Mi van, ha megmentjük a világot?

By Frank Schätzing

Egy thrillerben vagyunk. Mindannyian. De nem olvasóként és nem szerzőként. Hanem szereplőként. A szóban forgó thriller emberemlékezet óta íródik, és közben folyamatosan váltogatja a címeit. Jelenleg az a címe, hogy Klímaválság. Járvány. Digitalizáció. Terror. A múltban olyan címei voltak, mint Hidegháború, fegyverkezés, előtte pedig: Második világháború meg Első világháború. De még sohasem voltunk egyszerre annyi lehetséges borzalomnak kitéve, mint napjainkban. A járvány, a háborúk, a globális felmelegedés és az ezzel sokszor együtt járó klímaszorongás fenyegető jelensége ellen az a jó hír, hogy tudással, akaraterővel, pozitív gondolkodással, kreativitással, a földi élet szeretetével és némi személyes hősiességgel meg tudunk felelni a kihívásoknak - ahogy egy valamirevaló thriller főszereplőjeként muszáj is. Márpedig mostantól mindenki főszerepet játszik, te is! A neves német ökothriller-szerző, Frank Schätzing (Raj, Híradás egy ismeretlen univerzumból, Az ördög temploma, HangTalan, Limit) tudományosan megalapozottan, izgalmasan és a humort sem nélkülözve vázol fel különféle jövőbeli forgatókönyveket, amelyekben néha kudarcot vallunk, néha győzünk. Megismerjük a jó és a rossz szereplőket, a politikában, a gazdaságban és társadalomban tevékenykedő felelősöket, összefutunk aktivistákkal, klímaváltozás-tagadókkal és összeesküvéselmélet-hívőkkel, mielőtt a tekintetünk előtt megnyílik az elvégezhető feladatok széles panorámája, és a szerző megmutatja a lehetőségeket, amelyek révén elkerülhetjük a klímakatasztrófát. A világunk pedig jó marad - nem, még jobb lesz. A világot meg lehet menteni - csak akarni kell.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Mar 23, 2023
• ISBN: 9789635433179

Book preview

cover.jpg

Frank Schätzing

Mi van, ha

megmentjük

a világot?

FORDÍTOTTA

CSŐSZ RÓBERT

Frank Schätzing

Mi van,

ha megmentjük

a világot?

Tippek túlélni vágyóknak

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Frank Schätzing: Was, wenn wir einfach die Welt retten? – Handeln in der Klimakrise

Copyright © 2021 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co. KG, Cologne/Germany

© Athenaeum, 2023

Hungarian translation © Csősz Róbert, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 317 9

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztő: Molnár Eszter

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Korrektor: Cseri Mária

Borító: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

A fordítás a Goethe Intézet támogatásával készült.

img1.jpg

Tartalom

ELŐSZÓ A 2022-ES, FRISSÍTETT KIADÁSHOZ

ELSŐ RÉSZ – Igazából…

MÁSODIK RÉSZ – Frankenstein és a klíma-katasztrófa

Néhány szó a katasztrófákról

A klíma

A természetes klímaváltozás

Az üvegházhatású gázok

Az ember által okozott klímaváltozás

A klímakutatás démonizálása

HARMADIK RÉSZ – Thriller

Első évad, 2015–2020: 1 °C

Második évad, 2020–2029: 1,5 °C

Harmadik évad, 2030–2039: 2 °C

Negyedik évad, 2040–2054: 3 °C

Ötödik évad, 2055–2070: 3–4 °C

Hatodik évad, 2071–2099: 4–5 °C

Hetedik évad (előzetes), 2100-tól: 6 °C-tól

NEGYEDIK RÉSZ – Ok és hatás

Globális jégtömegek

Tengerek és óceánok

Légkör és szelek

Erdők

Szárazföldi területek

A klímaváltozás további hatásai

ÖTÖDIK RÉSZ – A jók – és a rosszak?

A bajkeverők

Az aktivisták

A politika

Az ellenfél játékosai

HATODIK RÉSZ – Cselekvés

Kik vagyunk és kik lehetünk

Ökológiai lábnyom

Az ökológiai lábnyom csökkentése

Bio

Hús

Méltányos kereskedelem

Műanyag

Ruházat

Háztartás

Utazás

Digitalizáció

Pénzügyi befektetések

A mozgalmak támogatása

Így lesz a vállalkozásunk klímasemleges

Mi most a feladata a politikának és a gazdaságnak?

HETEDIK RÉSZ – Ahogyan növekszünk – vagy ahogyan nem

A kockázatokról és mellékhatásokról

Mit akarhatunk?

Növekedés és elégséges fejlődés

Amire szükségünk van

A növekedés vége

Újraelosztás

Egy igazságosabb világ

A jó diktátor

A kevesebb több

Akkor most növekedjünk, vagy ne?

NYOLCADIK RÉSZ – Tudományos – tényes

IDA

Igazából…

MEGJEGYZÉS ÉS KÖSZÖNET

Jürgennek, aki szereti az embereket

„Bármelyik buta kölyök el tud taposni egy bogarat, de a világ összes professzora sem lesz képes arra, hogy újat teremtsen."

Arthur Schopenhauer

„A bolygónk az otthonunk, az egyetlen otthonunk. Mégis hová akarunk menni, ha ezt tönkretesszük?"

A dalai láma

„Ha valaki nem hisz a klímaváltozásban, az nem hisz a tényekben, a tudományban és a tapasztalati valóságban, ezért véleményem szerint nem lenne szabad hivatalt viselnie."

Leonardo DiCaprio

„A problémákat sohasem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amellyel létrehoztuk őket."

Albert Einstein

ELŐSZÓ A 2022-ES, FRISSÍTETT KIADÁSHOZ

Nincs régebbi dolog a tegnapi újságnál.

De milyen régi akkor egy tavalyi könyv?

Ez a könyv eredetileg 2021 áprilisában jelent meg. Már akkor eldöntöttem, hogy a következő kiadást frissíteni fogom. A klímavita új lendületet kapott, kormányváltásokra lehetett számítani, az IPCC hatodik jelentése új ismereteket ígért. A szakkönyvek szavatosságának elvileg nem szabadna lejárnia, ezért a legjobbak még évtizedekkel a megjelenésük után is alapműként, társadalmi elemzésként, kitekintésként vagy cselekvési útmutatóként szolgálnak. Ám amíg a természeti törvényekről, a fekete lyukakról, a gall háborúról vagy a boldogsághoz vezető útról szóló műveket viszonylag ritkán kell frissíteni, addig a dinamikus folyamatokat tárgyaló művekkel más a helyzet. Arra számítottam, hogy egyes országok az év végéhez közeledve majd javítanak vagy rontanak a klímamérlegükön, új törvényeket fogadnak el, a kutatók új dolgokkal állnak elő, a statisztikai értékek pedig megváltoznak.

Egy európai háborúra azonban nem számítottam.

Lehetett rá számítani?

Igen is, meg nem is. Amennyire én tudom, az amerikai titkosszolgálaton kívül senki sem jelezte előre az egész Ukrajnát érő támadást. Bizonyos forgatókönyvek azonban léteztek. Ezeket azért dolgozzák ki, hogy minden eshetőségre felkészüljenek. Mivel nagyon költséges, időigényes és nehezen kommunikálható, ha minden elképzelhető eseményre fel akarunk készülni, ezért sokszor azokat az előrejelzéseket fogadjuk el, amelyek a leginkább illeszkednek a terveinkbe – ez az egyik oka annak, hogy a világ folyamatosan csak lohol a klímatörténések után, ahogy az orosz invázió lehetőségét is ezért nem vették komolyan.

Tényleg itt és most kell kitárgyalnunk Putyin háborúját?

Igen, már csak azért is, mert a háború hatással van a klímára. Természetesen jogunk van feltenni a kérdést: Mi a csuda köze van a kis cárevics ténykedésének a Föld felmelegedéséhez? Nem ugorhatnánk a témát? Sajnos nem. Ha meg akarjuk menteni a világot, akkor egyetlen tényezőt sem szabad kizárnunk. Az orosz agresszió az összes életterületünket, az energiaellátást, az élelmezési helyzetet, a biztonságpolitikát és a környezethez való viszonyt egyaránt érinti. Putyin háborúja nemcsak Ukrajnát taszította borzalmas helyzetbe, a háborús sokk hullámai az egész bolygót elborítják. Hónapok teltek el azóta, hogy papírra vetettem e sorokat. Lehet, hogy közben már újból teljesen más a helyzet. Az aktualizálás már csak ilyen, az ember mindig le van maradva egy brosúrával. Legjobb esetben már véget ért a háború, legrosszabb esetben már nincs is, aki elolvasná e sorokat, mivel valakik megnyomták a piros gombot. De én egy Rajna-menti srác vagyok. Vagyis optimista. Inkább azt a forgatókönyvet részesítem előnyben, ahol erre nem kerül sor. Szerintem most inkább egy új világrend megszilárdulását látjuk, és bármennyire nem tetszik is, kénytelenek leszünk hosszú távon számolni vele.

Cserébe meg kell szabadulnunk néhány illúziótól. A kölcsönös kulturális és gazdasági egymásra hatás eszméje, amely egy eurázsiai, óceánokon átívelő és végső soron békés világrendet teremtene, vagyis a csodás álom az egyesült emberiségről hirtelen lekerült a napirendről. Évtizedekre! Újból egy szembenállásra épülő világrendben élünk, amely annyiban különbözik az elmúlt évszázad hidegháborújától, hogy a szovjeteket akkor egyfajta pragmatizmus jellemezte, amely Putyinból hiányzik. Akkoriban még Kínának, a Közel-Keletnek és Afrikának is teljesen más szerepe volt, és az ember azt hitte, hogy a kőolajkorszak kőolaj hiányában egyszer majd véget ér.

Most (még!) egy többnyire elfogadott világrendben élünk, amelyből kiszállt az egyik játékos. A gáz csak az, hogy ez a játékos rendelkezik a legtöbb atomfegyverrel. A világbékét a kubai rakétaválság óta nem fenyegette ekkora (vagy esetleg még nagyobb) veszély – ezt még egy Rajna-menti srác sem tudja kidumálni –, ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a fennálló békerendszer széthullik. Csak felfedi a gyengeségeit. És közben ugyanolyan mértékben erősödik is. A 2022. júliusi helyzet alapján Putyin épp az ellenkezőjét érte el annak, amit akart: erősebbé tette Európát és a NATO-t, és elérte, hogy 141 ország elítélje a ténykedését. Még Kína támogatását sem veheti biztosra. Hszi Csin-ping az államaik közötti hasonlóságok (és bizonyos gazdasági megfontolások) miatt nem ítéli el Oroszországot, ezenfelül a kínai elnök (Tibet miatt) maga is egy üvegházban ül, és a küszöb előtt ott van a saját Ukrajnája (Tajvan). Ugyanakkor Pekingnek alapvetően mások az érdekei, mint Moszkvának. Például érdekelt egy erős Európa létezésében, amellyel kereskedni lehet, és amely egyfajta transzatlanti hídként működik (az ősellenség Amerikai Egyesült Államok felé, amellyel Kína is előszeretettel üzletel). Hszit talán érdekelheti Putyin földgáza, kőolaja és búzája – de mihez kezdene egy olyan Oroszországgal, amelyik a szankciók súlya alatt visszazuhan a Szovjetunió technológiai szintjére, és ahonnan tömegével menekülnek az értelmiségiek? Hszinek megvan rá az oka, hogy csak ímmel-ámmal hajtsa végre az ökológiai fordulatot, de arra jóval nyomósabb okai vannak, hogy elősegítse azt. A klímaválságok nemzetgazdasági válságok. Ha Kína tart valamitől, akkor az a nemzetgazdaságát fenyegető kockázat. Putyin nyilvánvalóan sem a klímát, sem a nemzetgazdaságát nem tudja megvédeni. Viszont szépen bemutatja Hszinek, hogy hová vezet, ha egy ország katonai kalandokba kezd. Nyújtani azonban nem sok mindent tud neki.

Egy stratégiai partnerségben így aztán Putyin csak másodhegedűs lehet. Egy másodhegedűs, aki felbosszantja a prímást, mivel tönkreteszi a nagyszerűen megtervezett selyemútját. Hszi egyelőre még kitart a partnere mellett abban a reményben, hogy Putyin végül a maga javára fordítja a háborút – túl csábító egy olyan Nyugat képzete, amely kénytelen beismerni, hogy sem a fegyverszállításokkal, sem a szankciókkal nem ér el semmit. És akkor mi akadályozza meg, hogy csak úgy zsebre vágja Tajvant? Következmények nélkül és senkitől sem zavartatva! Gyakran hallani ezt mostanában. És amikor Peking „sziklaszilárd barátságáról biztosítja Moszkvát, szinte látjuk lelki szemeink előtt, ahogy Hszi és Putyin köldökig kigombolt ingben, kéz a kézben belelovagolnak a vörösen izzó naplementébe. De ha figyelmesebben olvassuk a nyilatkozatokat, Peking egy „gyakorlati jellegű bilaterális együttműködésről beszél. És igencsak gyakorlatias barátokról van szó. A nyersolajra kapott 35 százalékos kedvezményt persze örömmel kihasználja Putyin nagy kebelbarátja. Kevésbé barátságos megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy Oroszország gyengeségéből Kína húz hasznot, és közben abban reménykedik, hogy Nagy Péter önjelölt reinkarnációja elég erős lesz ahhoz, hogy a geopolitikai erőegyensúlyt kelet felé tolja el – csakhogy nem igazán ez a helyzet. Inkább úgy tűnik, hogy a Kreml belebonyolódik egy pusztító, felőrlő háborúba. Ez egy kicsit azért aggasztja Hszit. Ha Putyin elbukik, akkor Kína elnöke is bajba kerülhet, ugyanis kiderül, hogy rossz lóra tett. Ahogy a korábbi ausztrál miniszterelnök és Kína-szakértő Kevin Rudd megállapította: „Amennyiben Kína gazdasági növekedése tovább lassul, újból elszabadul a járvány, és az ország az ukrajnai fejlemények és a Putyinhoz való túlzott közelsége miatt külpolitikailag még inkább lejáratja magát, akkor a pártkongresszus kimenetele kérdéses lehet." Ott, a Kínai Kommunista Párt kongresszusán választják újra Hszit. Vagy mégsem.

Mit jelent mindez a Nyugat számára?

Mivel ismét egy konfrontatív világban élünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy hol lesznek a jövőben a törésvonalak. Mivel a törésvonalakat nem tudjuk eltüntetni, bárhogy szeretnénk is, kénytelenek vagyunk stabilizálni őket. Egy konfrontatív rendszerben mindegyik oldal növelni szeretné a befolyási övezetét. Ez Európa számára azt jelenti, hogy Oroszország nyugati szomszédait, amelyek még nem tartoznak az Európai Unióhoz, és fogékonyak lehetnek Putyin befolyására, gyorsan fel kell venni az európai családba, és vonzóbb jövőképet kell kínálnunk számukra a keleti önkényúrnál. Ez azokra a balkáni országokra is érvényes, ahol a nacionalista erők az orosz narratívát erősítik, és azokra az örök EU-tagjelölt országokra is, amelyek a brüsszeli érdeklődés hiányában egyre dühösebbek az unióra, valamint azokra a szegény országokra is, amelyek képtelenek megvédeni magukat.

Egy szétforgácsolódó peremvidékek nélküli, egyesült Európa növeli az esélyét, hogy az ukrán háború véget ér, és nem is követi majd másik (mivel Putyin felfogja, hogy nem nyerhet). Ez erősíti a globális biztonságot és a fenntarthatóságot. A háború a fenntarthatóság ellentéte. A háború destabilizálja a társadalmakat, lerombolja az infrastruktúrát, tönkreteszi mindazt, amit hosszú távú használatra szántak. Ezenfelül arra is lehet számítani, hogy az önfejűen viselkedő oroszok kiszállnak a globális klímavédelemből – annál fontosabb, hogy mások folytassák a munkát. Paradox módon éppen Putyin segíthetne felgyorsítani a fenntarthatósági fordulatot – ha a Nyugat nem követi el azt a hibát, hogy az egyik fosszilis függésből a másikba esik.

De nem ez történik már régen?

Habeck, a német környezettudatos gazdasági miniszter és alkancellár például elment Katarba…

Nem. Ami most itt zajlik, az az energiagazdaság átalakítása. Hacsak az európai államok nem döntenek úgy, hogy több kőolajat és földgázt vásárolnak, vagy ha Putyin nem zárja el a gázcsapot. Az átalakítás középpontjában az úgynevezett energiatrilemma áll, vagyis egy ország három energiapolitikai célja közötti konfliktus kérdése: ellátásbiztonság, megfizethetőség, környezettudatosság. Az utolsó szempontot Németország eddig elhanyagolta, mivel arra számított, hogy az orosz fűtőanyagok örökre és biztosan beszerezhetők és megfizethetők lesznek. Putyin támadása azonban átalakította a trilemmán belüli erőviszonyokat. Az ellátásbiztonság megingott. Az árak egyre csak emelkednek. Lehet, hogy ez az áremelkedés csak átmeneti természetű, de az elfordulás az orosz kőolajtól és földgáztól ezzel megpecsételődött.

Az így okozott ellátási problémákat nem lehet egyik napról a másikra megújuló energiával megoldani. Ezért vagyunk kénytelenek újraindítani a szénerőműveket, palagázt importálni és Katarból nyersanyagot beszerezni. Ez elég szomorú, mivel ellentétes mindazzal, amire készültünk, ellentétes az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével. De ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, az észszerűség mégis azt diktálja, hogy megakadályozzuk az európai nemzetgazdaságok összeomlását. Semmi sem lenne veszélyesebb, mint ha tovább destabilizálnánk a világot. Akkor a háború átterjedésétől lehetne tartani, és az instabil államok még a vonakodó államoknál is kevésbé alkalmasak a klímavédelemre. Ezért helyes, ha az orosz energiahordozók kiesését egy átmeneti időre fosszilis alternatívákkal ellensúlyozzuk. Az viszont már végzetes lenne, ha szépen berendezkednénk az alternatíva világában, és ismét elodáznánk a megújuló energiák kiépítését.

Ezzel vissza is érkeztünk az energiatrilemmához. Vészterhes forgatókönyv ez, de létezik egy jobb változata, amelyben sikerül meghaladnunk a trilemmát. Ez esetben két energiaszállító gondoskodik majd az ellátásbiztonságunkról, mindkettő politikamentes, kimeríthetetlen, és utólag sem akarják majd benyújtani a számlát: a nap és a szél. A zöldinfrastruktúra természetesen pénzbe kerül: szélkerekek, napelemek, átmeneti tárolók, elosztóhálózatok és így tovább. A nap és a szél ugyanakkor nem fog azzal fenyegetőzni, hogy leállítja a szállítást, és csak uzsoraáron értékesít, ilyesmivel nem fogják zsarolni a felhasználó országokat. Vagyis a megfizethetőség is biztosítva lesz. Így Putyin háborúja valós esélyt kínál a klímavédelem felgyorsítására (ami nem jelenti azt, hogy ebben a háborúban bármi is üdvözlendő lenne; ez a háború úgy undorító, ahogy van).

De vessünk most egy pillantást az Atlanti-óceán túlsó partjára, ahol Joe Biden politikai jövője attól függ, hogy a gazdaságot és a környezetvédelmet összhangba tudja-e hozni egymással. Egyébként az a veszély fenyeget, hogy visszatér a narancshajú férfi. Mindenképpen szükség van tehát egy transzatlanti klímavédelmi partnerségre.

Persze ahhoz, hogy a felmelegedést 1,5 °C-on vagy legföljebb 2 °C-on tartsuk, Kínára és Indiára is mindenképpen szükség van. Hogyan befolyásolja Putyin háborúja e két ország energia- és klímapolitikáját? És mennyire viszonyul nyitottan e két ország egy nyugati szövetséghez?

Indiának, a föld második legnépesebb országának nagyon bonyolult a viszonya Oroszországgal. Jelenleg több orosz fegyvert, kőszenet és kőolajat vásárol, mint korábban bármikor, és egy dollár nélküli rupia-rubel valutaátváltási rendszer kialakítására törekszik. India gazdaságára óriási nyomás nehezedik, megközelítőleg 1,4 milliárd ember ellátásáról kell gondoskodnia. Szüksége van Oroszországra, de ez fordítva is igaz: Oroszország is rá van utalva Indiára. Ideális partnerek lennének?

Az India és Kína közötti kereskedelmi kapcsolat ennél sokkal jelentősebb. Ez India Kínához való közeledése mellett szólna, ha nem vetnének árnyékot a viszonyukra a Himalájában zajló határvillongások. Bárhogy bizonygatja is Hszi és Putyin a barátságukat, Peking nem igazán örül annak, hogy az indiaiak orosz fegyvereket szegezhetnek rájuk.

És a helyzet még tovább bonyolódik. Narendra Modi, India miniszterelnöke ismételten kijelentette, hogy a saját országa és Kína között nem sok a hasonlóság: más értékek, más államrendszer. Ahhoz, hogy versenyben tudjon maradni Hszi birodalmával, Indiának szüksége van az Amerikai Egyesült Államok támogatására, ezért az indiaiak igyekeznek Washingtonnal is jó kapcsolatokat ápolni. Ez viszont nem tetszik Moszkvának. Hát nem segítették 1971-ben katonai erővel Indiát, amikor Banglades elszakadt Pakisztántól, és India is támogatta a függetlenné válását? Erre a hálátlan India most a Nyugattal kacérkodik, ami Putyinnak egy újabb fontos piac elvesztésébe kerülhet, ahogy azt az orosz külügyminiszter Újdelhiben zárt ajtók mögött elég egyértelműen jelezte is. Modi diplomáciai kötéltáncba kezd. Békét követel Ukrajnában, de nem képes elítélni Oroszországot (amivel közvetetten Kínát erősíti). 2022 elején Berlinben az indiai–német viszonyt dicsérte, ám miközben a Nyugat szankciókat kovácsolt, jól bevásárolt a nyomott áron kínált, olcsó orosz kőolajból. Az általános megrökönyödést hallva India rögtön visszavágott: nem érti, hol a probléma, hiszen a Nyugat továbbra is az oroszoktól vásárolja a földgázt. És ez a kifogás nem is teljesen alaptalan.

De akkor hogyan lehet megnyerni India bizalmát? Ha teljes mellszélességgel támogatjuk az indiai gazdaság átalakítását. Ehhez először is nekünk magunknak kell megteremtenünk a zöldgazdasági csodát. Ez minél gyorsabban és minél jobban sikerül, annál inkább akarják majd mások is utánozni a modellünket. Ha sikerül az Indiához hasonló országoknak klímabarát technológiákat átadni, és segíteni őket a fenntartható növekedésben, akkor lecsökken az energiafüggőségük. Bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, mindig a fosszilis tüzelőanyagok kártékony hatalmába ütközünk. Ennek a hatalomnak a megtörése lenne a legfontosabb lépés a szövetség felé.

Kína esetében egy kicsit más a helyzet. Hszi Csin-ping hegemonisztikus álmai talán kevésbé ostobák, mint az orosz elnöké, de azért azoktól is kiveri az embert a víz. Teng Hsziao-ping a különböző rendszerek együttműködését hangsúlyozta. Hszi a rendszerek harcát vívja. Trump úgy gondolta, beleáll a bunyóba, mint amikor az iskolaudvaron összeverekszik két nebuló: nézzük, ki az erősebb. De ez így nem megy. Ugyanakkor Hszivel szaténkesztyűs kézzel sem érdemes bánni, és arra sem szabad számítani, hogy különösebben érdekelné a népek közötti barátság. A nyugati és a kínai rendszer nem összebékíthető egymással. Kína katonailag, technológiailag és gazdaságilag továbbra is a Nyugat vetélytársának tekinti magát. A kereskedelemben és a klímavédelemben ugyanakkor partner akar lenni. A klíma – ennek Hszi is tudatában van – egyik felet sem fogja támogatni, a klíma mindenkivel ugyanúgy bánik. A környezetvédelmi technológiák terén egyelőre még a Nyugat áll jobban. Ezzel vonzóvá teheti magát. Végső soron arról van szó, hogy Hszi törekvéseit kordában tartsák, és közben preventív módon szembeszálljanak a politikájával (nem úgy, mint Putyin esetében, akinek minden egyes barátságos megnyilvánulását pezsgődurrogtatással fogadták), miközben egységet és erőt, ugyanakkor együttműködési készséget mutatva lépjenek fel vele szemben. Bármit csinál is Kína, meg kell értenie, hogy csak a közös klímapolitika vezethet eredményre.

Nézzük röviden a legjobb eshetőség forgatókönyvét: Európa javít a szociális rendszerein és az infrastruktúráján, betemeti a társadalmában kialakult árkokat, a Putyin befolyási övezetében lévő országok – Ukrajna, Georgia, Moldova és a balkáni államok – számára megteremti a gyors EU-csatlakozás lehetőségét, és megerősíti a biztonságpolitikai rendszerét. Miután fosszilis energiahordozókkal stabilizálta a helyzetét, magasabb sebességi fokozatba kapcsolva eléri a megújuló energiaforrások biztosította teljes ellátást, feloldja a trilemmát, megvalósítja és exportmodellé fejleszti a fenntarthatósági fordulatot. Európa a klímavédelem terén az Egyesült Államokkal vállvetve megnyeri partnernek Indiát és Kínát, így mérsékli a függőséget a fosszilis energiahordozóktól, és segít Afrikának elindulni a fenntartható növekedés útján. Oroszország visszatér a nemzetközi jog keretei közé (vélhetően már Putyin után), és a nemzetközi csapat tagjává válik. Ne is áltassuk magunkat: Oroszország nélkül a klímafordulat nem fog sikerülni!

Ezeket a gondolatokat akartam megosztani az olvasóimmal, mielőtt felkérem őket a világ megmentésére. Helytelennek éreztem volna, ha nem hozom szóba Putyin háborúját, még ha ez a könyv másról szól is, hiszen a háború és a klíma elválaszthatatlan egymástól. A globális válságok, a szegénység, az éhezés és a túlnépesedés valójában egyetlen nagy válság tünetei: még mindig nem tudjuk, hogyan osztozzunk ezen a szép bolygón anélkül, hogy a Földet vagy saját magunkat elpusztítanánk. Viszont mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik képes lehetséges forgatókönyveket kidolgozni. És befolyásolni, hogy milyen világban nőnek fel a gyermekeink.

Frank Schätzing

2022 júliusa

ELSŐ RÉSZ

Igazából…

…én egy teljesen másféle könyvet akartam írni, egy thrillert.

De végül meggondoltam magam, hiszen már így is egy thrillerben élünk.

Ön is, és én is.

És nem olvasóként és íróként.

Hanem szereplőként.

A szóban forgó thriller már emberemlékezet óta íródik, és közben folyamatosan változtatja a címét. Jelenleg azt a címet viseli, hogy: Klímaválság. Világjárvány. Digitalizáció. Terror. A múltban olyan címeket viselt, mint: Hidegháború, Fegyverkezési verseny, azelőtt meg Második világháború, Első világháború, Harmincéves háború, Boszorkányüldözés, Pestis, Vízözön, Kiűzetés a Paradicsomból, csak hogy néhányat említsünk. Új címeket is előjegyzésbe vettek. Jöhet egy kis előzetes? Szupermeteor, A gépek uralma, A földönkívüliek inváziója, vagy egyszerűen Túlnépesedés.

Nemcsak a németek szeretik a krimiket, de ők különösen odáig vannak értük. A hullák és a nyomozók német földön még a golden retrivereknél és a főzőműsorok sztárjainál is népszerűbbek. Nem mintha mi, németek különösebben vérszomjasak lennénk. Egyszerűen csak szeretjük látni, ahogy helyreáll a rend az egyensúlyát vesztett világban. A krimikben a thrillerekkel ellentétben a regény elején történnek a szörnyűségek. Valakit orvul kinyírnak, mindenféle gyanús alakok tűnnek fel, hol töltötte a tegnap estét, szorul a hurok, showdown, az ügy lezárva.

Semmi sem olyan megnyugtató, mint egy jó krimi.

A thrillerek fordítva működnek. Az elején minden teljesen rendben van. Romlatlan, szép világ. Család, szomszédok, barátok. Aztán hirtelen beüt a ménkű. Valami megmagyarázhatatlan szörnyűség történik. Felbomlik a rend, és minden csak egyre rosszabb lesz. A szilárdnak hitt rendszerek széthullanak. Semmiben sem lehetünk biztosak, a megszokott dolgok ellenünk fordulnak. A thrillerek az ellenőrzés elvesztéséről szólnak. És Roland Emmerich esetében ez általában világvégébe torkollik. Én is nagyon élvezem, amikor minden atomjaira hullik. Előszeretettel pusztítok el városokat, és szabadítok rá különféle szörnyeket az emberiségre. Az irodalom és a film játék az elképzelhetetlennel. Mit tudnánk még elviselni? Mit tesz velünk a katasztrófa, az összeomlás? Mennyire maradunk szolidárisak egymáshoz? Mennyire vékony máz csupán a civilizáció, mi kell ahhoz, hogy az ember szörnyeteggé váljon?

Ennek a kiderítése szórakoztató és meglehetősen rémisztő egyaránt lehet. A rideg valóság könnyen torkon ragadhat bennünket, ha túl közel merészkedünk hozzá. Talán látták a Fertőzés című filmet. Végül sikerül megfékezni a járványt, de azért azt nem mondhatnánk, hogy a film végén teljesen nyugodtan állunk fel a székből. A thriller alattomos műfaj. Csak látszólag állítják helyre benne a rendet. A fenyegetés megmarad. A bárányok hallgatnak esetében akár még élvezhetjük is ezt az érzést. Személyesen ugyan nem szívesen találkoznánk Hannibal Lecterrel, de ettől eltekintve szeretnénk viszontlátni. Hiszen az esély, hogy a való életben belefussunk valakinek a késébe, a nullával határos. Steven Spielberg filmje, a H. G. Wells klasszikusából készített Világok harca a földönkívüliekről szól. Nem éppen ez a legégetőbb problémánk, és a jövőbeli lehetséges fenyegetések listáján fényévekkel le van maradva Hannibal, a kannibál mögött, a film mégis nagyon sok embert összezavart. Az idegenek kegyetlen népirtásba kezdenek. Képtelenek vagyunk szembeszállni velük. A főhős nem túl hősiesen egyfolytában menekül, és még a saját gyermekeit is alig tudja megvédeni. Az ő alakján keresztül éljük át a teljes kiszolgáltatottság érzését.

Miért mondtam el most mindezt?

Mivel sok köze van a valóságunkhoz.

A fikciókban az a jó, hogy kimehetünk a moziteremből, és becsukhatjuk a könyvet. Ennyiben a thrillerekben rejlik egyfajta gyógyír. Levezetjük a feszültséget, mivel óriási nyomás nehezedik ránk. Nap mint nap ránk zúdítják egy egész bolygó minden gondját-baját. A híradókból töményen kapjuk a katasztrófákat, miért ne gondolnánk, hogy a világunknak befellegzett? Ami fontos, arról persze tudósítani kell. De tény, hogy a rossz hírek sűrített tálalása nem a valós viszonyokat tükrözi, hiszen valójában emberek milliói élnek békében és rendezett körülmények között, valójában egy csomó jó dolog történik, és kevés olyan, aminek helye lenne főműsoridőben a híradóban. A való világban a katasztrófák felhígulnak, mivel jóval több normális dolog történik, kevesebb a háború, kisebb a szegénység, kevesebb a betegség és az éhínség, mint korábban valaha (persze azért még így is túl sok). A média világában egymást túlharsogva bömbölnek a vészjelző szirénák.

Emiatt aztán folyamatos félelemben élünk: klímaváltozás, gyilkos vírusok, menekülthullámok, mesterséges intelligencia, megszűnő munkahelyek, vallási terrorizmus, a demokrácia összeomlása, a jobboldali populizmus megerősödése – az a thriller pedig, amelyben élünk, alig old fel ebből valamit, nem csukhatjuk be a könyvet, nem mehetünk ki a moziból. Állandó bizonytalanságban létezünk. Még nem jött el a világvége, de bármikor eljöhet. Ez tovább fokozza a feszültséget. A félelmeink túlnőnek a kiváltó okokon. Jellemző módon éppen ott rettegnek leginkább az idegenektől, ahol szinte nincsenek is idegenek. Ugyanakkor a valódi fenyegetés mintha nem is létezne. Reggel kinyitjuk az ajtót, az égbolt pontosan ugyanolyan, mint máskor. Klímaváltozás? Hol? És hol vannak az intelligens gépek, amelyek el akarnak pusztítani bennünket? Még mindig a postás hozza a leveleket, nem pedig a Terminátor. A menekültek sem özönlötték még el az utcáinkat. Senki sem akar Isten nevében a levegőbe röpíteni, pedig már megint ilyesmit hallottam a hírekben. Nincs atomfelhő az égen. Koronavírus? Csak játék a számokkal. Még mindig nem kaptam el a betegséget, és a barátaim is inkább idegesnek tűnnek, mintsem betegnek, pedig mindenki tudja, hogy vannak betegek, és hogy bele lehet halni a betegségbe.

Nem tudunk szabadulni a thrillerből, amelyben élünk.

Ez felőrli az