Magyar fakír

By Nyerges András

… - Tehát micsoda Ön?- Fakír vagyok.- Tegyük hozzá, ha már a Mester ennyire szegény: az első Magyar Fakír! Azt se hallgassuk el, hogy teljesítménye máris túlszárnyalta a legendás arab és hindu fakírokét! De hát hogyan is történt a nagy megvilágosodás? Meséljük el az elejétől…- Kérem szépen, az úgy volt, hogy felmondták az albérletemet, a lakást pedig, amit ígértek, mégse kaptam meg. Így kerültem a szabad ég alá, ahol azóta is tanyázom. De ez nem olyan nagy ügy, mint gondolná, mert még a nyáron kezdtem, nem ilyen csikorgó hidegben.- Az most mellékes. A fontos az, hogy Önnek ettől fogva nem volt gondja többé lakbérre, villanyra, gázra, fűtésre, telefonra.- Hát arra nem, az tény.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761120

Book preview

NYERGES ANDRÁS

MAGYAR FAKÍR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-112-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Nyerges András

BOLONDGOMBA

nyitott könyv az életem

– Jó napot kívánok, az álláshirdetésre jöttem. Maguk keresnek főraktárost, ugye?

– Ön igazán jelentkezik? Elvállalná?

– Azért vagyok itt. Tessék a munkakönyvem.

– Foglaljon helyet, kedves uram! Jucika, egy kávét kérünk! Nem haragszik, ha néhány kérdést teszek fel?

– Tessék csak! Természetes dolog.

– Örülök, hogy így fogja fel. Mások rögtön megsértődnek, bizalmatlanságnak veszik…

– Hülyeség. Hiszen ez bizalmi munkakör! Tudniuk kell, hányadán állnak a jelentkezővel!

– Látom, uram, pompásan értjük egymást. Tehát, az első kérdésem: legutóbb hol dolgozott?

– Sehol. Börtönből jövök.

– Ejnye, no. Garázdaság?

– Kikérem magamnak! Csalás és sikkasztás.

– De nyilván valami felfújt kis eset…

– Minősített csalás, tetszik érteni? Ne nézzen pitiánernek…

– Biztosra veszem, hogy ön túloz.

– Hat évet kaptam. Azt hiszi, semmiért adták?

– Hát nem, de a bíróság talán túl szigorú volt…

– Frászt! Azt hittem, nyolcat is rám húznak, ötmillió forgott terítéken, úgy tessék rám nézni!

– Ötmillió, ötmillió… Az a kérdés, hány év alatt?

– Hogyhogy év? Öt hónap alatt összeloptam!

– De ugyebár nem raktárosként…

– Világéletemben raktáros voltam. Ahhoz értek.

– Ejnye, no… Ha megtörtént, hát megtörtént. Azért nem kezelhetjük élete végéig úgy, mint egy bűnözőt! Egyetért velem, Jucika?

– A legnagyobb mértékben, Béla.

– Egy ifjúkori botlás miatt bizalmatlankodjunk? Ki nem követ el meggondolatlanságot taknyos fejjel?

– Álljon meg a menet! Negyvenöt éves vagyok. És visszaeső.

– Negyvenöt év nem kor manapság, igaz, Jucika?

– Igaz, Béla. A kedves munkavállaló rém fiatalos!

– Akkor kérünk a szájára egy forró puszit, tapadással.

– Boldogan, Béla.

– Ön pedig, kedves uram, nyilván látja, milyen helyre csöppent, és nálunk új életet kezd…

– Kezd a rosseb! Le vagyok égve, kell a dohány.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy itt is csalni, sikkasztani akar?

– Miért, tud jobbat? Adnak ajándékba egy félmilliót?

– Sajnos, ennyire még nem fejlettek a szociális juttatásaink.

– Akkor meg ne szóljanak bele, hogyan szerzem meg a pénzt!

– De kedves barátom, végtére is, hogy képzeli? Idejön és bejelenti, a képünkbe vágja, hogy sikkasztani fog?

– Pontosan! Nekem senki se hányja a szememre, hogy eltitkoltam bűnös szándékaimat! Nyitott könyv az életem. Azt mondja meg, kell főraktáros, vagy nem kell főraktáros?

– Persze, hogy kell. De még mennyire kell!

– Akkor csapjanak a tenyerembe!

– De kedves munkavállalónk… miért hoz minket kínos helyzetbe? Jelentse ki, hogy amit az előbb mondott, csak ugratás volt!

– Ugrassa magukat az öregisten!

– De hát mi nem tudhatjuk, hogy maga sikkasztani akar!

– De tudják.

– Nem tudhatjuk, ez a lényeg. Értsünk szót, mondja utánam: nem fogok sikkasztani.

– De fogok!

– Jucika, ugye maga is hallotta: a munkavállaló ünnepélyesen kijelentette, hogy hátat fordít bűnös múltjának…

– Nem fordítok!

– …és a javulás útjára tér. Hallotta, Jucika!

– Miről beszélnek maguk? Én nem ígértem semmit!

– Látja, Jucika, ennek a szürke irodai munkának is vannak szép, sőt megható pillanatai. Az ilyenek, amikor valaki a fülünk hallatára kötelezi el magát a tisztességnek…

szociológia

Reggel öt óra harminc perc. Csöngetnek. Kezében a borotvával, fél arcán szappanhabbal megy ajtót nyitni. Háta mögött, a résnyire nyitott szobaajtóban, a felriasztott család riadt pislogása. Két férfi nyomul be. Komorak, fenyegetőek. Egyikük golyóstollat szegez előre, mint valami lőfegyvert, a másik mappát tart, rajta kérdőív.

– Felmérés! – közlik ellentmondást nem tűrő hangon, és máris nézelődnek, jegyeznek.

– A kutyaúristenit, mit akarnak felmérni reggel fél hatkor, amikor munkába készül az ember?

Az ifjabbik kérdezőbiztos arcán megbocsátó mosoly. Tudománya fennkölt magaslatáról leheli alá a választ:

– Azt vizsgáljuk, idegesek-e a dolgozók, ha reggel öt óra harminc perckor, munkába készülődés közben mérik fel őket.

egy panaszos levél elintézése

A levél

„…hiszen tudom én, hogy az utca nem felelőtlen sétafikálásra való, de értsenek meg engem is, kényszerhelyzetben voltam! Nem volt odahaza egy falat kenyér se, le kellett mennem a boltba. Menet is, jövet is igazán megtartottam a gyalogosokra vonatkozó előírást: egész testemmel a falhoz lapulva, a tőlem telhető legnagyobb sietséggel osontam a járdán, alig foglaltam el több helyet, mint egy enyhe kiszögellés. Ennek ellenére mi történt? Rám dudált egy autó, amelyik a járdán jött a hátam mögött, kitartóan a nyomomban maradt, és a házunk kapuján is befordult. Lift nálunk nincs, szaporán igyekeztem fölfelé a lépcsőn, de az az autó a lépcsőházba is utánam jött, folyton dudált, hogy gyorsabban, gyorsabban, és a vezetője még ki is ordított, hogy menjek előle, nem látom, hogy az útjában vagyok? A harmadikon lakunk, nyugdíjas vagyok, beteg a szívem, de azért én megtettem, amit tehettem, tessenek elhinni. A lakásunk előtt keskeny a gang, ott aztán az autó beszorult a fal meg a korlát közé, és azóta is ott áll, már harmadik napja, úgyhogy sem a lakásból kijönni, sem oda bemenni nem lehet. Az az ember a volán mögött állandóan dudál, a reflektorával éjnek idején bevilágít a szobánkba, és ha meglát, folyton sérteget meg följelentéssel fenyegetődzik. Amíg csak másoktól hallottam, nem hittem, hogy ilyesmi tényleg előfordulhat, de most csupa szorongás vagyok, mert legfeljebb egynapi élelmünk van már, és aztán le kéne mennem vásárolni. Ezt a levelet az ablakon dobom ki, hogy a jóemberek, akik megtalálják, továbbítsák önökhöz. Kérem, segítsenek, mert félek! A folyosón már kilazult a korlát, és a kocsi eleje megmozdult!…"

A válasz

„…köszönjük, hogy hozzánk fordult. Biztosíthatjuk róla: levelét az irántunk tanúsított bizalom és a közügyekért érzett felelős állampolgári magatartás jeleként értékeljük. Panaszával kapcsolatban az alábbiakat kívánjuk tudomására hozni: hivatalunk naponta átlag 550­600 hasonló bejelentést kap, ezeket a beérkezés sorrendjében dolgozzuk fel. Évek óta létszámhiánnyal küszködünk, túlterheltségünk pedig folyamatosan növekszik. Új irodaházunk felépüléséig munkatársaink embertelenül nehéz körülmények között látják el feladatukat. Egy-egy szobában négy, de olykor hat ember dolgozik. Helyiségeink sötétek, zsúfoltak, levegőtlenek, télen fűteni, nyáron szellőztetni alig lehet őket. Páternoszterünket, írd és mondd, 16 (tizenhat!) hónappal ezelőtt leállították azzal, hogy rövidesen kijavításra kerül, ám azóta is gyalog vagyunk kénytelenek járni az emeletre. Büfé a házban nincs! Mindennek ellenére igyekszünk helytállni, mert hivatalunk dolgozói tudatában vannak, hogy a mai körülmények között csak a kölcsönös áldozatvállalás és megértés, az egymás iránti türelem hozhat eredményt. Ennek belátását kérjük kedves panaszosunktól is, amikor felhívjuk figyelmét, hogy a volán mögött ülő személy is ember. Neki is lehetnek gondjai, problémái, amelyeket nem ismerünk, helytelen volna tehát elhamarkodottan ítélni. Kérjük a fentiek szíves tudomásulvételét, abban a reményben, hogy észrevételeivel, javaslataival a jövőben is felkeres minket…"

kertész ulrik spontán segélyakció

Kertész Ulrik nem is oly régen még a tröszt alkalmazottja volt. Azt állítani, hogy a tröszt dolgozója: költői túlzás volna, bár annyi hasznot ő is hajtott, mint bárki más a hétemeletes székházban. Könnyen belátható ezek után, hogy a sors különös igazságtalanságának fogta fel, amikor átszervezés ürügyén éppen őt bocsátották el. Abban, hogy Kertész Ulrikban ez az intézkedés őszinte megrendülést keltett, nincsen semmi különös. Annál nemesebb érzésekre vall, hogy a többiek, akik létszámalattiak maradtak (lévén Kertész Ulrik a létszámfeletti!), nem siklottak át egy legyintéssel a történtek fölött. Ki-ki úgy igyekezett segíteni a szegény, kigolyózott, az elbocsátás vértanúságát elszenvedő Kertész Ulrik sorsán, ahogyan tudott.

Kertész Ulrik legalább hetenként egyszer meglátogatta régi munkahelyét. Gyalog járta végig a hét emeletet, de fáradozásáért bőven kárpótolta az a kézzelfogható javakban is feléje áradó rokonszenv, amellyel az érzékeny lelkiismeretű volt – kollégák fogadták. Az első emeleten ötventől kétszáz forintig terjedő kisebb kölcsönöket vett fel, szigorúan az illető beosztásához, másodállásainak számához, esetleges nyelvpótlékához és prémiumához igazítva az összeget. A második emeleten támogató telefonokat és leveleket kért különböző ügyes-bajos dolgainak elintézéséhez. A harmadik emeletről került ki az a személy, akinek megengedte, hogy vendégül lássa ebédre valamelyik közeli étteremben. A negyediken kisebb munkákat kapott, alkalmikat, amelyekért kis pénzt fizettek ugyan, de annál hamarább. Az ötödik emeleten kéziratpapírt, golyóstollat, írógépszalagot, gemkapcsot, ragasztót gyűjtött; komoly tartalékokat halmozva fel otthonában, s amikor időről időre hiánycikké vált eme nélkülözhetetlen apróságok egyike-másika, Kertész Ulriknál bárki beszerezhette őket a kiskereskedelmi árat alig meghaladó összegért. A hatodik emeleten „repi" konyakot, kávét, aprósüteményt kapott, a hetediken pedig, ahol a takarítónők öltözői és a takarítószerek tárolására fönntartott raktárhelyiségek voltak, a gyakran cserélődő személyzet egymásra örökítette azt a hagyományt, hogy szegény Kertész Ulriktól nem kell fölvenni, ha a kék köpenyek alá nyúlkál.

Így élte sanyarú életét az átszervezés áldozata, akivel kapcsolatban még a puszta kérdés is, hogy vajon mikor óhajt másutt újra elhelyezkedni, embertelenségnek, szőrösszívűségnek minősíttetett a tröszt közvéleménye által.

Mindaddig nem is volt semmi fönnakadás, amíg a hét emelet mindegyike abban a hitben ringatódzott, hogy csakis ők támogatják a szerencsétlen áldozatot. Egy vállalati ünnepségen azonban fény derült a helyzet valódi állására, s ekkor dr. Zéró Zénó, a szervezési osztály főszervezője elhatározta, hogy új alapokra fekteti Kertész Ulrik támogatását. Értekezletre hívta össze az emeletek képviselőit. Az átfedések kiküszöbölése, a segélyezési tevékenység koncentráltabb összehangolása érdekében bizottságot kell létrehozni, mondotta az egybegyűlteknek. A bizottságba minden emelet delegálná egy-egy dolgozóját, s a jövőben kívülük más nem foglalkozna Kertész Ulrik fölkarolásával. Ilyen módon a tröszt számára rengeteg értékes munkaidőt és energiát lehet megtakarítani.

A javaslat életrevalóságát mindenki belátta. A bizottság elnökéül, magától értetődő módon, dr. Zéró Zénót választották meg. A harmadik emeleten külön helyiséget jelöltek ki a bizottság számára; ide hordták össze mindazt, amivel Kertész Ulrikon segíteni kívántak. A baj csupán az volt, hogy – a héttagú bizottság minden tagja társadalmi munkában végezvén nemes tevékenységét – megesett: Kertész Ulrik senkit sem talált a bizottság szobájában, sőt még az ajtó is zárva volt. Így aztán mégiscsak végigjárta a hét emeletet, a régi módszerhez visszatérve. Dr. Zéró Zénó azonnal átlátta, hogy ez nem maradhat így. Sikerült a költségvetési osztálynak is bebizonyítania, hogy a tröszt jobban jár, ha kijelölnek valakit, aki legálisan, főállásban támogatja Kertész Ulrikot s felelős is azért, hogy mindazt beszerezze, amire a szerencsétlen áldozatnak szüksége lehet. A helyiségre ki is tették a táblát ezek után, hogy más ügyekben ide ne nyitogassanak be az ügyfelek: Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. Dr. Zéró Zénó és titkárnője azonban nem sokáig győzte a munkát. Maga Kertész Ulrik foglalta le legcsekélyebb idejüket, de tevékenységük megtervezése, a koordinálás, a beszerzés, a számlák rendben tartása, az egyenlegek, belégek, nyugták szortírozása, a munkájukról végzett statisztikai kimutatások, a könyvvitel és még temérdek más feladat nemhogy kettejüknek, tíz embernek is sok lett volna. Ezt persze mások is belátták, és az intézkedés nem maradt el, hiszen mélységesen humánus akcióról volt szó.

A Kertész Ulrik Spontán Segélyakció három önálló csoportra bomlott. Az egyik szobában az adminisztrációs csoport működött, a másikban a szervezési, a harmadikban az elvi irányítást végző szakértők: dr. Zéró Zénó és beosztott alszakértői.

Nem telt bele három hónap és a harmadik emeletről a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció minden más hivatali helyiséget kiszorított. A három csoportvezetőnek titkárnő kellett, a titkárnők mellé gépírónők, küldöncök, sofőrök. Dr. Zéró Zénó előlépett az egész szervezet irányítójává, s egyik alszakértője lépett a helyébe mint csoportvezető.

Mivel a munka egyre több lett, nemsokára létre kellett hozni a Dokumentációs, valamint a Propagandacsoportot is. A házi telefonkönyvben akkor már tizenhat alállomással szerepelt a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. További szobákat kaptak a hetedik emeleten (miért ne lehetne a takarítószereket a takarítónők öltözőiben tárolni?), majd betörtek az első emeletre is, ahol dr. Zéró Zénó hivatali szobáját foglalták el. Az arányok szünet nélkül változtak az épületben, természetesen mindig a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció javára. Aki szóvá merte tenni, hogy némiképp túlzás a dolgok ilyetén alakulása, azt lehurrogták, és elterjedt róla, hogy nincs szíve; még ezt a kis támogatást is sajnálja szegény Ulriktól, akit pedig valamennyiük helyett áldoztak fel az átszervezés oltárán.

A helyzetet az oldotta meg, hogy felépült a tröszt új, tízemeletes székháza Pilisborosjenő határában. Hogy a fönnmaradó üres részekbe valahogy be ne költöztessenek egy idegen hivatalt, a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció gyors felfejlesztéssel megnövelte létszámát és teljesen kitöltötte az új kereteket. Most már, hogy egyedül maradt az épületben, a homlokzatra is fölszereltethették az intézmény nevének rövidítését, kék-sárga-lila-zöld neonbetűkkel: K. U. S. S.

Dr. Zéró Zénó meghatottan nézte a villódzó, szivárványos feliratot, amely mintegy a humánum és a segítőkészség szimbólumaként ragyogta be a környék éjszakáját.

Maga Kertész Ulrik alig vette észre a fokról fokra bekövetkező változásokat. Akkor hökkent meg először, amikor a kapuban új portás fogadta, és nem volt hajlandó szó nélkül felengedni. Kertész Ulrik hirtelen méregbe gurult, céklaszínű lett a feje, s mintha „adj király katonát!" játékról volna szó, nekifutásból átszakította a portás karjának tiltó sorompóját. Odabent az épületben aztán megnyugodott, hiszen ismert minden zugot, nem kellett meglepetésektől tartania. Kissé furcsa volt ugyan, hogy mindenütt ismeretlen arcokba botlik, nincs kivel leállni egy jó kis dumálásra, de végtére is, a járandóságát megkapta, s ez a lényeg. Másnap azonban ajánlott levelet kézbesített a postás, amelyet Kertész Ulrik Spontán Segélyakció fejléccel ellátott hivatalos papíron írtak. Az olvashatatlan aláírású iromány felszólította, hogy tartózkodjék az intézmény rapszodikus, ötletszerű látogatásától, várja be türelemmel, amíg idézést kap.

Kertész Ulrik nem vette túlságosan komolyan ezt a figyelmeztetést. Maga is számtalan hasonlót írt annak idején, egyszerűen azért, mert ilyesmiket írni szokás egy hivatalban, de eredményt csak a zöldfülűek remélnek tőle. Addig várt, amíg az újságokból megtudta, hogy hazaérkezett dr. Zéró Zénó, aki kisebb delegáció élén Nyasszaföldön tanulmányozta az ottani segélyakciók módszereit. Itt az én emberem! – gondolta megkönnyebbülten Kertész Ulrik, és már másnap újabb kísérletet tett a behatolásra. „Megint maga? – nézett rá a portás. – „Kapott idézést? Kertész