Ortutay Mária A Szeretet Ereje Interjúk, Cikkek, Egyéb Írások

By Ortutay Peter

Ez a könyvem a már megjelent Sorsunk a nagyvilágban írásaimon kívül több friss interjút, elmélkedést is tartalmaz. A Sorsunkban, mint előszót, említettem, hogy 1920. június 4-én Trianonban Magyarország akkori felelős kormánya nevében dr. Bernárd Ágoston miniszter aláírta a békeegyezményt. Ennek következtében likvidálták a Nemzetiségi Minisztériumot és ugyanakkor eltörölték a Károlyi-kormány által tett intézkedéseket, így többek között a 10. törvénycikkelyt is, mely a Ruszka Krajnával volt kapcsolatos. Egy napon és egy aláírással megszűnt egy közel hétszáz esztendős együttélés és sorsközösség a rutén nemzetiséggel. A nép felelősvezetőinek túlnyomó többsége, akik reálisan szemlélték az ügyeket, megrendülve nézték a sorsfordulatot, melyet Trianon hozott létre... Magyarország, mely évszázadok óta a kereszténység és a humanizmus bajnoka volt, halálosan megcsonkítottan vérzett. Minden nemzetiségét, területeikkel együtt, elveszítette!

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Feb 13, 2020
• ISBN: 9780463944127

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ortutay Mária

A Szeretet Ereje

Szerkesztette Ortutay Péter

Copyright@Peter Ortutay

2020

Előszó

Ez a könyvem a már megjelent Sorsunk a nagyvilágban írásaimon kívül több friss interjút, elmélkedést is tartalmaz. A Sorsunkban, mint előszót, említettem, hogy 1920. június 4-én Trianonban Magyarország akkori felelős kormánya nevében dr. Bernárd Ágoston miniszter aláírta a békeegyezményt. Ennek következtében likvidálták a Nemzetiségi Minisztériumot és ugyanakkor eltörölték a Károlyi-kormány által tett intézkedéseket, így többek között a 10. törvénycikkelyt is, mely a Ruszka Krajnával volt kapcsolatos. Egy napon és egy aláírással megszűnt egy közel hétszáz esztendős együttélés és sorsközösség a rutén nemzetiséggel.  A nép felelősvezetőinek túlnyomó többsége, akik reálisan szemlélték az ügyeket, megrendülve nézték a sorsfordulatot, melyet Trianon hozott létre… Magyarország, mely évszázadok óta a kereszténység és a humanizmus bajnoka volt, halálosan megcsonkítottan vérzett. Minden nemzetiségét, területeikkel együtt, elveszítette!

A béketárgyalásra a magyar delegációt 1920. január 5-én Apponyi Albert vezette Párizsba. Apponyi január 15-én vette át a békefeltételeket és engedélyt kapott, hogy másnap egy órás megjegyzéseket tehessen. Apponyi, mint a magyar nemzet ügyvédje az utolsó szó jogán egy öt negyedórás beszédben oly mély hatást tett a konferencia tagjaira, hogy Clemenceau heves ellenzése dacára, vita indult meg felette... Apponyi nem vállalta a békeszerződés aláírását és ezt a profetikus kijelentést tette: „Az észak-keleti Kárpátok alatt húzódó, rutének (gens fidelissima) lakta terület lemetszése úgy a magyar nemzetre, mint a rutén nemzetiségre a megsemmisítés olyan stratégiai támaszpontja, mely végzetes lehet egész Európára." Apponyi jó prófétának bizonyult! Mert ezt követően alig 25 év elteltével a gens fidelissima a valóságban megszűnt létezni. Elsüllyedt a nagy szláv testvér feneketlen Moloch-gyomrában, ahol teljesen reménytelenül vesztette el több évszázados külön nemzetiségét és egyben saját gyönyörű földjét. Ezzel 1944. november 17-től kezdve beteljesülni látszott a végzet, mely ezen felül az egész szovjet- és kommunistaellenes Európát is halálos veszélybe sodorta, mert a gátlástalanul terjeszkedő orosz szovjet kommunizmus egyszerűen tálcán kapott egy Zákárpátszkájá oblászty nevű területet, mely egy szláv ék és hídfőállás Európa felé! Causa finita! (Marina Gyula: Ruténsors, Kárpátalja végzete. Toronto, 1977.).

Ortutay Mária

Örök hazavágyódás

Az országok határait nem csak kordonok védik

Dr. Sepa György főorvos úr gyermek- és ifjúkoráról, az ősi alkotóerők felszínre töréséről, kárpátaljai közelmúltjának történetéről, egyetemi tanulmányairól, a marxizmus-leninizmus gyermekbetegségéről, az örök hazavágyódás okairól, orvosi hivatásáról, családjáról beszélgetek.

– A „felszabadulás" óta nehéz idők köszöntek rá az amúgy is sokat szenvedett Kárpátalja földjére. Nehéz lett ott az élet, kimondottan rossz, de ami még rosszabb, alig tudnak, vagy tudtak az emberek erről valamit ideát. Ha ezt a kérdést említjük, a legtöbben csak néznek. Kárpátalja? Ja, a Szovjetunió, Ukrajna! Hogy kerül a csizma az asztalra?  Fogalmuk sem volt róla, hogy mennyire nem volt ott könnyű helytállni, különösen az őslakosoknak. Sokszor, nagyon sokszor mindent elölről kellett kezdeni, újra kellett tanulni. Sóval, hogy is volt? De kezdjük talán az elején. Milyen volt a gyermekkorod, majd az iskola, Gyuri? – teszem fel az első kérdést a főorvos úrnak.

–  Én személyesen nem panaszkodhatom. Jómódú családban születtem. Édesanyám, Sepa Jolika, szeretetével, gondoskodásával vett körbe bennünket, édesapám, Sepa László pedig mindent biztosított a családnak, amire szüksége volt. Beregszászba jártunk iskolába Váriból, ami úgy 15-20 km. Ukrán iskolába írattak a szüleim, mert úgy képzelték, hogy jobban fogok boldogulni az életben orosz-ukrán érettségivel.  Pedig amikor beírattak, egy szót sem tudtunk a Laci bátyámmal ukránul és oroszul. De aztán ragadt ránk az ukrán, no meg az orosz is, mint a kosz. Nagyon sok magyar gyerek is járt abba az iskolába, sőt, úgy mondanám, hogy a többség. Egymás között és szünetekben mindig magyarul beszéltünk. A velünk tanuló orosz, ukrán, ruszin gyerekek is megtanultak tőlünk magyarul, és így velük is magyarul beszéltünk. Jó tanáraink voltak. Soha nem volt viszály vagy konfliktus a nemzetiségünk miatt. Kárpátalján évszázadok óta éltek együtt a különböző nemzetiségek: magyarok, ruszinok, szlovákok, románok és mások. A környező szláv országokból is elsősorban ide menekültek az ottani pogromok elől az üldözött zsidó emberek, aki főként a nagyobb Kárpátaljai településeken gyorsan tudtak még érvényesülni is szorgalmukkal, tehetségükkel. A szovjet érában viszont az igencsak erős soviniszta orosz-ukrán politika folyamatosan provokálta a nemzetiségi ellentéteket.  Még jó, hogy az angolt már az első osztálytól engedték tanulni. Az angol és az orosz tanárnőnk is anyanyelvű volt, nagyon szerettük mindkettőt. Minden nap volt angol. Már a legelején a fejünkbe verték ezt a nyelvet is. Tanultunk szavakat, nyelvtant, irodalmat, és gyakoroltuk a fordítást. Még ott, a Vérke parti 1. számú iskolában tanultam meg jól angolul. Sokat segített, hogy a barátaimmal, Benza Gyurival, Berényi Gyurival, Kövér Katival és másokkal is sokat beszélgettem. Szerencsém volt, mert szerettem tanulni, öröm volt a tanulás.  Ezt biztos a génjeimnek és a Jó Istennek köszönhetem. Szorgalmas gyerek voltam.  A felsőbb osztályokban tanulmányaimnak, olvasmányaimnak köszönhetően már nemcsak sablonokban, hanem kreatív módon is tudtam gondolkodni. Szerintem személyiségem jól fejlődött, formálódott.

– A beregszászi középiskola befejezése után új fejezet nyílt életedben. Kikerültél egy biztonságos környezetből, a szülők gondoskodó szárnyai alól a nagyvilágba. Szakmát választottál. Miért pont az orvosit? Hisz nem is volt orvos a családban. Emlékszem, édesanyád egyszer azt mondta nekem, hogyGyurika nagyon szeretett hímezni!

– Nem csak hímezni, de horgolni is tudtam, mert megtanultam. Tetszett. Nem tudom miért? Valami ősi alkotó ösztön volt ez a véremben. Egy furcsa hajlam a kreativitásra, a gének által öröklött valami. Hímeztem én mindent. Segített kifejezni érzéseimet, gondolataimat. De hát tudtam, hogy ebből azért nem lehet megélni. Ezért először a barátaimat követve a Lembergi Állatorvosi Egyetemre jelentkeztem. Kissé elhamarkodottan döntöttem 16-17 éves en. Az első év után aztán átjelentkeztem az Ungvári Orvostudományi Egyetemre, a humán orvosira. Szüleim támogatták elhatározásomat, mert látták, hogy érdekel a dolog, és szorgalmas vagyok.

– Optimistán vagy szorongva kezdtél hozzá az új feladathoz?

– Nem volt bennem félsz. Tudtam, hogy megállom a helyem. Nagyon felkészült, emberileg is kifogástalan tanáraink voltak Ungváron. A szaktárgyakkal nem voltak problémáim. Szerettem tanulni. De azért akadt egy kis bibi. Ui. egy kicsit más voltam, mint a többiek. Ők nem, de én nyíltan hangoztattam ellenvéleményemet, nem a szakórákon, hanem a kötelező politikai foglalkozásokon, ami ott akkoriban a marxizmus-leninizmus volt. Itt Magyarországon foxi-maxinak hívták. Abban az időben a hivatalos szél ellen menni nagyon veszélyes volt. A kommunizmust kellett, volt kötelező, éltetni és Lenin műveiből úgy idézni, mint a vízfolyás. Én viszont utáltam a semmit mondó fennkölt bolsevik blablát, melynek szerintem semmi értelmes mondanivalója sem volt. Nem vette be a gyomrom. Viszont ezt nem lehetett megúszni, harsogni, dicsőíteni kellett a marxi-lenini ideológiát, mely a legmagasabb rendű a világon, mondták. Ma már nevetséges, de akkor e tanok alapján azt kellett hirdetni, hogy el kell dobni a régi úri világ történelmét és újat kell írni helyette. Le kell győzni a kapitalista gondolkodást és „új világot kell építeni. Én viszont édesanyám családi hagyományait, nyelvi örökségem hangját, kedvenc tanáraim és jó barátaim példáját követtem. Nem akartam semmit és senkit sem „legyőzni, magamat legkevésbé. „Új világot építeni meg pláne nem akartam, hisz jól láttam, milyen is ez az „új világ. A kommunistáknak a blabla volt a lényeg, nem a tények. A „fényes jövő volt a fontos, nem a valóság. És aki ezt nem akarja elfogadni, az ellenség. Foxi-maxis tanáraimra is jellemző volt ez a szemellenzős látásmód. Megbuktattak. Korrepetálásra köteleztek, járnom kellett hozzájuk továbbképzésre, bolsevik agymosásra. Egy héten kétszer- háromszor is végig kellett hallgatnom szövegeléseiket az „imperializmus fondorlatairól a békeszerető Szovjetunió ellen. Pedig ezzel csak azt bizonyították, hogy bennük is, a bolsevik utódok reflexeikben is tovább él a hazugság, ami egy komédiába illő röhej, és nevetséges ember az, aki ezt nem látja. Órák hosszat kellett hallgatnom, egy szót sem szólva, néha bólogatva, ezt a az agymosást, arra vágyva, hogy már végre hazamehessek. Lehet, hogy azt hitték ezek ahithű szerencsétlen kommunisták, hogy sikerült, átneveltek, és most már én is úgy gondolkodom, mint ők.  Végül is ebből a „nagy tudományból is megszereztem az elégségest. Nem buktam meg. Számomra ez azért jelentett sorsdöntő időszakot, mert csak így tanulhattam tovább és szerezhettem orvosi diplomát. Ha nem kapok legalább egy hármast marxizmus-leninizmusból, szabotázsért kirúgnak, eltanácsolnak az egyetemről, mint ideológiailag „éretlent.  Ez bizony így voltak koriban! A maiak el sem hiszik, nem tudja, mert nem mondják nekik, milyen is volt az a múlt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Nem volt szép. Sőt, csúnya volt. Tragikus! A fogyasztói társadalomban az ilyesmi nem fontos, kit érdekel, mondják. Már csak ezért sem ártana éleslátásukat fokozni, történelmi szemléletükön változtatni egy kicsit ennek a nemzedéknek, hogy legalább értékelni tudják azt, amit maguk mögött hagytak.

Azért sem szerettek a vaskalaposok, mert a 70-es években kopott farmerben jártam és sokat olvastam. Olvasottságom még jobban tágította ellenállásomat. Különösen a történelmi, filozófiai könyveket faltam, mert megtanítottak gondolkodni. Az akkor, ungvári könyvesboltokban vásárolt magyar könyvek sem hagytak katarzis nélkül. Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került.

– Úgy látom, megpróbáltál kimaradni a szovjet szürrealista politikából. Mindig tudtad, merre és miért akarsz elindulni, hogy a célodat elérjed?  Milyen volt a baráti kapcsolatod, környezeted, egyetemi éveid alatt?

– Jól éreztem magam, évfolyamtársaim, művész barátaim körében. Csendej fiával, az ismert kárpátaljai író családjával voltam barátságban. Gyakran jártam hozzájuk, rengeteg könyvük volt. Az öregúr szeretett engem, mindig ajánlott valami olvasni valót. A beregszászi barátaim közül is többen jártak az orvosira. A festőkkel is szerencsém volt. Apám révén a legnagyobbakat ismertem meg, napi kapcsolatban voltam velük. Nikitával, Kontratoviccsal, Soltésszal és Manajló Feri bácsival is gyakran találkoztam. Abban a házban laktam, ahol az említett művészek. Az egyetemről hazatérve, én főztem a művészeknek a kávét. Édesapám, lehetőségeihez képest mindig is támogatta az írókat, festőket abban az időben. Amikor Csendejt, egy „vétségért" kizárták az írószövetségből, az egész családot apám látta el, mert sehol sem kapott munkát. Amint letudtam a kötelező marxizmus-leninizmust, már nem veszélyeztette semmi orvosi karrieremet, felszabadultnak, szabadnak éreztem magam. Nem kellett semmi politikai igénynek, elvárásnak eleget tennem. Barátaim, ismerőseim mind okos emberek voltak, érdemes volt rájuk figyelni, mert sokat lehetett tőlük tanulni. Beszélgetésünk tartalma is olyan volt, aminek értelme, lelke, tétje volt. Már csak ezért sem bírtam elviselni a bolsevik kommunista blablát. Mindinkább megerősödött bennem az az elhatározás, hogy sebészorvos legyek, méghozzá Magyarországon. Hisz ha nincs az embernek célja, az élete is értelmetlen. Ez adott erőt ahhoz, hogy minden felmerülő akadályt legyőzzek.

–  Ezek szerint érezted, és ezért elhatároztad, hogy miután megvan a diploma, tovább kell lépned, mert nagyobb tettekre vagy elhívatott?  Hogy akartad ezt az elképzelésedet megvalósítani? Milyen akadálykellett még  a cél elérése érdekében elhárítanod?

– Az országhatárok nem változtak, de Kárpátalját tömegesen lepték el az idegenek. Ungvár, Munkács Beregszász tele lett ukránokkal, oroszokkal, és más, főként oroszul beszélő emberekkel, akik ezrével jöttek erre a területre. A városok nem tűntek el a térképről csak a lakosság nemzetiségi összetétele módosult. Városaink, nagyobb településeink eloroszosodtak, elukránosodtak. Ungvár, Munkács megszűnt magyar város lenni, és lassan Beregszász is, ahol egykor kimondottan csak magyar szót lehetet hallani.  Nem voltak magyar értékek, csak lózungok. Olyanok, hogy már-már itt a kommunizmus, és általános lesz a jólét, miközben üresek voltak az üzletek.  Így nem csoda, hogy odavágytam, ahol magyar lehettem, vagyis Magyarországra. És egyre erősebben. Itt, vagyis a nagy Szovjetunióban, hisz Kárpátalja is része volt ennek a mamutbirodalomnak, nem volt távlati célom még annak ellenére sem, hogy Moszkvában voltam rezidens, majd Kijev egyik leglátogatottabb kórházában dolgoztam 2-3 évig, nagyon sokat, szinte éjjel-nappal. Sok-sok magyar ember életében jelentettek fordulópontot a 70-és, 80-as évek. A magyarok, és családtagjaik egy idegen állam másodrendű polgárai lettek. Másként, mint 1944-ben, de ismét az anyanyelv és a magyar identitás elveszítésének veszélyével. Én úgy döntöttem, hogy nem akarok oroszokkal és ukránokkal együtt élni. Magyarország volt a cél! Nem akartam én is Linner professzor kálváriáját átélni, akit grófi származása, polgári külseje és szokásai miatt, és azért váltották le vezetői pozíciójából, mert magyar. Ezt nem is közölték vele, amikor beteg volt. Popovics doktor, a helyettese, ezt elhallgatta, mert nem akart neki fájdalmat okozni. Úgy halt meg, hogy nem tudta leváltásának történetét.  Eszem ágában sem volt a szláv többséggel asszimilálódni, és ezért is döntöttem úgy, ahogy döntöttem.

– Édesapád akkor már az ukrán parlament képviselője volt. Biztos nem maradhatott volna meg állásában, ha te Magyarországra távozol, mert az úgymond sérti Ukrajna érdekeit. Igaz?

– Én már 83-ben, szüleim tudta nélkül, megnősültem. Édesapám sokáig nem engedett ki. Nemcsak képviselő, hanem a kommunista párt tagja is volt. Tartott  attól, hogy baja lesz, ha én „emigrálok. Úgy hogy három évig nem léptem, de aztán meguntam. Azt mondtam, csináljon amit akar, határolódjon el tőlem, vagy tagadjon ki, de én nem maradok! Rebellis voltam a családban is. Nehéz időszak volt, nagyon megromlott a viszonyom apámmal. A bátyám simulékonyabb volt, mint én. Apám nagyon nem szerette, ha antikommunista nézeteimet hangoztattam. Nagyon megharagudott rám például, amikor azt mondtam neki, hogy Lenin, akárcsak Sztálin, gazember volt, és gazemberi módszerekkel nem lehet egy országot igazgatni, vagy legalább is sokáig nem, és ezért a kommunizmus napjai így vagy amúgy meg vannak számlálva. Attól még jobban tartott, hogy nem teszek lakatot a számra, és ezt nyilvánosan is hangoztatni fogom. Szegény anyám… Egyszer véletlenül, ukrán zászlóval felmosta a padlót, aztán kiterítette a kerítésre száradni. Jöttem haza, s ezt látom. Berohantam, s azt mondtam: „Rögtön vegyétek le, ezért börtön jár!

– Hogyan sikerült Magyarországra jönnöd? Minden áttelepült magyar a hátán cipelte terhét. Gondolom, te is!

– Igen… Az országhatárokat nem csak szimbólumokkal, zászlókkal védik. A kárpátaljai múltat, az igazi történelmet nemcsak az én példámon lehet megismerni. Az anyaországba való áttelepülés is egy dráma, meg kellett harcolni érte. Sokat írtak, beszéltek róla. Én könnyebb helyzetben voltam, mert Kijevben intéztem az áttelepülést, ott adtam be a kérelmemet. S ott nem volt olyan kényes a bürokrácia, mint Kárpátalján, ahol évekig vizsgálták egy-egy „disszidensnek az „ügyét. Itt meg akkoriban sokan nem tudták, hogy Ungvár, Beregszászt vagy Munkács, hol van, és hogy Beregszász, Kelet-Párizsa, színmagyar város, és az ezeréves Magyarországnak volt a része. Szóval, befogadtak. Nem kérdezték tőlem gúnyosan, mint legtöbb honfitársamtól, hogy „mit akarsz itt te, ruszki, vagy ukrán?" Aztán már 1986-ot írtunk, és egyre többet lehetett hallani Kárpátaljáról. Itt is szerencsém volt! Kun professzorhoz kerültem a Szabolcs utcai kórházba. A professzor úr, Kun Miklós, a neves történész édesapja volt. Nem volt üres státusz az osztályon, ingyen dolgoztam egy fél évig. Mindent operáltam: epét, sérvet, mindent. 29 éves voltam, de már tapasztalt sebész. Nagy gyakorlatra tettem szert Moszkva és Kijev legjobb klinikáin is. Sebészeti osztályon kezdtem el dolgozni. Fél év után kaptam meg a státuszt. Látták, szorgalmas vagyok, így állandósítottak. Egy pár év után jelentkeztem a Városmajori Szívkórház által meghirdetett érsebészeti tanfolyamra. Elvégzése után, ott tartottak. 13 évig voltam a munkatársuk. Olyan főnökeim voltak, mint az első szívátültetést végző, Szabó Zoltán. Emlékszem, én vettem fel elsőnek