Apa és fia: Bolyai Farkas és János élete

By Száva István

Bolyai Lobacsevszkij féle geometria: nincs olyan diák, aki ne hallott volna róla. De hogy milyen nehéz, küzdelmes úton jutott el ennek felfedezéséhez Bolyai János, azt már kevesen tudják. Apjával, Bolyai Farkassal folytatott vég nélküli viták hatására született az új geometria, de a felfedezés nem volt elég. Meg is kellett védeni, el is kellett fogadtatni az akkori tudományos világgal a matematika egyik legnagyobb vívmányát. Ezt a harcot, a két nagy matematikus életét mutatja be Száva István regényes életrajza.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765760

Book preview

SZÁVA ISTVÁN

APA ÉS FIA

BOLYAI FARKAS ÉS JÁNOS

ÉLETE

Regényes életrajz

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó, 1967

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-576-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Száva István jogutódja

1

Zeyk magasra emelte söröskancsóját, azzal integetett a szőke pincérlánynak. A lány szaporán sürgött-forgott a gyalult tölgyfa asztalok között, innét is, onnét is szólítgatták, nem nézett oda mindjárt. Dániel kopogni kezdett az asztalon a nagy agyagkorsóval.

– Igenis! – kiáltott a lány a téglával kirakott, bolthajtásos pince másik végéből.

A diák újra megemelte a kancsót, de most már szájával lefelé fordítva mutatta, hogy üres. A pincérlány értette.

– Máris viszem a következőt.

– No, végre! – dörmögte maga elé Zeyk Dániel tréfás zsörtölődéssel.

– Az embernek el kell epednie a szomjúságtól – szólt most megértéssel Kemény Simon, és a két kiürült iccés kancsóra pillantott, amely Dániel előtt állott.

– Ahogyan mondod – felelte ez, aztán Gausshoz fordult. Már egynéhányszor meg akartalak kérdezni: te tulajdonképpen mivel foglalkozol?

– Hát mivel foglalkozik az ember Göttingában? Diák vagyok – és hüvelykujjával a feje búbján ülő lapos sapka felé bökött.

– No, azt mindjárt gondoltam. De mit hallgatsz? Karl mélyet szippantott hosszú szárú, majdnem a térdéig leérő pipájából, utána nagy műgonddal fújta a füstöt a mennyezet felé. Egy darabig nézte, hogyan keverednek el a füstpamacsok a bolthajtás alatt megülő szürke rétegekkel, amelyeket négyen pöfékeltek szorgalmasan a levegőbe. Amikor az új füstfelhő már egészen elvegyült a régivel, csak akkor válaszolt:

– Leginkább talán a matematika érdekelne.

– Matematika?! Pfuj! – kiáltott fel irtózással Zeyk. – Miattam az egészet elvihetne az ördög, én ugyan sohasem venném észre… De hát azt mondják, ilyen embernek is kell lenni.

– No, én éppen ilyen ember vagyok.

Jött a pincérlány, az asztalra tette az új korsó sört. Dániel tüstént húzott belőle, megtörölte a száját, aztán folytatta:

– Most már értem, miért vagytok sülve– főve együtt Farkassal. Okosan is teszed, sokat tanulhatsz tőle. Ilyen matematikus még nem volt a világon!

Bolyai bosszúsan csapta pipáját az asztalra.

– Ne beszélj ilyen ostobaságokat!… Nemcsak magadat teszed nevetségessé, hanem engem is.

– De bizony! – erősködött Zeyk a már kissé pityókások makacsságával. – Én mondom: ilyen matematikus még nem volt a világon! Nagy szerencséd, hogy így összebarátkoztatok – nézett mereven Gauss szemébe.

– És ezt éppen annak mondod, aki megszerkesztette a szabályos tizenhét oldalú sokszöget?! – kérdezte kissé ingerülten Farkas. – Tizennyolc éves korában megoldotta azt, amit előtte több mint kétezer esztendeig senki sem tudott megoldani.

Simon ceruzát vett elő, egy kicsit számolt az asztallapon.

– Ezt nem értem – szólalt meg aztán. – Egy körbe írt tizenhét oldalú sokszög egy-egy központi szöge 21° 10’ 35,3". Egyszerű osztás. Mit nem tudtak ezen kétezer esztendeig?

– Nem érted? – tiltakozott Bolyai. – Nem kiszámította, hanem megszerkesztette. Kiszámítani semmi egy adott körrel azonos területű négyzetet sem, vagy egy olyan kocka élét, amely pontosan kétszer akkora köbtartalmú, mint egy másik. Csak körzővel és vonalzóval megszerkeszteni – az a feladat. A megoldhatatlan feladat! És éppen ilyen megoldhatatlannak hitte mindenki, hogy körzővel és vonalzóval meg lehet szerkeszteni a tizenhét oldalú sokszöget. De Gauss megoldotta… És akkor te arról karattyolsz, hogy éntőlem ő…

– Jó, jó! – legyintett Gauss. – Most nem rólam van szó, és nem is a tizenhét oldalú sokszögről, de még csak nem is a kör négyszögesítéséről. Azt hiszem, ennél sokkal érdekesebb, hogy miért Bolyai a világ legnagyobb matematikusa. Hogy nagyon jó matematikus, azt az első pillanatban észrevettem. De hogy a világ legnagyobb matematikusa, az nagy szó… Szóval engem elsősorban ez érdekel. Annál is inkább, mert most még sokkal büszkébb vagyok a barátomra… Ti már tudjátok, hadd hallom én is!

– Hát tőlem meghallhatod. Ide figyelj! – vette át a szót ismét Zeyk. – Én már két vagy három éve a kollégiumba jártam, amikor Farkas Nagyenyedre került. 1780-ban volt…

– Nyolcvanegyben. Nyolcvanegy szeptemberében – javította Bolyai. – Hatéves koromban vitt apám az enyedi kollégiumba.

– Nyilván te tudod jobban – hagyta helyben Dániel. – De arra már biztosan emlékszem, hogy alig néhány nap alatt az egész kollégiumban elterjedt a híre, hogy olyan csodagyerek érkezett, amilyen még nem járt Enyedre.

– Ez bizony igaz – bólintott Farkas kissé keserűen. – Már mint az, hogy ilyen híremet költötték. Eléggé meg is fizettem érte.

– Miért csak a „híredet költötték"? – tiltakozott Zeyk. – Hiszen valóban csodagyerek voltál. Már első nap a Cellariusszal.

– Az mi volt? – érdeklődött Gauss.

– Egy latin–magyar szószedet – legyintett Bolyai.

– Persze hogy egy szószedet; de nem ez az érdekes a dologban – szólt most közbe Kemény Simon. – Ezt még én is tudom, pedig én nem jártam Enyedre. De jó tíz évvel később még Kolozsvárt is úgy mesélték ezt a históriát, mint valami legendát. Az történt, hogy amikor…

Zeyk azonban a legsúlyosabb igazságtalanságnak tartotta volna, ha helyette más mondja el ezt a történetet.

– Amikor Farkas az iskolába került – ragadta ismét magához a szót –, az első tíz percben ötszáz latin szót tanult meg és mondott el betéve.

– Ejha! – csettintett Gauss. – Ez igen!

– Nono! – tiltakozott nevetve Farkas. – Egy betűt se higgy belőle. Az igazság mindössze annyi, hogy már odahaza megtanultam olvasni. Nemcsak magyar, hanem latin szavakat is. Mikor az apám bevitt a kollégiumba, ezt elmondta a tanárnak. A tanár meglepődött egy hetedfél éves gyerektől, és kíváncsi volt, hogyan tudok szavakat megtanulni. Hát ideadta ezt a Cellarius-féle szószedetet, én meg elolvastam az elejét, nem tudom, mennyi ideig, de biztosan több volt tíz percnél, aztán felmondtam a szavakat Herepeinek. Így hívták a tanárt.

– És hány szót mondtál fel?

– Ne higgy Zeyknek! Sokkal kevesebb volt ötszáznál – felelte Farkas, és előszedte dohányzacskóját, hogy újra megtömje kiégett pipáját.

– Mégis mennyit? – sürgette Gauss. – Nem tudod?

– De tudom, mert Herepei megszámolta.

– És?

– Százkilencven volt mindössze.

– „Mindössze!" Hallod, ez már nem szerénység, hanem kérkedés – nevette el magát.

– Nem annak szántam. Mindig nagyon könnyen tanultam nyelveket. Nem okozott fáradságot. Amit egyszer elolvastam, az megmaradt a fejemben. Magyarul, románul persze mindig tudtam, de ahogyan a latint, éppen olyan könnyen tanultam meg később a németet, franciát, ógörögöt, hébert, angolt és olaszt is.

– És még tiltakozik az ellen, hogy csodagyerek volt – kardoskodott újra a maga igaza mellett Dániel. – Pedig arról még nem is beszéltünk, hogy alig nyolcéves korában már olyan latin verseket írt, mint Horatius, és vele javíttatták a nála három-négy évvel idősebbek latin dolgozatait.

– Mint Horatius! – csapta össze a kezét Bolyai. – Dani, te igazán nem ismersz mértéket… Ide figyelj Karl! – fordult most Gausshoz. – Van nekem egy nagyon jó módszerem. Az effajta összehasonlításokat meg szoktam fordítani. Abból biztosan meg lehet állapítani, megáll-e a hasonlat vagy sem. Hallottad-e már valaha, hogy Horatius olyan verseket írt, mint Bolyai Farkas? Ugye, hogy nem? Én sem. No, hát ennyit lehet adni Zeykre.

Újra meggyújtotta a pipáját, amelyet a nagy izgalomban elfelejtett szívni. Mikor azután a füstgomolyok megint vígan bodorodtak, kissé elborult ábrázattal folytatta:– Ami pedig a felsősök dolgozatainak a javítását illeti, hát arra ma sem szívesen emlékszem. Akkor is csak kénytelen-kelletlen csináltam. Nem mondom, először, másodszor hízelgett nekem, és dagadt a keblem attól, hogy nyolcéves koromban engem állítottak oda mintaképül a tizenegy-tizenkét évesek elé. De hamar rájöttem arra, hogy ennek csak egyetlen következménye lehet: valamennyien meg fognak utálni. Fordított helyzetben én is utáltam volna egy ilyen taknyost, akiről nekem, a jóval nagyobbnak, példát kell vennem.

– Senki sem utált téged, Farkas – vetette ellen Dániel.

– Dehogynem! Ezt én jobban tudom. Éreztem én azt jól…Szóval, ha rajtam áll, egyáltalán nem csináltam volna. De hát mit tehettem?! Herepei rám parancsolt…Különben is mindenképpen dicsekedni akart velem. Úgy mutogatott, mint valami táncoló medvét vagy kétfejű borjút. Főleg amikor rájöttek, hogy számolni is tudok. Mint valami vásáron, pontosan olyan volt. Fenn álltunk az emelvényen, a tanár meg én, odalenn pedig a nézők. A tanár kérdezett: tizenkét-tizennégy jegyű számokból kellett négyzet- vagy köbgyököt vonnom fejben. És alighogy kimondta a számot, én már vágtam is rá az eredményt. Sohasem tévedtem. Mindig mindenki csodálkozott, én meg nem tudtam, mi van ezen csodálkoznivaló.

– Tizenkét-tizennégy jegyű számokból gyököt vonni fejben! Nem csekélység! – bólintott elismeréssel Gauss. – Én ma se lennék képes rá.

– Nem is kell ez. Minek? – felelte Bolyai. – Ez nem matematika; egyszerű cirkuszi mutatvány. Egy ideig tetszett nekem, de nagyon hamar eluntam magam is. Már csak azért is, mert az osztálytársaim egyre inkább elhúzódtak tőlem. Nem mondom, hogy gyűlöltek ők is, mint a felsősök, de valahogy idegen voltam számukra. És nekem ez mindennél jobban fájt. De nem tehettem egyebet, lehetőleg elbújtam egy sarokba, hogy senki se vegyen észre.

Most ő intett a pincérlánynak egy újabb kancsó sörért. Gauss meg Kemény szintén rendelt. Egy darabig valamennyien hallgattak. A lány térült az italokkal, mindannyian nagyot húztak, csak ezután folytatta Farkas:

– Tudod – fordult Gausshoz –, a kollégium bennlakásos volt, de karácsonyi, húsvéti szünetre a diákok hazamentek. Az egyik karácsonykor azonban én nem mehettem haza, mert az apám háza leégett. Akkor már másodszor. Így hát egyedül maradtam a Philadelphiában. Így hívták azt a termet, amelyben a kollégiumban laktam. Minden teremnek volt ilyen neve – tette hozzá magyarázóan. – De nemcsak a Philadelphiában voltam egyedül, hanem azt hiszem, az egész kollégiumban is. Ha kiléptem a folyosóra, messziről visszhangzott minden egyes lépésem. Mit tagadjam: féltem. Meg aztán fáradt is voltam ezektől az örökös mutatványoktól… Hát így esett, hogy egyszerre csak benépesült a kollégium. Vagy legalábbis a Philadelphia. Ott volt velem a szobában Akhilleusz meg Hektór, Patroklosz, Agamemnón, Menelaosz, Odüsszeusz, Priamosz, Heléna. De úgy képzeld, hogy valóságosan láttam magam előtt a homéroszi hősöket, hallottam a kard csattanását a pajzson, sőt hallottam a hősök beszédét is. Lehet különben, hogy ekkor már bujkált bennem valami, talán lázas is voltam, mert nem sokkal később tífuszba estem. Jó sokára gyógyultam csak fel, és azt hiszem, sokat veszítettem ezzel a betegséggel a képességeimből. De azért nem tudom, mi lett volna belőlem, ha a kollégiumban maradok. Szerencsére azonban oda kerültem hozzájuk – intett a fejével Kemény felé.

– És ott mit csináltál? – kérdezte Gauss, aztán ő is Simon felé fordult. – Nálatok.

– Az úgy volt, hogy én akkor töltöttem be a nyolcadik évemet – felelte Kemény –, és Marosvécsen laktunk. Református kollégium Enyeden meg Vásárhelyt volt legközelebb, de anyám annyira sem akart elengedni. Így aztán az apám magántanítót fogadott, Herepei Ádámot. De nálunk az a szokás, hogy ilyen magántanító mellett van egy diák is, ez a magántanulónak a mentora. A tanító mindkettejüket tanítja, de a mentornak – aki rendszerint három-négy évvel idősebb – kell együtt tanulnia a fiatalabbikkal, és hát úgy…szorítania, nógatnia. És ez a tanító ajánlotta a szüleimnek Farkast.

– Ez a Herepei Ádám a testvéröccse volt annak a Herepei Jánosnak, aki viszont Enyeden volt az én tanárom. Így hallott rólam – folytatta Farkas. – Aztán az én tanárom beszélt az apámmal, az meg szívesen beleegyezett. Jól is jött neki, hiszen említettem, éppen akkoriban égett le másodszor az apám háza. A szolgabírósága nem sokat hozott, a birtok meg nem volt nagy.

Mélyet szippantott a pipájából, a füstöt felfújta a mennyezetre, aztán folytatta:

– Tudod, valamikor nagyon gazdagok voltunk. Már a XIII. században nagy birtokaik voltak az őseimnek, a XIV. században pedig egy Bolyai, akit ugyanúgy hívtak, mint az apámat, Gáspárnak, megkapta Bolya várát. De azóta több mint négyszáz év telt el, és a vagyon elrepült. Az apámra már nagyon kevés maradt, és még annyira sem tellett volna, amennyire nagy nehezen tellett, ha az anyám – az egy Pávai-Vajna lány, Krisztina – nem hozta volna a házasságba a domáldi birtokot. De hát így is csak szűköcskén éldegéltünk. Van egy öcsém is, Antal, tőlem három évvel fiatalabb, azt is fel kellett nevelni.

– De az anyád már meghalt? – vetette közbe Gauss.

– Meg. Már rég, 1788-ban. Akkor tizenhárom éves voltam. Nem sokkal azután, hogy én Keményékhez kerültem. Először bizony megijedtem kissé, mikor megláttam a völgyből azt az ősrégi lovagvárat ott Marosvécsen. Volt benne valami félelmetes. Milyen nagy urak lehetnek, akik ilyenben laknak! És itt fogok én most élni. De hamarosan kiderült, hogy nincs mitől tartanom. Még attól sem, akitől tulajdonképpen a legjobban féltem: a tanítványomtól. A legjobb barátok lettünk – bökött pipaszárával Simon felé.

– Hát még én mennyire féltem tőle! – kacagott fel harsányan Kemény.

– Pszt! – intette csendre Gauss. Zeykre mutatott. – Elaludt.

– Annyi baj legyen! Ne ivott volna annyi sört! – kiáltott Farkas, de Dánielt ez sem zavarta. Már csendesen horkolni kezdett. – Hé, ne aludj! – rázta fel Bolyai.

– Én? Dehogy, dehogy! Nem alszom.

Zavartan nézett körül, néhány pillanatig maga elé meredt, aztán az asztalra fektetett karjára borult.

– Hagyjuk! – legyintett Karl.

– Valami nagyon savanyú és szigorú fiút képzeltem – folytatta Simon –, aki azt követeli majd tőlem, hogy éjjel- nappal egyebet se csináljak, csak biflázzak. No, aztán egykettőre összebarátkoztunk, együtt mentünk a kolozsvári kollégiumba, és azóta is alig váltunk el egymástól.

– Akkor is az én hibámból – vetette közbe Farkas.– Hát „hibáról" nevetséges dolog lenne beszélni – tiltakozott Simon, azután Gausshoz fordulva hozzáfűzte: – Elindultunk Jénába, de ő útközben Zilahon megbetegedett.

– Én voltam a bolond – vette át a szót ismét Farkas. – Elcsaptam volt valamivel a gyomrom, mire Zilahra értünk. Valami jó öregasszonynál szálltunk meg, és igen finom vacsorát főzött. Nagyon odavolt, amikor látta, hogy nem eszem egy falatot sem. Hogy az ő főztje nem ízlik. Minek is él az ilyen vénasszony, aki már semmire sem jó. Vigasztaltam, ahogyan csak kitellett tőlem, és magyaráztam, hogy nem az ő főztjében van a hiba, hanem az én gyomromban. Nohát ő olyan panáceáját tudja a gyomorrontásnak, hogy menten rendben leszek. Térült-fordult, és egy nagy tál gyönyörű szőlővel jött vissza. Abból egyem, nyomban elmúlik minden bajom. Sehogyan sem akartam, mert a gyomorrontás legbiztosabb gyógyszere, ha az ember kikoplalja. De ez a derék öregasszony váltig erősködött, hogy a saját szőlejében szedte, ilyet még nem ettem. Végül aztán csak rám tukmálta. No, aztán másnapra olyan beteg lettem, majd belehaltam. De én voltam a hibás, miért hagytam magam rábeszélni. Szóval nem tudtam megállni a lábamon. Szegény Simon ott topogott mellettem, mint a kotlós, mikor a kiskacsák vízre ereszkednek. Nem akart továbbmenni, nekem kellett ráparancsolnom, mikor már egy kissé jobban lettem. Nem azért adta az apja a pénzt kettőnknek – mert az én költségemet is ő fizette –, hogy Zilahon töltsük az időt, hanem hogy Jénába menjünk egyetemre. Nekem kellett volna Simonra vigyáznom, ehelyett most ő ápolgatott engem. Szóval amikor már lábra tudtam állni, elzavartam magam mellől, hogy induljon előre, én majd megyek utána, ha egészen kiláboltam. De fél év is beletellett, amíg útnak eredhettem.

– Akkor meg elakadt Bécsben – bökött a hüvelykujjával Farkas felé Kemény. – Ma már valami főartillerista lenne, ha hagyom.

– Az úgy volt – magyarázta Bolyai –, hogy amikor mégis el tudtam indulni Zilahról, siettem Simon után. De Bécsújhelynél mégsem állhattam meg, hogy meg ne nézzem a tüzérakadémiát. Mindig érdekelt a tüzérség. Gyerekkoromban lőport is csináltam, fel is robbant, majd elvitte a szemem világát. Azóta is gyenge a szemem…

– És miután ilyen jól kezdődött, ezt akarta folytatni – jegyezte meg Kemény.

– Értem – nevette el magát Gauss.

– No, kimentem a tüzérakadémiába. Az udvaron gyönyörű ágyúk, úgy ragyogott mindegyik, mintha csak kisubickolták volna. A teremben ott ültek a diákok, mármint a leendő tüzértisztek, előttük Vega felső matematikája, a legjobb matematikakönyv, amellyel csak találkoztam. És éppen ott vagyok, amikor egyszerre megszólalnak az ágyúk. Mintha csak az én tiszteletemre adtak volna sortüzet. Úgy fellelkesültem, hogy tüstént írtam Simonnak Jénába: ne várjon, én tüzér leszek. Hát nem éppen aznap jön meg a válasza, amikor fel kellett volna esküdnöm?! Azt írta, ha valaha ért valamit a szava előttem, akkor ne csapjak fel addig, amíg nem beszéltem vele. És menjek azonnal Jénába, hogy beszélhessünk. Mit tehettem? Elmentem Jénába, hogy meghallgassam, mit akar mondani, aztán ott is maradtam, amíg át nem jöttünk ide, Göttingába. Hát ezért van a burschok tányérsapkája a fejemen, nem pedig a tüzérek csákója.– Ezt mindenesetre okosan tetted. Tulajdonképpen nem is te, hanem Simon. Kár lennél te katonának… De valamit mondtál az előbb, az érdekelne közelebbről. Hogy ott a tüzérakadémián láttad a Vega-könyvet, és azon is módfelett fellelkesültél. Ezek szerint már korábban elhatároztad, hogy matematikus leszel. Nyilván a kolozsvári kollégiumban.

– Kolozsvárt?! Épp ellenkezőleg, akkor hallani sem akartam a matematikáról. Ez úgy esett, hogy Kolozsváron nem voltunk bennlakók a kollégiumban, hanem Simonnal együtt az egyik professzornál volt szállásunk, Szathmári Pap Mihálynál. Teológiát tanított, igen neves ember, Hollandiából is volt egy csomó kitüntetése. Látta, hogy lelkesedem a matézisért, és óva intett, hogy vigyázzak. A matézisben megszokom, hogy mindent csak bizonyítás alapján higgyek el, és a vallásban is ilyen kézzelfogható bizonyítékokat követelek majd, amiért aztán a sátán annak idején a pokolra visz.

– Valóban ezt mondta? – kérdezte Gauss hitetlenkedve.

– Ezt, ezt – erősítgette Kemény is.

– És? Elhitted?

– Nagyon is – folytatta Farkas. – Ne felejtsd el, hogy akkor tizenöt éves voltam. Valóságos vallási fanatizmusba estem. Amikor Radák Ádám a saját költségén a bécsi hadmérnöki akadémiára akart küldeni, nem vállaltam, mert „ideiglenes fényért nem áldozom fel az örök üdvösségemet". Így mondtam akkor.

– És most már nem félted az üdvösséged? – kérdezte Gauss kissé gúnyosan.

– Tudod – nevette el magát Farkas –, Szathmári Pap valamiben tévedett. Mint említettem, egyenesen vakbuzgó lettem, és ennek folytán nagy lelkesedéssel tanultam a teológiát. Olyan kitűnően megálltam a négynapos cenzúrát, hogy a professzorom szerint nyugodtan felülhettem volna helyette a katedrára. De hiába volt ez a nagy tudásom, a sátán így is megkísértett. A biblia különféle helyeit vizsgálgatva egyre gyakrabban tett olyan ellenvetéseket, amelyekre nem tudtam válaszolni. Mind sűrűbben kerestem fel kétségeimmel volt teológiatanáromat, de ezeket a kétségeket ő sem tudta eloszlatni. Úgy éreztem, hogy leestem az égből, a sátán kezére jutottam. A miszticizmusban kerestem menedéket, éjnek idején jártam a temetőkbe, hogy a holt lelkek segítsenek rajtam. De hamar kiábrándultam ebből is, és a korábbi vallási fanatikusból egyszerre istentagadóvá váltam. Később aztán ez is elmúlt, és rájöttem, hogy a vallást az emberek rontották el.

– És ekkor visszatértél a matematikához? – kérdezte Gauss.

– Hol vagyunk még attól! – nevette el magát Kemény. – Fogalmad sincs arról, mi mindent meg nem próbált.

– Nocsak!

– Tudod, mindig sok minden érdekelt. Kíváncsi voltam, és aztán egészen belevetettem magam. Nemcsak a tudományba, másba is, főleg a művészetekbe. És aztán annyira belemélyedtem, hogy mindjárt magam is azt akartam csinálni. Kolozsvárt annyira beleszerelmesedtem a festészetbe, hogy elhatároztam: festő leszek, és csak történelmi képeket festek majd. El is jártam egy rajziskolába, és a tanárom módfelett biztatott. Jól rajzoltam, és a képeimmel is elégedett volt… De aztán az orvos eltiltott.

– Miért?

– Említettem, hogy a lőporrobbanástól megsérült a szemem. Azt mondta az orvos, semmi olyasmit nem szabad csinálnom, ami nagyon fárasztja a szemet.

– És most rendben van már a szemed?

– Rendbe sohasem jön, de nem romlik. Állandóan kezelem.

– Mivel?

– Szemvizet csináltam magamnak, azzal borogatom reggel-este.

– Magad készítetted a szemvizet? – Magam hát! Kísérleteztem többfélével, aztán az egyiknél éreztem, hogy használ. Ezzel borogatom most.

– Szemüveget nem láttam rajtad.

– Nem is láthattál, mert nem viselek. Jobb az én szemvizem.

– A festőpalettát tehát le kellett tenned.

– Le, pedig eléggé sajnáltam. Azt hiszem, nem lett volna rossz festő belőlem. Odahaza, Bolyán, van egy önarcképem. Pasztell. Mindenki azt mondja, nagyon jó… De hát mit tehettem? Ha erőltetem és megvakulok, akkor is abba kellett volna hagynom. Okosabb így. Inkább elmentem színésznek.

– Színésznek? Ne beszélj!

– Az nálunk nem úgy van, mint másutt. Nálatok is. Minálunk ez nagyon komoly dolog. Mert