A tetoválás tolvaj

By Alison Belsham

Egy,két, lássam a vért
Három, négy, nyúzom és nézd
Öt,hat, mi van a tetoválás alatt
Hét,nyolc, kivágom neked is hamar

Egy rendőr első gyilkossági ügye.
Egy halálos titkot őrző tetováló.
És egy perverz sorozatgyilkos élesíti a pengéit, hogy újra öljön...

Mikor a brightoni tetováló, Marni Mullins megnyúzott holttestet talál, a frissen előléptetett Francis Sullivan felügyelőnek szüksége van a művész segítségére. Egy szabadlábon lévő sorozatgyilkos ugyanis tetoválásokat metsz ki a még életben lévő áldozatai testéből.
Marni jobban ismeri a tetováló világot, mint a saját tenyerét, de oka van rá, hogy ne bízzon a
rendőrségben. Rájön, hogy ki lesz a gyilkos következő célpontja, de vajon szól Sullivannek,
vagy egyedül cserkészi be a tetoválás tolvajt?

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Dec 19, 2018
• ISBN: 9786155760525

Book preview

cover.jpg

ALISON BELSHAM

A tetoválás tolvaj

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Tatoo Thief

Fordította: Medgyesi Csilla

Copyright © Alison Belsham, 2018

Hungarian translation © Medgyesi Csilla, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760525

Egy, két, lássam a vért,

Három, négy, nyúzom és nézd,

Öt, hat, mi van a tetoválás alatt,

Hét, nyolc, kivágom neked is hamar.

I.

Lehámozom a véráztatta pólót az öntudatlan férfi hátáról, hogy felfedjem a lenyűgöző tetoválást. A fénymásolat összegyűrődött a zsebemben, de arra jó, hogy összehasonlítsam a bőrén lévő képpel. Az utcai lámpa éppen elég fényt ad ahhoz, hogy lássam, a két ábra egyformán néz ki. Sötét fekete festékkel megrajzolt lekerekített polinéziai minta díszíti a férfi bal vállát, a közepéből aprólékosan kidolgozott bennszülöttfej mered rám haragos ábrázattal. Stilizált szárnyak nyúlnak ki a kép széléből, az egyik leér a férfi lapockájáig, a másik beteríti a mellkasa bal oldalát. Az egészet vércseppek pettyezik.

A rajzok egyeznek. A megfelelő embert kaptam el.

Még érzem a pulzusát, ami elég gyenge ahhoz, hogy ne okozzon semmi problémát. Létfontosságú, hogy addig végezzem el a dolgomat, amíg meleg a teste. Ha a hulla kihűl, akkor megmerevedik a bőr, és a hús kemény lesz. Ez megnehezíti az ember dolgát, és nem engedhetem meg, hogy hibázzak. Természetesen sokkal több vérrel jár, ha élő ember bőrét kell megnyúzni. De engem nem zavar a vér.

A hátizsákom a közelben fekszik, ott hagytam, amikor bevonszoltam a férfit a bokrok közé. Eléggé könnyű volt – az apró park elhagyatott volt ebben az órában. Elég volt egyetlen csapás a tarkójára, és összecsuklott a térde. Hangot sem adott ki magából. Nem védekezett. Nem voltak szemtanúk. Tudtam, hogy ezt az utat választja majd, amikor hazaindul a bárból, mert előtte megfigyeltem őt. Az emberek olyan ostobák. Egyáltalán nem gyanakodott, még akkor sem, amikor feléje sétáltam egy csavarkulccsal a kezemben. Pillanatokkal később tócsába gyűlt a vére a földön a halántékán lévő sebből. Az első lépés a lehető legjobban sikerült.

Mihelyt a földre került, átfogtam a hóna alatt és amilyen gyorsan csak tudtam, keresztülvonszoltam a kövezett járdán. Azt akartam, hogy eltakarjanak a bokrok, és senki se láthasson. A férfi nehéz, de én erős vagyok, és képes voltam berángatni a két babérbokor közötti résen.

Az erőfeszítéstől kapkodom a levegőt. Kinyújtom a két kezemet, tenyérrel lefelé. Látom, hogy enyhén remeg. Ökölbe szorítom a kezemet, aztán ellazítom. Mindkét kezem remeg, mint egy molylepke, ahogyan a szívem is remeg a mellkasomban. A biztos jobb kéz létfontosságú ahhoz, hogy végre tudjam hajtani a megbízásomat. A megoldás a hátizsákom oldalsó zsebében van. Egy levél gyógyszer, egy kis palack víz. Propranolol – a sznúkeresek kedvenc bétablokkolója. Lenyelek kettőt és lehunyom a szememet, várom, hogy hatni kezdjenek. A remegésnek nyoma sincs, amikor újra ellenőrzöm. Immár készen állok rá, hogy belevágjak.

Mély lélegzetet veszek, belenyúlok a zsákba, és tapogatózni kezdek a késkészletem után. Elönt az elégedettség, mihelyt az ujjaim a puha bőrhöz érnek, megérzem alatta a kemény acélt. Múlt éjjel gondosan megéleztem a pengéket. Megérzésből, mondhatjuk; hogy a mai lesz az a nap.

A férfi hátára hajítom az összetekert csomagot és kioldom a zsineget. A bőr széttekeredik, a fém halkan csilingel, a pengék hűvös tapintásúak az ujjaim alatt. Kiválasztom a rövidnyelű kést, amelyet az első vágásokhoz fogok használni – a bőr körvonalának az eltávolításához. Aztán következik a nyúzás. Ahhoz egy hosszabb, hátrafelé hajlított pengéjű kést használok majd. Japánból vásárlom ezeket, és egy kisebb vagyonba kerülnek. De megérik az utolsó fillért is. Olyan használatra tervezték őket, mint a szamurájkardokat. Az edzett acél lehetővé teszi, hogy gyorsan és pontosan vágjak, mintha vajat mintáznék.

A többi kést leteszem a test mellé a földre, és ismét ellenőrzöm a pulzusát. Gyengébb, mint korábban, de még életben van. Vér szivárog a fejéből. Ideje, hogy elvégezzek egy gyors próbavágást a bal combján. Meg sem rezdül, nem kap levegő után. Csak a sötét, sikamlós vér szivárog. Remek. Nem engedhetem meg, hogy mozogjon, amikor vágok.

Elérkezett a pillanat. Az egyik kezemmel feszesen tartom a bőrt, megejtem az első bemetszést. Gyorsan végighúzom a pengét a válla tetejétől a lapockacsont kiálló élén, követve a rajz körvonalát. Vörös szalag jelenik meg a pengém nyomában, meleg, ahogy lecsorog az ujjaimon. Visszatartom a lélegzetemet, miközben a kés dolgozik, kiélvezem a remegést, ami végigfut a hátamon és a forró vér feltolulását az ágyékomban.

A férfi halott lesz, mire végzek.

Nem ő az első. És nem ő lesz az utolsó sem.

1. fejezet

Marni

A tűk szemkápráztató sebességgel szurkálták a bőrt, pumpálták a sötét tintát a felhámba, és véres rózsaszirmokat hagytak maguk után a felületén. Marni Mullins időről-időre letörölgette a cseppeket egy összehajtogatott papírtörlővel, hogy lássa a rajz körvonalait a vendége karján. Egy réteg Vazelin, aztán a tű éles hegye ismét beleszúr a húsba, és az új fekete vonal örökre megmarad. Ez a bőr és a tinta alkímiája.

Marni menedéket talált a munkájában, megbabonázta a kezében tartott tetoválógép zümmögése és lágy vibrálása. Ideiglenes menekülést jelentett csupán az emlékektől, amelyek kísértették, a dolgoktól, amelyeket soha nem volt képes elfelejteni.

Fekete és vörös. A jel, amelyet a rugalmas bőrbe vésett. Megrándult a vendége arca, megrezdült a tűhegy nyomása alatt, pedig Marni rajta pihentette a papírtörlőt tartó kezét, hogy mozdulatlanságra kényszerítse. Marni pontosan tudta, hogy milyen fájdalmat okozott. Talán nem bírt ki ő maga is hosszú órákat a tetoválógép hegyes végén? Együtt érzett a vendégével, de ez volt az ár, amelyet fizetni kellett – elviselni egy pillanatot ahhoz, hogy megkapj valamit, ami életed végéig kitart. Valamit, amit soha senki nem vehet el tőled.

Marni a karjával kisimított egy sötét hajtincset a homlokából, és káromkodott egyet a bajusza alatt, amikor az ismét visszahullott a szemébe. Összecsücsörítette a száját, kifújta a tincset az arcából, aztán belemártotta a héthegyű tűt egy kis tálka vízbe, hogy a fekete tinta palaszürkévé változzon.

– Marni?

– Igen. Hogy bírod, Steve?

A férfi a hasán feküdt a masszázsasztalon. Marni felé fordította a fejét, pislogott és grimaszolt.

– Tarthatnánk egy kis szünetet?

Marni az órájára pillantott. Három órája megállás nélkül dolgozott a vendégén, és hirtelen megérezte, mennyire megmerevedett a válla.

– Hát persze. – Három óra hosszú idő volt, még egy olyan törzsvendég számára is, mint Steve. – Nagyon ügyes vagy – tette hozzá, és lefektette a tetoválógépet a széke mellett álló munkaasztalra. Mindig így dicsérte a vendégeit, attól függetlenül, hogy tényleg ügyesek voltak-e – és Steve a folyamatos fészkelődésével és nyögdécselésével nem volt az.

De Marninak is szüksége volt egy kis szünetre, mert kezdte klausztrofóbiásan érezni magát. A szakmai konferenciák mindig ilyenek voltak – mesterségesen megvilágított helyiségek, állott levegő és tömeg. Mivel nem voltak ablakok, az ember nem tudhatta, hogy világos vagy sötét volt-e odakinn, és Marninak, bárhol volt is, szüksége volt arra, hogy lássa az eget. Idebenn sűrű és forró volt a levegő, a terem zsúfolásig megtömve tetoválógépek alatt heverő testekkel, a tűket árgus szemmel figyelő, nyomakodó nézőkkel. Közben a hangszórókból bömbölt a rockzene, és folyamatosan zümmögtek a véres bőrbe vájó gépek.

Marni mély lélegzetet vett, körbeforgatta a fejét, hogy enyhítse a nyaka merevségét. A tinta éles szaga elkeveredett a vér és a fertőtlenítő bűzével. Marni lehámozta magáról a fekete gumikesztyűt és belehajította a szemetesbe. Steve a karját nyújtotta és feszítgette, ökölbe szorította és ellazított a kezét, hogy visszatérjen beléje a vér. Sápadtabb volt, mint amikor Marni tetoválni kezdte.

– Menj, kapj be valamit. Fél óra múlva találkozunk.

Marni gyorsan letörölgette véres búrindigót, hogy tiszta maradjon, aztán megmutatta Steve-nek, merre találja a büfét. Mihelyt Steve eltűnt, Marni keresztülnyomakodott az emeleteket összekötő lépcsőkön figyelő tömegen, lerohant a földszintre és ki a vészkijáraton. Teleszívta a tüdejét a hideg levegővel, és rádöbbent, hogy éppen időben menekült ki. Nekidöntötte a hátát a hűvös betonfalnak, lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy ellazuljon, levesse magáról az emberek és épület együttes terhét.

Kinyitotta a szemét és pislogott. A terem mesterséges fényét immár ragyogó napsugár váltotta fel. Sirályok rikoltoztak a feje felett, visítva veszekedtek egymással, és a néptelen mellékutca végén hívogatóan csillogott a tenger. Marni élvezettel szívta magába a sós levegőt, aztán addig feszítette a hátát, míg fájni nem kezdett. Kattogtak és ropogtak a csontjai, amikor a vállát mozgatta. Kénytelen volt eltűnődni, vajon nem kezd-e kiöregedni a tetoválásból. De semmi máshoz nem értett – és igazság szerint nem is akart semmi mással foglalkozni. Tizennyolc éves kora óta embereket tetovált, immár tizenkilenc hosszú éve, ami alatt több ezer négyzetméternyi bőrt díszített fel.

Belekotort a táskájába, hogy megbizonyosodjon róla, van nála cigaretta, aztán nekiiramodott a szűk kis brightoni utcákon. Nemzeti ünnep volt, az utcákon nyüzsögtek a turisták, akiket mágnesként vonzottak a régi ékszereket és antikvitásokat kínáló boltok, a divatos butikok, ahol rátalálhattak álmaik esküvői ruhájára vagy a tökéletes divatbakancsra. Marni összes kedvenc kávézója tömve volt, de ez egy csöppet sem zavarta. Ma ahhoz volt kedve, hogy a szabadban igya meg a kávéját, kivágott hát a North Streetre és a Pavillion Gardens felé vette az irányt.

Hosszú sor állt a szabadtéri kávézó előtt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg megvárakoztatja Steve-et, de megérte elkésni, ha pár plusz percet tölthetett a friss levegőn. Felnézett az égre. Halványkék. Nem a nyári napokon megszokott  ragyogó azúr, hanem halvány télizöld, oszladozó felhőkkel tarkítva, lassan beleolvadva a párás szürke horizontba, ahol az ég a tengerrel találkozott.

– Mit kér, kedves?

– Americanót feketén. Duplát kérek.

– Helyes.

– És egy muffint – tette hozzá Marni. Alacsony vércukor. Nem ez volt a legjobb választás egy cukorbeteg számára, de majd később ehhez igazítja az inzulinadagot.

Turisták özönlöttek ki csacsogva a pavilonból, elragadtatottan az odabent látottaktól. A régi időkben épített Disney-palota volt, esküvői tortákra emlékeztető hagymakupolákkal, égbe nyúló karcsú tornyokkal és halvány, krémszínű stukkókkal, amelyek mindig Seherezádéra és az Ezeregy éjszaka meséire emlékeztették Marnit. Beleszeretett a helybe Brightonban töltött legelső napján. Felsóhajtott, és körülnézett, hová ülhetne le. Minden pad foglalt volt, és az emberek a gyepen is szanaszét hevertek, ettek-ittak, nevetgéltek, vagy csak békésen napoztak.

Aztán Marni meglátta a férfit, és összerándult a gyomra. Gyorsan visszafordult a pult felé, és reménykedett, hogy a férfi nem vette őt észre. Ma reggel nem volt hangulata ahhoz, hogy találkozzon a férjével. Pontosabban a volt férjével, aki a legjobb formájában is kiszámíthatatlan volt és mindig kihívást jelentett. Marni megkockáztatott egy gyors pillantást, és látta, hogy Thierry Mullins dühös ábrázattal robog keresztül a gyepen. Idegesnek tűnt, egyfolytában oldalra és a háta mögé nézegetett. Mit keresett vajon idekinn? A konferencián lett volna a helye – egyike volt a szervezőknek.

– Két font negyvenet kérek.

Marni kifizette a kávéját, felkapta a papírpoharat és megkerülte a kávézót, hogy ne fusson össze Thierryvel. Remegő kézzel gyújtott rá. Hogyan lehet rá Thierry még mindig ilyen hatással? Hosszabb ideje váltak el, mint ameddig házasok voltak, de a férfi még mindig úgy nézett ki, mint amikor Marni megismerte őt. Magas és karcsú, jóképű, fekete bőrét még sötétebbé tették a tetoválások, amelyek felkeltették Marni érdeklődését e művészet iránt. Nagyot szívott a cigarettájából. Koffein, nikotin, mély lélegzet. Lehunyta a szemét, várta, hogy hatni kezdjenek a vegyi anyagok.

A csikket beleejtette a kávé maradékába, körülnézett, hol talál egy szemetest, és azonnal észre is vette a zöld műanyag konténereket a kávézó hátsó sarkánál. A pedállal felnyitotta a fedelét, és ahogy belehajította a poharat, megcsapta a bűz. Sokkal büdösebb volt, mint egy normális kuka egy balzsamos napon. Elöntötte a torkát az epe, ahogy belekukucskált a sötét szemetesbe. És azonnal azt kívánta, bárcsak ne tette volna.

Az összelapított kólásdobozok, elhajított újságok és gyorskaja-csomagolások között észrevett valamit. Fakó és csillogó formákat, amelyek gyorsan egy karrá, egy lábbá, egy törzzsé alakultak. Egy emberi test, nyilvánvalóan halott. Marni a szeme sarkából gyors mozdulatokat érzékelt – egy patkány rágcsálta az egyik sötét seb szélét. Megzavarta a hirtelen fény, visítva szaladt vissza a szemétbe.

Marni hátralépett, hagyta, hogy a kuka fedele lecsapódjon.

És elrohant.

2. fejezet

Francis

Francis Sullivan lehunyta a szemét és hagyta, hogy az áldozó ostya a szájpadlásához tapadjon. Próbált a miséző papok és a hívők mormolására koncentrálni, de a gondolatai máshol jártak.

Francis Sullivan detektívfelügyelő.

Hagyta, hogy a szavak némán forogjanak a nyelvén. Ez ő lesz, holnap, az első munkanapján. A váratlan kinevezés után ő lesz, huszonkilenc évesen, a sussexi rendőrség legfiatalabb detektívfelügyelője. Idegesebb volt, mint a gimnázium első napján. Nagyszerű dolog volt, de félelmetes is. Azt bizonyította, hogy a főnökei teljesen megbíztak benne. Igaz, kimagasló eredménnyel tette le a szükséges vizsgákat. Jól teljesített az elbeszélgetésen is. De miért léptették elő ilyen hamar, tekintve, hogy mennyire tapasztalatlan volt? Mert az apja ünnepelt ügyvéd volt? Francis még a gondolatot is gyűlölte.

Az új főnöke, Martin Bradshaw detektív-főfelügyelő nem tűnt túl lelkesnek, amikor tudatta Francisszel az előléptetését. Nem is gratulált neki. Ami arra késztette Francist, hogy eltűnődjön, vajon Bradshaw támogatta-e a döntést, vagy a többiek kényszerítették rá.

Összerándult a gyomra, amikor a gondolatai Rory Mackay felé kalandoztak. Rory Mackay detektív őrmester. Ő az, akit mellőztek miatta, és a helyettesének nevezték ki. A múlt héten találkozott Mackayjel. Formálisan bemutatták őket egymásnak a főnök irodájában, és a nála sokkal tapasztaltabb őrmester világossá tette, hogy nem volt lenyűgözve. Olyan arcot vágott, mint aki felfedezte a kukac másik felét az almában, amelybe éppen beleharapott. Francis megőrizte a nyugalmát, visszafogottan udvarias volt – tisztában volt a veszéllyel, ha az ember túlságosan bizalmaskodó a munkatársaival –, de érezte, hogy kényes lesz ez a kapcsolat.

Mackay azt akarta, hogy Francis elbukjon. És Francis tudta, hogy nem ő volt az egyetlen.

– Krisztus vére.

Felpattant Francis szemhéja, és felemelte a fejét, hogy igyon egy apró korty bort a kehelyből.

– Ámen.

Úgy legyen.

Vagy túl korai volt? A kiválasztás folyamata során nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát. A vizsgák soha nem jelentettek számára problémát. De vajon a papíron elért sikerei miatt olyan várakozásokat támasztanak vele szemben, amelyeknek nehéz lesz megfelelnie a munkájában? A korai előléptetés veszélyei legendásak voltak a rendőrség soraiban. Francis is hallott történeteket a büfében, kitaláltakat vagy valóságosakat. Olyanokról, akik futni akartak, mielőtt képesek voltak járni. Akik kudarcot vallottak, hogy eredményt érjenek el. Nem kellett katasztrofális hiba ahhoz, hogy a partvonalra állítsák karrierjének ezen a pontján, elég volt egy pár kihűlni hagyott ügy.

Aggodalom nyomta el az eredmény kiváltotta örömöt. Francis Sullivan detektívfelügyelő. Nem aludt. És elpárolgott a mentális fókusz, amire szüksége volt támaszként. A francba. Lehet, hogy még zöldfülű volt, de nem ostoba. A csapat, amely felett átvette az irányítást, nem hit benne, hogy képes lesz elvégezni a munkáját. Nem hitték el, hogy készen állt rá. Muszáj volt maga mellé állítania őket már az első naptól, a legelső ügytől kezdve. Máskülönben igazuk lesz – kudarcot fog vallani. Gondoskodnak majd róla. Bradshaw és Mackay figyelni és várni fog. Megtalálják a módját, hogy gáncsot vessenek neki.

Felnézett a szentély felett függő faragott Jézusra. Isten fia szemrehányó tekintettel pillantott le rá, és Francis gyorsan lehorgasztotta a fejét. Sebesen elrebegett egy imát, keresztet vetett, aztán visszaült a padba, és úgy érezte magát, mint akit megdorgáltak, mert elterelődött a figyelme.

Gépiesen énekelte végig a záró himnuszt, nem fogta fel a szavak értelmét, aztán letérdelt imádkozni. Pár percen keresztül ismét arra összpontosított, amiért itt volt – az édesanyjára gondolt, imádkozott a húgáért. Áldást kért a gondozóikra. Semmit az apjának.

A nadrágzsebében kezdődő rezgés nem hagyott számára elég időt ahhoz, hogy elővegye a telefonját, mielőtt az megszólalt. A pittyegés hosszasabbnak és hangosabbnak tűnt a szokásosnál a csendes templomban. Fejek fordultak feléje, és egy asszony elítélően rásziszegett. Francis ügyetlenül kapkodott, hogy elnémítsa a telefont, miközben felpillantott William atyára.

Francis bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, aztán lopva elolvasta a bejövő üzenetet.

Mackay őrmestertől érkezett.

Egy nappal korábban kezdődik a munka. Holttestet jelentettek. Pavilion Gardens.

Mihelyt az illem lehetővé tette, Francis felállt a padból, és elindult a templom nyitott hátsó ajtaja felé. Odakinn William atya elhúzta a száját, mielőtt megszólalt.

– Francis.

– Bocsánatot kérek, atyám. Azt hittem, hogy kikapcsoltam.

– Nem emiatt aggódom. Az egész mise alatt aggodalmasnak tűntél. Akarsz róla beszélni?

– Szeretnék – felelte Francis. Komolyan is gondolta. – De mennem kell. Egy holttestet találtak.

William atya halkan mormolva keresztet vetett, aztán Francis karjára tette a kezét.

– A sátán ott ólálkodik mindenhol. Aggódom a munkád miatt, Francis. A reménytelenség szélén jársz.

– De az igazság oldalán.

– Isten kezében van az ítélkezés, ezt ne feledd el.

Egy középkorú nő meglökte Francist a könyökével. Az illendőnél több időt rabolt el a lelkész idejéből.

Isten kezében van az ítélkezés. Francis átgondolta a mondatot. A mennyben talán. De idelenn a földön a hozzá hasonló emberekre maradt, hogy megbüntessék a gonoszságot, amire az emberek képesek. Az volt a munkája, hogy elkapja a gyilkosokat és átadja őket a bíróságnak. Az első éppen most jelentkezett be, és Francis eltökélte, hogy győzni fog, Isten úgy segélje.

És ha nem kap segítséget odafentről, akkor megteszi majd egyedül.

3. fejezet

Francis

Francis lassan araszolt az autójával a New Roadon. Hiába kapcsolta be a kék villogót, az ünnepi tömegben nem tudott haladni. Az utca köztulajdon volt – vagyis senki nem tudta, kié egy darabja, és mindenki abból indult ki, hogy az övé. Felbőgette a szirénát, hogy elhessegessen az útjából egy lassan araszoló autót, és felvonta a szemöldökét, amikor a benne ülő család dühösen rámeredt.

A Pavilion Gardens előtt álló padok mellett parkolt le. Egy asszony, aki fagylalttal etette a gyerekeit, rosszallóan megbámulta, amiért Francis oda merészkedett autóval, ahol ő sétált, de az összeverődött kisebb tömeget túlságosan lefoglalta, hogy a nyakát nyújtogatva figyelje a kerítés túloldalán nyüzsgő rendőröket ahhoz, hogy észrevegyék az érkezését. Francis megkönnyebbülten konstatálta, hogy az egész területet elkerítették, és egyenruhás rendőrök tartották fenn a kordont.

Felvillantotta a jelvényét, és azonnal átengedték. Rory Mackay azonnal észrevette őt és egyenesen feléje indult, masszív testét teljesen beburkoltak a fehér papír helyszínelő ruha.

– Mackay őrmester – köszöntötte Francis egy biccentéssel. – Mink van?

– Először be kell öltöznöd, főnök – felelte az őrmester lesújtó tekintettel. – Van egy tartalékruha a kocsimban.

Francis követte Mackayt egy ezüst Mitsubishihez, ami több más autóval együtt az északi kapunál parkolt. Magában átkozódott, hogy nem gondolt rá, hogy szüksége lesz védőöltözetre a tetthelyen. És nem jutott eszébe, hogy erre kerüljön, ahol könnyebben meg tudott volna állni.

– Azt hittem, gyorsabban ideérsz majd, mivel ez az első ügyed.

Francis érezte, hogy megfeszül a válla.

– Templomban voltam, Mackay. Nem is lett volna szabad megkapnom az üzenetedet. Legalábbis, amíg ki nem jöttem.

– Rendben.

Francis figyelmét nem kerülte el a gúnyos mosoly, ami egy pillanatra átfutott az őrmester arcán.

Mackay felnyitotta a csomagtartót, és odahajított Francisnek egy helyszínelő ruhát. Miközben magára húzta, Francis felmérte a csomagtartó tartalmát. Három láda Stella, palackok, két láda Heineken, dobozok. Szén a grillezéshez. Könnyű volt kitalálni, hogyan tervezte Mackay eltölteni a vasárnapját.

– Jó kell, hogy legyen rád. Óvatosan vedd fel – könnyen szakad.

– Volt már rajtam ilyesmi korábban – jegyezte meg Francis.

A ruha egy számmal kisebb volt a kelleténél, a nadrág szára túlságosan rövid volt. Rory a kocsinak támaszkodott, elektromos cigarettából szipákolt, amíg várakozott.

– Vágjunk bele – közölte Francis, miközben eligazgatta magán a ruha ujját.

Mackay lecsapta a csomagtartó fedelét, és elindultak vissza a kávézóhoz.

– Az ügyeletes 11:47-kor fogadta a hívást, hogy egy holttestet találtak egy szemetesben a Pavilion Gardens kávézója mögött. Egyelőre csak ennyit tudunk.

– Semmi hír arról, hogy ki volt a bejelentő?

– Női hang. Letette a telefont, mielőtt az őrmester megkérdezhette volna a nevét.

– De a száma megvan?

– Kártyás telefonról hívott.

Ez volt az első nyom, amelyet követni kellett.

– A test?

– Férfi, meztelen. Egyértelműen ütést kapott a fejre, és nagy kiterjedésű seb van a bal vállon és törzsön. Még nem azonosítottuk, de van egy csomó tetoválása, ami segíthet.

– Találtatok bármi mást?

– Átkutathatjuk a szemetest, mihelyt eltávolították a holttestet – csak Rose-t várjuk.

Rose Lewist, a halottkémet. Nála jó kezekben lesz az ügy – Francis már dolgozott vele párszor egyenruhás rendőrként befutott rövid karrierje alatt.

Miközben visszafelé tartottak a kávézóhoz, Roryt felhívta valaki.

– Igen, uram, már itt van, uram… Biztosítottam a helyszínt, és a helyszínelők elkezdték a munkát. Értesítettem a halottkémet, igen…

Rory egy pillanatra elhallgatott, bólintott.

– Igen, azt hiszem, hogy már be van kapcsolva a telefonja. Templomban volt.

Francis kihallotta Rory hangsúlyából, hogy mi volt erről a véleménye. Meggyorsította a lépteit – nem pontosan így képzelte el az első ügyének kezdetét.

Rory átvezette a gyepen, végig a kávézó oldalán. Az épület vége felé meglátta a zöld műanyag tartályt. Ahogy közelebb értek, Francis megérezte a bűzt és a száján kezdte venni a levegőt. Érezte, hogy öklendeznie kell, és elöntötte a száját a nyál, ahogy küzdött a szag ellen. Fehér helyszínelő védőfelszerelésbe bújt emberek nyüzsögtek mindenfelé. vizsgálták át a földet, méricskéltek, fényképeket készítettek.

– Nyisd fel – szólalt meg Rory.

Kyle Hitchins közrendőr őrizte a szemetest. Amikor Francis és Rory közelebb ért, a lábával lenyomta a pedált, hogy felemelje a fedőt és közben igyekezett nem belenézni a szemetesbe. Francis felhúzta a gumikesztyűt és előrelépett.

Hitchins kissé sápadtnak látszott, és ahogy melléje ért, Francis észrevette, hogy a rendőr gyomra és hasa görcsbe rándul. Összeszorította a száját.

– Ha hányni fogsz, Hitchins, akkor tűnj a helyszínemről.

Francis elkapta a kuka fedelét, ahogy Hitchins eliramodott a gyepen keresztül. Éppen csak sikerült átmásznia a kék-fehér szalagon, mielőtt kétrét görnyedt és kihányta a fűre, ami a vasárnapi reggeliből a gyomrában maradt.

– Na ne – jegyezte meg Francis, és Rory megcsóválta a fejét. De nem néztek egymásra. Nem volt olyan rendőr, aki ne hányta volna el magát, amikor meglátott egy holttestet, és valószínűleg nem is olyan régen volt rá példa, bár ezt senki nem vallotta volna be.

Francis visszafordult a kukához, felkészült, hogy belenézzen és remélte, hogy nem ismételi meg Hitchins hibáját. Ma nem.

És itt is volt. A holttest. Az első áldozata vezető nyomozóként. Ez az első találkozás olyasmi, mint egy vakrandi valakivel, akit nagyon jól meg fog ismerni a következő hetekben és hónapokban. Többet fog megtudni az áldozatról, mint a saját családtagjairól – és fényt derít majd titkokra, amelyek alapjaiban rázzák meg az áldozat családját. Egyelőre azonban a férfi idegen volt, szürke, csillogó bőrű és oszlásban lévő, rothadó, mint az őt körülvevő szemét. De a csapatával együtt Francis befurakszik majd a bőre alá, hogy kiderítse, mi motiválta őt, és ki akarhatta holtan látni.

Francis magában leltárba vette az eléje táruló sokkoló látványt. Kicsavarodott végtagok, viaszos bőr és vöröses-feketés hús ott, ahol az arcát és a törzsét megrágták a patkányok. Még a saját anyja sem ismert volna rá. Ez a kép fogja táplálni Francis dühét és segíti, hogy koncentráljon.

– Mackay őrmester? Mackay őrmester?

Francis megfordult a hátuk mögül érkező hang hallatán. Rory már a kordon felé tartott, ahol egy férfi ácsorgott fényképezőgéppel a nyakában. Megérkezett a sajtó.

– Tom – köszöntötte Rory egy biccentéssel. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb felbukkansz.

– Mint a rossz pénz – felelte a férfi vigyorogva. – Mid van, Mackay?

– Számodra semmi – közölte Rory. – Informáljuk majd a sajtót, amikor megfelelőnek tartjuk rá az időt, de nem előbb. Most pedig tűnj el. – Megfordult és visszasétált Francishez.

– Vigyázz vele – jegyezte meg. – Tom Fitz az Argustól. Megjelenik a véres helyszíneken, mint a patkányok.

– Hogy ért ide ilyen gyorsan?

Rory megvonta a vállát. – Figyeli a