Az ég törvénye: Johannes Kepler élete

By Száva István

 
Ma a mesterséges holdak korában minden iskolás gyerek ismeri a Kepler-törvényeket, de felfedezőjük életéről nem sokat tud. Számunkra, mai technikai eszközeink és tudományos műszereink birtokában, szinte elképzelhetetlen, milyen teljesítmény volt szabad szemmel megállapítani a bolygók járásának pontos törvényeit Mert Keplernek hosszú ideig nem állt más műszer a rendelkezésére, és később is csak a legkezdetlegesebb távcsővel figyelhette az eget. De még a tudományos kutatás nehézségeinél is súlyosabbak voltak azok a viszontagságok, amelyeket az ellenreformáció és a harmincéves háború megrázkódtatásai miatt kellett elviselnie. Mégis ő állapította meg a modern csillagászat három alaptörvényét, amelyek ismerete nélkül a mai űrhajók sem tudnának útjukra indulni. Száva István ennek a zseniális matematikus-csillagásznak az életét mutatja be.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765647

Book preview

SZÁVA ISTVÁN

AZ ÉG TÖRVÉNYE

JOHANNES KEPLER ÉLETE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1973

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-564-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Száva István jogutódja

1.

– Nagyon örvendetes hírt akarok magával közölni, azért hívattam ide – mondta Maestlin professzor, és szemét jóindulattal függesztette fiatal tanítványára. Mindig érdekelték a diákjai, nemcsak tanulmányi eredményeik, hanem az életük folyása, gondjaik-bajaik is; ha módjában állt, igyekezett segíteni is nekik, de olyan közel állónak még soha egyiket sem érezte magához, mint ezt a húszéves weili fiút. Talán azért, mert gyengébb volt a többinél, beteges arcán a gyermekkori himlő nyomaival, bár az utóbbi nem volt éppen ritkaság, hiszen a himlőjárvány szinte minden két-három évben végigpusztította Európát. Ám ennek, szegénynek, a szemére is ráment, nyilván attól könnyezik oly gyakran, ha csak valamivel többet ír vagy olvas. De ez sem riasztja vissza a tanulástól. Legszorgalmasabb diákjainak egyike, és ami még ennél is fontosabb: nemcsak a legszorgalmasabb, hanem a legtehetségesebb is.

A diák várakozóan függesztette szemét a professzorra, aki néhány pillanatnyi hatásszünetet tartott, tekintetét körbehordozva az egykori Ágoston-rendi kolostor szűk cellájának rideg falain. Ez külön büszkesége volt a tübingeni lutheránus egyetemnek, hogy augustinus rendházban lakozott. Valami személyes kapcsolatfélét jelentett ez a hitújítóval, Luther Mártonnal, aki maga is Ágoston-rendi barát volt, amíg cikkelyeit ki nem szegezte a wittenbergi székesegyház kapujára. Maestlin professzornak most az az ötlete támadt, hogy felhívja diákjának figyelmét az egyetemet Lutherhoz fűző személyes kapcsolatra is, amikor az örömhír közlése során kis buzdító beszédet intéz hozzá. Újra a fiúra fordította tekintetét.

– A jó hír pedig az, hogy a bizottság kitűnőnek minősítette magiszteri vizsgájának az eredményét. Ebben nem volt semmi vita, a határozatot egyhangúlag hozták… Hosszabb disputa volt viszont abban a kérdésben, hogy az első vagy a második helyet ítéljék-e magának. Én azon a véleményen voltam, és teljes mértékben osztozott ebben velem Hafenreffer professzor is, hogy magát illeti az első hely, a többség azonban végül úgy döntött, hogy magát másodiknak minősíti. De ez is igen-igen nagy kitüntetés, és nekem nagyon rosszul esnék, ha nem lenne ezzel elégedett. Mert akkor egyrészt lebecsülné egyetemünket, amely a legelőkelőbb lutheránus tudományos intézet egész Németországban, és amely nem egykönnyen osztogatja az ilyen elismeréseket; másrészt pedig a kevélység bűnéről tenne tanúságot, amit éppen egy Johannes Keplertől igazán nem várok.

– Nem, tanár úr – válaszolt Kepler enyhe főhajtással. – A legkevésbé sem vagyok elégedetlen a második hellyel, sőt ellenkezőleg, attól tartok, hogy ebben a rangsorolásban talán a kelleténél nagyobb szerepet játszott az a jóindulat, amelyet nem tudom, mivel érdemeltem ki.

– A jóindulatot valóban kiérdemelte, és én azt is meg tudnám mondani, mivel; de nem a jóindulat, hanem a maga tudása eredményezte ezt a minősítést. És ha az előbb a kevélység bűnéről beszéltem, ebből nem következik, hogy barátja vagyok a túlzott szerénységnek… Már csak azért sem, mert hiszen a túlzott szerénység sem más, mint a kevélység egyik leplezett formája.

Szórakozottan elhessegette a kalamárisba ütött lúdtollon sétáló legyet, aztán folytatta:

– Ez az eredmény elsősorban természetesen tanulmányi siker, szinte mondhatnám, tudományos teljesítmény, de vannak egyéb következményei is. Először is… maga, úgy tudom, ösztöndíjat kap a szülővárosától, Weiltől.

– Igen. Évi száz forintot.

– Nem mondom, hogy nagyon sok pénz, de egy ilyen fiatal embernek egészen szép összeg – bólogatott Maestlin. – Persze nem maga az első, aki ezt az ösztöndíjat kapja, így tehát ismerjük Weil szokásait ezen a téren. Ettől a vizsgától, amelyet a teológusoknak a második év végén le kell tenniük, teszi függővé a város, hogy továbbra is folyósítja-e az ösztöndíjat vagy sem. Maga, kedves barátom, nyugodt lehet, változatlanul megkapja majd. Ilyen kitűnő eredménnyel nem vizsgázott még nálunk weili diák.

– Azért is örülök ennek, mert nem okoztam csalódást városomnak – felelte Kepler. – Az ösztöndíj nélkül nem lett volna módom tanulni, de azért mindig volt bennem némi szorongás, hogy talán nem is annyira énmiattam adták, hanem a nagyapám miatt, aki a város polgármestere. Most önmagam számára is megnyugvás ez a bizonyíték.

– A nagyapja Weil polgármestere?

– Igen. Sebald Kepler. Különben szűcsmester.

– És az apja micsoda?

A diák vonakodva válaszolt:

– Őt Heinrichnek hívják.

– Igen, de mi a foglalkozása?

– Katona. Zsoldos katona… Keveset van odahaza.

– Még ez a szerencse – jegyezte meg Maestlin, majd látva a fiú meglepett arcát, hozzáfűzte: – Mert ha katona létére sokat lenne odahaza, az azt jelentené, hogy Weilben háború folyik. Akkor már jobb, ha valahol messzi harcol… De azért furcsa… No és ha ő olyan keveset van otthon, akkor addig, amíg maga ide nem került az egyetemre, hogy volt az…

– Hát néha azért otthon volt… Egyszer, akkor olyan négy-öt éves lehettem, az anyám utána ment Németalföldre, és hazahozta.

– A harcoló seregekhez ment az édesanyja, onnan hozta el a férjét?! – rökönyödött meg Maestlin.

– Onnan – bólogatott Kepler.

– És nem félt ilyen szedett-vedett népség között, hogy… hogy valami baja esik?

– Úgy látszik, nem. Mondom, én akkor még nagyon kicsi voltam.

– És mit keresett az apja Németalföldön mint zsoldos ? Maga négy-öt éves volt. Akkor ennek úgy 1575–76 táján kellett történnie.

– Akkoriban.

– Ez azt jelenti, hogy az apja a császári seregben harcolt a németalföldiek ellen.

– Azt.

– Ő nem lutheránus? Az apja?

– Dehogynem.

– Hát hogy a kálvinista eretnekek ellen harcolt, az rendben van, de az, hogy a pápista seregben… – Rosszallóan csóválta a fejét, csak egy idő múlva tudott megnyugodni. Folytatta a kérdezősködést: – És most?

– Most sincs otthon. Talán egy éve, hogy elment.

– Hová?

– Megint zsoldosnak.

– De hová?

– Nem tudni. Egyszer azt mondta, hogy a nápolyiakhoz szegődik, máskor meg, hogy a császárhoz, Spanyolországba, a portugálok ellen, aztán egyszerre csak elment. Azóta nincs hír felőle.

– És amikor maga négy-öt éves volt, apja, anyja elment, akkor…

– A nagyszüleim neveltek. Amikor anyám otthon volt, de az apám nem, akkor is.

– A polgármester?

– Ő. Meg a nagyanyám. Engem és az öcsémet.

– Vele mi van?

– Az öcsémmel, Heinrichhel? Beteg… Ez olyan furcsa dolog. Napokig, hetekig nincs semmi baja, aztán egyszerre csak rosszul lesz, összeesik, nem tud magáról, habzik a szája, és úgy veri magát a földhöz, hogy le kell fogni, mert talán még a fejét is szétzúzná. Aztán mikor magához tér, nem tud semmit arról, hogy mit csinált közben.

– Ketten vannak testvérek? Maga meg Heinrich?

– Akkor ketten voltunk. Azóta még kettő született. – Szerető mosoly futott az arcára. – Margarete, ő most hétéves, és Christoph, ő négy. Margarete nagyon édes kislány.

– És őket is a nagyszülők…

– Nem. Apám akkor többet volt itthon.

– De magukat főleg a nagyapjuk, nagyanyjuk nevelte. Ők milyen emberek? Mondta, a nagyapja a polgármester.

Kepler felderült.

– Igen, ő a polgármester. Ó, ő egészen más, mint az apám! Az egész város tiszteli. Hiszen…

– Persze, nem lehetne különben polgármester.

– És a nagyanyám is. Az ő házukban mindig olyan rend volt, tisztaság… És mindig megvolt, ami kellett.

– Szóval a szüleinél nem.

– Hát…

– Jól van, értem – vágott közbe Maestlin, a fiú húzódozását látva. – Szóval magát ezek a nagyszülők nevelték.

– Nagyrészt ők.

– Ez szerencse. Nagyon fontos, hogy ki és hogyan neveli az embert. Mert most magának is nevelnie kell majd. Ez a másik következménye a kitűnően sikerült vizsgának. Az egyik, ezt már mondtam, hogy Weiltől tovább kapja az ösztöndíjat. A másik pedig, hogy megkapja a kék barettot, és segédtanár lesz. Matematikát tanít majd az alsóéveseknek. De minden tanítás egyben nevelés is. És ezen a téren ránk fokozott feladatok hárulnak. – A professzor ismét végighordozta tekintetét a cellán. – Eme falak közt valamikor ugyanolyan Ágoston-rendi szerzetesek éltek, mint amilyen hitalapítónk, a nagy Luther Márton volt, ezen a helyen ránk különös mértékben kötelező az ő szellemének az ápolása.

De hirtelen maga is idegenszerűnek érezte szavainak kenetteljességét, és egyszerre melegebb hangra váltott:

– Igyekezzék minél derekabb embereket nevelni azokból a magánál néhány esztendővel fiatalabb fiúkból, akik a keze alá kerülnek. Tudom, nem túlságosan sok múlik egy segédtanáron, valami azonban rajta is múlik. Főleg a példamutatásán. Mint diák nagyon jó példával szolgált. Szolgáljon ilyen példával mint tanító is. – Pillanatra elhallgatott, körülnézett, bár a szűk cellában nem akadt semmi látnivaló, aztán egészen közel hajolva Keplerhez, jóval halkabban folytatta: – De azért vigyázzon! A mi egyházunk is emberekből áll, és az emberek tévedhetnek. Sokszor azok is tévednek, akik magas polcon állnak, és parancsolnak másoknak. Ne húzzon velük ujjat, ne rohanjon fejjel a falnak!… Én sem… én sem verem bele a fejem szándékosan a falba.

Kepler tágra meredt szemmel bámult rá.

– Professzor úr…

Maestlin intett, hogy hallgasson.

– Maga nagyon szorgalmasan hallgatta az én matematikai előadásaimat.

– Egyről sem hiányoztam.

– Tudom. És különösen lelkes érdeklődéssel figyelt, amikor csillagászatról esett szó. Hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és a Nap a bolygókkal együtt a Föld körül… Hát ez nem igaz. A Föld ugyanolyan bolygó, mint a többi, és velük együtt kering a Nap körül. Érti? A Föld a Nap körül, nem pedig fordítva. Ezt már Kopernikusz megállapította, és neki van igaza, nem Ptolemaiosznak… De ezt csak itt mondom, és csak magának; nem a tanteremben a többinek… Mit tegyek? Iskolai és egyházi feletteseim egyaránt azt kívánják tőlem, hogy ptolemaioszi csillagászatot tanítsak, nem szegülhetek szembe velük. Nem is lenne becsületes, mert hiszen erre vállalkoztam… De magamban tudom, mi az igazság, és maga előtt nem akarom ezt eltitkolni.

Kepler csillogó szemmel hallgatta Maestlint.

– Tanár úr ismeri Kopernikusz tanát? És igaznak tartja, szintén igaznak tartja? – kérdezte lelkesen. – Én még csak valami nagyon keveset tudok belőle, de már ennyiből is érzem, hogy ennek kell igaznak lennie, mert ez a szép, ez a harmonikus! Nem a ptolemaioszi magyarázat, mindenféle epiciklusokkal, értelmetlen hurkokkal, előrehaladó, majd váratlanul visszaforduló bolygókkal, bonyolult, megmagyarázhatatlan törvényekkel, amelyek a valóságban nem is törvények, egyszerűen csak azt mondják róluk, hogy így van, de hogy miért, azt senki sem tudja megmagyarázni, és még csak kérdezni sem nagyon illik és szabad. Nem, ami nem szép, és nem harmonikus, az nem lehet igaz sem… De Kopernikusznál a világ közepében áll a Nap, körülötte körpályán keringenek a bolygók, köztük a Föld is, és az epiciklusokat, hurkokat csak azért látjuk, mert közben a Föld is mozog: ez világos, szép, egyszerű. Mindig-mindig éreztem, hogy a világban harmóniának kell lennie!

– Mindig? – mosolygott kétkedően Maestlin. – Hiszen mindössze két esztendeje hallgatója egyetemünknek. Hol foglalkozott korábban csillagászattal?

– Nem, nem így gondoltam. Hanem hogy az egész világban kell lennie valamilyen harmóniának, és ha az egész világban, akkor persze az égitestek mozgásában is – folytatta a diák, egyre inkább beletüzesedve. – De ezt már nagyon régen, még gyerekkoromban éreztem, amikor nem is tudtam volna ezt így megfogalmazni. Csak… – Elhallgatott, egy-két pillanatig tűnődött, aztán hirtelen elhatározta magát. – Említettem az előbb, hogy nagyrészt a nagyszüleimnél nevelkedtem. Amikor az apám nem volt odahaza. És ilyenkor ott élt az anyám is. De gyakran voltunk együtt nagyszüleimmel akkor is, amikor apám otthon volt Weilben, vagy Leonbergben éltünk, esetleg Elmendingenben. És a nagyszüleim mindig veszekedtek a szüleimmel. Az anyámmal többet, de csak azért, mert vele többet voltak együtt. Ha lehetett, akkor az apámmal éppen úgy szidalmazták egymást.

– Miért veszekedtek?

– Nagyon más a természetük. A nagyapám szűcsmester volt, az ő apja könyvkötő. Műhelyük volt, reggeltől estig dolgoztak, de kerestek is szépen. Az emberek tisztelték őket. Tisztelték, mert dolgoztak, és tisztelték, mert tehetős emberek voltak. És a nagyapám azt szerette volna, ha a fia is ilyen. De nem, az zsoldos lett. A nagyapám ezt semmire sem becsülte. Egyszer hallottam, amikor veszekedés közben azt mondta az apámnak, hogy a zsoldos katona ugyanaz, mint az útonálló haramia, csak másképpen hívják. Az apám meg csak nevetett rajta gúnyosan… És az anyámat sem szerették. Főleg a nagyanyám nem. Merthogy az anyám sem volt otthon ülő. Hetekig nem tudtak belenyugodni, amikor elment az apám után Németalföldre. Pedig azért ment, hogy hazahozza. Haza is hozta. De mégsem törődtek bele. Hogy egy asszony elmászkáljon egyedül idegen városokba, idegen országokba, idegen katonák közé!… Hát ilyenkor mindig sok veszekedés volt. Én meg féltem a veszekedéstől, gyűlöltem, elbújtam egy sarokba, vagy ha lehetett, elszaladtam hazulról. De a sarokban is hallottam a kiabálást. Ha meg elmentem, mire visszajöttem, még mindig marták egymást. És már ekkor mindig arra gondoltam, hogy mennyivel jobb lenne, ha minden ember szeretné a másikat. Aztán később, mikor valamivel nagyobb lettem, arra, hogy az embereknek és az állatoknak is szeretniük kellene egymást, meg a növényeknek is. Az egész világban a szeretetnek kellene uralkodnia, és biztosan létezik egy másik világ, ahol csak szeretet van. Akkor még szeretetnek neveztem, de azóta tudom, hogy ez nem más, mint harmónia. És tudom azt is, hogy ez a harmónia itt van a mi világunkban, csak meg kell keresnünk, meg kell találnunk. A bolygók világában Kopernikusz már megtalálta. Nem is lehet másképp: a világ központjában a Napnak kell lennie, nem pedig a Földnek. A Napból jön a világosság, a Napból jön a meleg, a Napból jön az éltető erő, lehetetlen, hogy ne ez a Nap legyen a világ közepe!… A Nap, és nem a Föld – tette hozzá nyomatékkal, aztán, mintha kifáradt volna a lelkes kitörésben, elhallgatott, és kérdő tekintettel nézett Maestlinre.

A professzornak szemlátomást tetszett a diák nekitüzesedése, de azért óvó aggodalom is csendült a hangjában, amikor most megszólalt:

– Jó, jó! Szeretem, ha húszéves diákok ennyire lelkesek, csupán ne feledkezzék meg arról, amire az előbb figyelmeztettem. Hogy egyetemi és egyházi hatóságaink egyaránt a ptolemaioszi természetmagyarázat hívei, és ezt kívánják oktatni e falak között is. Nem vennék jó néven, ha egy segédtanár szembeszegülne velük. A diákok előtt hallgasson tehát Kopernikuszról, bármennyire megtalálja is benne azt a harmóniát, amelyet mindig keresett. Mert lehet, hogy Kopernikusznál megtalálja a harmóniát, de Andreae professzornál nem találná.

– A rektor úr…

– A rektor úr igen határozott és kemény ember. Nem ismeri ilyen kérdésekben a tréfát – vágott közbe Maestlin. – Ő szövegezte a Formula concordiae-t{1} is. Ebből is láthatja.

– Ó, a Formula concordiae! – sóhajtott Kepler. – Sokkal inkább kellene Formula discordiae-nak{2} nevezni!

– Pszt! – tette ujját ajkára riadtan a professzor. –Hogy ejthet ki ilyet a száján?! Meg ne hallja valaki! Még nekem sem lenne szabad meghallanom.

– De professzor úr…

– Semmi de! Ne szóljon semmit! – szakította félbe Maestlin. – Ne felejtse el, hogy két vagy három év múlva végez mint teológus, és magának is alá kell írnia a Formula concordiae-t. Amiről most ilyen hangon nyilatkozik.

– Én nem írom alá.

– Ugyan, ne ingereljen haragra! – legyintett a tanár valóban bosszúsan. – Ha nem írja alá, nem lehet lelkész. Holott azért jött a tübingeni egyetemre, vagy nem?

– Azért jöttem.

– Nohát! Akkor meg ne makacskodjék! Ne is beszéljünk erről, mert valóban méregbe jövök. – Nagyot fújt, kis ideig még hallgatott, hogy elpárologjon a felháborodása, aztán folytatta, most már nyugodtabban: – Fogadja meg a tanácsom: ne mondjon semmi olyat a diákoknak, amivel az egyetemi vagy az egyházi hatóságok ellenszenvét válthatná ki, főleg ne húzzon ujjat Andreae-val!

– De mikor a kopernikuszi tan…

– Hagyja most Kopernikuszt! Már bánom, hogy egyáltalán szóba hoztam. Mi köze van magának Kopernikuszhoz és a bolygók járásához?! Ne felejtse el, hogy ez az egész segédtanárság csupán átmeneti elfoglaltság. Végeredményben azonban teológus akar lenni, nem pedig matematikus. Teológusként azonban nem magára tartozik a dolog. Hagyja a matematikusokra!

– De professzor úr, hát lehet így szétaprózni az igazságot?! Ha látom, hogy valamiről a tévedést tanítják, és én tudom, mi az igazság, hallgathatok-e, mondván, hogy az igazságnak ez a darabkája nem rám tartozik, mert rám az igazság egy másik porcikájának a védelmét bízták?! Hiszen az igazság egy és oszthatatlan. Aminthogy egy és oszthatatlan a világban uralkodó harmónia!

– Nézze, ha mindenáron akar, beszélhet erről a harmóniáról. Azzal nem árt senkinek, főleg önmagának nem. Csak semmit a bolygók pályájáról, a Föld keringéséről és Kopernikuszról. Gondoljon arra, hogy engem milyen kellemetlen helyzetbe hoz! Említettem, hogy Hafenreffer meg én kardoskodtunk a leginkább maga mellett. Én kértem, mert magam mellett akartam tartani, hogy segédtanárként matematikaoktatással bízzák meg. Ezek után az én szempontomból sem mindegy, hogy milyen segédtanárnak bizonyul.

– Értem, professzor úr.

– No! Csakhogy idáig eljutottunk! Szóval?

– Nem lesz velem semmi baj.

– Remélem… És – tette hozzá megenyhülten Maestlin – ne felejtse el, magának is az az érdeke, hogy ne menjen fejjel a falnak. Ezt mondtam már ma. Legyen mindig óvatos, körültekintő, elővigyázatos. Csak így fog boldogulni.

2.

Hiába fogadta meg azonban Maestlinnek Kepler a legteljesebb jóhiszeműséggel, hogy óvakodni fog, szavának nem tudott ura lenni. Annyiban igen, hogy tanítványainak főleg a világban uralkodó harmóniáról beszélt. Ez a harmónia feltétlenül megvan akkor is, ott is, amikor és ahol