Egy őrangyal naplója

By Szeman Zoltan

Launiel, egy friss diplomás őrangyal, aki élete első megbízatására indul a Földre. Feladata, hogy őrizzen, védjen egy fiatal nőt, Jasmine-t.

Főhősünk még tapasztalatlan az emberi világ dolgaiban, de lelkes. Néha kicsit túlságosan is. Az első napok viszonylagos nyugalma azonban hirtelen megváltozik, mikor védence húga odaköltözik Jasmine-hez.

Bettyvel együtt pedig egy angyal számára nagyon nem kívánatos, hívatlan vendég is beköltözik a lakásba, és teljesen felforgatja mindenki életét…

A könyvhöz jó kondiban levő nevetőizmok és (papír) zsebkendő javasolt!

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Jun 25, 2018

Book preview

Utószó

Előszó

Idegesen járkáltam a katedrán, majd magamban elmosolyodtam. Mindig az első a legnehezebb. Ezt még az emberek között hallottam, és meg kell mondjam, sokszor nagyon igaznak tűnt ez a mondás.

Első napom az Akadémián, első órám, amit egy csapat elsőévesnek tartok. Magasságos Mennyek Kapuja! Mintha csak tegnap lett volna, amikor még én is ezekben a hófehér, lépcsősen emelkedő padokban ültem és próbáltam úgy tenni, mintha roppantul érdekelne az éppen leadott tananyag.

A gongszóra összerezzentem. A kitáruló ajtókon besorakozó ifjoncok tiszteletteljesen, kissé megszeppenve hagyták abba a cseverészést. Fegyelmezetten elfoglalták a helyüket, minden tekintet rám szegeződött.

Éreztem, ahogy a lámpaláz szépen lassan eluralkodik rajtam.

„Ej, harcoltál démonnal, ördöggel, hát egy csapat elsőéves őrangyal hallgató csak nem fog ki rajtad!" – biztattam magam, és az emlékeim érintésétől kicsit magamhoz tértem.

Nagy levegőt vettem, kigöngyöltem az első tekercset.

– Kedves hallgatók! Legyen áldott a ti napotok! Üdvözöllek titeket az első Általános Őrangyal Ismeretek órátokon! Tudom, már mindannyian lelkesen vennétek elő a tanrend szerinti anyagot, de most arra kérlek titeket, egyelőre csak figyeljetek! Nem kell jegyzetelni. – Halk, elégedett pusmogás hullámzott végig a termen. Megvártam, amíg elül az utolsó hang is, majd folytattam. – Az Akadémia Tanácsa úgy ítélte meg, hogy egy őrangyal gyakorlati tapasztalatai alapján készült beszámoló fontos alapköve lehet a későbbi tanulmányaitoknak. Éppen ezért, a mai órát inkább csak amolyan meséléssel töltenénk. Pontosabban, én mesélek és ti hallgattok.

Egy kéz lendült a magasba.

– Mester, kinek a gyakorlati tapasztalatait fogjuk hallani?

Elmosolyodtam, kinyújtóztattam kicsit a szárnyaimat.

– Amennyiben nincs ellene kifogásotok, úgy a saját élményeimről számolnék be.

Meglepett, de érdeklődő tekintetek fogadták a bejelentésemet. Éreztem a hallgatókból áradó néma kíváncsiságot, hát megköszörültem a torkomat és belekezdtem.

A napló

Első nap

Úgy döntöttem, naplót írok az első küldetésemről. Talán, ha befejezem és a Mennyei Titkárság jóváhagyja, akár az Akadémia tananyagába is bekerülhet. A tapasztalataim értékesek lehetnek az eljövendő őrangyal szakos hallgatók számára.

Kezdjük az alap dolgokkal. A nevem Launiel, és tegnap vettem át az Akadémián a Képzett Őrangyal (Egyes Szint) diplomámat. Nem mondom, hogy nem örültem neki, bár igazából csak azért jelentkeztem erre a szakra, mert nem nagyon volt más választásom.

A Szerelmi szak soha nem vonzott, a Vigasznyújtó szakirány tetszett volna, de az elméleti felvételi vizsgán úgy elhasaltam, hogy öröm volt nézni. Mármint a rosszakaróimnak, ha voltak ilyenek. Ki gondolta volna, hogy az örömkönnyek és a fájdalomkönnyek között ekkora különbség van? Én biztos nem, mert lazán összekevertem őket. Megpróbálkoztam a Védelmi és Harcos szakkal is, de mikor Michael arkangyal fél másodpercen belül kicsavarta a kezemből a kardot, és a saját szárnyamra taposva hanyatt estem, a felvételi bizottság úgy döntött, talán mégsem ez a nekem való pálya. Jó vicc! Pont egy arkangyalt kaptam felvételiztetőnek. Ki a fene tudná legyőzni Michaelt?

Ezek után maradt az Általános Angyal szak vagy az őrangyal képzés. Az előbbihez nem sok kedvet éreztem. Egész nap lótni-futni, a Mennyország hivatalos ügyeit intézgetni, papiruszokat rendezgetni, rendben tartani a Titkárság helyiségeit. Nem, köszönöm! Ideiglenes munkának még csak-csak elment volna, de egy egész örökkévalóságra? Nem tehettem mást, mint nekiugrani az őrangyal szakiránynak.

Gyanúsan könnyű volt a vizsga. Alig pár perces elbeszélgetés után, a bizottság elnöke mosolyogva jelentette ki: sikeresen felvételt nyertem.

Az Akadémián haverkodtam össze Hannillal. A felvételiken ő is hasonlóképpen járt, mint én, és talán ezért lettünk barátok, már szinte a kezdetektől fogva.

Mikor a diplománk után átvettük a küldetésünket is, Hannil savanyú képpel olvasgatta az utasításait tartalmazó tekercset.

– Nézd meg hova küldtek! Erre kell majd vigyáznom – mutatta felém a papiruszt, amin soklábú, bogárszerű lény képe virított. – Tudod te, mit esznek ezek? Nem, igaz? Jobb, ha nem tudod. Egy nyomorult mocsárbolygón élnek, és csupán hajszálnyival intelligensebbek, mint holmi felhőfoszlány. Még a védencem nevét is alig tudom kimondani! Ha jól emlékszem, Herrrscd-herrrgtz-ff’ghtul-akhmarri, de már ebben sem vagyok biztos.

Megértően, sajnálkozva hümmögtem egy sort.

– Tényleg nem a legjobb feladat, de gondolom, idővel kérvényezheted az áthelyezésedet.

– Már kérvényeztem – legyintett lemondóan. – Elutasítottak. Leghamarabb háromezer év múlva nyújthatok be ilyen jellegű kérést a Titkárságnak. Persze, még akkor is kétséges, hogy elfogadják-e. Na jó, elég a kesergésből! Te mit kaptál?

Vonakodva mutattam meg neki a papíromat.

– A Földet kaptam, egy embert. Jasmine Hawkinsnak hívják, nőnemű, ottani években mérve huszonnégy éves. A munkája szerint joggyakornok.

– Barátom, te mekkora mázlista vagy! Az emberek legalább hallottak rólunk, és még néhány vallásuk is úgy-ahogy egyezik az eredeti Parancsolatokkal. Ha képes lennék rá, akkor most irigykednék, de így inkább csak azt mondom: gratulálok! – szomorodott el Hannil.

Erre nem tudtam mit felelni. Bár tanultunk vigasznyújtási alapokat, de abból a tárgyból mindig gyenge voltam, hát inkább csak kitártam a szárnyam, és magamhoz öleltem kesergő barátomat.

Második nap

Basszus és violinkulcs, eltévedtem! Első nap a munkában, és rögtön azzal kezdtem, hogy nem találtam oda! Röhej. Miután kétszer megkerültem a vöröses színű, sivatagos bolygót, rádöbbentem, nem jó égitestet céloztam meg. Persze, a nagy tolongásban könnyű volt eltéveszteni a kijárót, de lehetett volna annyi eszem, hogy elolvasom a fehéren ragyogó kapu feletti feliratot. Túl sok ki- és bejárata van a Mennyországnak, és mivel én még soha nem jártam fizikai síkon, sejtelmem sem volt, hogy ilyen könnyű eltévedni.

A vörös bolygó felett lebegtem, és azon törtem a fejem, talán vissza kellene mennem és megkeresni a megfelelő kaput, amikor nem messze, kiszúrtam egy másik égitestet. Kéklő üveggolyóként lebegett az űrben és valahogy ismerősnek tűnt. Kigöngyöltem az övembe tűzött instrukció-tekercset, és nagyon megörültem, mikor kiderült, csupán egy planétányit tévedtem. Felesleges időpocsékolás lett volna visszamennem a Mennybe megkeresni a Föld kapuját, és még soha nem tettem próbára a szárnyaimat a végtelen, fekete semmiben. Túl csábító volt a gondolat, és restelkedve ugyan, hogy milyen közel kerültem az egyik bűnhöz, de elrúgtam magam a kihalt bolygótól, és sebesen száguldva megcéloztam a Földet. Hihetetlen mámorító érzés volt a világűrben repülni! Egyszerre éreztem a galaxis minden életének lüktetését, a csillagok sugárzásának cirógatását.

Örömöm azonban hamar ijedtségbe torkollott, mert amikor elértem a Földet, a szárnyaim valahogy sokkal kevésbé akartak engedelmeskedni, mint ezelőtt bármikor.

– Hülye vagy Launiel! Őrangyal vagy és nem harcos, vagy hírnök. Emlékezz csak a tananyagra: Az emberiség bűnei hatalmas súlyokként nehezednek az angyalok, különösen az őrangyalok szárnyaira – korholtam magamat, miközben zuhantam a felszín felé.

Bemértem magamnak a pontot, ahol a védencemmel kellett találkoznom, majd elkerekedett szemmel láttam: az bizony egy rengeteg ember által lakott hely, úgynevezett város volt. Egyre kétségbeesettebben kalimpáltam és csapkodtam a szárnyaimmal, hogy lassítsam a zuhanásomat. Ha egy angyal túl hevesen ér talajt a fizikai világban az katasztrófához vezethet. Földrengést, szökőárt és rengeteg halált okozhat. Már így is eléggé bajban voltam, mert nem találtam ide elsőre, ha pedig véletlenül elpusztítok pár ezer embert, akkor garantáltan az elfekvő irattár polcait fogom porolgatni az elkövetkező egymillió évben. Kínkeservesen ugyan, de minden különösebb baj nélkül sikerült leszállnom.

Megkönnyebbülten zártam össze a szárnyaimat.

– Halihó, Föld! Sziasztok, emberek! Megjöttem!

A város éjszakai fényei csupán gyors hunyorítással viszonozták üdvözlő kurjantásomat.

Az utcákon jövő-menő emberek észre sem vettek. Nem is vártam mást, ők nem látnak minket, és ez így volt rendjén. A járókelők, legalábbis külsőre, kicsit hasonlítottak az angyalokhoz, bár a testük mintha valami nehéz, tömör anyagból lett volna, mert csak lassú, furcsa billegéssel voltak képesek mozogni. Ahogy nézelődtem, hirtelen elfogott az egyedüllét. Sehol nem láttam egyetlen angyalt sem. Tudtam, a fizikai világban – különleges esetektől eltekintve – még egymás számára is láthatatlanok vagyunk, de azért jól esett volna megpillantani legalább egy-két kollégát.

Rövid ideig figyeltem a furcsa fénylő dobozokat, ahogy nagy zajjal az utakon rohangáltak, majd úgy döntöttem, ideje megkeresnem a védencemet.

Jasmine abban a toronyépületben lakott, ami előtt sikeresen földet értem, hát pár szárnycsapással az ablaka elé emelkedtem, és már úsztam is át a falon. Ezt a fajta manővert szerencsére jól megtanultuk az Akadémia tesztpályáin.

A lakásban csend és szinte teljesen sötétség fogadott, de ez engem nem zavart abban, hogy tökéletesen lássak mindent.

– Na végre! Már azt hittem, soha nem érsz ide!

A morcos hangra ijedten perdültem meg. Az egyik fotelből felemelkedő angyal közelebb lépett és végigmért.

– Unarial vagyok, Jasmine eddigi őrangyala. Te pedig Launiel, aki levált engem. Jól mondom?

– Igen, pontosan. Bár azt nem mondták, hogy Jasmine-nek már van védője.

Unarial legyintett.

– Sok mindent nem közölnek az újoncokkal, de majd megtanulod. Itt van a rövid lista Jasmine dolgairól. Miket követett el, milyen bűnei és erényei vannak, mikre kell majd odafigyelned – nyomott a kezembe egy vaskos tekercset.

– Nem értem, veled most mi lesz? – kérdeztem, és rettenetesen ostobának, zöldfülűnek éreztem magam a kérdésem miatt.

– Más beosztást kaptam. Sok sikert! – felelte kitérően Unarial. Kurta intéssel elbúcsúzott, majd kisuhant a városon terpeszkedő éjszakába.

Tétován pillantottam körbe a lakásban, és az egyik falon át megláttam a szomszéd szobában békésen alvó védencemet.

„Remek, legalább lesz időm átnézni, mit hagyott itt nekem az elődöm" – gondoltam.

Mivel nem érzékeltem semmiféle ártó szándékot, gonosz erőt a közvetlen közelben, kitekertem a papiruszt, és elkezdtem átolvasni a Jasmine-ről szóló személyes anyagot. Nem voltam ugyan járatos az adminisztrációs dolgokban, de az mindenképpen furcsa volt, hogy egy őrangyalt a küldetése közepén leváltanak. Az pedig még szokatlanabb volt, hogy olyan kezdőt neveznek ki a helyére, mint én.

Harmadik nap

Alig kezdett el világosodni, engem már kitört a frász a hálószobában felhangzó rettenetes vinnyogástól. Ijedten rontottam be, de védencem csak álmosan nyöszörögve a másik oldalára fordult. Nem éreztem ugyan támadó szándékot, de azért legyintettem egyet az éjjeliszekrényen óbégató készülék felé. A berendezés egy utolsót hörrent, majd örökre elnémult.

A nő gyanakvó, álomittas szemmel fordult vissza a kütyü felé.

– Ó, a francba! Nem bedöglött ez a nyavalyás? – motyogta, majd nagy sóhajjal felült, és hatalmasat ásítva lelökte magáról a takarót.

Türelmesen utána mentem, amikor kiballagott egy másik, sokkal kisebb helyiségbe. A fura formájú, fehér ülőalkalmatosságon kucorogva megvártam, amíg forró vizet engedett a testére. Eleinte arra gondoltam, jobban szemmel kellene tartanom, és alkalmasint nekem is ott kéne lennem vele a kis átlátszó falú fülkében, de aztán letettem róla. Elvégre onnan is jól láttam, ahol ücsörögtem. Hamarosan gőzpamacsok tengere lepte el a kis szobát. A falra szerelt hatalmas tükör bepárásodott, és arra gondoltam, rajzolok rá egy védelmi jelet. Bár ez nem volt kifejezetten az én szakterületem, de úgy véltem, ártani nem árthat.

Jasmine befejezte a víz folyatását, és amikor meglátta a tükörre felvitt jelemet, meghökkenve, kissé ijedten pillantott körbe.

Érdekes, szóval az emberek látják, ha hozzáérünk a körülöttük levő tárgyakhoz. Ezt nem tanították az Akadémián.

– Jesszusom, már ennyi az idő? El fogok késni! – sikkantott fel és a következő negyedórában fel és alá rohangáltunk a lakásban. Elöl a nő, a ruháira vadászva, én meg jó őrangyalként szorosan a nyomában.

– Nem vagyok normális, mit futkosok én itt? – jöttem rá, hogy én átlátok a falakon is.

Jasmine a konyhában szekrényajtókat nyitogatva, apró, csomagolt dolgokat gyömöszölt a táskájába. Azt hiszem, azok valamiféle tápanyagrudacskák lehettek. Az egyik szekrényajtó nyitva maradt, de egy intésemmel becsuktam. Ha nem teszem, akkor a védencem garantáltan nekirohant volna. A nő észre sem vette a magától becsukódó ajtót.

A lakásból egyvágtában a folyosó végében található, függőlegesen közlekedő dobozhoz robogtunk. Odabent már két férfi és egy idősebb nő ácsorgott. Az ajtó becsukódása után, a doboz – amit hallottam, liftnek hívtak – kényelmes lassúsággal elindult lefelé. Éreztem, nemcsak a védencem, de a három másik ember is türelmetlen, és szeretne minél hamarabb kijutni erről a szűk, levegőtlen helyről. Gondoltam, segítek, és felgyorsítottam a lift mozgását. Amikor mindannyian sikoltozásban törtek ki, megszeppenve állítottam vissza a dobozt a normál haladási sebességére. Na, tessék! Az angyal már jót sem tehet nekik!

Az utcára kiérve ütköztem az első jelentős problémába. Szó szerint. Pontosabban szólva, átsétáltam rajta. A kövér férfi úgy rázkódott össze, mintha valaki megrángatta volna, és bambán Jasmine után fordult.

– Barátom, jobb lesz, ha visszaadod a diplomádat! – szidtam magam.

Teljesen elfelejtettem, hogy bár az emberek nem látnak minket, de akadnak közöttük, akik képesek érzékelni az érintésünket. Én marha, meg egyenesen átsétáltam ezen a szerencsétlenen. Még jó, hogy nem halt meg, mert akkor aztán magyarázkodhattam volna.

Az utcai tömegben úgy véltem, biztonságosabb lesz, ha inkább a nő fölött lebegve haladok. Elvégre ez is a jól begyakorolt módszerek közé tartozott. Őrangyal egyszeregy: az angyal mindig a védence mögött, mellett vagy felett helyezkedjen el, de soha nem előtte.

Meglepődtem, amikor Jasmine a föld alá vezető lépcsők felé indult. Bár tanultunk az emberekről is, de mivel sokszázezer faj élt a világegyetemben, nem tarthattak mindről teljes és részletes képzést. Talán, ha a kinevezés után ráhúznának, és amolyan faj-specifikus képzést is kapnánk, mielőtt bevetnek minket… De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az Akadémia és Titkárság döntéseit?

A föld alatti hosszú peronon már vagy száz ember ácsorgott a nyakát nyújtogatva, forgolódva. Sokan valamiféle kommunikációs eszközbe kiabáltak. Hogy ennyi ember gyűlt össze egy helyen, éreztem, amint egyik-másikból csak úgy ömlik a gonosz kesernyés íze. Eddig még csak a Pokol Laborban találkoztam ezzel a jelenséggel, úgyhogy minden érzékemmel a területet fürkésztem, támadásra várva. Az ugyan nem jött, de nagy csattogással, zörgéssel befutott valami hosszú jármű. Az emberek tülekedve igyekeztek befelé és kifelé, egyszerre. Bámultam egy darabig a kavarodást, és miközben igyekeztem nem szem elől téveszteni a fiatal nőt, azon törtem a fejem, miképp maradhatnék a közelében. Talán, ha hosszában elnyúlva, az emberek feje fölött lebegve megpróbálnám? Elvetettem az ötletet, mert túl nagy volt a kockázat, hogy hozzáérhetek valamelyikhez. Arra riadtam, a szerelvény haragos morgással elzúg az állomásról, én meg ott maradtam. Ijedten vetettem magam a jármű után. Utolérni nem volt gond, és meg is találtam a védencemet, de az egyetlen hely, ahol viszonylagosan a közelében tudtam maradni, anélkül, hogy bajt okoznék, az az ezüstös jármű teteje volt. Utólag belegondolva, röhejes látvány lehettem, amint a sebesen vágtató szerelvény tetejéhez lapulok, és fejemet a lemezen átdugva figyelem Jasmine-t.

A kiszállás már szinte rutinszerűen ment. A lány loholt, én repültem, az emberek tülekedtek, és az utcán a szokásos járműricsaj fogadott minket. Védencem egy fénylő üvegtáblás, hivalkodóan magas épületbe igyekezett. A liftben kellemetlen meglepetés ért, ugyanis olyan sokan tolongtak be, hogy egy tűt sem lehetett volna közöttük leejteni. Jobb híján kiültem a mozgó doboz tetejére a kötelek meg hengerek közé. Feltérdeltem, hogy majd a föld alatti járművön alkalmazott módszerrel figyelem itt is Jasmine-t, de ekkor rájöttem, mekkora ostobaságot csinálok. Hiszen én átlátok a fülke falán! Nem kell nekem itt holmi ganajtúróbogár pózban gebeszkednem!

Fellélegeztem, amikor a nő végre leült egy asztalnál. A majdnem az egész szintet betöltő iroda kicsit emlékeztetett a Mennyei Titkárságra, bár itt egyetlen angyalt sem láttam. Kerestem egy viszonylag közeli, nyugodtabb sarkot, és onnan figyeltem, ahogy az emberek gépek gombjait nyomkodják, beszélgetnek, papiruszokkal a kezükben mászkálnak.

Pár óra nyugalom után a mellettem elhaladó két férfiből erős, csak a bűnökre jellemző negatív hullámokat érzékeltem. Figyeltem, ahogy elsétálnak Jasmine mellett, és nagyon furcsa tekintettel méricskélik őt. A lány látszólag semmit nem vett észre ebből, de én a férfiak nyomába eredtem. Nem mentek messzire, csak az iroda végében elkülönítette kis helyiségbe, ahol beszélgetve, folyadékokat öntöttek maguknak nagy csuprokba. Nagyon nem tetszett, amit hallottam.

– Öregem, láttad ma Jasmine-t? Nem semmi az a kurta szoknya.

– Naná, hogy láttam, nem vagyok vak – felelte a másik.

„Ezen könnyen segíthetünk. Csak egy szavadba kerül" – gondoltam.

– Mit nem adnék, ha egy reggel az ágyam mellett, a szőnyegen heverne az a szoknya.

– Ugyan már, Paul! Ne nyafogj itt nekem! Nős vagy, van két gyereked, szép házad. Nehogy már még szeretőt is akarj!

– Miért ne? Megengedhetném magamnak, elvégre én vagyok az iroda helyettes vezető ügyvédje.

– Megengedhetnéd, hogyne. A válópert is megengedhetnéd magadnak?

– Ünneprontó! Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Maradjunk csak annál, mit lehetne tenni a kis Jasmine-nel. Vagy inkább, ő mit tudna tenni velem?

– Paul, te gusztustalanabb vagy, mint egy gennyes seb. Szégyelld magad!

– Jó, jó! Már álmodozni sem szabad?

– Dehogynem, de csak magadban.

Eleget hallottam. Nem nyúlhattam a Paul nevű alakhoz, de egy dolgot megtehettem. Belefújtam a fülébe.

A férfi megrázkódott, és ha nem támaszkodik meg az egyik szék háttámláján, talán össze is esett volna. A láthatóan forró, fekete italt tartalmazó bögre megbillent a kezében, és majdnem az összeset magára borította.

– A rohadt életbe! – sziszegett fel és dühös mozdulattal lecsapta a csuprot az asztalra, majd továbbra is káromkodva, fehér ingét rángatva, kirohant a helyiségből. Az ajtóban majdnem feldöntötte a befelé igyekvő lányt, aki ijedt tekintettel meredt a mérgesen elrohanó alak után.

– Karma… – dünnyögte a helyiségben maradt férfi, miközben belevigyorgott a bögréjébe.

A hazafelé vezető út eseménytelenül zajlott. Ja, még annyi, hogy miközben védencem a vacsoráját készítette, odébb kellett pöccintenem egy konyhakést. Mármint, amelyiket Jasmine véletlenül lelökött a konyhapultról és majdnem a lábfejébe szúródott.

Hatodik nap

Két napot kihagytam, mert igazából semmi említésre méltó nem történt. Én arra számítottam, hogy naponta tucatnyi krízishelyzetet kell majd megoldanom, de nem. Habár védencem elég ügyetlennek tűnt, és nem győztem az apróbb baleseteket megelőzni, de rájöttem, hogy amit az Akadémián tanítottak nekünk az egy nagy humbug! Még hogy „életekért lesztek felelősök és „rajtatok múlik egy élet meg hasonló maszlagok. Pff! Ha csak hátradőlve, ölbe tett kézzel repkedtem volna a lány felett, akkor is legfeljebb pár kék-zöld foltot szerzett volna. Sokszor jobban aggódtam a körülötte lévő tárgyak épségéért, semmint Jasmine miatt. Különösen, reggelente, mert soha nem volt képes időben kimászni az ágyból, és utána persze rohannunk kellett, hogy el ne késsen. A munkahelyen sem volt sokkal különb. Az íróasztala fiókját naponta ötvenszer kellett visszatolnom, aztán egyszer nem figyeltem. Tegnap dél körül, éppen az egyik férfit bámultam, aki a többiektől félrehúzódva, pipacspiros képpel a kommunikációs eszközét nyomkodta. Persze, pont akkor pattant fel Jasmine az asztalától, és én már csak a sikkantására perdülhettem vissza hozzá.

– A fenébe! Máskor mindig visszacsúszik magától ez a nyomorult fiók! – tapogatta fájdalmas arccal a combját.

Bűntudattól vezérelve, lágyan betoltam a fiókot. Lehet, nem kellett volna, mert védencem eléggé zavart, szinte ijedt arccal bámulta a helyére csúszó bútorrészt.

De ma reggel más volt. Már az is furcsa volt, hogy előző este sokáig fennmaradt. Először, egy színes ruhát viselő fiatal férfi valami élelmet hozott neki. Aztán a lapos dobozból majszolva a ragacsosnak tűnő, eléggé fura szagú darabokat, letelepedett a nagyobbik szobában a kanapéra. Bekapcsolta azt a készüléket, amin mindenféle hanggal kísért képek szoktak megjelenni, és órákon keresztül bámulta. Velem együtt, persze. Emberek jöttek-mentek a készülékben, nevettek, beszélgettek, néha sírtak. Már ezt sem igazán értettem, de amikor rádöbbentem, hogy Jasmine sokszor velük kacarászott, vagy éppen pityergett, akkor végképp megzavarodtam. Próbáltam felidézni a tananyagot, de semmi ilyesmire nem emlékeztem emberismeret óráról. Jóval elmúlt éjfél, mire lefeküdt. Gondoltam, amíg alszik, kinyújtóztatom a szárnyaimat, és repülök egy kört a háztömb körül.

Kilebbentem az utca fölé, ahol hirtelen megrohant a gonosz fémes-keserű levegője. Eddig fel sem tűnt, hogy valamiért a negatív energiák mennyire felerősödnek a naplementével. Tettem egy gyors kört, de korántsem esett olyan jól, mint azt eredetileg reméltem. A körülöttem hullámzó bűnök ólomként csüngtek a tollaimon, és az a rossz levegő… Szinte fuldokolva értem vissza az apartmanba. (Megjegyzés magamnak: éjszaka a lehető legkevesebb időt szabad odakint tölteni!)

De hogy visszatérjek a reggelre. Szóval, túl nagy volt a csend, és elmúlt az idő, amikor védencem fel szokott ébredni. Már előre fogtam a fejem, mert tudtam, ebből mekkora pánikszerű rohanás lesz. Az ébresztőóra a lány éjjeliszekrényén némán villogtatta a kis pontjait, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elkezdjen zajongni.

– Ez így nem lesz jó! Tenned kell valamit, Launiel! – szóltam magamhoz, és megérintettem a lapos kis időmérőt.

Ijedten ugrottam hátra, mert az ébresztő olyan lelkesen harsant fel, amilyen hangerőt én még nem tapasztaltam a kütyütől. Talán az aurám erősítette fel a készüléket, nem tudom. De azt igen, hogy Jasmine a szó szoros értelmében úgy ült fel az ágyban, mint akit felrántottak. Értetlenül meredt az órára, és olyan csúnya szavak hagyták el az ajkát, hogy azokat inkább nem írom le. Az elektromos vekker még bömbölt egyet-kettőt, majd kesernyés szagot árasztva elcsöndesedett.

– Nem lehet igaz! Már a második óra megy tönkre ezen a héten! – keseredett el igencsak kócos védencem, majd gonosz mosollyal felvetette a fejét. – Megérdemelte, a kis nyavalyás! Aki engem szombat reggel hatkor felver, az mind így járjon!

Kicsit szégyelltem magam, és megfogadtam, többé nem nyúlok az órához. Mármint a következőhöz.

Estefelé gyanakodva kaptam fel a fejem, mert Jasmine hirtelen nagyon felélénkült. Hosszas beszélgetést folytatott valakivel a kommunikációs eszközén (Megjegyzés: A lány az eszközre egy csomó különböző szót használt, úgymint: mobil, mobiltelefon, teló, telcsi.) az egyik ismerősével, és sokat emlegettek egy bizonyos helyet, amit Casablancának hívtak. Elhangzott párszor a „kirúgunk a hámból" kifejezés is. Csak sejtettem, ez utóbbi mit jelenthetett, és nem is tévedtem sokat.

Már régen besötétedett, mikor védencem először összevizezte magát, majd megszáradva, illatfelhőben és valami ördögvörös ruhában imbolygott ki a lakásból. A fura formájú lábbelit látva engem kissé elfogott a rémület. Ha ebben a cipőben nem törik ki a bokája, akkor azt