A titok: Odalent III/2.

By Gabriel Wolf

A titok („Odalent” sci-fi sorozat III/2.)

Ez a második rész a titkok és a kérdések epizódja:
Kik azok a vakok? Vajon tényleg azok? Vagy valamiért szándékosan nem néznek mások szemébe? Továbbá miért nem értik a viccet?
A dolgozók miért nem mernek lelépni a felfestett vonalakról? És a katonáknak miért nem árt az, ha három méterre állnak a vonaltól, ahol elvileg már életveszélyes? Kit védenek valójában a katonák? Kik a vegyvédelmi ruhás, botos emberek?
Miért szakad meg a kék vonal az egyik folyosó végén? Mi lehet az ottani ajtó mögött? Miért van forróság a másik folyosó végén, ahol a vörös vonalat fekete keresztezi? Ezeken a helyeken valóban csak kivetített, nemlétező ajtók lennének? Mi lehet a túloldalukon? Hová tűnt az eldobott, soha földet nem ért ceruza?
Ki vagy mi ellenőrzi, hogy lelép-e valaki a vonalról? Valóban él egy embereknél magasabb értelemmel bíró lény a bunker alatt, aki ölni is képes, ha valaki szabályt szeg?
Miért van Thomasnak és Katnek gyanúsan kevés emléke a kinti világról? Mióta vannak egyáltalán a bázison? Mi történt a nagyszüleikkel?
Hová lett az utolsó szem gyógyszer a tartórekeszből, amit Tom elrejtett, ahelyett, hogy bevette volna?
Miért viselkedik úgy Tom anyja, mintha mi sem történt volna?
Kat életben van még? A tanteremben ülő lány vajon ugyanaz a személy, mint akit Tom Katként ismert és szeretett?
Valóban véget ért odafent a civilizáció? Milyen célból hozták létre a bunkert? Valóban csak egy kutatóbázis? Ha igen, akkor mi után kutatnak igazából?

Mi lehet a válasz erre a rengeteg kérdésre és titokra?
Vagy lehet, hogy valójában csak egyetlen titok létezik, ami egymagában választ ad az összes fenti kérdésre?

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Aug 16, 2022
• ISBN: 9781924390750

Book preview

Copyright

Írta:

©2018 Gabriel Wolf

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztette:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 1.4

Utolsó módosítás: 2022.08.16.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

A titok („Odalent" sci-fi sorozat III/2.)

Ez a második rész a titkok és a kérdések epizódja:

Kik azok a vakok? Vajon tényleg azok? Vagy valamiért szándékosan nem néznek mások szemébe? Továbbá miért nem értik a viccet?

A dolgozók miért nem mernek lelépni a felfestett vonalakról? És a katonáknak miért nem árt az, ha három méterre állnak a vonaltól, ahol elvileg már életveszélyes? Kit védenek valójában a katonák? Kik a vegyvédelmi ruhás, botos emberek?

Miért szakad meg a kék vonal az egyik folyosó végén? Mi lehet az ottani ajtó mögött? Miért van forróság a másik folyosó végén, ahol a vörös vonalat fekete keresztezi? Ezeken a helyeken valóban csak kivetített, nemlétező ajtók lennének? Mi lehet a túloldalukon? Hová tűnt az eldobott, soha földet nem ért ceruza?

Ki vagy mi ellenőrzi, hogy lelép-e valaki a vonalról? Valóban él egy embereknél magasabb értelemmel bíró lény a bunker alatt, aki ölni is képes, ha valaki szabályt szeg?

Miért van Thomasnak és Katnek gyanúsan kevés emléke a kinti világról? Mióta vannak egyáltalán a bázison? Mi történt a nagyszüleikkel?

Hová lett az utolsó szem gyógyszer a tartórekeszből, amit Tom elrejtett, ahelyett, hogy bevette volna?

Miért viselkedik úgy Tom anyja, mintha mi sem történt volna?

Kat életben van még? A tanteremben ülő lány vajon ugyanaz a személy, mint akit Tom Katként ismert és szeretett?

Valóban véget ért odafent a civilizáció? Milyen célból hozták létre a bunkert? Valóban csak egy kutatóbázis? Ha igen, akkor mi után kutatnak igazából?

Mi lehet a válasz erre a rengeteg kérdésre és titokra?

Vagy lehet, hogy valójában csak egyetlen titok létezik, ami egymagában választ ad az összes fenti kérdésre?

Tartalom

A titok

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Első fejezet: Több a semminél

Második fejezet: Kék

Harmadik fejezet: Bizonyítás

Negyedik fejezet: A keresés

Ötödik fejezet: Lépni kell

Hatodik fejezet: Az első lépés

Hetedik fejezet: Likvidálás

Nyolcadik fejezet: Labirintus

Kilencedik fejezet: Odaát

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Első fejezet: Több a semminél

– Kat?! – kérdeztem döbbenten, ahogy beléptem a tanulószobába.

A lány ugyanis ott ült a helyén, ahogy minden más ezt megelőző napon is... Legalábbis, amikor még bejárt tanulni, és nem volt „beteg". De vajon tényleg ő az?

– Á, Mr. Meier, ha nem tévedek – köszöntött Joel a maga hülye módján. Mr. Brown sosem mondott olyanokat, hogy például „Jó reggelt!". Mindig csak úgy tett, mintha kimondaná... odavetett valami ahhoz hasonlót, de valójában nem köszönt. Most viszont nem foglalkoztam vele és az irritáló szokásaival, így válaszra sem méltattam.

– Kat? – ismételtem. – Megismersz? – A lány értetlenül nézett rám, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert az jár a fejében, hogy „Miért ne ismernélek meg, Tom? vagy azért, mert azt készül mondani: „Mit akarsz tőlem, te karvalyorrú kretén? Most látlak életemben először!... És remélem, utoljára!.

– Mr. Meier, megtenné, hogy helyet foglal végre? Ez itt nem az udvarolgatás helye és ideje. Miss Donovan majd beszélget magával tanítás után, ha úgy tartja kedve.

Most legszívesebben fejbe vertem volna Joelt valamivel, olyan rohadtul idegesített. Nem igaz, hogy nem kérdezhetek rá nyíltan, hogy Kat emlékszik-e az elmúlt két hétre, vagy sem! Lázasan pörgött az agyam, mint egy túlmelegedett, kiszáradt motor a sivatagban. Azon töprengtem, vajon létezik-e olyan kérdés, ami alapján Joel nem gyanítja majd, hogy többet tudok a kelleténél, ám Kat mégis levonhatja belőle azt, amit kell.

Erősen koncentráltam, hogy kitaláljak valami frappáns kérdést, de a hülye filmekkel ellentétben, nekem emiatt nem kezdtek mindenféle világító virtuális számok, egyenletek és egyiptomi hieroglifák röpködni a fejem körül, hogy aztán egyetlen zseniális képletté álljanak össze, amivel a szupergyerek megoldja a világ legnagyobb rejtélyét.

Így hát odasomfordáltam a székemhez, és leültem. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Hiányérzetem volt.

– Tanár úr! – szólaltam meg. – Otthon hagytam a könyveimet! – Hát persze, hogy otthon maradtak! Le sem kellett volna így ülnöm... Már kezdtem is tápászkodni. – Visszamegyek értük a kabinunkba, jó?

– Az ráér, Thomas – mosolygott Mr. Brown a szokásos kimért, szeretetlen módján úgy, hogy közben a szemembe sem nézett. – Majd szünetben elmész értük, fiam. Most úgyis csak azt fogom elmondani, hogy milyen tantárgyakat tanulunk, és milyen anyagokat veszünk majd át itt-tartózkodásotok két hete alatt.

„Jézus! – kiáltottam magamban. „Ez most tényleg elölről akarja kezdeni az egészet?! Itt tényleg mindenki megőrült! Nemcsak anya, de valamiért a tanár is úgy veszi, hogy újraindult ugyanaz a két hét. Megint itt vagyunk az elején? De hisz már elsőre is utáltam ezeket a tanítási napokat! Az anyagot meg halálra untam! Most csináljam végig még egyszer? Ebbe tényleg bele fogok hülyülni!

Joel el is kezdett egyből magyarázni. Az érintőtáblát taperolva végigmutogatta, hogy miket fogunk átvenni az elkövetkezendő hetekben. – Amiket már átvettünk egyszer! – Kat látszólag kissé unottan, de azért odafigyelt. Úgy tűnt, őt nem zavarja, hogy már másodszor kell ugyanazt a szart elviselnünk, mintha csak megbuktunk volna, és éppen évet ismételnénk.

Ekkor azonban mégis eszembe jutott egy zseniális ötlet. Na jó, ha világító képletek nem is kezdtek repkedni a fejem körül, mint a tenyérbemászó zsenigyerekeknek a filmekben, de azért vannak ötleteim. Nem akarok beképzeltnek tűnni, de azért vannak.

Ha könyveket nem is hoztam magammal, papír és írószer szerencsére azért volt a pad tetején. Letéptem egy cetlit az odarögzített jegyzettömbről, és sietve a következőket kezdtem firkálni rá:

„Kat, tényleg nem ismersz meg? Komolyan kérdem! Kérlek, őszintén felelj! Emlékszel rám?"

Amikor Joel egy pillanatra nem figyelt, átadtam a lánynak az összehajtott papírt.

Kat kicsit meglepettnek tűnt, de azért elvette, kihajtogatta, aztán olvasni kezdte. Figyelmesen fürkésztem közben az arcvonásait, de egyszerűen képtelenség volt leolvasni róla, hogy mit gondol!

„Kat! Esküszöm kinyírlak! – dühöngtem magamban. „Miért nem adod valami jelét, hogy tudod-e, mi a fenéről beszélek?! Legalább a legapróbbat! Még egy biccentés is elég lenne! Most szórakozol velem?! Vagy tényleg nem emlékszel? – Valóban dühös voltam rá. Ettől függetlenül meredten figyeltem, hogy válaszol-e, és hogy milyen hosszan fog írni a papírra.

Valamit körmölni kezdett! Nehéz volt megítélni, hogy mennyit. Nem tudom, talán két sort, esetleg hármat? Az soknak számít?

Ilyenkor baromi lassan tud telni az idő, ha az ember nagyon vár valamit, és őrjítően hülyének tudod érezni magad, ha ennyire próbálod apró, semmitmondó jelekből kitalálni a választ, amit valószínűleg amúgy sem lehet.

Ekkor Kat végre abbahagyta az írást, és visszanyújtotta az összehajtott papírt. Gyorsan kihajtogattam. Az sem érdekelt, hogy Joel látja-e vagy figyel-e. Magasról szartam rá! Ez állt a levélben, azaz így kezdődött:

„Igen, emlékszem rád..."

„Ez az! – ordítottam magamban örömömben. „Akkor hát nem hülyültem meeeg!! Ez nem ugyanaz a két hét! Ő is tudja, hogy itt valami nagyon nincs rendben! Csak megjátssza magát! Minden oké! Kat emlékszik! – Boldogan továbbolvastam hát a levelet:

„Igen, emlékszem rád. Láttalak már egyszer, amikor megérkeztetek anyukáddal a bázisra. Te Thomas Meier vagy, az egyetlen kiskorú rajtam kívül a bázison. De miért kérded, hogy emlékszem-e?"

Más nem állt a papíron, csak ennyi.

Csak ennyi.

Ledermedtem a sokktól, és kiejtettem a kezemből a cetlit. Lehullott a földre. Nem nyúltam érte, csak néztem, ahogy ott hever a méregdrága, zselés talpú kosaras cipőm mellett a padlón.

Aztán egy pillanattal később magamhoz térve, épp mielőtt Joel megfordult volna, és észrevehette volna, hogy levelezünk,