A fajok eredete III. kötet

By Charles Darwin

Az evolúcióelmélet klasszikus műve.nnAz evolúciós gondolat iránt a társadalomtudományok különbözőnnterületein mind nagyobb az érdeklődés. Darwin kritikus olvasásannszámos, ma újnak tű

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633446447

Charles Darwin

Charles Darwin (1809–19 April 1882) is considered the most important English naturalist of all time. He established the theories of natural selection and evolution. His theory of evolution was published as On the Origin of Species in 1859, and by the 1870s is was widely accepted as fact.

Book preview

CHARLES DARWIN

A FAJOK EREDETE

TERMÉSZETES KIVÁLASZTÁS ÚTJÁN VAGY A LÉTÉRT VALÓ KÜZDELEMBEN ELŐNYHÖZ JUTOTT FAJTÁK FENNMARADÁSA

III.

Fordította:

MIKES LAJOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Akadémiai Kiadó Budapest, 1955

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-644-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

XIII. FEJEZET

Geográfiai eloszlás (Folytatás)

Édesvízi állatok és növények eloszlása. – Óceáni szigetek lakóiról. – Kétéltűek és szárazföldi emlősök hiánya. – Szigetlakók kapcsolatáról a legközelebbi szárazföld lakóival. – A legközelebbi forrásból való gyarmatosítás későbbi módosulással. – Az utolsó és a jelen fejezet összefoglalása.

Édesvízi élőlények

Minthogy a tavakat és folyamrendszereket szárazföldek gátja választja el egymástól, arra gondolhatnánk, hogy az édesvízi élőlények nem terjeszkedhetnek messzire ugyanazon a vidéken belül, és minthogy a tenger nyilván még kevésbé leküzdhető akadály, sohasem juthattak el távol eső vidékekre. A valóság azonban ennek éppen a fordítottja. Nemcsak különböző osztályokba tartozó sok édesvízi fajnak hatalmas az elterjedési területe, hanem rokonfajok is feltűnő módon túlsúlyra jutottak az egész világon. Amikor először gyűjtöttem Brazília édes vizeiben, jól emlékszem, mennyire meglepett az édesvízi rovarok, molluszkák stb. hasonlósága és a környező szárazföldi lények különbözősége, az angliai formákhoz képest.

Az édesvízi lények nagy elterjedési képességét a legtöbb esetben véleményem szerint azzal magyarázhatjuk, hogy rendkívül hasznos módon alkalmasakká váltak rövid és gyakori vándorlásokra egyik tóból a másikba, vagy egyik folyamból a másikba, a maguk területén belül; és a nagy szétszóródásra való hajlam ennek a képességnek szinte szükségszerű következménye. Itt csak néhány esettel foglalkozhatunk, amelyek közül legnehezebben magyarázható a halak esete. Régebben azt hitték, hogy ugyanazok az édesvízi fajok sohasem fordulnak elő egymástól távol eső két világrészben. Dr. Günther azonban nemrégiben kimutatta, hogy a Galaxias attenuatus egyaránt előfordul Tasmániában, Új-Zélandban, a Falkland-szigeteken és Dél-Amerika szárazföldjén. Csodálatos eset ez és valószínűleg egy régebbi meleg időszak alatt valamilyen délsarkvidéki központból való elszóródásra vall. Ez az eset mindazonáltal kevésbé meglepő, mert e génusz fajai valamilyen ismeretlen módon a nyílt óceán tekintélyes térségein is képesek áthatolni. Így pl. van egy faj, amely Új-Zélandon és az Auckland-szigeteken egyaránt előfordul, noha ezt a két területet kb. 230 mérföld választja el egymástól. Ugyanazon a kontinensen édesvízi halak gyakran igen messzire és szinte szeszélyesen terjednek el; mert két szomszédos folyórendszerben a fajok egy része ugyanaz lehet, más része pedig teljesen különböző. Valószínű, hogy esetenként alkalminak nevezhető módon szállítódnak. Így például még élő halakat is nemritkán távoli pontokra hullatnak el a forgószelek; és ismeretes, hogy az ikrák sokáig megtartják életképességüket a vízből való eltávolításuk után is. Elszóródásukat azonban főképp annak tulajdoníthatjuk, hogy a terület szintjében az újabb korszakban változások történtek, amelyeknek következtében folyók egymásba ömlöttek. Lehetne példákat felhozni arra is, hogy ez szintváltozások nélkül áradások idején is megtörtént. Az a tény, hogy a legtöbb összefüggő hegylánc két oldalán nagyon elütő halakat találunk, ugyanerre a következtetésre vezet, mert a hegységek már régóta megakadályozták a két oldal folyórend-szereinek összeköttetését. Néhány édesvízi hal igen régi formákhoz tartozik és ilyen esetekben bőven volt idő földrajzi átalakulásokra, tehát ennek következtében idejük és módjuk a nagymérvű vándorlásra is. Továbbá dr. Günther újabban több különböző megfontolás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a halaknál ugyanazok a formák hosszú ideig fennmaradnak. Sósvízi halakat nagy gonddal lassan rá lehet szoktatni arra, hogy édesvízben éljenek, és Valenciennes szerint alig van olyan csoport, amelynek minden tagja kizárólag édesvízben élne. Így tehát az édesvízi csoporthoz tartozó tengeri faj messzire vonulhat a tengerpart mentén és valószínűleg minden nehézség nélkül alkalmazkodhat távoli vidékek édesvizeihez.

Néhány édesvízi molluszka-fajnak igen nagy az elterjedési köre és rokonfajok, amelyek elméletünk szerint közös őstől származtak és szükségképpen egy helyről széledtek el, az egész világon uralkodnak. Elterjedésük eleinte nagyon zavarba hozott, mert petéik nem alkalmasak arra, hogy madarak szállítsák őket, a tengervíz pedig a petéket és a felnőtt állatokat is nyomban megöli. Sőt azt sem tudtam megérteni, hogy egyes meghonosított fajok hogyan terjedhettek el olyan rohamosan valamely vidéken. De két tény, amelyet magam figyeltem meg – és kétségtelenül még sok más tényt is fel fogunk fedezni –, némi fényt derít erre a kérdésre. Két ízben láttam, amikor a vadkacsák hirtelen kiemelkednek oly tóból, amelyet békalencse borít, hogy ezek az apró növények a kacsák hátára tapadnak, és véletlenül az történt velem, hogy amikor egy kevés békalencsét áthelyeztem az egyik akváriumból a másikba, azzal együtt akaratlanul édesvízi molluszkákat is áttelepítettem. De egy másik tényező közreműködése talán még eredményesebb: egy kacsalábat beakasztottam egy akváriumba, ahol sok édesvízi kagylópete volt kikelőben. Azt tapasztaltam, hogy e rendkívüli parányi, éppen kikelt kagylók egész serege rámászott a kacsalábra és oly szívósan rátapadt, hogy amikor a lábat kivettem a vízből, nem lehetett őket lerázni róla, holott valamivel fejlettebb állapotban maguktól is lepotyogtak volna. Ezek az éppen hogy kikelt puhatestűek, bár természetüknél fogva vízben élők, a kacsa lábán, nedves levegőben tizenkét-húsz óráig is életben maradtak. Ennyi idő alatt a kacsa vagy a gém legalább hat-hétszáz mérföldnyi távolságra repülhet, és ha a szél a tengeren keresztül egy óceáni szigetre, vagy bármely más távoli pontra sodorja el, egészen bizonyos, hogy talál egy kis tavat vagy patakot, ahová leereszkedhet. Sir Charles Lyell közölte velem, hogy egy csíkbogarat (Dytiscus) fogtak, amelyhez egy Ancylus, a pajzscsigához hasonló édesvízi csiga erősen hozzátapadt. Ugyanabból a családból egy másik vízibogár (Colymbetes) rárepült egyszer a „Beagle"-re, mikor negyvenöt mérföldnyire volt a legközelebbi szárazföldtől. Ki tudná megmondani, hogy kedvező szél milyen messzire elsodorhatta volna?

A növényekre vonatkozólag régóta közismert, hogy számos édesvízi, sőt mocsári fajnak milyen roppant nagy az elterjedési területe mind a kontinenseken, mind a legtávolabb fekvő óceáni szigeteken is. Alphonse de Candolle szerint a legszembeötlőbben szemléltetik ezt a szárazföldi növényeknek azok a nagy csoportjai, amelyeknek igen kevés vízben élő tagjuk van. Mert ez utóbbiak úgyszólván ennek következtében, szinte nyomban nagy elterjedési körre tesznek szert. Azt hiszem, kedvező elterjedési lehetőségek magyarázzák meg ezt a tényt. Más helyen említettem már, hogy néha valamelyes föld is tapad a madarak lábához és csőréhez. Ha a tavak iszapos partjait látogató gázló madarak hirtelen megriadnak, valószínűleg iszapos lábbal rebbennek fel. Ennek a rendnek a madarai vándorolnak a legtöbbet és néha még a nyílt óceán legtávolabbi kopár szigetein is rájuk bukkanunk. A tenger színére nemigen ereszkednek le és így a víz a sarat nem mossa le a lábukról. Mihelyt partot érnek, bizonyára nyomban természetes édesvízi tartózkodási helyükre repülnek. Nem hiszem, hogy a botanikusok tudják, mennyire tele van a tavak iszapja magokkal. Erre vonatkozólag több kisebb kísérletet végeztem, de itt csak a legfeltűnőbbről kívánok beszámolni. Februárban három különböző helyről három evőkanálnyi iszapot merítettem egy kis tó partján a víz alól. A kiszárított iszap csak 6¾ unciát nyomott. Az iszapot a dolgozószobámban fél esztendeig letakarva tartottam, a kisarjadt növényeket pedig sorjában kihúztam és megszámoltam. A növények sok fajhoz tartoztak, összesen 537 db volt, pedig a nyúlós iszap egyetlen kávéscsészébe belefért; E tények ismeretében azt hiszem, érthetetlen körülmény lenne, ha vízimadarak nem szállítanák el édesvízi növények magvait eddig be nem népesedett igen távoli pontokon levő tavakba és folyamokba. Ugyanez a tényező működhetett közre néhány kisebb édesvízi állat petéinek szállításánál is.

Talán más és ismeretlen tényezőknek is részük lehetett ebben. Említettem, hogy édesvízi halak megeszik egyes növények magjait, bár sok másfélét lenyelés után kiköpnek, sőt apró halak is elnyelnek közepes nagyságú magvakat, így a sárga tavirózsa és a békaszőlő (Potamogeton) magjait. Gémek és más madarak évszázadok óta, naponként falják a halakat, azután szárnyra kelnek és más vizekre szállnak, vagy a szél a tengerre sodorja őket. Azt pedig láttuk, hogy a magvak csíraképessége megmarad, ha több óra múlva kerülnek is csak ki a madarakból köpetben vagy az ürülékben. Amikor megláttam, hogy milyen nagyok a Nelumbiumnak, ennek a szép vízililiomnak a magvai, és eszembe jutottak Alphonse de Candolle-nak megjegyzései e növény terjedésére vonatkozólag, azt hittem, hogy elszóródásának módja örökre megmagyarázhatatlan marad. De Audubon azt írja, hogy egy gémnek gyomrában a nagy déli vízililiomnak (dr. Hooker szerint valószínűleg a Nelumbium luteum) magjait találta. Minthogy ez a madár bizonyára gyakran repült megrakott gyomorral távoli tavakra, ahol ízes hallakomában volt része, az analógia alapján azt hiszem, hogy a csíraképes magokat köpetgolyócskákban ki is köphette.

Ha mérlegeljük az elterjedésnek e különböző módjait, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy amikor tavak vagy folyóvizek keletkeznek, például valamely újonnan létrejövő szigeten, az eleinte lakatlan, és egyetlen magnak vagy petének is nagy eshetősége lesz az életben maradásra. Bár a tó lakói mindig küzdeni fognak egymással a létért, ha még oly kevés fajhoz tartoznak is, mivel azonban még a sűrűn lakott tóban is kisebb a fajok száma, mint az azonos kiterjedésű szárazföldön, a küzdelem közöttük valószínűleg kevésbé kemény lesz, mint a szárazföldi fajok között; ennek következtében valami idegen ország vizeiből bevándorlónak több eshetősége lesz arra, hogy új helyet foglaljon el a maga részére, mint a szárazföldi gyarmatosok esetében. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy sok édesvízi élőlény a természet lépcsőzetének alacsony fokán áll és okunk van arra a feltevésre, hogy az ilyenek lassabban módosulnak, mint a magasabb rendűek; és így a vízi fajoknak több idejük van a vándorlásra. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy sok édesvízi forma régebben valószínűleg óriási összefüggő területeken élt és csak később pusztult ki a közbenső pontokon. De az édesvízi növények és alsóbbrendű állatok széleskörű elterjedése, akár megőrizték az eredeti formát, akár módosultak bizonyos mértékben, nyilvánvalóan főképp attól függ, hogy magvaikat és petéiket messze szétszórják olyan állatok, mégpedig különösen azok az édesvízi madarak, amelyeknek nagy a repülőképességük, s amelyek természetszerűen egyik vízterületről a másikra vonulnak.

Az óceáni szigetek lakóiról

Ezzel elérkeztünk az utolsóhoz a három ténycsoport közül, amelyeket azért választottam ki, mert az elterjedés szempontjából a legnagyobb nehézséget támasztották abban az értelemben, hogy nemcsak ugyanannak a fajnak összes egyede kelt vándorútra egyetlen területről, hanem a rokonfajok is – lakjanak bár most a legtávolabbi pontokon – egyetlen területről, egykori őseiknek szülőhelyéről származtak. Már megindokoltam, miért nem hiszem azt, hogy a kontinensek kiterjedése – a ma létező fajok idejében – oly óriási mértékű volt, hogy ily módon a világtengerek összes szigeteit mai szárazföldi lakóik népesítették be. Ez a nézet kiküszöböl sok nehézséget, de nem egyezik meg minden ténnyel, amely a szigetek élőlényeire vonatkozik. Az itt következő fejtegetésekben nem csupán az elterjedés kérdésére szorítkozom, hanem más esetet is figyelembe veszek, amely kapcsolatban van a két elméletnek, a független teremtés és a módosulással járó leszármazás elméletének az igazságával.

Az óceáni szigeteken élő különféle fajok száma kevés azoknak a fajoknak a számához viszonyítva, amelyek hasonló kiterjedésű szárazföldi területeken laknak: Alphonse de Candolle elismeri ezt a növényekre és Wollaston a rovarokra vonatkozóan. Így például Új-Zéland magas hegységeiben és különféle lakóterületein, noha szélességben több 780 mérföldnél, hozzászámítva Auckland, Campbell és Chatham közeli szigeteit is, mindössze 960 féle virágos növény van. Ha ezt a szerény számot összehasonlítjuk a fajoknak azzal a tömegével, amely Délnyugat-Ausztráliának vagy a Jóreménység-fokának azonos nagyságú területén él, akkor el kell ismernünk, hogy ezt a nagy számbeli különbséget oly oknak kell tulajdonítanunk, amely független a különböző fizikai körülményektől. Még az annyira egyhangú Cambridge grófságnak is 847 növénye van, a kis Anglesea-szigetnek pedig 764, de ezekben a számokban néhány páfrány és néhány importált növény is bennfoglaltatik és az összehasonlítás egyéb szempontból sem egészen helytálló. Vannak bizonyítékaink, hogy a kopár Ascension-szigeten eredetileg nem élt féltucat virágos növény sem, de most már számos faj meghonosodott a szigeten, akárcsak Új-Zélandon és minden más ismert óceáni szigeten. Okkal hihetjük, hogy Szent Ilona szigetén a meghonosított növények és állatok az őshonos élőlények közül sokat csaknem egészen vagy teljesen kiirtottak. Aki az egyes fajok teremtésének elméletét fogadja el, annak is el kell ismernie, hogy az óceáni szigetek számára a legalkalmasabb növényeket és állatokat nem teremtették elegendő számban, mert az ember akaratlanul is sokkal sűrűbben és tökéletesebben népesítette be a szigeteket, mint a természet.

Bár az óceáni szigeteken a fajok száma kevés, az endemikus fajok aránya (vagyis azoké a fajoké, amelyek sehol máshol a világon nem fordulnak elő) gyakran rendkívül nagy. Ha összehasonlítjuk például a madeirái endemikus szárazföldi csigáknak vagy a Galápagos-szigetek őshonos madarainak a számát bármely kontinens őshonos molluszkáinak vagy madarainak a számával és azután összehasonlítjuk a sziget területét a kontinensével, azt fogjuk látni, hogy ez az állítás igaz. Ezt a tényt az elmélet alapján előre várhattuk is, mert, mint már kifejtettük, azok a fajok, amelyek hosszú időközök után alkalomszerűen eljutnak egy új és elszigetelt területre, ahol új társakkal kell versenyezniük, rendkívül hajlamosak lesznek a módosulásra, és gyakran egész csoportjait hozzák létre a módosult leszármazottaknak. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy mivel valamely szigeten egy osztálynak csaknem összes faja jellegzetes, egy másik osztálynak, vagy ugyanazon osztály másik csoportjának fajai is jellegzetesek. Ez az eltérés, úgy látszik, részben attól függ, hogy azok a fajok, amelyek nem módosultak, egy tömegben vándoroltak be, úgyhogy kölcsönös kapcsolataikat alig zavarta valami; és részben attól, hogy nem módosult bevándorlók gyakran érkeztek a szülőhazából, amelyekkel a szigetlakók kereszteződtek. Ne felejtsük el, hogy az ilyen kereszteződések sarjadékai bizonyára életerősebbek lesznek, úgyhogy még az alkalmi kereszteződés is hatásosabb lehet, mint azt előre sejthettük volna. Néhány példával akarom megvilágítani e megjegyzéseket. A Galápagos-szigeteken 26 szárazföldi madár van; ezek közül 21 (vagy talán 23) endémikus, ellenben a 11 tengeri madár közül csak kettő; és nyilvánvaló, hogy tengeri madarak könnyebben és gyakrabban érkezhettek ezekre a szigetekre, mint a szárazföldi madarak. Bermudának ellenben, amely körülbelül ugyanolyan távolságra van Észak-Amerikától, mint a Galápagos-szigetek Dél-Amerikától, s amelynek egészen különleges a talaja, nincs egyetlen bennszülött szárazföldi madara sem. J. M. Jones kiváló jelentéséből Bermudáról pedig tudjuk, hogy ezt a szigetet alkalomadtán, sőt gyakran igen sok észak-amerikai madár keresi fel. E. W. Harcourt arról értesít, hogy Madeirára csaknem minden évben számos európai és afrikai madarat sodor a szél. Ezen a szigeten 99 féle madár él, amelyek közül csak egy őshonos, bár ez is igen közeli rokona egy európai formának, és három vagy négy faj egyedül ezen a szigeten és a Kanári-szigeteken él. így tehát Bermuda és Madeira szigetét a szomszédos kontinensek madarai népesítették be, amelyek hosszú időn át küzdöttek egymással és kölcsönösen alkalmazkodtak egymáshoz. Ennélfogva, mihelyt áttelepedtek új hazájukba, minden egyes faj megtartotta a többiekkel szemben a maga számára megfelelő helyet és a maga szokásait, és így nem is igen lehettek hajlamosak a módosulásra. A módosulásra való hajlamot pedig elfojtja a kereszteződés a nem módosult bevándorlókkal, amelyek gyakran érkeznek a szülőhazájukból. Madeirát ellenben csodálatos nagy számban népesítik be sajátos szárazföldi csigák, viszont egyetlen sajátos tengeri csigafaj sem él a partjain. Ezek után, ámbár nem tudjuk, hogy a tengeri csigák hogyan terjednek el, annyit mégis beláthatunk, hogy a tengeri hínárhoz, uszadékfához vagy gázlómadarak lábaihoz tapadó petéik vagy lárváik sokkal könnyebben szállíthatók három-négyszáz mérföldnyi nyílt tengeren keresztül, mint a szárazföldi csigák. A Madeirában élő rovarok különböző rendjei csaknem hasonló példákkal szolgálnak.

Óceáni szigeteken az állatoknak néha egész osztályai hiányoznak és helyüket más osztályok foglalják el. Így pl. az emlősök helyét a Galápagos-szigeteken hüllők, Új-Zélandban pedig óriási szárnyatlan madarak foglalják vagy foglalták el még újabban is. Ámbár Új-Zélandról itt mint óceáni szigetről beszélünk, bizonyos mértékben kétséges, vajon Új-Zéland óceáni szigetnek tekinthető-e. Igen nagy kiterjedésű és Ausztráliától nem túlságosan mély tenger választja el. Geológiai jellegéből és hegyláncainak irányából következtetve, tisztelendő W. B. Clarké nemrégiben azt állította, hogy ezt a szigetet éppúgy, mint Új-Kaledoniát Ausztrália tartozékának kell tekinteni. A növényekre vonatkozóan dr. Hooker kimutatta, hogy a Galápagos-szigeteken a különböző rendek számaránya egészen más, mint másutt. Mindezeket a számbeli eltéréseket és bizonyos állat- és növénycsoportok hiányát rendszerint a szigetek fizikai körülményeiben észlelhető állítólagos különbségeknek tulajdonítják; de ez a magyarázat elég kétes. Úgy látszik, hogy a bevándorlás könnyűsége éppoly fontos volt, mint a körülmények természete.

Számos említésre méltó kisebb adatot lehetne felsorolni az óceáni szigetek lakóiról. Például, bizonyos szigeteken, amelyeken egyetlen emlős sem él, egyik-másik őshonos növénynek pompás horgos magvai vannak; márpedig kevés kapcsolat nyilvánvalóbb, mint az, hogy a horgok arra valók, hogy a magvak a négylábúak gyapjában vagy bundájában tovaszállíthatók legyenek. De horgos magok más módon is kerülhetnek szigetekre; ez esetben az ott módosult növény endemikus fajjá válik, és bár megtartja továbbra is horgait, ezek éppoly haszontalan függelékek lesznek, mint számos szigetlakó bogárnak az egybeforradt szárnyfedők alatt elsorvadt szárnyai. Továbbá gyakran vannak szigeteken fák vagy cserjék, amelyeknek rendjébe másutt csak fű-nemű fajok tartoznak. A fáknak pedig, mint Alphonse de Candolle kimutatta – bármi okból – rendszerint korlátolt az elterjedési körük. Ennélfogva fák nem igen juthatnak el távoli óceáni szigetekre, és valamely fű-nemű növény, amelynek nincs kilátása arra, hogy sikerrel vegye fel a harcot a kontinensen tenyésző számos teljesen kifejlett fával, ha valamely szigeten honosodik meg, előnyre tehet szert más fű-nemű növénnyel szemben, ha egyre magasabbra nő és túlszárnyalja a többieket. Ez esetben a természetes kiválasztás dolga lesz, hogy a növények magasságát növelje, bármelyik rendbe tartozzék is a növény, hogy ily módon először cserjévé és aztán fává alakítsa át.

Kétéltűek és szárazföldi emlősök hiánya az óceáni szigeteken

Ami az óceáni szigeteken egész államrendeknek a hiányát illeti, Bory St. Vincent már régen kijelentette, hogy kétéltűeket (békákat, varangyokat, gőtéket) sohasem találtak a nagy óceánok egyetlen szigetén sem. Megpróbáltam ellenőrizni ezt az állítást, és helytállónak találtam Új-Zéland, Új-Kaledónia, az Andaman- és talán a Salamon-szigetek és a Seychelles-szigetek kivételével. De mint már mondtam, kétséges, vajon Új-Zéland és Új-Kaledónia az óceáni szigetekhez sorolható-e; és még kétségesebb ez az Andaman-, a Salamon- és Seychelles-szigetcsoport esetében. A békák, varangyok és gőték általános hiányát oly sok igazi óceáni szigeten nem tulajdoníthatjuk a szigetek fizikai körülményeinek; ellenkezőleg, úgy látszik, hogy e szigetek különösen megfelelnek ezeknek az állatoknak; mert Madeirán, az Azori-szigeteken és Mauritius szigetén a betelepített békák úgy elszaporodtak, hogy valósággal csapássá váltak. Minthogy azonban ezeket az állatokat és petéiket nyomban megöli a tengervíz (tudomásunk szerint, egyetlen indiai fajnak a kivételével), a tengeren át történő szállításuk nagy nehézségekbe ütköznék, s így aztán megérthetjük, hogy miért nem fordulnak elő egyetlen valódi óceáni szigeten sem. De a teremtés elmélete alapján igazán bajos lenne megmagyarázni, miért nem teremtődtek a szigeteken is.

Az emlősök egy másik, hasonló példával szolgálnak. Gondosan áttanulmányoztam a legrégibb útleírásokat és egyetlen olyan kétségtelen adatot sem találtam, amely szerint szárazföldi emlősállat (a bennszülöttek háziállatain kívül) élne olyan szigeten, amely 300 mérföldnél nagyobb távolságra esik valamely kontinenstől, vagy nagy kontinentális szigettől; és sok, jóval kisebb távolságra eső szigeten szintén nincs szárazföldi emlősállat. A Falkland-szigetcsoport, amelyen egy farkashoz hasonló róka él, leginkább tekinthető e szabály alól kivételnek. De ezt a szigetcsoportot nem tarthatjuk óceáninak, mert zátonyon terül el, amely körülbelül 280 mérföldnyi távolságon keresztül összefügg a szárazfölddel; ezenkívül a jéghegyek valaha vándorköveket hordtak a csoport nyugati partjaira és szállíthattak oda rókát is, mint ahogy ez az északsarki tájakon napjainkban is gyakran megesik. De azt mégsem mondhatjuk, hogy apró szigetek nem tarthatnak el legalábbis apró emlősöket, hiszen a világ sok részén előfordulnak igen apró szigeteken, amelyek közel terülnek el valamelyik kontinenshez. És aligha említhetnénk olyan szigetet, amelyen apróbb négylábú állataink meg nem honosodtak és nagymértékben el nem szaporodtak volna. A teremtésről való szokásos felfogás alapján az sem állítható, hogy nem lett volna elegendő idő az emlősök megteremtésére; számos vulkáni eredetű sziget elég ősi, amint azt hatalmas méretű lekopásuk, továbbá harmadkori rétegeik is bizonyítják. Volt idő más osztályokba tartozó bennszülött fajok létrehozására is. Tudott dolog, hogy a kontinenseken új emlősfajok gyorsabban jelentkeznek és tűnnek el, mint más, alacsonyabb rendű állatok. S bár szárazföldi emlősök nem fordulnak elő óceáni szigeteken, repülő emlősök csaknem valamennyi szigeten élnek. Új-Zélandnak van két olyan denevérféléje, amelyet eddig nem találtak sehol másutt a világon: a Norfolk-szigeteknek, a Viti-szigetcsoportnak, a Bonin-szigeteknek, a Karolina- és Mariana-szigetcsoportoknak, és a Mauritius-szigeteknek mind megvannak a maguk sajátos denevérféléi. Azt kérdezhetné bárki, hogy az állítólagos teremtő erő miért hozott létre denevéreket, és miért nem hozott létre más emlősöket távoli szigeteken? Elméletem alapján könnyű megfelelni erre a kérdésre: a szárazföldi emlősök nem szállíthatók át a tenger nagy térségein, ellenben a denevérek átrepülhetnek rajta. Láttak denevéreket, amint nappal vonultak messze az Atlanti-óceán felett; és két észak-amerikai faj rendszeresen vagy alkalomszerűen felkeresi Bermudát, amely 600 mérföldnyire van a szárazföldtől. Töméstől tudom, aki behatóan tanulmányozta ezt a családot, hogy számos fajnak roppant nagy az elterjedési köre, és találhatók kontinenseken és igen távoli szigeteken egyaránt. Ennélfogva annyit kell csak feltételeznünk, hogy az ilyen vándorfajok új hazájukban, új helyzetükkel kapcsolatban módosultak, és akkor megérthetjük, hogy őshonos denevérek élnek óceáni szigeteken, amelyeken minden más szárazföldi emlős hiányzik.

Egy másik érdekes kapcsolat is fennáll a szigeteket egymástól vagy