A győzedelmes asszony

By Giuseppe Baffico

Emma Helwing - egy lelkiismeretlen pszichiáter segítségével - a bolondokházába záratja épeszű férjét, csak hogy vagyonát megkaparintsa. Egy alkalommal Arturo Rinaldi a bolondokházában tett látogatása során rájön erre a szörnyű titokra, és elhatározza, hogy kiszabadítja a szerencsétlen embert. Később hozzájut az elzért férfi emlékirataihoz is, és a gonosztevők után veti magát. Meg is találja a gyönyörűséges asszonyt és bűntársát, akik habzsolják a férj vagyonát. S miközben Rinaldi azon buzgólkodik, hogy elérje célját, egy dolgot nem vesz számításba: végzetesen belehabarodik a bűnös asszonyba. Olyannyira, hogy annak bűntársát kiüti a nyeregből, s immár helyre lépve őrlődik jó és rossz között, ám nem tud lemondani a szépséges asszony bájairól - írja ismertetőjében Kastner Jenő. S vajon hová fut ki a történet? Ezt az olvasó csak az utolsó lapokon ismeri meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 26, 2019
• ISBN: 9789634747505

Book preview

Giuseppe Baffico

A GYŐZEDELMES ASSZONY

fordította:

Garády Viktor

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-750-5 EPUB

ISBN 978-963-474-751-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

La donna trionfante

első magyar kiadás: 1922

a borító Lord Frederic Leighton (1830 - 1895) Flaming June

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Holnap De Andreis professzor elvisz és megmutatja nekünk birodalmát és hűséges alattvalóit. Ki tart velem?

A jelenvoltak közül többen vállalkoztak.

De Andreis professzor hírneves elmegyógyász volt. Sok szó esett róla legutóbb A téboly logikája című mély tudományú, de képtelennek tetsző szakmunkája miatt. Hűséges alattvalói pedig bölcs vezetése alatt levő terramarei őrültek házának betegei voltak.

- Hát te, Arturo Rinaldi, te nyugalomba vonult Afrika-utazó, - szólt Armando Dolci, miközben felém fordult, - nem takarsz-e legújabb utazásunkon részt venni?

- Mért ne vennék?

- Az őrület országa talán titokzatosabb, mint egy trópusi őserdő.

Megállapodtunk, hogy hol és mikor találkozunk másnap.

A népkert hatalmas platánjai alatt sétálgattunk, egy novemberi sápadt délután. Gyönge őszi lehelet rezzent ál a levegőn és letépte a fák ágairól a halványabb és lankadtabb leveleket. Időnként egy-egy hevesebb szellőfúvás arcunkba csapta a szökőkút fölfelé törő vízsugarának porzódó, nedves vízcsöppjeit. Társaink lassankint elszéledtek, míg végre csupán mi ketten maradtunk együtt. Én meg Armando Dolci. Ez utóbbi tovább folytatta fejtegetéseit holnapi kirándulásunkról.

- Fogadni mernék, hogy életedben sohasem tettél még hasonló utazást. Meglásd, nagyon érdekes.

Barátom orvosnövendék volt és különös szeretettel beszélt tanulmányairól s tudományáról, s az alkonyat mélabús hangulatában az elmebaj legfurcsább eseteinek fölsorolásával és ismertetésével szórakoztatott. Már magam előtt láttam a szerencsétlen emberek szomorú börtönét.

Hirtelen-váratlan egy bérkocsi robogott el mellettünk. Armando Dolci félrelépett s csodálkozva felkiáltott:

- Milyen szép asszony!

- És milyen csúnya férfi! - tettem hozzá mosolyogva.

A bérkocsiban egy fiatal úrinő ült, - egy valóságos szőke ragyogás, - és egy sápadt fiatalember, aki csaknem sárgának volt mondható; igazi kreol, koromfekete, simára fésült hajjal, felkunkorított, hetyke kis bajusszal.

A nő tiziáni szépsége valósággal megkapott.

A bérkocsi, ahogy a fasorokban fel- s alá futott, még többször elrobogott mellettünk, s a tüneményes szépségű nő arcvonásai mélyen az emlékezetembe vésődtek. A kocsi szinte ifjú hevülettel száguldott el mellettünk, felragyogva kerekei fényében. A pompás szőke nő pedig lágyan hátradülleszkedett, kényelmesen elhelyezkedve a mögötte levő párnákon, és mosolyogva nézett körül, valahányszor a kocsi egyet zökkent.

- Meg mernék rá esküdni, hogy ennek a nőnek veszedelmesen és gyönyörűségesen érzéki a természete, - kiáltott föl Dolci, aki gyors és éles megfigyelő tehetséggel szeretett kérkedni.

- Láttad, minő a szeme? Minél gyorsabban száguld a kocsi, annál epedőbben szokta lehunyni...

- Hát mi a véleményed a férfiúról?

- Alsórendű teremtmény, élősdi mikroorganizmus...

- Talán a férje...

- Vagy a szeretője...

- Lehetetlen! Szeretőnek nagyon csúnya...

A népkertből a járókelők lassankint tünedezni kezdtek. A bérkocsi is egyszer csak elenyészett. Erősen esteledett.

- Idegen vér, szőke barbár! - végezte Armando Dolci. És csakugyan azelőtt sohasem láttam ezt a különös és feltűnő párt.

A platánok hervadt levelei, lassan-lassan a levegőben imbolyogva, egyre hulldogáltak a fasor porondjára s a szökőkút kissé zöld vizére.

Dolci köszöntött és hirtelen elillant.

- Tehát holnap!

Ahogy magamra maradtam, még egyszer szemem előtt lebegett a „barbár szőke nő", de csak rövidke pillanatig, azután hirtelen egy édes nő felé vándoroltak gondolataim... Ilyenkor Ágnes, az én kicsi menyasszonyom, a loggietta lugasa alatt várakozott reám, szemben a dicső fényében leáldozó nappal, amely lángba borította nagyszerű haját. Lehajtott fejjel, szerelmes mosollyal öltögette hímző párnájába tűjét, amely fel-felcsillant áttetsző ujjai között... Ő várt engem. Bizonyos voltam benne. S e biztos hitemben boldognak, szinte büszkének éreztem magamat.

Egy év óta szerettem Ágnest... Egy csavargó és kalandos élet után, ennek az egyszerű és szeplőtelen teremtménynek a körébe cseppentem, mint akár a tengerjáró hajós, aki a viharzó óceán gyötrelmeiből, a kikötő csöndes vizére vetődik.

Ágnesék háza a város magasabb részén emelkedett. Ablakaiból a háztetők hullámos, szürke síkja tűnt eléd, amelyből tornyok, kupolák, kémények, tűzfalak emelkedtek ki s meredeztek a magasságba. A képet messze, a szemhatáron az Alpesek óriásai zárták el... A házban (talán a szerelmes ember képzelődése volt) tiszta, szinte falusi levegő volt érezhető, mintha nagyon messze volna tőle a város. A közelben levő tölgyfák között, valahányszor felszállt a hold, egy fülemile énekelt lágyan, édesen. Talán a mi szerelmünk közelsége ösztökélte benne az énekkedvet... És csakugyan, mintha minden dolog azon iparkodott volna s mintha egy és ugyanazon az akaraton lett volna, hogy békitőleg, dédelgetőleg hasson a telkemre, s egyre erősebb kötelékekkel ragaszkodjék ennek a bűbájos kis birodalomnak a királynéjához. Nehogy még egyszer erőt vegyen rajtam a vágy a csavargó és kalandos élet után.

Amikor Ágnesnek afrikai utazásaimról mesélgettem, megindultan és lelkesedve hallgatta a veszedelmes és merész vállalkozásokat. De amidőn észrevette, hogy az elbeszélés hevében lassankint nekitüzesedem, elszomorodott és - reszketett.

- Szinte lehetetlen, hogy ilyen élet után arra a szürke és egyhangú életre tudjad magad rászánni, amit édes-magam nyújthatok neked.

Ah, milyen édes érzés volt, amidőn egyre csak azt hajtogattam neki, hogy - csalódik!... És mégis a bensőmben, lelkiismeretem legelrejtettebb zugában, egy hang azt suttogta nekem: - igaza van! igaza van!

Még gyermek voltam, amidőn árván maradtam s elszegényedett és megvásárolható rokonok gondjaira bíztak s nem volt, aki a helyes útra terelt volna, s aki szertelen, tüzes természetemnek kitöréseit meg tudta volna fékezni. S így aztán ifjúságomnak első évei a könnyű szerelmek s a játék viszontagságai között sorvadtak el. A gyönyörök hajszolásában nem ismertem határt. Végre egy hirtelen támadt, szerencsétlen szenvedély lángra lobbantotta, bennem az utazás őrületét. Néhány évet Afrika szívében töltöttem ezernyi-ezer veszedelem és ezernyi-ezer káprázat között, szinte kéjelegve abban a gondolatban, hogy otthon talán halottnak hisznek... Azonban egy nap hirtelen-váratlan epedő vágy fogott el, hogy minél hamarább hazasiessek. Ügy éreztem, hogy lelkileg meggyógyultam, de testileg fáradt voltam. Harminc éves múltam akkor. Különös sejtelmem volt, ’hogy valami új élet vár reám. Miközben őrült rettegés fogott el, hogy az afrikai föld nem ereszt el többé... A félelem hirtelen nagyobb arányokat öltött. Rémület, őrület lett belőle. S úgy szöktem meg onnan, mintha az őserdők és a sivatag minden fenevadának üvöltése követné nyomaimat... Attól tartottam, hogy hirtelen meghalok s valami hatalmas szikomor árnyékában temetnek el, gyökereinek sötét fonadékai közé. Nem ismertem még Ágnest, de abban a felejthetetlen órában úgy rémlett, mintha előre láttam volna a képmását...

- Nem, édesem! Nem szököm meg többé! Nem engedem, hogy véremet a vágy álnok fullánkja megmérgezze. A tetterőm ott lüktet majd a maga teljességében abban az igéző körben, amelyet a sorsod fog megjelölni. Te leszel az én világom. Te rád vár az én kicsi házam. Minden törekvésem odaterjed, hogy szebbé varázsoljam, hogy a világ legkívánatosabb pontjává tegyem. Hallod, édesem I Sokat utaztam. Láttam az ázsiai nő merengő, érzékileg vallásos tekintetét s az afrikai nő mélységes, fekete szemét. Zavarba ejtett az észak leányai kék szemének bánatos pillantása. De sohasem láttam még oly tekintetet, mely a legtávolabbról is hasonlított a tiedéhez. Te vagy a boldogság és a békesség. A te tekinteted szent. Ahová ráesik, ott menten megtisztul minden.

Ágnes boldog és hosszas mosolygásai hallgatott. Azután hirtelen félbeszakított s így szólt:

- Kérlek, ne magasztalj annyira! Ne csinálj belőlem ideális lényt 1 Félek tőled! Ah, azt óhajtanám, hogy olyannak láss, amilyen voltaképpen vagyok: szegény és megalázkodó leány, mint sok más...

Aznap este ott találtam Ágnest, mint rendesen, ahogy a loggiettán üldögélt, a lugas imbolygó árnyéka alatt... A nap elenyészett, mire ő letette hímzését.

- Miért késtél annyira?

Hazudtam. És miközben hazudtam, mint valami mefisztói, cikázó fény, újra megjelent előttem az idegen nő képmása. Azonban szerelmem édes igézete azonnal megragadott. A családi béke szelíd légköre fogott körül, amely teljesen áthatotta lelkemet.

Ágnes anyja és öreg atyja rajtunk pihentették tekintetüket, s talán szívükben visszasírták a régi szép időket. A cselédleány lábujjhegyen fölemelkedve, meggyújtotta az ebédlőben, az asztal fölött függő lámpást. Az alattunk levő kertből a virágok s a falevelek illata szállt felénk, amelyet az esti harmat tett áthatóbbá... Ágnes fáradtan fektette az egyik karját az ablakpárkány szélére. S én a diszkrét félhomályban szelíden simogattam kezét a kezemmel. Túlérzékeny ujjaim az ő finom, bársonyos bőre alatt szinte érezték az erek egyre gyorsabb lüktetését.

II.

Másnap reggel a találkozóra siettem. Armando Dolci barátomat ott találtam az egyetem kapuja előtt, egy csoport egyetemi hallgatótársa közepette.

Terramare, az őrültek háza a város kapuján kívül fekszik, az ódon várfalak alatt, amelyek a hatalmas épület felett uralkodnak... A rozsdamarta, mohos bástyafalak hosszú domb gerincén emelkednek, amelynek tövében, a síkon meredezik a kereszt alakú, hatalmas, fehér, szomorú épület. A középen egy bádoggal födött kupola, ahonnan négy kar ágazik szét: megannyi udvar, amelyeket magas falak zárnak körül... Az ablakokon vasrácsok és redőnyök. Lenn, az udvarokon, egy-egy platán alatt széles kőpadok láthatók. Nyári, meleg délutánokon, aki a bástyafalakról lenéz, szemébe ötlik az elmebetegek nyüzsgő sokasága.

A déli oldalon levő két oldalon vannak a nők, a másik kettőben a férfiak. Messziről látva így őket, dologtalan embereknek tetszenek, akik csoportokba verődve, az alkonyati szellőt élvezik a platánok alatt... A távolságban elenyészik az arcok gyötrelmes kifejezése, kialszik a szemek baljóslatú fénye. Az emberek mozdulatai és taglejtései komolyaknak, kimérteknek, szinte gépieseknek látszanak.

Van odalent olyan is, aki fel és alá járkál, hátravetett kezekkel, lehorgasztott fővel, ritmikus és elmélkedő lépkedéssel, mint valami peripatetikus bölcselkedő. Egy másik mozdulatlanul, mereven, földre szegzett szemmel álldogál. Legtöbbje a padokon üldögél, mintha nyugodtan társalogna... Azonban ezt a nagy egyhangúságot valami hirtelen változás szokta koronként megtörni. Az egyik szerencsétlen a kőszobor merevségéből villámgyorsan őrült hadonászásba csap át: ugrándozik, forog, majd összekuporodik, majd pedig felágaskodik, karját, lábát eszeveszetten ide-oda vetve, mintha szabadulni akarna tőlük.

A nők udvarain idegesebb és folytonosabb mozgás észlelhető. A szerencsétlen nőszemélyek jönnek, mennek, majd leülnek, hogy ismét felszökjenek. Úgy tűnnek föl ilyenkor, mint a vasketrecbe zárt vadállatok. Némelyek hirtelen megmerevednek, kiegyenesednek, s úgy tesznek, mintha valami elragadta volna őket. Azután fülszaggató kacagásba törnek ki, vagy rémülten felsikoltanak, ahogy csupán az égő házban levő asszonyok, vagy azok a leányok szoktak, akik valami állatias ösztönnek lettek az áldozatai.

Néha kétségbeejtő csaholás hallatszik ki az ablakokon, amely eszünkbe juttatja a kényszerzubbonyba zárt ember szörnyű vízióját. S látni véljük eltorzult, elkékült arcát, kidülledt szemét s tajtékzó, vérző, ugató száját. S amikor az éjszakai homály leszálló-félben van, az udvarok egyszer csak elnéptelenednek. A merev alakok hirtelen összeborzadnak, felszöknek s aztán lassan a sötétedő ajtó felé baktatnak, amely egyenkint elnyeli őket. A sikító kacagások, a fájdalmas hangok lassan-lassan elhalnak, elenyésznek. Mire az ablakokat halvány fény világítja meg, s előttük koronként egy-egy fekete árnyék suhan el és hirtelen eltűnik a sötétségben... És milyen rettenetesek ott az éjszakák! Minő lidércnyomások, minő zavaros álmok és minő kísértetek járnak-kelnek a tágas szobákban, a szűk cellákban, a széthányt s rendetlen ágyakon!?

Alighogy átléptük annak a pokolnak a küszöbét, valami fájdalmas s egyszersmind groteszk jelenet kapott meg bennünket... Egy csukott kocsiból valami öreg úriember szállt ki, atyai mosolygással, aki szívélyes hévvel, tékozolva szórta kedveskedő pillantásait s erős kézszorításait mindazoknak, akik feléje közeledtek... A mély tisztelet kifejezésével néhányan sietve körülfogták és szelíd mozdulattal befelé tuszkolták, imigyen szólva hozzá:

- Szíveskedjék, tisztelt uram, velünk tartani! Tisztelt uram, az intézetnek nagy szüksége van az ön protekciójára!

- Ne féljenek, - felelt a szerencsétlen jövevény, - ne féljenek! Majd gondoskodom róla. Ez az én gondom... Majd szólok a Ház elnökének, beszélek majd a királlyal, ha kell, a királynéval... Ne féljenek... amíg engem látnak!...

S amint így beszélt, egyre jobban körülfogták, s egyre beljebb szorították a folyosón.

- Ez valami országgyűlési képviselő, aki a legutóbbi választásokon megbukott! - mondotta De Andreis professzor, aki épp akkor jött elénk, s egy ápolóhoz közeledve, a fülébe súgta:

- Vezessétek a 25. számú cellába...

És távoztunk, miközben a volt országgyűlési képviselő jobbra-balra ígérgetett, kinek protekciót, javadalmat, kinek pedig rendjelet, másnak vicinálist, vasúti megállóhelyet, vagy járásbíróságot…

- Uraim, - mondotta De Andreis professzor, miközben egy tágas lépcsőházban követtük, - előbb a közönséges betegeket nézzük meg, a rendes eseteket, ami természetesen a legtöbb. Azután áttérünk a ritkább esetekre, amelyek méltók teljes figyelmünkre.

A lépcsőház felső végén egy magas vasrács tárult elébünk, amely halkan, nyikorgás nélkül nyílt meg előttünk, néhány szolga, hosszú ápolói ingzubbonyban, hajlongva fogadott bennünket.

Egy szomszédos teremből terjedelmes suhogás, hosszas, gyors lépkedés hallatszott ki. Egy-egy arc megjelent az egyik ajtó nyílásánál, megdöbbent kíváncsisággal nézett ránk aztán, arcát elfintorítva, eltűnt.

De Andreis professzor itt-ott rendelkezett, azután hangosan kérdezte:

- Hol az én titkárom?

- Íme, itt vagyok! - felelt egy begyeskedő emberke, miközben, kezében noteszt és ceruzát tartva, gyors léptekkel felénk közeledett. Majd De Andreis professzor mellé állt, túlzott szolgai készséggel tolakodva.

Megtudtuk aztán, hogy szintén elmebeteg. Erre végié jártuk a termeket. Még mindig előttem lebeg az első kép. Egy nagy terem közepén hosszú asztal s körülötte valami ötven elmebajos ült, akik az előttük levő kötéldarabok szétbontásával voltak komolyan elfoglalva, csöndesen, anélkül, hogy egy kukkot is szóltak volna. Kezük egy és ugyanazzal a ritmussal mozgott, körmüket idegesen vágták a kenderszálak kemény fonadékai közé s heves mozdulattal tépegették szét. Majd reszkető kezüket belemélyesztették a boglyas kóccsomóba, nagy buzgón gerebenezve, fésülve őket ujjaikkal. A puha, szinte légies szösszé vált kóc halomra gyülemlett az asztalon. S a szoba levegőjében sűrű, fehér por terjengett, amely az emberek hajára, szakállára esve, furcsán megőszítette őket. A megüvegesedett, tágra nyílt, merev szemek a munkára szegeződtek. Egy-egy arc időnként fölemelkedett, hirtelen, gépies mozdulattal, s a szöszhalom fölött, gúnyos arcfintorítással, villámgyors pillantást vetett a szemben ülő társára, de tüstént rá szemét ismét lesütötte s még komolyabb mozdulattal látott hozzá a munkához... A közös munkában fiatalok és öregek elegyesen vettek részt... Amikor beléptünk, s amikor távoztunk, mindannyian egyszerre fölemelkedtek és katonásan köszöntöttek bennünket. Egy öreg ember azonban, a köszöntés után, gúnyolódni kezdett De Andreis professzor háta mögött, reá öltögetve fehér patinás, hatalmas nyelvét.

Alighogy kiléptünk a nagy teremből, szörnyű, kétségbeesett ordítás ütötte meg fülünket. Mintha- csak nyúztak volna valakit. Mire egy cella nyitott ajtaján át egy embergomolyag tűnt elénk, amely a földön ide-oda gurult, és eszeveszetten vergődve hentergett. Az embergomolyagból előtűnt a volt országgyűlési képviselő eltorzult arca, aki meredt hajjal, kidülledt szemmel s vonagló szájjal ordította:

- Engem úgy megbántani? Benyújtok egy interpellációt! .., A kormány megbukik! Megmondom a királynak... a királynak...

Tovább mentünk... Egy világos kis cellában a falakon egy sereg kalitka függött, tele mindenféle madárral; egy fiatal ember mély elragadtatással, arcán a mennyei boldogság kifejezésével hallgatta a „társai" csicsergését, arrafelé fordítva az ’ arcát, ahonnan a madárdal édesebben hangzott. Tengelicek, csízek, pintyőkék, verebek és kanárimadarak trilláztak, csicseregtek, csevegtek, csiripeltek, szárnyukat lengetve, fészekszaggal telítve meg a levegőt... A szegény bolond teljesen el volt merülve e különös zenébe, s úgy rémlett, mintha egyre jobban epedve várná a hatalmas, megmentő hangot.

- Ez egy szoknyahős gróf, egy szeretetreméltó vivőr, akit a sok élvezet sodort ilyen állapotba! - mondotta De Andreis professzor mosolyogva.

Egy másik cellában egy öreg úr ült egy Íróasztal előtt s nagy szorongva, egyre-másra írogatta a leveleket, anélkül, hogy egyszer is fölemelte volna a fejét. Ellenségeinek a pokolba, barátainak pedig a mennyországba címezte leveleit.

- Dante Alighieri, - szólt De Andreis professzor - ugyanilyen módszerrel élt.

A ritka esetek most már egymást érték, egyik cella a másikat követte. Lassan-lassan, a lidércnyomás kérlelhetetlen növekedésével, hatalmába kezdett ejteni a szörnyű környezet, nyomasztólag hatva a lelkemre. Úgy rémlett, mintha a fejem nehezebb lett volna. A külső világ, amelyet alig egy órával ezelőtt hagytam el, nagyon messzinek tűnt föl.

A homlokom alatt félelmetes gondolatok suhantak el, villámgyorsan, akár a gyíkok. És ha ezek a falak örökre elzárnának a világtól? Ha ezek a szolgák hirtelen rám esnének, megragadnának, elhurcolnának? Nem estem-e valami kelepcébe?

Futó pillantást vetettem azokra, akik körülöttem állottak. Nyugodtak voltak. Mosolyogva mondták el egymásnak benyomásaikat. A nagy elmegyógyásznak az arcába tűztem a tekintetemet, s úgy rémlett, mintha a tudomány s az emberiesség nyájas álarca alatt a képmutató gonoszságnak rosszul palástolt kifejezését sikerülne kibetűznöm... A nagy ember bizonyosan rossz ember volt. A szeme kissé kerek, csaknem olyan, mint az éjjeli madáré. A szemhéjai a szokottnál domborúbbak. Az ajka vékony, lapos. A bajusza ritka, őszbehajló, a középen a dohányozástól sárgás. A bőre kiaszott és sárga, a füle pergamenszerű. A homloka tar és ránctalan. Egészben véve visszataszítónak volt mondható.

- „Bizonyosan megvásárolható, álnok s kegyetlen ember lehet, - mondogattam magamban." - Ez az ember mindenre képes lehet, hogy önző céljait megvalósíthassa. S ami még utálatosabb, ha bűnt követ el, nagyon óvatosan cselekszik, nehogy a törvény sújtó keze utolérhesse.

Tekintetem, amint rajta pihent, ezt kérdezte tőle: - Hány bűntényt követtél el ez alatt a tető alatt? Hol vannak a te áldozataid?

Ez a gondolat zsarnok módra uralkodni kezdett rajtam, olyannyira, hogy azt kérdeztem magamban: - Rögeszme-e? Vagy talán ragadós-e az elmebaj?

Eközben társaim egy őrültet fogtak körül, aki kifogyhatatlan és megfékezhetetlen bőbeszédűnek tetszett. Beszélt, beszélt, egyre csak beszélt, anélkül, hogy lélegzetet venne, sivár ajakkal, kimeresztett szemmel...

Egy ágyban, amelyet két ápoló őrzött, egy ifjú ember ült kényszerzubbonyban... Épp akkor esett át egy dühöngő krízisen. Feldúlt arccal, szinte haldokló szemmel, lihegve vonaglott vászonbörtönében, amelyben két karja kínosan vergődött, válla pedig koronként megrázkódott, mintha valami nehéz, elviselhetetlen tehertől akarna megszabadulni.

Valami hirtelen támadt gondolat arra ösztökélt, hogy megszökjem. Úgy éreztem, mintha engem is szorongatna a szörnyű zubbony: - fulladoztam... Eszembe jutott az afrikai őserdő végtelen s isteni vad szabadsága! A sivatagban való szilaj száguldások, a vadászatok, a lángoló szemhatárok, amelyek hivogatólag vonultak el lelki szemeim előtt, egyre csak ezt hajtogatták: - Jöjj hozzánk, jöjj hozzánk!... Megmozdultam, két karomat kinyújtottam, mintha meg akartam volna róla győződni, hogy nem szorongatja-e őket a kényszerzubbony.

De Andreis professzor a szerencsétlen fiatalember ágya mellett ment el, anélkül, hogy megállapodott volna.

- Vizet, - dadogta a szerencsétlen, - vizet!...

Egy hosszú folyosón mentünk végig. Mind a két oldalon cellák, a félig nyitott ajtókon át hangos kacajok, nyöszörgő hangok, röhejek hallatszottak ki... A félhomályban állott-levegő csapta meg arcunkat, amely lázas állapotra emlékeztetett... Ismét a menekülés vágya vett rajtam erőt... Néhány üres cella, tágra nyílt ajtókkal, új jövevényekre várt... Éreztem, hogy az arcom eltorzul... Hátha valaki rám néz s a szememben észreveszi az őrület baljóslatú fényét? Ha valaki vállamat megragadná s betuszkolna az üres cella nyitott ajtaján?... És ösztönszerűleg arra iparkodtam, hogy minden mozdulatomat jól kimérjem s úgy tűnjem fel, mint a teljesen józan ember.

Mikor a folyosó közepére értünk, De Andreis professzor és tanítványai egy cellába léptek. Magam pedig, mivelhogy nem volt elég erőm, hogy kövessem őket, künn maradtam, nem messze az ajtótól... Alig voltam ott néhány pillanatig, amidőn lopva közeledő léptek zajára, hirtelen hátrafordultam... Lábujjhegyen járva, mutatóujját az ajkára illesztve, furfangosan kacsintva rám, mintegy negyvenéves, alacsony, sovány emberke, az eltévedt kis kutya könyörgő szemével közeledett felém.

Ahogy megpillantottam, azonnal valami utálatot éreztem iránta. És távozni akartam.

- Kérem... egy pillanatra! - könyörgött az ember vékonyka hangon. - Kérem... egy szóra... csupán egy szóra!...

Félénken megragadta a karomat. Éreztem, hogy reszketett.

- Uram... segítsen rajtam... Kérem... - s még halkabban szólt, miközben gyanakvóan és rémülten nézett körül. - Kérem... bolondot akarnak belőlem csinálni, - de nem vagyok az...

- Nos? - kérdeztem szívszorongva.

- Az istenre kérem, hallgasson meg? Köszönöm! íme... A feleségem meg a szeretője csukattak ide be, egyetértve e hely igazgatójával. Megfizették! És most az én vagyonomat élvezik... Segítsen rajtam, édes jó uram...

Hangjában a hajótörött kétségbeesett kiáltása rezgett.

Társaim kezdtek kiszállingózni a cellából.

- íme... íme... az ő... a feleségem arcképe! - hebegte a szerencsétlen. - A magam és az ő neve a hátuljára van írva. A nevem: Helwing Guglielmo.

Lopva, a hangjánál reszketőbb kézzel egy borítékot nyújtott át. Gyorsan elkaptam.

- Ó, köszönöm... segítsen rajtam! Segítsen rajtam! Mondja meg mindenkinek, hogy nem vagyok őrült. Szabadítson ki innen... Mentsen meg!

Megragadta a kezemet s egy sarok árnyékába vonszolt.

- Jöjjön el máskor... Egy emlékiratot készítettem... el van rejtve... Most már nem adhatom át...

- Eljövök! - mondottam és hirtelen elváltam tőle.

Abban a pillanatban lépett ki a cellából De Andreis professzor. Mire a könyörgő ember gyorsan elsurrant.

Úgy rémlett, mintha a professzor sanda szeme hirtelen követte volna.

III.

Ah! az éltető levegő, amelyet mohón szívtam magamba, alighogy kiléptem a rettenetes házból! Társaimtól elbúcsúztam és gyorsan elfutottam, kéjes gyönyörrel vegyülve az emberek közé...

Tehát megszabadultam!...

De a szomorú és furcsa képek azért egyre követtek. Bizonyos ordítások azért még egyre szaggatták a fülemet. Bizonyos csúfondáros vigyorgások még egyre a szemem előtt lebegtek. S ami legjobban üldözött, élénkebben, mint bármi, az annak az ismeretlen embernek a képe volt, aki az imént megszólított... Ugyan ki lehetett? Bolond-e, vagy áldozat? A gyanú, hogy ez az ember valóban józaneszű volt, valósággal elszédített. E gondolatra a fejem kóválygott. Hogyan, hogyan tudta kibírni ezt a poklot? Lehetetlen! Hány őrült ember mondja magát józaneszűnek s úgy okoskodnak, ahogy ő okoskodott!

Azért hajtogattam ezeket a dolgokat, hogy a kedélyemet megnyugtassam, hogy eltaszítsam magamtól a rosszal való összetartást, amely erőt vett volna rajtam, hallgatásommal... öntudatlanul el akartam hallgattatni a kétségbeesett hangot, amely imigyen könyörgött: - Segítsen rajtam! segítsen rajtam!... Ez az ember bolond volt, bizonyosan bolond volt. - Máskülönben közénk vetette volna magát s De Andreis arcába ordította volna szörnyű vádjait. De, hátha már megtette ezt más alkalommal és... kárát vallotta! Tehát ezért kérte lopva pártfogásomat, azért volt a szeme oly félénk és csengő s a keze hideg és reszkető!

Meg akartam nézni a borítékot, amit átadott. És lázasan keresgéltem a zsebemben... Nem tudtam ráakadni. Talán, amint nagy sietve a zsebembe akartam rejteni, elejtettem... Hirtelen valami éles szorongatást éreztem... Kezem hasztalan keresgélt a zsebemben. Egy járókelő, látván aggodalmas arcomat, megállapodott és szemügyre vett... Nem találtam... nem találtam... Úgy éreztem, mintha valami rám bízott, értékes tárgyat vesztettem volna el... mintha bűnösnek éreztem volna magamat.

Ő azért adta át nekem a borítékot és az arcképet, hogy rávezessen az útra, amely a megszabadulásához vezet, ö észrevette arcomon a jóság kifejezését. ö megbízott bennem, s én elvesztettem az okmányt, amelyet szentnek kellett volna tekintenem. Kiejtettem a kezemből a fonalat, amely a való s az igazság keresésében irányítóm lehetett volna... Talán a kis boríték már a De Andreis professzor kezében volt.

Az emberek, akik azon idő tájt a gyalogjárón jártak-keltek, belém ütődtek, miközben figyelemmel kisérték rendetlen mozdulataimat... Nem