A szirakuzai óriás

By Száva István

A szirakuzai óriás – Arkhimédész, az ókor egyik legkiválóbb tudósa. Nevét minden iskolás gyermek ismeri, híres törvényét kívülről tudja, de vajon tudja-e, hogyan jött rá a kiváló tudós az úszó testek törvényére? Vajon tudja-e, hogyan számította ki a kör területét, a gömb, a henger és más testek köbtartalmát, hogyan találta fel a vízikígyót? És azt tudja-e, hogy Arkhimédész nemcsak tudós volt, hanem nagyszerű hadvezér, aki hazája, Szirakuza védelmére kitűnő hadigépeket talált fel és az ő vezetésével két évig védte magát a kis Szirakuza a túlerőben lévő római légiók támadásával szemben? Arkhimédész kora, az időszámításunk előtti III. század óta igen sok idő telt el. Sokat fejlődött és gazdagodott a tudomány. Ma, amikor már emberkéz alkotta űrrakéta kering a nap körül, mégis érdekesnek és izgalmasnak fogják találni olvasóink Száva István regényét a tudomány egyik ősatyjának életéről és munkásságáról.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765784

Book preview

SZÁVA ISTVÁN

A SZIRAKUZAI ÓRIÁS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-578-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Száva István jogutódja

I. NE ZAVARD A KÖREIMET!

– Vigyázz, vigyázz! Ezt odateszem közéjük – kiáltotta izgatottan Zeuxipposz, és két kis gallyacskával egy nagy, szőrös, barna hernyót egyensúlyozott a levegőben a hangyaboly felé.

Szporosz, aki eddig egy hosszú ággal igyekezett akadályt emelni a bolyból kivezető, szinte hajszálvékony ösvényen vonuló hangyák elé, most felnézett Zeuxipposzra, és óvatosan oldalt húzódott. Undorodott a csúnya, szőrös féregtől, és félt, hogy még reáesik. De Zeuxipposz ügyesen kezelte a két kis gallyat, a hernyó akárhogy is vonaglott, nem tudott szabadulni. Végül a fiú ledobta a hangyaboly közepére, egy pillanatig figyelmesen szemlélte, aztán gyorsan körülnézett, majd a Szporosz kezében levő botért nyúlt.

– Add ide, megzavarom őket egy kicsit! Kíváncsi vagyok, mit csinálnak majd vele.

Néhányszor beledöfködött az ággal a bolyba, mire a hangyák eszeveszett nyüzsgésbe kezdtek, és alig tellett belé egy-két pillanat, izgett-mozgott a boly egész teteje. A hernyó tekergett, vergődött, igyekezett minél gyorsabban lejutni, de ha valamennyire már lemászott, Zeuxipposz a két kis gallyal megint visszaemelte a boly tetejére, és a bottal újra megbökdöste a hangyabolyt. A hangyák most körülvették a hernyót, egyre sűrűbb sorokban kerítették be, szemmel láthatólag megkezdődött közöttük az élet-halálküzdelem.

A két fiú feszülten figyelt. Szporosz letérdelt és ráült a sarkára, Zeuxipposz pedig a boly fölé hajolt, kezében az ággal, állandóan készein arra, hogy tovább ingerelje a hangyákat, ha izgalmuk csillapulni látszanék. Már mozdult is volna, de Szporosz leintette:

– Hagyd! Kíváncsi vagyok, mit csinálnak.

A hernyó vonaglott, egész testével csapdosott jobbra-balra, de a hangyák csak annál elszántabban támadtak rá. Néhány perc múlva már látszott, hogy a hernyó kezd kimerülni.

– Kár, hogy ilyen szőrös – jegyezte meg Szporosz. – Ha csupasz volna, jobban lehetne látni, hogyan marnak testébe a hangyák.

– De ezt annál jobb nézni. Hogyan pusztítják el ezt a rusnya férget – válaszolta Zeuxipposz.

A küzdelem a végéhez közeledett. Ha ugyan egyáltalán küzdelemnek lehetett nevezni az apró hangyák rettenthetetlen és könyörtelen támadását, meg a hozzájuk képest óriási hernyó tehetetlen vergődését. A hernyó mozgása egyre lankadtabbá vált, végül teljesen megszűnt. Ott hevert mozdulatlanul, élettelenül a boly tetején, hasztalanul bökdöste meg Zeuxipposz még néhányszor a biztonság kedvéért.

A két fiú egy ideig még nézte a hangyák sürgéséit, aztán felállt és indult tovább.

A levegő tele volt az olajfa bódító illatával. Egy píniafenyő haragoszöld, vízszintes lombjai között a messzi távolból kicsillant a kék tenger.

Szporosz egy pillanatra megállt, elnézett a messzeségbe, majd jobbra mutatott, túl a fák koronáján:

– Arra van Szirakuza.

– Körülbelül. Talán kissé még feljebb – igazította helyre Zeuxipposz, csak azért, hogy fölényét mutassa. – Gyere, tudok itt egy jó fügefát. Nézzük meg, mi van rajta.

Tovább ment, Szporosz a nyomában. Átbújtak néhány bokor között. Szporosz khitónja beleakadt egy kaktusz tüskéjébe, kiszabadította magát és egy mandulafa lenyúló lombja mellett kiértek egy szűk ösvényre. Zeuxipposz balra fordult, de hirtelen megállt, és tüzetesein szemügyre vett egy fát a feje fölött.

– Érdekes, ezt eddig nem vettem észre. Nézd, milyen hatalmas vadkörték lógnak rajta.

– Ez igen – csettintett elismeréssel Szporosz.

– Kóstoljuk meg! – és Zeuxipposz, mint egy macska, máris felkúszott a fára. Egy jókora lendülettel elérte a legalsó ágat, onnét meg már gyerekjáték volt a többi. Odafenn egy erős ágon megvetve a lábát kiegyenesedett, nem is fogódzott, mindkét kézzel szedte az érett gyümölcsöt és hajigálta le Szporosznak. Ez aggódva nézte, és többször is figyelmeztette:

– Vigyázz, leesel!

– Ne félts te engem! – felelte Zeuxipposz fölényesen nevetve, azzal virtuskodva kúszott át a fa másik oldalára, nem tudott ellenállni néhány ingerlően mosolygó vadkörtének.

Fentről, a fa felső lombjai közül már kezdettől fogva ijedt csiripelés hallatszott, és Zeuxipposz többszöri fürkésző kémlelődés után diadalmasan kiáltott fel:

– Fészket találtam! Megnézem, mi van benne!

– Hagyd, ne bántsd!

De Zeuxipposz már úton volt felfelé, és egy-kettőre a fészekhez tornászta fel magát. A madarak kétségbeesetten csiviteltek a fészekben.

– Három kismadár van benne. Azt hiszem, pintyek. Lehozzam?

– Ne! Hagyd őket!

– Lehozom.

– Ne bántsd őket!

– Legalább egyet.

– Egyet se. Ha lehozod, estére megdöglik. Csak kínlódik szegény. Sajnálom.

– No jó, ha ilyen galambszívű vagy, hát itt hagyom.

– Nem vagyok galambszívű, csak sajnálom őket.

Zeuxipposz már ereszkedett lefelé, és egy-két pillanat múlva leugrott a földre. Leültek a halom vadkörte mellé, és nekiláttak. Szporosz közben az előbb letört ággal játszadozott. Az ág villásan kettévált, itt lenyeste, hogy mindkét szárból körülbelül egy-egy tenyérnyi maradt, leszedte a maradék leveleket, és az egészet körzőnek használva karikákat rajzolt a földre. Arra volt kíváncsi, egy karika köré hány másikat tud rajzolni úgy, hogy éppen csak érintsék a középsőt is meg egymást is. A rajz nem mindig sikerült, volt, hogy a kör beleszaladt a szomszédosba, ekkor gondosan eltörölte és újra rajzolta. Úgy belemerült, hogy egészen megfeledkezett a vadkörtéről. De ebből nem származott baj, mert Zeuxipposz annál inkább gondolt rájuk.

– No gyerünk tovább! – mondta, mikor már az utolsót is elmajszolta.

– Mindjárt, ezt még megcsinálom – felelte Szporosz szórakozottan. Éppen az utolsó kört rajzolta, a hatodikat. Ennyi fért a közbülső köré. Megpróbálta újra, még gondosabban. Ekkor is hatra sikerült.

– Gyerünk már! Mit akarsz azokkal a karikákkal?! – nógatta a pajtása.

– Ne zavarj! – bosszankodott Szporosz. Körülnézett, majd az egyik alacsonyabb fáról letört egy másik elágazó lombot, ebből is körzőt csinált, de jóval hosszabb szárakkal, hogy nagyobb körök kerüljenek ki belőle.

– Ha nem jössz, itt hagylak – türelmetlenkedett Zeuxipposz, de Szporosz már nem is felelt neki. Most az új, a nagyobb körzővel próbálta ugyanazt, mint az előbb. Az eredmény megint csak az volt: egy központi kör köré hat külsőt tudott rajzolni.

– Hát én megyek – jelentette ki Zeuxipposz, és elindult lassan, tétován, várva, hogy Szporosz majd csak utána jön. De Szporoszt más izgatta. Ha nem egyforma köröket csinál, hanem belül nagyobbat és kívül kisebbeket, vajon akkor is hat lesz-e az eredmény?

Zeuxipposz addig ment az ösvényen, amíg egy bokor el nem takarta. Onnét leskelődött hátra, de hogy Szporosz nem indult utána, végül is visszafordult.

– Hagyd már ezt a butaságot! – mondta, és lábával beletaposott a nagy karika mentén már kialakuló kisebb karikákba.

– Ne zavard a köreimet! – csattant fel Szporosz indulatosan, és félrelökte a barátját. Erre ez is megdühödött, s most már mindkét lábával törölte, taposta Szporosz rajzát.

Szporosz fejébe szállt a vér.

– Megmondtam, hogy ne zavard a köreimet! – kiáltotta és nekiugrott, öklével teljes erőből verte Zeuxipposz mellét, fejét, arcát, ahol érte. Zeuxipposz sem hagyta magát, és egy pillanat múlva már a földön hemperegtek. Zeuxipposz talán erősebb, mindenesetre vakmerőbb és elszántabb volt, de Szporoszt ezúttal olyan düh fogta el, hogy ereje megsokszorozódott. Mintha tíz ördög bújt volna belé! Ez olyan fölényt adott neki, amelyet ellenfele is megérzett, és megértette belőle, hogy most, ebben a küzdelemben ő csak a rövidebbet húzhatja. Amikor Szporosz egy pillanatra elengedte, hirtelen felugrott és elszaladt.

Szporosz is feltápászkodott, úgy ahogy leverte magáról a port, alsókarjával megtörölte az arcát, aztán, hogy a karján vérnyomot látott, végigtapogatta orrát, száját, fülét, hogy megtalálja, hol vérzik. Szakadt volt a khitónja is. Az anyja majd jól megszidja, –de most már mindegy. Elindult ő is a város felé.

Nem volt egészen biztos benne, jó úton halad-e, de amikor nemsokára feltűntek a vízvezeték boltívei, megnyugodott. Hamarosan szemébe ötlött a városfal is számtalan őrtornyával, és már pontosan tájékozódott: jobbra van Neapolisz, balra Akhradiné, ahol laknak.

Hirtelen eszébe ötlött valami. Megállt, bal tenyerét maga elé tartotta, jobb mutatóujjával belerajzolt egy nagy kört és köréje számtalan kicsit.

Persze, ez világos! Ha a középső kör nagyobb a külsőknél, akkor annyi külső kört rajzolhat, amennyi tetszik. Pusztán azon múlik, milyen kicsinyek ezek a külső körök. Illetve milyen nagy a belső. Minél kisebbek a külsők, vagy minél nagyobb a belső, annál több fér köréje. De ha egyformák, akkor csak hat.

Nagyon örült, hogy erre rájött. Valami olyan érzés volt, amelyet eddig még nem érzett életében.   Otthon az apja körzőjével még egy csomó különféle nagyságú körön majd kipróbálja, igaza van-e. És ha igen, odaáll majd az apja elé, és elmondja, mit fedezett fel. Nagyon jókedvű lett, de egyben türelmetlen is, hogy már keze ügyében legyen a körző. Szaladni kezdett.

– Jaj, mi történt veled? – döbbent meg Teukrosz, az öreg rabszolga, amikor Szporosz átszaladt házuk előcsarnokán. De ő oda se figyelt, csak egyenesen az apja szobája felé tartott.

– Szporosz, ne menj be! – hallotta anyja hangját, de ekkor már kinyitotta az ajtót, és belépett.

Pheidiasz, Szporosz apja, féloldalt ült asztalánál. Az asztalon éggömb, csomó papirusztekercs, körző, írószerszám. De Pheidiasz most nem dolgozott, hanem Philonidésszel beszélgetett.

Philonidész kis kerek asztal mellett ült, húsos teste szinte lefolyt kétoldalt a székről.

Az öreg tudós szeretett jól enni-inni, de ez a tevékenység tulajdonképpen nem volt fontos számára. Amit igazán szeretett, az más volt. Rajongott a szép képekért, szobrokért, napokig tudott beszélni egy-egy színész új alakításáról, arról, hogy egy álarc mennyire felel meg az ábrázolandó szerepnek, miképp mondta a kórus Szophoklész versét. Mert igazi nagy szerelme a vers volt, a szó varázsa, a gondolat, érzés és zene csodálatos keveréke.

– Hidd el – magyarázta most is Pheidiasznak –, gyakran fáj egy ilyen új alexandriai munka. Most, a 125. olimpiász 2. évében ezen a téren sokkal hátrább vagyunk, mint kétszáz évvel ezelőtt. A mai könyvek nagy részének olyan elszomorítóan lapos a stílusa, a hasonlatok, fordulatok olyan szokványosak, hogy ha nálam valamelyik tanítvány ilyen módon beszélne, haza küldenem, mint teljesen reménytelen esetet. Azt hiszem – folytatta, miközben a kancsóból bort töltött magának és felhajtotta –, ennek elsősorban az az oka, hogy írók ós olvasók között egyre nagyobb számban vannak olyanok, akiknek nem görög az anyanyelvük. Hiába, túlságosan nagy hatalommá lettünk, túlságosan sok népet hódítottunk meg. A világon semmit sem adnak ingyen, mindenért fizetni kell, fizetni kell a hatalomért is; attól tartok, sokkal magasabb árat, mint amennyit megér. Meglátod, végül a hellén kultúrával fogunk fizetni, amiért ennek a Nagy Sándornak, ennek a nem is görögnek, hanem hegyi makedónnak, erdei thráknak, vagy hat évtizeddel ezelőtt eszébe ötlött, hogy a fél világra kiterjessze a maga katonai hatalmát.

– Csodálatos, mennyire függetleníteni tudod magad a tényektől. A hellén kultúrát félted, holott magad is jól tudod, hogy soha nem virágzottak még úgy a tudományok, mint ma, és éppen az általad annyira elítélt alexandriai szellem jóvoltából. Hogy csak a magam területén maradjak, hivatkozhatom Dikaiarkhoszra, aki kiszámította az egyenlítő hosszát, hivatkozhatom arra a sok tudományos segédeszközre, amely valamennyi csillagász számára megkönnyíti a kutatást. Olyan pontos szögmérőink vannak, amilyent száz évvel ezelőtt még el sem tudtak képzelni, olyan homokóráink, hogy a másodpercek tizedrészét is mérni tudjuk velük, gépeink, amelyeket azelőtt el sem tudtunk képzelni. Eukleidésznek az Elemei olyan világossá teszik a matematikát, amiről Püthagorasz még csak nem is álmodhatott, pedig Eukleidész ott tanított abban a te gyűlölt és megvetett Alexandriádban, és a könyve is ott jelent meg. És ugyanígy beszélhetnénk földrajzról, orvostudományról, botanikáról vagy bármilyen más tudományról.

Egészen felhevült, és a gyors beszédben elakadt a hangja. Bort töltött magának. Philonidész gyorsan felhasználta az így keletkező szünetet:

– Egészen félreértettél. Nem tagadom, hogy az egyes szaktudományokban óriási a fejlődés, főleg nagy a fejlődés a technikában. De azt látom, hogy e részletek mögött elvész a hellén szellem, és ami ebből kifejlődik, az talán tudomány lesz, de olyan tudomány, amelyet nem a kíváncsiság hajit az igazság, a körülöttünk levő világ megismerésére, hanem pusztán az a cél, hogy valami gyakorlati hasznot húzzon ezekből az ismeretekből. Nem arra kíváncsi, hogy miért tudunk egy hosszú rúddal könnyebben felemelni valamit, mint puszta kézzel, hanem megelégszik azzal az örömmel, hogy ilyen módon öt rabszolgát meg lehet takarítani.

– Egészen hamis képet festesz az alexandriai iskoláról. Egyetlen betű sem igaz az aggodalmaidból – vitázott hevesen Pheidiasz. – De még, ha így is lenne, akkor sem…

Ekkor rontott be Szporosz. Philonidészt meglátva egy pillanatra meghökkent, nem számított rá, hogy vendéget talál apjánál.

– Veled mi történt? – kérdezte meglepődve, hangjában némi szigorral Pheidiasz. – Véres vagy, piszkos-mocskos, a ruhád elszakadt. Honnét jössz így?

– Tudod… Zeuxipposz… Eltaposta a köreimet. Mondd, hogy van az…

– Mi volt Zeuxipposszal?

– Köröket rajzoltam, és ő eltörölte őket. Pedig mondtam neki, hogy ne zavarjon. Tudod, rajzoltam egy kört, olyan faággal, amely szétágazik – az volt a körző – és e kör köré ugyanazzal a körzővel annyi másikat, amennyi elfér. És akár kisebb körzőt vettem, akár nagyobbat, mindig hat fért el, pontosan hat kör. De ha más körzővel csináltam, középen egy nagy kört és körül kicsiket, akkor elfért sokkal több is. Minél kisebbek voltak a külső körök, annál több… Vagy minél nagyobb volt a belső, akkor is. Ez mindegy. Mondd, lehet, hogy itt nem fontos, nagy vagy kicsi, hanem egyedül csak az arány a fontos, és ha egyformák a körök, akkor mindig hat fér el körbe, akár nagyok, akár kicsik? Nem lényeges más, csak az arány? – kérdezte még egyszer és szemét kíváncsian függesztette apjára.

– Ejha! – csettintett az ujjával most Philonidész. – Hogy mondtad? Mondd még egyszer!

– Egyedül csak az arány a fontos, a nagyság nem – ismételte kissé csodálkozva Szporosz.

– Hány éves vagy te most?

– Nyolc.

– Vaseszű ez a gyerek, arkhimédész – fordult most Philonidész Pheidiaszhoz –, büszke lehetsz rá. Hallod-e te, Arkhimédész, most nagyon okosat mondtál. Ne felejtsd el! Az arány fontosabb a nagyságnál.

– Arkhimédész? Nem rossz – mosolyodott el Pheidiasz. – Szóval még mindig nem tudom, mitől lettél ilyen piszkos és rongyos.

– A köröket számoltam, és Zeuxipposz mindig eltaposta. Mondtam, hogy hagyjon, de hiába. Aztán összeverekedtünk.

– Majd kibékültök – legyintett Pheidiasz, aztán tettetett szigorral rászólt a fiúra: – No, te Arkhimédész, menj fürödni!

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Philonidész Pheidiaszhoz fordult:

– Öt-hat év múlva hozzám küldd majd az akadémiára. Ragaszkodom hozzá, hogy én tanítsam. Azt hiszem, valamikor még büszke leszek rá, hogy a tanítványom volt.

Kissé elgondolkozott, majd mintegy magának mondotta:

– Kis Arkhimédész…

II. AZ ELEFÁNT

– Ebből mi lesz? – kérdezte Szophoniszbé kíváncsi türelmetlenséggel. Jobb könyökével az asztal sarkára támaszkodott, sínben levő, felkötött bal karját óvatosan a derekához szorította, és figyelmesen nézte, mi alakul a papiruszból Arkhimédész keze alatt. Ahogy feje érdeklődéssel az asztal fölé hajlott, fehér szalaggal lekötött kékesfekete haja előrehullt, és eltakarta a bal arcán levő apró, barna anyajegyet, amely egyébként olyan kedvessé tette kissé sápadt arcát.

– Félhold – válaszolta a fiú, de ekkorra már készen is volt. Odadobta a többi kivágott figura közé, ahol már hevert kör, téglalap, négyzet, háromszög és még néhány mértani alakzat. Aztán nekifogott a következőnek. Nyelve hegyét kissé kidugva szája jobb szögletén, minden figyelmét a figura kivágására fordította. Még kettőt-hármat csinált, azután szétteregette az egészet, szemlét tartott felettük. Kis ideig töprengett, majd Szophoniszbéhez fordult:

– Akarsz csillagot is?

– Igen, csinálj csillagot is – derült fel a kislány szeme –, a csillag nagyon szép lesz.

A fiú némi próbálgatás után kivágta ezt is, aztán összeszedte a hulladékot, és beledobta a három magas lábon álló bronzserpenyőbe, amelyben faszén izzott.

– No, most idenézz! – fordult ismét a lányhoz. Szophoniszbé tágra meredt szemmel, álmélkodva figyelte Arkhimédészt, aki papíruszdarabokat rakott most egymás mellé.

– Sisak! Jaj de ügyes vagy!

Csodálattal nézett a fiúra, és a szeme csillogott.

– Miért dobod szét? – kérdezte riadtan, amikor Arkhimédész odébb söpörte a figurákat. – Olyan szép volt.

– Mást csinálok.

Fürge ujjakkal új figurákért nyúlt, és egy-két pillanat múlva már büszke mozdulattal mutatott az új ábrára.

– Kard – állapította meg Szophoniszbé, és elismeréssel ismételte meg: – Nagyon ügyes vagy!

A fiú zavartan mosolygott, és szerénykedve jegyezte meg:

– Ez semmi. Csinálok majd neked sokkal különb játékot is. Akkor is, ha a karod már meggyógyult. Nem szorulsz te arra, hogy azzal a Hédülosszal játsszál!

S míg beszélt, már új alakot rakott a papíruszformákból. Szophoniszbé minden eddiginél nagyobb elragadtatással kiáltott fel:

– Ember!

Hirtelen vidám ötlete támadt, keresgélni kezdett a maradék formák között, kihúzta a félholdat, és felrakta a figura fejére.

– Látod, most kalapja is van!

Vidáman, hangosan felkacagott, kissé félretolta Arkhimédészt, és maga állt az asztalhoz.

– Most én.

Újra kirakta a kardot, sisakot, embert, és mindannyiszor nagy lelkesedést váltott ki belőle, hogy sikerült. Arkhimédész csendes, de büszke megelégedéssel figyelte, aztán visszalépett az asztalhoz.

– Próbáljunk most valami mást! Talán hajót. Hátha sikerül.

– Együtt. Csináljuk együtt, jó? – kérlelte Szophoniszbé.

Az asztal fölé hajoltak, és keresték a megfelelő figurákat, de Arkhimédész közben mindig vigyázott, hogy meg ne lökje Szophoniszbé sérült karját.

– Hát ti mit buzgólkodtok itt? – hallatszott most mögülük. Hüpathia volt, Arkhimédész anyja, aki észrevétlenül jött be és most fölébük hajolva nézte, mit tesznek-vesznek.

– Te csináltad ezt, Arkhimédész? – kérdezte az asszony, aki már maga is megszokta fiának új nevét, és így hívta. – Egész ügyes.

– Ugye, nagyon szép? – lelkendezett Szophoniszbé.

– Mi történt a karoddal Szophoniszbé? – kérdezte Hüpathia meglepetten, meglátva a kislány felkötött karját.

– Eltörött – felelte Szophoniszbé rendkívül büszkén. – Eltörött – ismételte meg –, és az orvos sínbe tette.

– Hédülosz törte el – szólt közbe a fiú rosszindulatúan.

– Nem Hédülosz törte el – tiltakozott Szophoniszbé. – Tudod…

– De ő tehet róla – makacskodott Arkhimédész.

– Tudod – folytatta Szophoniszbé Hüpathia felé fordulva –, fogót játszottunk, Hédülosz kergetett, én futottam előle, és elestem.

– Ha nem kergetett volna…

– Előbb meg én kergettem őt. Amikor én voltam a fogó. Azután ő lett a fogó, és én…

Hirtelen elhallgatott, és csodálkozva meredt az ablakra.

– Pehely hull az égből – kiáltott fel azután izgatottan.

– Nini, hó! – szólt Hüpathia meglepetten. – Jó tizenöt éve nem esett… Igen, pontosan emlékszem – tette hozzá inkább magának. – Amikor a húgom meghalt. A 122. olimpiász 4. évében volt. Éppen most tizenöt éve.

– Mi az a hó? – érdeklődött Szophoniszbé.

– Az, amit az Etna tetején látsz. Az a fehér. De itt csak nagyon-nagyon ritkán esik.

– Nézzük meg! – és a kislány már szaladt is az ajtó felé. Kimentek a kertbe. Gyéren hulldogált a hó, de a földön nem maradt meg, mindjárt elolvadt. Hüpathia kitartotta a kezét, tenyerével felfelé.

– Szophoniszbé, csinálj te is így! Ha a hóval megmosod az arcod, akkor mindig szép leszel.

A kislány utánozta. Néhány hópihe hullott a tenyerükbe, éppen csak, hogy egy kissé nedves lett, azt dörzsölték szét az arcukon. Közben a hóesés egyre enyhült, hamarosan egészen elállt.

– Jaj de szép volt – sóhajtott fel Szophoniszbé, kissé sajnálkozva, hogy ilyen hamar vége lett. – Mondd, miért nem esik nálunk máskor is hó?

– Esik, csak nagyon ritkán. Mert nálunk nagyon meleg van.

– Most nincs meleg, most tél van, hideg.

– Fázol? – kérdezte Hüpathia, és végignézett a kislányon. Világoszöld, rövid ujjú gyapjú khitón volt rajta, meztelen lábszára fatalpú szandálban. Az arca most piros volt, nyilván a hótól, és didergett. – Menjetek be, megfáztok!

Mégis álldogáltak még egy ideig, fürkészve kutatták a földet, gallyakat, eget, hátha van még valahol a fehér csodából. Végül, kissé csalódottan, megszólalt Arkhimédész:

– No, én megyek, kirakom azt a hajót.

– Várj, várj, megyek én is – kiáltotta Szophoniszbé.

Újra odaálltak, kirakták a hajót, majd házat, végül valami négylábú állatot is, amelyről Szophoniszbé azt állította, hogy tehén, de Arkhimédész váltig erősítgette: kutya.

– Várjatok, mindjárt szabályos tehén lesz! – szólalt meg most Pheidiasz, aki néhány perc óta ott állt már mögöttük anélkül, hogy észrevették volna.

Benyúlt a papíruszformák közé, keresett két vékonyabb csíkot, abból csinált szarvat a tehénnek. Nem sikerült kifogástalanul, de azért látszott, hogy tehén.

– Kocsit is lehet csinálni – mondta, és mindjárt neki is látott, majd vázát, olajmécsest, körzőt próbált, miközben lassan magának foglalta le az egész játékot.

Szophoniszbé félrehúzódott, hogy helyet adjon Pheidiasznak. Innen azonban alig látta a formákat, nyújtózkodnia kellett, ágaskodni, lábujjhegyre állni, ami hamarosan kifárasztotta. De valahogyan nem is volt már a dolog olyan érdekes, mint korábban. Arkhimédész bámulatot érdemelt, hogy milyen csodák születnek a keze alatt, de Pheidiasz felnőtt, az a dolga, hogy efféle csodákat tegyen! Lassan elment az asztaltól, és unalmában ujjával az egyik szék meandermintáját rajzolta a falra.

– Most csináljunk egy férfit meg egy nőt! – javasolta Arkhimédész, és erélyes lépéssel ismét birtokba vette a formákat. De Pheidiasznak nem tetszett és kiigazította fia munkáját.

– Az előbb jobb volt – vélte Arkhimédész, és visszaállította az eredeti formát, ahogyan ő rakta ki.

Pheidiasz kissé bosszankodva szétsöpörte a figurákat.

– Csináljunk valami mást! – mondta a fiának.

Egy pillanatra elgondolkozott, mi legyen a következő feladat. Ujjaival belefésült őszülő, sűrű körszakállába, felhúzta bozontos szemöldökét, úgy tanakodott magában, aztán szinte ugyanabban a pillanatban mondta ki Arkhimédésszel:

– Szék.

– Templom.

– Nem, előbb széket csináljunk! – ismételte Arkhimédész.

– Előbb a templomot – vágta rá Pheidiasz, de azután hirtelen elrestellte magát: – Jól van, hát csak játsszatok szépen tovább!

Megfordult, aztán meglepetten kiáltott fel:

– Hol van Szophoniszbé?

– Szophoniszbé? Az előbb még itt volt. Hová lett? – csodálkozott Arkhimédész is.

De Szophoniszbének nyoma veszett. Keresték künn is, érdeklődtek Hüpathiánál.

– Szophoniszbé? Hazament. Azt mondta, most úgyis te játszol Arkhimédésszel – és kajánul rámosolygott a férjére.

– Igazat mondott – nevette el magát Pheidiasz. – De én jobban is tudok vele játszani, mint ő – tette hozzá tréfás büszkeséggel. Aztán Arkhimédészhez fordult: – Ezt te csináltad? Ezeket a figurákat.

– Én.

– Hol láttad?

– Sehol.

– Hát? Csak úgy magad találtad ki?

– Én magam. Megfigyeltem, hogy a legtöbb tárgy, de még a hegy, fa, állat is olyan, mintha csak különféle mértani alakokból lenne összerakva. Ha megcsinálom ezeket a mértani alakokat külön-külön, akkor így, úgy, amúgy összetéve őket, ki tudom rakni a különféle tárgyak formáját.

Pheidiasz elismeréssel bólintott. Leült és fiát is odaintette.

– Emlékszel még arra, amit a múltkor magyaráztam? Hogyan számítjuk ki a négyszög meg a háromszög területét?

– Emlékszem. De a múltkor azt ígérted, hogy legközelebb a csillagokról fogsz beszélni. Mondd, igaz az, hogy a Föld gömb alakú? És a másik oldalán is élnek emberek? És miért nem esnek le róla?

– A Föld gömb alakú. De nemcsak a Föld, hanem a Nap, a Hold és valamennyi bolygó is az. Meg lehet mérni őket. Én meg is mértem, és eszerint a Nap átmérője tizenkétszerte nagyobb, mint a Holdé.{1} Hogy élnek-e emberek a túlsó oldalon, azt nem tudom, de valószínűleg élnek. Állatok mindenesetre élnek. Hogy miért nem esnek le? Hát hová essenek? Leesni annyi, mint leesni a földre. Ott is csak a földre eshetnének.

Átmentek Pheidiasz szobájába, az éggömb, körzők, szögmérők közé. A csillagász ezeken mutatta be és tárta fel fiának az égbolt törvényeit.

Hüpathia jött be.

– Most volt itt egy küldönc Philisztisztől – kezdte. – Üzeni, hogy a férje most délután tartja meg bevonulását a csapatokkal. Bennünket is várnak, helyet tartanak fenn nekünk az emelvényen Philisztisz és Leptinész mellett.

– Hierón díszfelvonulást tart? – kérdezte meglepetten Pheidiasz.

Hüpathia elnevette magát.

– Azon nevetek – tette hozzá –, hogy a legtökéletesebben igazoltad Philisztiszt.

– Tudom, a te családodnak mindig igaza van – vetette közbe Pheidiasz tréfás sértődöttséggel.

– Szóval úgy szólt Philisztisz üzenete – folytatta zavartalanul Hüpathia –, hogy az egész város tud ugyan a díszfelvonulásról és készülődik rá, de mi biztosan nem vettünk észre semmit, mert ez a földön történik, nem pedig az égen. Arra kér, hogy cserébe te majd akkor értesítsd őket, ha napfogyatkozás készülődik.

– Jó, jó, azért nem kell csúfolódni az emberrel.

– Hadd menjek el én is a diadalmenetre – kérlelte most őket Arkhimédész, aki mindeddig szótlanul figyelte szülei beszélgetését.

Pheidiasz a feleségére nézett.

– Azt hiszem, elvihetjük.

Az utcán a szokottnál nagyobb forgalom volt, az emberek nagy része velük egy irányban haladt: Ortügia felé, nyilván Hierón bevonulására. Az egyik sarkon Apszürtosszal, az orvossal találkoztak.

– Hová, hová? – lelkendezett hangosan, szemmel láthatólag örülve, hogy Pheidiaszékkal találkozott. – Szintén az agorára?

– Oda. Te is?

– Ugyancsak. Megmondom őszintén, általában nem vagyok nagy barátja az efféle népünnepélyeknek, és sokkal szívesebben töltök néhány órát jó barátok körében, avagy néhány Pindarosz-és Bakkhülidész-tekercs mellett, de valahogy ez más. Úgy érzem, kötelességem növelni a lelkesedést, az ünnepség fényét, és azonkívül érdekel is. Kíváncsi vagyok azokra a csapatokra, amelyek már kétszer megverték a római légiókat, és most a punokat szorongatják.

– Hát nem ők verték meg a rómaiakat, vagy legalábbis nem ők egyedül… – vetette közbe Pheidiasz.

– Persze hogy nem ők egyedül, sőt azt is tudom, hogy a Hierón vezetése alatt álló szirakuzai hadtest csak egy része volt Pürrhosz seregének, de része volt, tehát része volt a győzelemben is. Egy pillanatra! – szólt hirtelen, azzal megállt, lehajolt, hogy megkösse saruja kibomlott szíját. – És remélem – folytatta azután –, részük lesz a punok felett aratandó győzelmekben is. Ha egyszer sikerülne kiszorítani Szicíliából a rómaiakat meg a punokat! – sóhajtott fel egészen mélyről.

– Igen. Az nem lenne rossz, ha egész Szicília hellén lehetne – hagyta helyben Pheidiasz. – Csakhogy egyelőre a rómaiak és a karthágóiak – bárhogy gyűlölik is egymást különben – szövetséget kötöttek ellenünk, és attól tartok, messzebb vagyunk reményeid valóra válásától, mint valaha.

– Messzebb, mint valaha?! – kiáltott fel Apszürtosz felháborodva. Még a lélegzete is elakadt. Önkéntelenül megállt, és egy pillanatig levegő után kapkodott.

– Messzebb, mint valaha?! – ismételte. – Tévedsz, nagyon tévedsz. Először is Róma és Karthágó nem ellenünk, hanem Pürrhosz ellen kötött szövetséget.

– Mi meg Pürrhosszal, tehát nyilvánvaló, hogy a római–pun szövetség mi ellenünk is irányul.

– Talán igen, talán nem – válaszolta Apszürtosz kétértelműen. Óvatosan körülnézett, aztán ravasz mosollyal hozzátette:

– Nem is biztos, hogy olyan nagy baj, ha nem sikerül minden Pürrhosznak. Azt hiszem, egyikünknek sem lenne jó, ha Pürrhosz túlságosan nagy hatalommá válnék. Nem arra való ember. Zsarnok.

– Lehet – mondta Pheidiasz elgondolkozva, és szokása szerint ujjaival beletúrt szakállába. – De ha Pürrhosz veszít, akkor visszajönnek a