A szerződés

By Zoltan Szeman

Az egész egy baljós elnevezésű tévés vetélkedőműsorral kezdődött… A Vatikán egyre növekvő gyanakvással figyelte a show körüli furcsa eseményeket. Amikor az egyház két ügynökét is holtan találják, felkérik Michaelt, a visszavonult démon-fejvadászt, hogy vállalja el a nyomozást.

A férfi vonakodva igent mond, de fanyalogva fogadja a hírt: az ügy megoldásához kéretlen társat rendelnek mellé.

Kiderül, a pokol egyik hercege, Baal-berith tartja a kezében a szálakat. A hajsza a szökevény démon után térben és időben megkezdődik.

Ám ezzel egy olyan ismeretlen erőt ébresztenek fel, amiről az emberek még soha nem hallottak.

Egy félelmetes erő, amely méltó riválisa pokolnak és mennyországnak…

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Oct 6, 2019

Book preview

Epilógus

Prológus

Ricardo homlokán hatalmas izzadtságcseppek gyöngyöztek. Érezte a hátán, hasán lecsorgó nedvességet, és hálát adott a feleségének, amiért nem engedte el zakó nélkül. Ha csupán a kedvenc világoskék ingét viselte volna, hát biztosan kinevetik a mindenütt kiütköző nedvességfoltok miatt.

Hunyorogva pillantott fel az eredményére. A jókora képernyőn hatalmas kilences szám villogott. Már csak egy kérdés volt hátra, és ha tudja a választ: nyert!

„Ötmillió dollár! Édes Istenem, segíts! Ennyiből új házat veszek, megnyithatom a saját kis pékségemet, a fiainkat egyetemre küldhetem… Uram, most nézz le rám, ne fordítsd el tőlem az arcod a gyarlóságom miatt! Nem magamért teszem!" – vetett gyorsan keresztet.

A nézőközönségnek tetszhetett a mozdulat, mert hangos tapssal, füttyel jutalmazta. Ricardo csupán az emberek körvonalait látta a reflektorok fényében. Biztatóan feltartotta a hüvelykujját a rá szegeződő legközelebbi kamerának, remélve, a családja és a barátai látják majd.

Mr. Smiler nevéhez híven elmosolyodott. A jó kiállású, elegáns műsorvezető szürke szeme gunyoros vidámsággal csillant.

– Nos, Ricardo, készen áll az utolsó, mindent eldöntő kérdésre? Ha helyes választ ad, ötmillió üti a markát! De ha nem… a lelke az ördögé lesz!

A közönség ismét felujjongott, a kör alakú pódium szélén a falatnyi bikinibe öltözött, ördögszarvat, farkat viselő fiatal nők megriszálták magukat.

A mexikói származású férfi a táncoló lányokra pillantott és ismét elcsodálkozott azon, mennyire jól sikerült a maszkmestereknek vörös bőrű női ördögökké változtatni őket.

– Felkészültem, jöhet a kérdés!

– Ez a beszéd! Bátraké a szerencse! – kiáltott fel lelkesen Mr. Smiler. – Tehát a kérdés… – hallgatott el két másodpercre a műsorvezető. – Kivel csalja meg magát a felesége?

Döbbent csend után a nézőtérről meglepett kiáltások, gúnyos nevetések és füttyök szálltak az emelt pódiumon ücsörgő Ricardo felé. A férfi kreolos bőre hamuszínűvé változott és kimeredt szemmel, levegő után kapkodva bámult Mr. Smilerre.

– Ez… Ez csak valami rossz vicc, ugye?

– Nem, Ricardo, ez bizony a rideg valóság.

– Lehetetlen! Az én Mariám soha nem tenne ilyet! – hördült fel a játékos.

– Az élet néha kegyetlen, barátom. Nézze, mivel a közönség kedveli magát, és mi tagadás, nekem is nagyon szimpatikus, hát segítünk egy kicsit. Segítsünk Ricardónak? – fordult a kérdéssel a nézőkhöz.

Az egyetértő ordításokat, tapsot hallva a műsorvezető kegyesen intett.

– Rendben! Íme a négy lehetséges szerető!

A középen elhelyezett embermagas LED képernyőre négy kifejezés kúszott fel. Ricardo szájában megkeseredett a nyál, amint maga elé képzelte a férfiakat. Mr. Smiler megigazította keret nélküli szemüvegét és elgondolkodva hátradőlt.

– Vajon ki lehet az? A főnök az irodából? Egy barát? Esetleg az autószerelő? Vagy talán valamelyik szomszéd? Válasszon, kedves Ricardo!

A közönség bekiabálásokkal fűszerezte Ricardo mélységes zavarát.

– A jóbarát! Válaszd a jóbarátot!

– Tuti a főnök az! Mindig a főnök az!

Ricardo rémülten rázta a fejét

– Nem, ez nem lehet! Értse meg, mindegyiküket ismerem és biztos vagyok benne, hogy a feleségem soha…

A műsorvezető egy darabig hallgatta a férfi nyöszörgő, el-elfúló tiltakozását, majd, megelégelve a szerencsétlenkedést, nyersen közbeszólt.

– Nehéz magával, de tudja, mit? Adok még egy kis segítséget! – biccentett valamerre a színfalak mögé. A lista eltűnt a képernyőről, helyette olcsó, jellegtelen szállodai szoba képe jelent meg. A behúzott kopott függönyön át beszivárgó fény félhomályossá varázsolta a helyiséget. A feldúlt ágyon egy pár szeretkezett, arcukat és a kényesebb részleteket gondosan kikockázták. A stúdiót kéjes nyögések, apró sikolyok töltötték meg.

Ricardo megigézetten bámulta a jelenetet. Ugyan kitakarták a felvételen szereplőket, de amikor megpillantotta a hanyatt fekvő nő combján az anyajegyet, elfacsarodott a szíve. Mariának pontosan ott és olyan anyajegye volt, mint a képernyőn vonagló alaknak.

A nézők felhörrentek.

– Ricardo, várom a válaszát! – figyelmeztette a műsorvezető előrehajolva a játékost. – Nem ülhetünk itt a végtelenségig.

A férfi agyában sebesen száguldoztak a gondolatok.

„Ezt nem tehetik! Ez magánügy, ez rágalmazás! Ez csak valami trükk!"

Hiába tiltakozott ellene, egyre inkább érezte, a felvételen szeretkező nő Maria, a felesége. Hónapok óta érezte, hogy valami nincs rendben közöttük, de mindeddig csupán a túl sok munkát, a fáradtságot és az egyre romló anyagi helyzetüket okolta érte. Tévedett. Igyekezett a kéjesen hörgő pasasra koncentrálni, és kitalálni, ki lehet. Azonban a férfi testalkata csupán Pablót, a pohos autószerelőt zárta ki, akihez mindketten hordták a kocsijukat. Zihálva, homlokát törölgetve nyögte:

– Vegyük le az autószerelőt.

– Helyes, vegyük le őt!

A szeretkező pár képe megdermedt és a foglalkozások kurtított listája ismét megjelent.

Ricardo dühe egyre nőtt, ahogy a kimerevített képet bámulta.

„Ha nyerek, elbeszélgetek azzal a kis kurvával! Kirúgom a francba, egy centet sem lát a pénzből!"

– Vegyük le a főnököt is!

– Biztos benne? – kérdezte Mr. Smiler komoly arccal. – Tényleg ezt akarja?

– Igen. A főnök sokkal alacsonyabb, mint ez a pacák.

– Ám legyen. Ketten maradtak hát a listán. Hogyan tovább, Ricardo?

A játékos úgy érezte, elfogyott körülötte a levegő. Megtörölte kicserepesedő ajkait, majd rövid habozás után rekedten megszólalt:

– Egyik közvetlen szomszédunk sem néz ki így…

– Tehát levegyük?

– Igen – felelte Ricardo elbizonytalanodva.

– Helyes! Tehát a maradt a jóbarát! Lássuk, vajon gazdagabb lesz-e valaki ma este ötmillió dollárral, vagy a lelke a pokolra jut?

A közönség felujjongott, az ördöglányok körbetáncolták a pódiumot. Amikor a ricsaj kicsit csillapodott, Mr. Smiler a képernyő felé fordult. A rejtett kamerás felvétel ismét elindult. Ricardo zakatoló szíve kis híján megállt, amikor a harmadik alak is csatlakozott a párhoz. A meztelen férfi – az intimebb helyeken kitakarva – a nő fejéhez térdelt, és a digitális torzítás ellenére is, a mozgásból pontosan tudható volt, mi történik.

Ricardo olyan fájdalmasan hörrent fel, mint akinek kést döftek a mellkasába, de a hangja elveszett a nézők tombolásában. A műsorvezető széles mosollyal ingatta a fejét, majd szánakozó arcot vágva a játékosra nézett.

– Őszintén sajnálom, Ricardo, de amint látja, a tippje nem jött be. Meg kellett volna állnia a második után. Köszönöm, hogy eljött és velünk játszott! – Majd a kamerák felé fordult és immár mosolyogva, széles gesztusokkal a tévénézőkhöz szólt: – Habár ma esti játékosunk nem nyert ötmillió dollárt, de mégis gazdagabban távozik, hiszen megtudta tőlünk az igazságot! Mára búcsúzunk, de ne feledjék, jövő héten ugyanekkor, ugyanitt!

A színpadról világtalanként lebotorkáló férfit egy hallgatag, nagydarab biztonsági őr a vendégöltöző felé irányította.

– Mr. Smiler szeretne magával beszélni.

– Miért? – kérdezte fásultan Ricardo.

– Nem tudom – vont vállat a fekete pólós izomhegy. – Csak annyit mondott, kísérjem oda.

Elhaladtak a két viháncolva összesúgó ördöglány mellett, és a leszerepelt játékos fejében ismét átfutott a gondolat a maszkmesterek kiváló munkájáról. A lányoknak még a szeme is vöröses fényben izzott.

„Biztosan valami kontaktlencse. De végül is, teljesen mindegy" – gondolta Ricardo. Elfogta a kísértés, hogy megkérdezze valamelyik lányt, nem lenne-e kedve egy italhoz, de gyorsan elhessegette a kísértést. Melyik csinos nő akarna egy negyvenes, ifjúi délcegségét már rég maga mögött tudó, csóró fazonnal iszogatni? Meg, amúgy is: csak azért, mert Maria egy ribanc, attól még neki lehet annyi gerince, hogy nem rángatja be az ágyába az első nőt, akivel összefut.

Sóhajtva nyitott be az öltözőbe. A tükrös asztal feletti fények égtek csupán, sötét árnyak ülték meg a sarkokat, enyhén kísérteties hangulatot árasztva. A műsorvezető az egyik öblös karosszékben üldögélve várt rá. Markáns arca félig a homályba veszett. Ricardo kicsit elcsodálkozott, hogyan ért ide a férfi hamarabb, mint ő, de gondolatban erre is csak legyintett. Mindegy…

– Ricardo, kérem, foglaljon helyet! – intett Mr. Smiler a másik fotelre. Ezúttal nem mosolygott, komoly tekintettel nézett a letottyanó játékosra.

– Mit akar? Nem alázott még meg eléggé?

– Nem ezért jöttem, éppen ellenkezőleg. Fájdalomdíj gyanánt szeretnék felajánlani százezer dollárt. Tudom, nem ötmillió, de a semminél több.

Ricardo habozva nyúlt a felé nyújtott csekkért.

– Ez nem volt szép magától…

– A felvételre gondol? Nem, valóban nem volt az, de a showbiznisz már csak ilyen – kelt fel Smiler.

– Várjon! Láthatnám az eredeti felvételeket? Kitakarás nélkül.

A műsorvezető már az ajtó kilincsére tett kézzel megtorpant.

– Tényleg látni szeretné?

Ricardo eltűnődött, majd keserűen megrázta a fejét.

– Nem. Igaza van, jobb, ha nem nézem meg.

– Ha gondolja, maradjon még pár percet, amíg kicsit összeszedi magát. Jó éjt, Ricardo!

Hosszú percekig ücsörgött és nem tudta eldönteni, mihez kezdjen. Az eddigi élete romokban hevert. Hazamenni nem akart, de nem látta sok értelmét céltalanul bolyongani sem a szombat esti utcákon.

„Hazamegyek. Talán kiderül, hogy az egész csak egy baromi rossz vicc volt, és akkor beperelhetem a stúdiót."

Nehézkesen feltápászkodott, elindult, hogy elhagyja az öltözőt. Az ajtóhoz érve meghökkenve engedte fel a kilincset: zárva volt. Megpróbálta még egyszer, de nem járt több sikerrel. Bosszúsan kopogott.

– Hé, valaki! Engedjenek ki! Valami idióta rám zárta az ajtót!

Nem kapott választ, hát dörömbölni kezdett.

– Halló! Ne szórakozzanak már velem!

Az öltözőasztalka fényei hirtelen vibrálni kezdtek, majd egy utolsó villanással kialudtak. A szoba sötétségbe borult.

Ricardo lassan növekvő rémülettel az ajtó mellett látott villanykapcsoló felé tapogatózott. Amikor ujjai ráleltek a műanyaglapra, sietve billentette át, de a kattanást nem követte fényár.

– Mi a jó büdös…

Hirtelen elfogta az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy nincs egyedül a helyiségben. Mintha valaki vagy valami puha léptekkel közeledne felé.

Eszeveszett dörömbölésbe kezdett, ütötte, rúgta az ajtót, közben torkaszakadtából ordított. Rémült kiáltásai pánikszerű nyüszítéssé halkultak, amikor megérezte a jeges ujjakat a nyakán…

A biztonsági őr meglepett pillantást vetett az öltözőből kilépő Ricardóra. Smiler a távozásakor meghagyta neki, hogy ha tíz percen belül nem jön ki, ragadja grabancon és hajítsa ki a stúdió épületéből. Erre szerencsére nem került sor, a vesztes játékos szokatlanul nyugodt, hűvös arccal jelent meg az ajtóban. Hideg, sötét tekintettel végigmérte a biztonsági embert. Az izmos őr megborzongott a pillantástól.

– Jól érzi magát, Mr. Sanchez?

– Igen, köszönöm! Remekül vagyok. Hívna nekem egy taxit?

– Hogyne, máris – kotorta elő az őr a telefonját, miközben a kijárat felé induló férfi nyomába szegődött.

Miközben a taxitársaság diszpécserével beszélt, tekintete Ricardót pásztázta. Valami megváltozott a férfiban, de nem tudott rájönni, hogy mi.

„Amikor az öltözőhöz kísértem, a pasas szinte rogyadozott, alig vonszolta magát. Most meg egyenes derékkal, olyan fensőbbséges nyugalommal vonul, mintha övé volna fél Manhattan."

A stúdió hátsó kijárata elé gördülő sárga kocsi éppen időben érkezett. A biztonsági ember figyelte a taxiba szálló alakot, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a jármű hátsó lámpái belevesztek a szombat esti forgalomba.

***

Első rész

A rekkenő júliusi hőségben szinte remegett a levegő a búza- és kukoricaföldek felett. A vakítóan kék égbolton nyoma sem volt árnyékot adó bárányfelhőknek, csak valahol messze, az északi horizont közelében úszott néhány szürkehasú pamacs. Rovarok kórusa ciripelt megunhatatlan, monoton zajjal és szinte bántotta Michael fülét.

A férfi a jellegzetes déli farmháza előtt kókadozó terebélyes vén fa árnyékában hajolt az öreg Ford motorja fölé. Olajtól, zsírtól csúszós kezét olykor a szakadt farmerébe törölte, hogy a következő mozdulattal letörölje arcáról az izzadtságot. Szürke „Yale" feliratú pólóján jókora nedves foltok virítottak.

Szerszám koppant, káromkodás csendült a nyári délutánban. Néha-néha fütyörészett is egy-két strófát. A közeledő jármű hangjára azonban abbahagyta a munkát, és kissé merev derékkal a bekötőút felé fordult. A FedEx fehér furgonja porfelhőt verve maga után gördült be az udvarra. Sötét bőrű, vigyori férfi pattant ki a kocsiból.

– Helló, Mike! Kitalálod miért jöttem?

– Joe, mondták már neked, hogy ne legyél túl sokat a napon, mert az agyadra mehet a hőség?

– Eh, ugyan! Nézz már rám! Én még mindig csak barnulok, mikor te már rég olyan ropogósra sültél, mint a malac a sütőben – legyintett a küldönc, miközben a raktérben kotorászott. – Na, meg is van! Expressz! Itt írd alá!

Michael forgatta a lapos, könyvméretű, tipikus FedEx-es dobozt. A feladó címe és neve semmit sem mondott számára.

– Biztos az enyém? Nem ismerem a küldőt.

– A te neved áll rajta – vont vállat Joe. – Nehogy azt mondd, nem veszed át, mert pisztolyt rántok! Tudod, öreg, ez itt Texas, és mi helyiek nem szeretjük a nekünk ellentmondó idegeneket.

– Menj a fenébe! – vigyorodott el Michael. Bizonytalan mozdulattal beletúrt szénaboglyaszerű szőkésbarna hajába, de tekintete továbbra is a csomagocskát vizsgálta. – Nekem is van puskám, ezzel nem ijesztesz meg! Oké, add ide! – nyúlt a kiszállítóívért.

– Kösz, haver! Megspóroltál nekem egy halom papírmunkát! – mászott vissza a futár a furgonba. – Szép napot neked!

A kocsi nagy ívű kanyart véve elporzott. Michael követte egy darabig a tekintetével, majd ismét a csomagra pillantott. Komótosan beballagott a házba és letette a konyhaasztalra. A csaphoz lépett, jól-rosszul lemosta a kezéről a gépolajat, majd óvatosan, mint aki fél, hogy a küldemény tartalma kiugrik a dobozból, kibontotta. Az asztalra hulló boríték láttán elfintorodott. Az egymást keresztező kulcsos logó túlságosan ismerős volt a számára, bár már évek óta nem kapott semmit a Vatikántól. Utoljára négy esztendeje látta ezt a címert, amikor nyugállományba vonult, és hivatalosan is elfogadták a felmondását. No, nem mintha Michael olyan öreg lett volna a maga harmincöt évével. Ám tizenkét esztendő alatt, amit a Vatikán szolgálatában töltött, annyi mindent látott, hogy annak csupán töredéke az őrületbe kergetett volna egy átlagos embert. Igaz, az első év után őt is csupán egy hajszál választotta el az elmegyógyintézettől. Szerencséjére sikerült összeszednie magát, így még bő tíz évig bírta, de nem tovább.

„Mi a franc? Mit akarnak tőlem? Remélem, csak azt közlik, hogy emelik a járulékomat" – gondolta.

Feltépte a borítékot és abból egyetlen, névjegykártya méretű papírdarabot rázott ki a tenyerébe. Csodálkozva pislogott a cetlire nyomtatott telefonszámra, majd dühös mordulással az asztalra dobta az üzenetet.

– Már nem dolgozom nektek! Bocs! Keressetek más bolondot! – szögezte le inkább csak önmagának. Kimarkolt a hűtőből egy doboz sört, és kiballagott az árnyékos tornácra. Elhelyezkedett a jól megszokott hintaszékében és közben eszébe jutott, milyen tipikusan B-kategóriás filmbe illő az egész szituáció. Lassan kortyolgatta a hideg, kesernyés italt, de a papiros nem hagyta nyugodni. Mindazok ellenére, hogy néha rémálmoktól gyötörve riadt fel az éjszaka közepén, valahol hiányzott neki a régi munkája. Nem volt semmi baja a farmerélettel, ennek is megvolt a maga bája, de a napjai egyhangúan teltek. A legnagyobb izgalmat a csütörtök esti profi rögbimeccs-közvetítések jelentették, és legfeljebb akkor emelkedett meg az adrenalinszintje, amikor nagy ritkán megpillantott egy-egy tovakúszó csörgőkígyót.

Bosszankodva vette tudomásul, elfogyott a söre, hát visszatért a konyhába a következő dobozért. Pillanatig habozott, majd felkapta a cetlit is, és visszatért a tornácra. Ismét letelepedett, majd előhalászta a mobilját és akkurátusan beütögette a számot.

Hosszas csengetés után öreges, sipítozó hang felelt a hívásra.

Michael halványan elmosolyodott, majd ugyanazon a nyelven válaszolt. A mandarin tudása kicsit berozsdásodott ugyan, de a vonal túlsó végén így is értették.

– Wong mosoda…

A mosoda említése régi emlékeket ébresztett fel a férfiban.

– Michael vagyok.

A pillanatnyi csendet gyorsan pergő kérdés törte meg.

– Tisztíttatni szeretne?

– Igen, egy nagyon különleges öltönyről lenne szó.

– Várjon, kapcsolom a menedzsert. Ő foglalkozik a speciális megrendelésekkel. Kis türelmet…

Újabb csend a vonalban. Halk kattanások, rövid statikus zúgás után erőteljes férfihang csendült fel a készülékben.

– Halló!

– Itt Michael.

– Várjon… Igen, rendben. Rövid leszek, mert telefonon nem mondhatok túl sokat. A jelentések növekvő számú gyanús eseményről számolnak be, és ennek kivizsgálására szeretnénk magát visszahívni aktív szolgálatba. Vállalja?

– Álljunk meg egy baráti szóra! Miféle aktivitás? Hol? Mennyire növekvő? Miért én? Biztos vannak más ügynökeik is, vagy tévedek?

– Túl sokat kérdez, de amire tudok, válaszolok. Emlékszik még Svédországra?

Michael megborzongott. Igen, nagyon is az agyába égett az szegény kislánynak és testvérének ügye. Egyike volt azon küldetéseinek, amelyek miatt végül beadta a felmondását.

– Igen, kristálytisztán.

– Nos, a jelenlegi helyzet legalább ilyen súlyos, ha nem rosszabb.

– Csessze meg… – nyelt nagyot Michael. – Hol van a többi emberük?

– Két ügynököt rendeltünk ki. Az egyik eltűnt, a másikat a Los Angeles folyóból halászták ki alig két napja. Van még kérdése?

– Hát ez parádés! Feltételezve, hogy elvállalom: mit kapok érte? Ugye nem kell mondanom, hogy szabadúszóként többet kérek, mint amikor alkalmazott voltam.

– A mohóság bűn, fiam…

„Szóval te is csak egy pap vagy, fiacskám! Ráadásul nem a legokosabbak közül való, ha ilyen könnyen elárulod magad" – vigyorgott magában Michael, majd tettetett, színpadias hangon válaszolt.

– Meglehet, de nekem idekint a rideg világban egyedül kell szembenéznem mindennel, míg magukat eteti, itatja az egyház. Tudja maga, mibe kerül az élet a templom falain túl?

– Rendben, mekkora összegre gondolt?

– Mi lenne, ha megdupláznák a havi apanázsomat? Annyival kibékülnék.

Döbbent csend fogadta a pofátlan kérést, majd a pap nagyot fújt.

– Rendben. A részletekről majd a társa tájékoztatja.

Michael kis híján elejtette a telefont, két okból is. Az egyik, hogy a kapcsolattartó túl könnyen belement az alkuba. Ez pedig egyértelműen jelezte, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint azt a szűkszavú magyarázat sejtetni engedte. A másik, a társ. Mindig egyedül dolgozott, és nem is akart ezzel a szokással szakítani.

– Miféle társ? Én nem…

– Nem engedhetjük egyedül erre az akcióra, túl veszélyes. Ketten már az életüket adták az ügyért, nincs szükség további áldozatokra.

– Jaj, ne jöjjön nekem ezzel a farizeus dumával! – horkant fel Michael. – Kit akasztanak a nyakamba?

– Holnap reggel meglátja. Kilenc körül ér oda magához.

– Hé, még nem mondtam igent!

– Visszakozik? Fél talán? Vagy attól tart, hogy valamelyik fiatalabb ügynök lekörözi?

– Egy francot! Csak nem akarok holmi a tengerészgyalogosoktól frissen lelécelt zöldfülűt pesztrálni, aki alig várja, hogy tárat cserélhessen! Hogy aztán az első megszállott látványától maga alá rondítson, és még őt is nekem kelljen megmentenem…

– Michael, elég! Vállalja vagy sem?

– Oké, de a költségekre is kell pénz. Nem fogom a saját szakállamra finanszírozni az egész cirkuszt!

– Ez egyértelmű. A társát ellátjuk a megfelelő forrásokkal, hitelkártyákkal, személyazonosítóval, mindennel, amire szükségük lehet. Sok sikert!

Michael dühösen csapta le a telefont a tornác asztalkájára. Nem tetszett neki ez az egész, de már nem visszakozhatott.

Óvatosan félrehajtotta a friss hótól rogyadozó fenyőágat és a tisztáson álló kunyhót figyelte. A kéményből bodorodó füstön kívül semmi mozgást nem látott, még a szél sem zúgott az erdő fái között. Levette válláról a duplacsövű vadászpuskát, és közben bosszankodott, hogy egy ilyen vacak, két lövedékes fegyverre kell bíznia az életét. A Glock ugyan ott lapult az övében, de mire a pulóver és a vastag dzseki alól előkaparná a pisztolyt, már biztosan késő lenne…

A hóban két pár apró lábnyom húzódott egészen a farönkökből épült házikó ajtajáig. A nyomok ott véget értek, tehát mindketten bent voltak még. Bodorodó lélegzettel markolta meg a puskát és gyors fohászt mormolva megindult. Nem volt értelme rejtőzni, az a „dolog" biztosan tudta, hogy jön. Átkergette fél Svédországon és tudhatta, hogy nem adja fel. Nem adhatja fel. Nem úgy, mint a pap.

Vasin atya egyike volt a Vatikán legrutinosabb ördögűzőinek, de sok órás próbálkozás után sem járt eredménnyel. Még annyira sem, hogy a pokol katonája legalább megmutassa magát nekik. Pihenőt kellett tartaniuk, és az a rohadék közben meglépett a szobából. Az atya sápadtan meredt Michaelre