül még valamit mondanom kell, elvtársak! A gyakorlatot mindvégig a minisztériumból kiküldött magas beosztású tisztekből álló ellenőrző csoport fogja figyelemmel kísérni a helyszínen, és a végén ők fogják értékelni!

Felnézett a kicsit hosszúra sikerült bevezető után, és az arcokról elégedetten állapította meg, hogy az előzetes elvárásainak megfelelő hatást sikerült elérnie: a miniszterhelyettest, ha most véletlenül betoppanna, ezért az ötletéért a megye közbiztonsági területen dolgozó rendőri vezetői, a rendőrkapitányokkal kiegészítve és egymással teljes egyetértésben, azon nyomban meg tudnák fojtani…

Akár egy mokkáskanálnyi vízben is!

★ ★ ★

Fischer elhatározta, hogy a negyedik sikeres vizsgája után meglátogatja a főkapitányságon Sass őrnagyot, mert lassan vissza kell zökkennie a mindennapi munkába; már csak egy kollokviumon kell túljutnia, és véget ér az első félévi vizsgaidőszak! Palika pedig még december elején megígérte, hogy felderíti a Tardony városában működő utcai telefonfülkék és buszmegállók pontos helyét, valamint beszerzi a helyi autóbusz-forgalom menetrendjét.

Nem volt egyszerű rábeszélni a feladatra…

– Csodát vársz tőlem, András? – méltatlankodott, amikor a főhadnagy azt is kibökte neki, hogy a buszmegállók és a telefonfülkék pontos helyét a város térképére berajzolva szeretné látni.

– Miért lenne ez akkora durranás, Palikám? – kérdezett vissza csodálkozva.

– Szerinted mivel fogom ezeknél a cégeknél a kérésemet megindokolni?

– Régebbi operatív munkás vagy, mint én! – biztatta lelkesen a főhadnagy. – Komolyan azt várod tőlem, hogy én tanítsalak meg hihetően hazudni?

– Már az se lesz könnyű, hogy egy pontos térképet szerezzek a városról! – próbálkozott tovább az őrnagy.

– Viszont, ha egyet meg tudsz szerezni, mindjárt kérjél kettőt! – javasolta magabiztosan a főhadnagy. – Nem lenne jó, ha valakinek eszébe jutna, hogy vajon mit is akarhatnak a rendőrök ezzel az egésszel, és elkezdene érdeklődni.

– Tőlem aztán érdeklődhet! Nekem se mondtad meg, mire kell!

– Majd egyszer elmesélem, Palika. De nem is attól tartok, hogy te elmondod valakinek, hanem attól, hogy olyantól kérdezik meg, akitől nagyon nem kéne…

– Így már sejtem, kire gondolhatsz… de remélem, nem holnapra kell!

– Ugyan már! Nekem január közepére is megfelel, mert vizsgaidőszakom lesz.

– Nem vagy te egy könnyű eset, András… – dünnyögött az őrnagy a telefonba –, pár évi ismeretségünk során feltűnés nélkül a rabszolgáddá tettél…

– Sajnálom, hogy így látod, Palika… eddig ugyanis azt hittem, mi ketten kölcsönösen segítjük egymást… – érzékenykedett kicsit a főhadnagy, majd hirtelen stílust váltott. – De ha akarod, hosszabban is beszélhetünk arról, hogy ki a másik rabszolgája! Az utóbbi időben például néha már egyenesen azt érzem, úgy teszel szívességet másoknak, hogy a munkát velem végezteted! Mondd csak barátom: nagyon tévedek én ebben? Avagy talán kérdezzem meg, tudsz-e olyan esetet mondani, amikor kértél tőlem valamit, és én soron kívül, azonnal nem teljesítettem azt? Mert ha csak egyetlenegy ilyet tudsz mondani, akkor rendben van, te voltál az én rabszolgám. Azonnal felszabadítalak, és keresek helyetted valaki mást…

– Most miért pörgeted fel magad feleslegesen? – vonult vissza gyorsan az őrnagy, mert eszébe jutottak az utóbbi időben kért szívességei. – Január közepére megkapod a térképeidet, meg a helyi buszmenetrendet. Így rendben leszünk?

Az előre letárgyalt időpontban tett látogatása során aztán elégedetten állapíthatta meg: az őrnagy a kezdeti morgolódása ellenére tartotta magát az ígéretéhez. Elégedetten bólogatott az asztalra terített térképet tanulmányozva, aztán kihúzta alóla a másikat, azt is kritikus szemmel vizsgálva, és végül felnézett az őrnagyra:

– Na, látod, hogy tudsz te, ha nagyon akarsz! – dicsérte meg vigyorogva, és gondosan összetekerte a két térképet. – Aztán mondd csak Palika: hogy van a szatírunk!

– Megint elcsesztük a dolgot… – vallotta be kényszeredetten az őrnagy. – Vagy, ha egészen precíz akarok lenni, inkább azt kell mondanom: én voltam túlságosan bamba.

– Újabb áldozat került elő valahonnan?

– Az szerencsére nem, viszont valamikor november közepén előkerült az egyetlen igazán sokat érő bizonyíték, amiről addig nem tudtuk hol van: megtalálták a bordó Zsigulit… de, sajnos, teljesen kiégve…

– Mesélj! – huppant le vele szemben a főhadnagy. – Van még egy kis időm a buszig, hadd tanuljak! Hogyan kell egy ilyen fontos bizonyítékot megyei szinten elcseszni?

– Attól tartok, neked helyi szinten kottára ugyanígy sikerült volna, ugyanis végig pontosan azt a metódust követtem, amit javasoltál: megpróbáltam megkeresni Bagócsán azt a pajtát, ahová átálltak a Zsigulival – kezdett bele rezignáltan az őrnagy. – Először is eldöntöttem: nem adom ki a munkát senkinek, sőt az adatgyűjtés során még azt is elleplezem, hogy rendőr vagyok. Van egy jó ismerősöm a megyei múzeumban, aki kiállított nekem egy príma pecsétes megbízólevelet, így mint az intézmény alkalmazottja indulhattam neki az adatgyűjtésnek november elején. A lebukásom veszélye minimálisnak tűnt: a megyének azon a részén személyesen nagyon régen fordultam elő, de akkor sem nagyobb horderejű ügyben, tehát szinte kizárható volt, hogy egyszer csak váratlanul rám köszön valaki, őrnagy elvtársnak szólítva…

– Ravasz… nagyon ravasz! – bólogatott elismerően a főhadnagy.

– Először is a kapcsolataimat felhasználva felkutattam Battyánban egy idős bácsit… úgy gondoltam ugyanis: nem szabad Bagócsán kezdeni, mert véletlenül egy olyan öreg gazdába botolhatok, akibe nem lenne szabad. Az ember legyen óvatos! Vittem magammal a vasakat meg a köteleket, természetesen mindenféle bűnjelcímke nélkül, kiraktam az öregúr elé, kiterítettem melléjük a múzeumi megbízólevelet, és elkezdtünk beszélgetni. A vasakból annyit én is meg tudtam állapítani, hogy baromi régiek, és valamilyen masinának lehettek az alkatrészei. Hamar kiderült, hogy ez telitalálat! Az öregúr a hullák lábaira kötött nehezékekről azonnal megmondta, hogy eredetileg egy, a maga korában, a harmincas-negyvenes években elegánsnak számító répaszeletelő szerkezet lábaiként szolgáltak, a kötelekről pedig, hogy úgynevezett borjúkötelek, erősen elhasznált állapotban. Ezek után elkezdte magyarázni, hogyan épültek fel és működtek akkoriban a módosabb paraszti gazdaságok, és azzal fejezte be, hogy szegény parasztnál ilyen típusú répaszeletelő masina biztosan nem fordulhatott elő, mert nagyon drága volt, viszont ez egyben garancia is lehet arra, hogy a tulajdonosai a későbbiekben se dobták ki az egykor értékes masinát, habár tulajdonképpen már semmire sem használják…

– Már csak ezeknek a módosabb gazdáknak az utódait kellett megtalálnod…

– Én is így gondoltam, ezért megkértem, hogy az emlékeiben bányászva mondjon nekem a faluból néhány tehetősebb gazdát, akinél valahol a ház körül napjainkig megmaradhatott kompletten egy ilyen szerkezet. Ezt hallván már nagyon kíváncsian kezdett méregetni. Én sokat sejtetően végigsimítottam az előtte heverő megbízólevélen, és bizalmasan beavattam a nagy tervbe: a múzeum egy parasztportát szeretne berendezni a két világháború közötti időszak stílusában, teljesen korhű, eredeti felszereléssel; ehhez gyűjtünk adatokat, de főleg tárgyakat. Az épület már megvan, ám ebből a korból alig maradt benne használható tárgyi emlék, csak olyan hulladékok, mint a két vasláb meg a kötelek. Mivel pedig a személyében egy nagy tudású szakemberre leltem, fel is kérném, hogy segítsen bennünket az emlékeivel; a fáradozásait természetesen egy szerényebb összeggel honorálnánk. Nagyon boldog volt, rögtön sorolta a neveket és címeket, én meg gondosan jegyzeteltem. Amikor kifogyott a battyáni ötletekből, megkérdeztem: mennyire ismerős a környező falvakban. Mivel magabiztosan bólogatott, kértem: kezdjük Bagócsával, mert amikor bejártam a környéket, ott is láttam néhány régi, nagy parasztházat…

– Okos! Eddig én is mindent így csináltam volna.

– Megtisztelsz a megjegyzéseddel, eddig ebben én is biztos voltam. Az öregúr elmosolyodott, és azt mondta: egyszerűbb lenne Gálfán kezdeni, ahol mindössze egyetlen olyan portát tud javasolni, ahol még lehetnek régi tárgyak. A többiek tulajdonosait maradéktalanul elvitte a világháború, meg az ötvenes évek kulák-dúlása. Felírtam ezt az egyetlen gálfai gazdát, aztán végre rátértünk Bagócsára. Ott se akadt azonban túl sok, és a végén eljutottuk ahhoz a portához is, amelyik pontosan szemben van a Bagócsa alsó vasúti megállóval. Rögtön eszembe jutott, amit a gyanúsítottadról mondtál, meg később le is írtál… hogy a második gyilok előtt eredetileg meddig szólt a menetjegye…

– Az én gyanúsítottamnak? – fortyant fel a főhadnagy.

– Jól van már, nem kell mindenen azonnal felkapni a vizet – szabadkozott az őrnagy –, most már természetesen nekem is ő az első számú, és még mindig egyetlen jelöltem! Az öregúrral való beszélgetés után közel két hetet vártam, arra gondolva, hogy talán gyanús lenne, ha túl sűrűn jelennék meg a faluban; a múzeumi ismerősöm szerint ugyanis egy ilyen kutatómunkát nem szabad elkapkodni. November közepén elmentem Battyánba, ellátogattam néhány, az öregúr által javasolt címre. Készségesen mutattak mindenféle régi masinériákat, amiket gondosan körbefotóztam, és mindenhol bőszen jegyzeteltem, búcsúzóul pedig megígértem, hogy később még visszatérek. Most már tudom, hogy rögtön az elején gyanakodnom kellett volna, vagy legalábbis észrevenni egy furcsaságot: mindenütt úgy bántak velem, mintha már vártak volna! Kapásból odavezettek a gépezetekhez, régi szerszámokat mutattak, amik gondosan le voltak takarítva, azaz egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha évtizedek óta porosodó, használaton kívüli tárgyak lennének, amiket pusztán az ősök iránti tiszteletből tartogattak…

– Az informátorod nyilván értesítette őket a megyei múzeum terveiről…

– Ez talán még nem is lett volna olyan nagy baj, de mást is elmondott nekik, amit nekem csak a totális kudarc után árult el, amikor a végső elkeseredésemben visszamentem hozzá kérdezősködni: már az első találkozásunk napján lebuktam. Az öregúr az egyik halőr a szomszédságában lakik, aki kapásból felismerte az autót, ami ott volt a két utolsó hulla megtalálásának a helyszínén, és ezt el is mesélte az öregnek, aki meg fel sem tételezte, hogy nem adhatja tovább bizalmasan ezt az információt néhány közelebbi ismerősének… mert arra gondolt: a rendőri munkám mellett nyilván maszekolok egy kicsit a múzeumnak…

– Te komolyan ugyanazzal a rendőrautóval játszottad el a muzeológust, amivel előtte kivonultatok a helyszínekre is?

– Miért? Te mivel mentél volna oda? Neked tán van erre egy saját autód? – mordult rá az őrnagy. – Azt meg már nem is mondom, hogy én az egyik helyszínen se fordultam elő! Akkoriban ugyanis még nem az enyém volt az ügy…

– Végül is igazad van… – bólintott savanyú arccal a főhadnagy. – Én is a rendőrautóval mentem volna, legfeljebb kicsit megkozmetikázom a rendszámot… na, és mi lett a vége?

– Amikor másnap kora délután Bagócsán eljutottam a vasúti megállóval szembeni parasztházhoz, még nem tudtam arról, hogy lebuktam. Hatalmas, tornácos lakóház, hátul keresztben istálló és pajta… addigra már teljesen ki voltam képezve az egyes épületrészek nevéről és rendeltetéséről… Bezörgettem. Egy idő után a lakóépület leghátuljánál előtotyogott egy öregasszony, és már messziről mondta, hogy a férje Tardonyban van a fiánál, csak holnap délelőtt jön haza a vonattal. Megkérdeztem: maradt-e esetleg a ház körül valamilyen régi gépük, szerszámuk. Odacsoszogott elém, megállt, üres tekintettel elbámult a fejem fölött, valahová a nagy semmibe, és megint ugyanazt kezdte mondani, de szó szerint ám, mint egy előre betanult verset, hogy a férje Tardonyban, a fiánál… mintha kizárólag ezt az egyetlen mondatot tudná. Fel is adtam, elköszöntem tőle, beültem az autóba, visszajöttem, elmentem a pályaudvarra, megnéztem a menetrendet, és másnap már a kora reggeli vonat érkezése előtt fél órával ott dekkoltam a Bagócsa alsó vasúti megállónál, hogy el ne passzoljam a férjet. Csakhogy az nem jött meg a reggeli vonattal, és a délelőttivel sem. Már éppen azon voltam, hogy átballagok az egymondatos öreglányhoz, hátha azóta újabb mondókát tanult, amikor odakarikázott mellém egy fiatal gyerek, és lefékezett az autóm mellett, mintha mondani akarna nekem valamit. Letekertem az ablakot, erre vigyorogva betolta a képembe, hogy a Pali bácsi már tegnap este hazajött, és azzal nyomban el is karikázott mellőlem…

– Hoppá! – szakadt ki akaratlanul a meghökkent főhadnagyból.

– Képzelheted, mire gondoltam! Honnan a pokolból tudhatja az a kölök, hogy kire várok? Kipattantam, de addigra már messze járt a bringájával. Első gondolatom az volt, hogy utána vágtatok az autóval, de szerencsére hamar észhez tértem. Lezártam az autót, átsétáltam az úton; mire bezörgettem volna, nyílt a kiskapu: a házigazda egy ideje már nyilván mögötte álldogálva várhatott rám. Amint megpillantottam az arcát, rögtön tudtam, hogy valami orbitálisan nagy baj lehet, ugyanis jól látszott, mennyire be van szarva, egy múzeumi emberrel szemben pedig, vajon úristen, milyen oka lehetett volna erre…

– Mit tudtál meg tőle?

– Még mielőtt megkérdezhettem volna, máris elmakogta, hogy semmiféle régi gépeik nincsenek. A fia pár éve vett egy autót, amikor még velük együtt lakott, és mivel nem akarta a szabad ég alatt tartani, úgy döntött: a pajtát fogja garázsként használni, ami viszont akkor még tele volt mindenféle réges-régi kacattal. Ezért beszélt egy cigány emberrel, aki ugyanabban az utcában lakik, lejjebb, a hídon túl; azt ígérte neki, ha szépen kitakarítják a pajtát, ingyen elvihetnek belőle mindent. Már éppen mondani akartam a megnyugtatására, hogy emiatt ne idegeskedjen, hiszen azok a tárgyak a sajátjaik voltak, amikkel az ember azt csinálhat, ami csak akar, amikor autógumik nyomait fedeztem fel az udvaron…

– Rosszat sejtek…

– Jól sejted a rosszat! Izgalmamban előttem is azonnal kezdett elborulni a világ… de nagyon óvatosan igyekeztem megközelíteni a forró témát. Először azt kérdeztem, meddig állt a pajtában a fia autója. Már két évvel ezelőtt elköltöztek, felelte. Erre a nyomokra mutattam: és azok két éve ott vannak? Ja, nem, magyarázta megkönnyebbülten, szeptembertől volt egy garázsbérlője, november végéig, de már a hónap elején elvitte az autót, viszont rendesen kifizetett három hónapot…

– Azaz pár nappal az odaérkezésed előtt a nagyon keresett bordó Zsigulink egy újabb garázsba vándorolt…

– Garázsba a fenét! Illetve az égi garázsba, azaz az enyészetbe, csak akkor még arról se tudtam! Egy héttel korábban a Bagócsa-tanya melletti erdőcskében csontra kiégve találták meg a roncsot, de hiába beszéltem meg előzetesen az okorvári kollégával, hogy azonnal értesítjük egymást az ellopott autóval kapcsolatos minden újabb információkról, akkor még nem szólt nekem! Jó, mondjuk ő is csak pár nappal korábban tudta meg a frankót, mert csak az alvázszáma meg a motorszáma alapján sikerült azonosítani az autóroncsot…

– A házigazda mit mondott az autó tulajdonosáról?

– Egy szép mesét, amit természetesen nem tudok megcáfolni, meg nem is akarok; ez legyen csak az okorvári kolléga dolga, végül is az autólopás tisztán az ő ügye. A házigazda szerint a garázsbérlő valamikor szeptember közepén, az egyik éjszakán zörgette fel őket.

– Ez mennyivel később lehetett, mint az, hogy a körzeti megbízott megtalálta az autót a Törpiéknél?

– Nyilván semennyivel! A pasas még azon az éjszakán elvihette tőlük. Az öreg kiment az utcára, a nagykapuval szemben állt az autó, mellette egy fiatal, nagybajuszú férfi, aki azt mondta: a faluban érdeklődött, kinél tehetné le pár napra az autóját, és valaki ezt a házat ajánlotta, aminek a pajtáját állítólag korábban is garázsnak használták. Azonnal kifizetne akár egy egész hónapot is, folytatta lelkesen, a kezében lobogtatva a pénzt, ha beállhatna a pajtába, ugyanis aznap vette az autót, de az eladó becsapta: nem jó rajta a világítás, így nem is mer vele hosszabb útra menni, viszont a hajnali vonattal haladéktalanul haza kellene utaznia…

– Hová haza?

– A házigazda szerint Kiskunhalast vagy Kiskunfélegyházát mondott, de mindenesetre valami ilyenformán hangzó helyet, valahol a Duna másik oldalán. Kicsit alkudoztak, aztán a pasas bőkezűen fizetett, beállt az autójával a pajtába, és elment. Szeptember végén, egy szombati napon délelőtt megjelent: talált egy szerelőt, elvinné hozzá az autót…

– És micsoda véletlen, ez a szombati nap éppen huszonnyolcadika volt! Azért tudom, mert mi is akkor szerveztük Parlagváron a hagyományos túránkat, ugyancsak a Fegyveres Erők Napja tiszteletére…

– Én is tudom – bólintott savanyú arccal az őrnagy. – Az öregúr szerint a pasas megint késő éjszaka tért vissza azzal a dumával, hogy a szerelő nem boldogult a világítással, visszaállna a pajtába, és kifizetne még egy hónapot. Aztán október végén újból egy szombati napon jött a novemberi bérleti díjat fizetni… és végül, pár nap múlva, de már november elején, egy reggel ismét megjelent, hogy most talán végre tényleg talált egy igazán jó szerelőt… azóta várják vissza…

– Meg se kérdezem a pasas részletes személyleírását… inkább azt, hogy mit mondott az a bizonyos cigány, aki évekkel korábban kiürítette a pajtát? Gondolom, nem hagytad ki…

– Naná, hogy nem, de egyáltalán nem lettem okosabb. A fickó nagyon magabiztos fellépésű, már ránézésre is egy afféle dörzsölt, minden hájjal megkent cigány. Igen, mondta, valóban ő takarította ki azt a bizonyos pajtát. Egy kézikocsival hozták el onnan a kacatokat, és olyan ősrégi masina is akadt közöttük, amit előbb darabokra kellett szedni, mert egészben nem bírta volna el a kézikocsi. Először mindent a háza udvarába raktak le. Amikor készen voltak a kipakolással, nekiláttak szétválogatni. Később a vasak nagy részét elvitte a MÉH Vállalat autója, az éghető holmit feltüzelték, ami meg ezek után is megmaradt, kidobálták a ház mögé, a szemétre; azóta minden ott hever a gazban, nyugodtan meg is nézhetem, ha kíváncsi vagyok rá. Kérdeztem: ismeri-e azt a fiatalembert, aki az utóbbi pár hónapban abban a pajtában tartotta az autóját, amit korábban kipakoltak. Erre a fejét rázta, és határozottan kijelentette, hogy az öregek, akik a házban maradtak, nem szívelik a cigányokat, így aztán ő se foglalkozik velük, fogalma sincsen a dolgaikról… úgyhogy akármit is mondtak róla, az biztosan nem igaz! Kérdezgettem még egy darabig mindenféléről, próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból, hogy kibökje: mi az a bizonyos akármi, amit róla mondhattak, de biztosan nem igaz, ám nem jártam sikerrel…

– A Törpivel mi a terved?

– A Törpit előbb meg kellene találnom, hogy valóra válthassam vele a terveimet – folytatta szomorú arccal az őrnagy –, ugyanis róla meg lekéstem. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy előbb felkutatom azt a kurva autót, és ha az állítólagos tolvaj tényleg valahol a faluban dugdosta, ahogyan feltételeztük is, utána kapom el a csajt, mert akkor már bőven lesz mit kérdezni tőle. Így viszont, miután beégtem a pajtatakarító pasasnál is, elkeseredésemben úgy döntöttem: lerohanom a Törpit, aztán majd meglátjuk. A bagócsai lakcímén azonban csak az anyját találtam, aki azt mondta: a lánya férjhez ment, elköltöztek, egy kis faluban laknak a férjével valahol Szombathely környékén, de a pontos címet nem tudja, mert még nem írták meg neki. Ezután ugrottam el a battyáni öregúrhoz, akitől megkaptam a magyarázatot az egész beégésemre. Ezek után nem maradt más lehetőségem, mint nyaggatni az országos nyilvántartót: nézzenek utána, mi lett a Törpi asszonyneve, és ha a férjhez menés csak a cigányoknál szokásos összeköltözést jelentette, legalább az új állandó vagy ideiglenes lakcíméről értesítsenek! Szerinted milyen válaszokat kaptam?

– Ha így kérdezed, nyilván semmilyent. Viszont: azt legalább tudod, hogy az anyja szerint mikor mentek el erről a vidékről az állítólagos férjével?

– Na, mit tippelsz? – kérdezte kapásból az őrnagy, de a főhadnagy arcát látva meg se várta a választ. – Ne vigyorogjál, és inkább ne is mondj semmit! Igen, november első napjaiban tűntek el Bagócsáról, nagyjából akkor, amikor kiéghetett az autó. De hiába tűnik kézenfekvőnek, hogy elrendeljem a Törpi körözését, nincs rá jogalapom. Még az eltűnés miatti körözésre sincsen, hiszen nagykorú, az anyja meg nem akarja kerestetni… annyira nem, hogy azóta többször is jártam nála, és mindig azt állította: a lánya még mindig nem írta meg az új lakcímét, ami nyilván nem igaz!

– Erre találták ki a levélellenőrzést…

– Azt hiszed, hogy nem rendeltettem el? Mindent tudok az összes rokonának valamennyi postai küldeményéről… csakhogy azokban a Törpiről semmilyen számomra hasznos hír nincsen…

– Nyilván előre kitalálták, ki lesz az a faluban, akinek a segítségével levelezni fognak… ez viszont egy nagyon agyas tanácsadót feltételez valahol a háttérben, egy börtönegyetemen szerzett, széleskörű tudással…

– Erre is gondoltam! Egyetlen jelöltem van rá: az a cigány pofa, aki kitakarította azt a bizonyos pajtát. Neki szép hosszú priusza van, és a tetejére még a nagybátyja is a Törpinek…

– Jól emlékszem? Ő az, aki a Bagócsa alsó megálló közelében lakik?

– Naná… de miután egyszer már tárgyaltam vele, tudom jól: teljesen esélytelen, hogy ha megkeresem, elkezd majd nekem a család belső dolgairól mesélni. Lerázna magáról, mint ázott kutya az esővizet, és erre mindenféle jogalapja meg is lenne, ugyanis az újdonsült kollégánk egészen az elején, amikor még ő volt az ügygazda, összehozott a Törpivel kapcsolatban egy alibi-ellenőrzést az első balhé napjára, és meglepő eredményre jutott: azon a napon az apját látogatta meg Tardonyban, a szanatóriumban. Fél kilenckor ért oda, és csak délben távozott onnan. Ez teljesen biztos, mert a szanatórium rigorózusan nyilvántartja a látogatókat! Márpedig, ha elfogadom a szerinted egyetlen szavahihető tanúd vallomását, a Jancsi bácsi pontosan ebben az időintervallumban kaparintotta meg az első áldozatát…

– Amiből az következik, hogy már az első akcióját is egyedül követte el… meg talán utána a többit is! – vonta le a következtetést a főhadnagy. – Akkor viszont könnyen lehet, hogy a Törpi csak később döbbent rá, kivel hozta össze a rossz sorsa… vagy esetleg az sincs kizárva, hogy még most se tudja… habár ez szinte hihetetlennek tűnik… nyilván azért léptek le innen, mert valamitől bepánikoltak…

– Nyilván rájöttek, hogy közel járok hozzájuk! Nem lehetett nehéz… tényleg nagyon bamba voltam! Van ugyan még egy bizonyítékunk, illetve tudjuk, hogy esetleg létezhet valahol, de roppant kicsi a valószínűsége, hogy valaha is olyan helyzetbe kerüljünk, amiben hasznos lehetne…

– Felcsigáztál! Konkrétan miről lenne szó?

– Tulajdonképpen neked köszönhetem… miután legutóbb lecsesztél, amiért nem hallgattam meg elég részletesen a két intézetis ifjoncot, nekiveselkedtem még egyszer… de annyira alaposan, hogy még a második megölt kislányon talált ruházatot is eléjük pakoltam, hátha arról jut eszükbe valami. Egy darabig nézegették, aztán megszólalt az egyik…

– Nyilván a kislány… – bólogatott a főhadnagy. – Ő volt az, aki részletes személyleírást adott a pasasról, még a cipője talpának a vastagságát is megsaccolva.

– Nyertél. A kislány kijelentette, hogy a ruhadarabok közül hiányzik a Borinak a blúza, aztán részletesen elmondta, hogyan nézett ki az a blúz… ugyanis felsőruházatnak a hulláról hozzánk csak a megölt kislány fehér trikócskája került… ami addig nem is volt furcsa, mert úgy gondoltam: júliusban, a legmelegebb nyár közepén nem is volt rajta más…

– Így aztán, ha valakinél megtalálnád azt a blúzt…

– Hát ez az! Ezért mondtam, hogy ez a bizonyíték csak elvileg létezik… a kislány azt mondta: biztosan ráismerne a Bori blúzára, mert volt rajta egy jellegzetes szakadás, amit elég amatőr módon varrtak össze… ennyi… de kitartóan bízom benne, hogy legalább ezzel az elcseszett akciómmal annyira megriasztottam a pofát, hogy ezután talán nem nálunk vadászik újabb áldozatra…

★ ★ ★

Az őrnaggyal folytatott beszélgetés annyira elhúzódott, hogy már sietnie kellett, nehogy lemaradjon a következő autóbuszról is. A főkapitányság épületének lomhán és szinte megállíthatatlanul mozgó hatalmas, vaskeretes bejárati ajtaján úgy igyekezett kilépni, hogy eközben lehetőleg meg ne sérüljön a kezében tartott arasznyi vastag, másfél méteres papírhenger. Annyira koncentrált erre a mutatványra, hogy közben észre se vette a befelé igyekvőt; csak azért nem ütköztek össze, mert az illető gyorsan félreállt.

– Erőt, egészséget főhadnagy elvtárs! – hallotta a háta mögül, és bár az utóbbi években ritkán találkoztak, azonnal megismerte a hangot.

– Jelentkezem, alezredes elvtárs! – fordult meg majdnem katonásan.

– Ráérsz egy fél órára? – kérdezte a barátságosan mosolygó, újdonsült főkapitány-helyettes, és határozott mozdulattal megragadta a csukódni készülő ajtót.

– Az igazság az, hogy siettem volna… mindjárt elmegy a buszom… – próbált kitérni az invitálás elől a nyomozó, de sikertelenül.

– András! Még ilyenkor télen is óránként mennek buszok Bozsányba! – szólt rá a főkapitány-helyettes, és intett, hogy induljon csak szépen visszafelé.

Egymás mellett, szótlanul lépkedtek fel a lépcsőn. A főkapitány-helyettes az előszobában két kávét kért a titkárnőtől, betessékelte a nyomozót az irodájába, aki a sarokban álló fogasra akasztotta a kabátját, mellé támasztotta a papírhengert, és leült vele szemben.

– Látom, vizsgához vagy öltözve – indított a főkapitány-helyettes. – Sikerült?

– Szokott sikerülni… mondhatnám: nálunk ez családi hagyomány…

– Amikor megláttalak az ajtóban, egy pillanatra azt hittem, hogy már a diplomádat szorongatod a kezedben – intett a papírhenger felé a főkapitány-helyettes mosolyogva –, aztán rájöttem, hogy az sokkal kisebb szokott lenni…

– Meg ahhoz még pár évig tanulgatnom is kell… meg vizsgázgatni… térképek vannak benne… – tért ki az egyenes válasz elől a nyomozó.

– Nem emlékszem, hogy a jogi egyetemen térképre volt szükség valamihez – erőltette tovább a témát a főkapitány-helyettes. – Milyen tárgyhoz kell ez neked?

– Magyar állam- és jogtörténet. Nagyon alaposan szoktam felkészülni – válaszolta a nyomozó, mert ehhez a tantárgyhoz volt leghihetőbb a térkép, és bízva abban, hogy a főkapitány-helyettes nem kéri el az indexét; ebből a tantárgyból már decemberben levizsgázott.

Kopogás, a titkárnő egy hatalmas, csillogó tálcát csúsztatott eléjük az asztalra, rajta két, alátétre helyezett csészében a kávé, mellette mindenféle tartók, aztán szó nélkül indult kifelé.

– Egy darabig vegyük úgy, hogy nem vagyok itt! – szólt utána a főkapitány-helyettes.

– Értettem, főnök! – mondta a titkárnő, és behúzta maga mögött az ajtót.

A nyomozó maga elé húzta az egyik csészét, a kávéba nem tett semmit, csak kavargatni kezdte, közben felnézett:

– Azt hiszem, elsősorban gratulálnom illene a kinevezésedhez…

– Ezt hagyjuk, András, semmi szükség a tiszteletkörökre! Ennél jobban és régebben ismerjük egymást. Beszéljünk