Az Éjszaka Testvérei

By Abott Gary

A történet két árva gyermek életét követi végig az árvaházból indulva, életük utolsó napjáig. Örökbefogadásuk után reménnyel, örömmel telve kezdenek új életet egy teljesen más világban mint az árvaház, barátokat, ellenségeket szereznek akik akarva vagy akaratlanul de nagymértékben befolyásolják a sorsuk alakulását. Aki soha életében nem kapott szeretetet az hálás minden egyes dicsérő szóért valamint minden egyes érintésért ami gyengéden, lágyan nyúl felé. Az idő múlásával sok emberről lehull az álarc,  aki a  segítő szerepében tetszelgett régen, az ma már finoman manipulálva irányítja a gyerekeket, nem sajnálva az életüket sem a saját céljai elérése érdekében. A gyerekek gondoskodásnak, törődésnek, szeretetnek vélték azt, ami másnak csak egyszerű üzlet, a szemében nem mások ők mint árucikkek. A szeretet a legerősebb kötelék a világon, mivel megtudja gyógyítani a meggyötört, összetört lelket, a lélek pedig gyógyír lehet a test sebeire. A gyerekeket ért traumák és tragédiák Istenhez vezetik őket, megnyugvást valamint békét hozva szívükbe.  Vajon sikerül beilleszkedniük a társadalomba? Lesz valaki  aki meg tudja állítani a jótevőt mielőtt késő lenne? A kialakult kötelék lehet oly erős hogy az ártatlan gyermekek gyilkosságot kövessenek el, ezzel védelmezve jótevőjüket? A múlt bűneire a hitük megbocsátást és feloldozást adhat? Az útjuk végén rálelnek a boldogságra, szeretetre  vagy nem várja őket más csak sötétség, szenvedés és halál? Rengeteg kérdés, de mindenre választ kapunk eme fordulatos, izgalmas történet során amely részben megtörtént eseményeket dolgoz fel.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Jun 16, 2023
• ISBN: 9786150177267

Book preview

Előszó

Azt mondják, minden ember egyenlőnek születik. A valóság az, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek, mivel teljesen más egy miniszter, államtitkár fiaként megszületni, mint egy szegény nyomornegyedben. Eredendően mások a lehetőségek, más az életút, ezért nem a képességeink alapján ítélnek meg bennünket, hanem a vagyoni helyzetünk, a társadalomban betöltött pozíciónk, szerepünk alapján. Akadnak olyan helyzetek amikor nem a jó és a rossz között lehet, valamint kell választanunk, hanem a rossz, rosszabb és a legrosszabb között. Ezt úgy kell elképzelnetek, hogy van egy út, ami egyenesen vezet, mellette egy nagyon magas betonfallal, amit egyedül senki nem tud megmászni. Segítséggel, egymás vállára állva, talán valaki ki tud jutni, de vissza már nem tud menni, talán már nem is akar, mivel nem biztos, hogy még egyszer sikerül kimásznia az útról, s vele együtt ebből az élethelyzetből. Mert ez az út egy szakadék felé vezet, ami elnyel minden embert, aki erre téved. Visszafordulva az úton nem vár más, mint a szegénység, betegség, szenvedés, reménytelenség, nincstelenség, halál. Ezért csak előre lehet menni, és várni az út végét. Azzal, hogy tévesen ítélnek meg minket, akadnak olyan emberek, akik rossz útra tévednek. Sajnos, nem marad más választásuk minthogy, lopjanak, csaljanak, hazudjanak, esetleg emberek életét oltsák ki, azért, hogy életben maradjanak. Lehet valaki okos, értelmes, lehet affinitása valamilyen műszaki területhez, orvostudományhoz, fizikához, joghoz, matematikához, de ha nincsenek meg az alapok, akár a szülői oldalon, akár anyagi oldalon, akkor sajnos elfog kallódni. Előbb vagy utóbb elveszti a reményt, a lelkesedést, a törekvéseit arra, hogy jobb hellyé tegye a világot, ezzel együtt pedig magát. Csalódása, pedig olyan körülmények közé sodorják, amiből már nem lesz kiút. Börtön, elvonó, valamilyen függőség a rabjává téve töri meg a lelkét, majd a testét. Egy teljesen normális hétköznapi családi életet is élhetne, viszont, a körülmények ezt nem teszik lehetővé, mivel a rossz, rosszabb és a legrosszabb választási lehetőségek közül, csak a rosszat és a legrosszabbat választotta. Vajon, ha mi lettünk volna a helyében, akkor hasonló helyzetben milyen döntéseket hozunk? Azt ne felejtsük el, hogy akinek nincs családja, támasza a nehéz időkben, nincs semmije, nincs félretett pénze, nincs ingósága, sem ingatlana, amit esetleg pénzé tudna tenni, hogy kikerüljön abból a gödörből, amibe került. Legtöbb dolgot manapság pénzzel meg lehet oldani. Azt mondják a pénz nem boldogít, ami igaz lehet, de a segítségével gondtalan életet lehet élni. Nincs bizonytalanság, kétség, félelem a holnaptól, a számláktól. Például, ha van gyereked nem kell meggondolni, hogy mit veszel meg neki, minőségi ételeket, minőségi dolgokat tudsz neki venni, amivel szebb boldogabb, gondtalanabb, egészségesebb gyerekkort tudsz neki adni. Nincs nélkülözés, nincs éhezés, ez szerintem az emberek nagy részét boldoggá teszi, ha a gyerekeiknek egy jobb életet tudnak adni, mint amilyen nekik volt. Mi más is lehetne a célja egy szülőnek, mint, hogy egy boldogabb, teljesebb, szabadabb gyermekkort adjon. Ezáltal egy teljes értékű, hasznos embert adva a társadalomnak. Az emberek egymást nagyon könnyen megítélik, anélkül, hogy tisztában lennének a másik személy esetleges traumáival, vagy gyermekkori rossz élményeivel, lelki sérüléseivel, testi sérüléseivel. Azokkal, amik meghatározták valaki életét, tetteit, gondolatait, félelmeit és talán emiatt lett valamilyen függőség rabja, legyen az alkohol, drog, szerencsejáték. Ahelyett, hogy segítenénk az embertársaikon, azokon, akik megbotlanak az útjuk során, inkább még egyet belerúgunk. Ezáltal éppen letaszítjuk őket úgy a földre, hogy már semmi esélyük nem lesz talpra állni. Én úgy gondolom, ezt a mentalitást meg tudnánk változtatni közösen, ha minden ember segítene a másikon, aki bajba kerül. Akár csak egy jó szóval, egy jó tettel, lehet, hogy olyan irányba mozdítaná az érintett személy életét, amivel rendbe tudná hozni azt. Így elérve, hogy az emberek újra hinnének és reménykednének a társadalomban, a jövőjükben. Talán legközelebb, ők segítenek egy hasonlóan elesett embertársukon. Hiszek abban, ha egy kicsit változna minden ember, akkor talán elindulna egy olyan körforgás, amely lehetővé tenné, hogy előbb utóbb senki nem kerülhetne a földre. Mert nem érhetné olyan trauma, tragédia, hogy összeroppanjon, megtörjön, mert mielőtt a földre rogyna valaki megfogná, elkapná. Ezzel megkapná azt a segítséget amire szüksége van, ezáltal pedig el tudnánk érni egy jobb világot. Nem mindenki születik ugyanolyan képességekkel, lehet ez testi, vagy szellemi adottság, de attól függetlenül ezeket ki lehet használni úgy, hogy maximalizáljuk a benne rejlő lehetőségeinket. Az emberek elkezdtek álarcot hordani egymás előtt, ez lehet a közösségi média vagy egyszerűen már csak nem tudunk megnyílni egymás előtt. Ezáltal későn vesszük észre, ha bárkinek olyan problémája van, ami testi vagy lelki eredetű, képzelt vagy valós, de a végső megoldást az öngyilkosságban látják. Ha nem hordanánk álarcokat, és mindenki vállalná az igazi arcát, akkor talán könnyebb lenne, nincs tökéletes élet. Nem muszáj mindig boldognak lenni, lehetsz szomorú, csalódott, de attól nem leszel rosszabb ember, viszont amikor egy biztató szó kell, és látják rajtad ezeket a jeleket, akkor megkapod. Talán pont azok a biztató szavak adnak egy olyan lökést, hogy feldolgozd a sérelmeid. Talán nem sikerült valami elsőre, de legközelebb sikerülni fog, ez nem a világ vége ezért nem kell az életed eldobni. Akik el szeretnék dobni az életüket, olyan valós, vagy vélt sérelem, esetleg csalódás miatt, amit egyedül nem tudnak feldolgozni. Illetve, nem igazán tudnak megnyílni senki előtt, talán még a szüleiknek, barátaiknak sem, azok a legrosszabbat választják a lehetőségeik közül. Mivel nincs olyan dolog a világon, amit együtt, közösen ne tudnánk megoldani, vagy sorstársakkal együtt feldolgozni. Hidd el valakiknek Te jelented a világot, a boldogságot. A legtöbben személyes kapcsolatok helyett a technikai eszközöket választjuk. A rohanó világunkban talán a kérdéseinkre a választ sincs időnk meghallgatni, pedig néhány jó szó és egy ölelés rengeteg ember életét meg tudná menteni. Nem leszel kevesebb attól az embertől, akinek elsőre sikerült, csak nem volt szerencséd, vagy éppen nem készültél fel rá annyira. Esetleg a fizikai, szellemi adottságaik másoknak jobbak, de ettől nem leszel rosszabb ember, nem érsz kevesebbet, nem ez határoz meg téged. Nem kell a világon a legboldogabb embernek lenned, vagy a legtökéletesebb embernek. Pusztán csak önmagad légy, és a bohókás szokásaiddal, kócos hajaddal, kis zsörtölődéseiddel leszel tökéletes. Ezzel teszed boldoggá magad és másokat. A világon minden ember egyedi és más, de nem hibás, vagy ér kevesebbet másoknál, ha elfogadjuk magunkat, másokat is el tudunk fogadni, és szeretni minden szokásával együtt. Azok a szokások, amik másokat talán kicsit zavarnak, valakinek bearanyozzák a napjait és úgy lát tökéletesnek, ahogy vagy. Ezt hívják úgy, hogy SZERETET.

1.Fejezet

Initium Itineris

Ketten a világ ellen így indultunk el az utunkon Zoli és én, a becsületes nevem Józsi. Mindketten ötévesek voltunk nagyjából innentől kezdve emlékszem az életutunkra, ami elég gyászosan kezdődött. Mindkettőnkről lemondtak a születésünkkor bízva abban, hogy jobb helyre kerülünk, ezzel a nehéz döntéssel szerettek volna hozzájárulni a szüleink ahhoz, hogy egy jobb módú család kiemeljen a szegénység, és kilátástalanság karmai közül, hát a szándék jó volt, viszont az élet más utat szánt nekünk. Az árvaház, nagy épület, hasonló egy kastélyhoz, korához képest jó állapotban, megpróbált rá mindenki vigyázni. Élénk, és ha mondhatom vidám, és barátságosak voltak a színei, ha külső szemlélőként lépnél be, melegséget és nyugalmat árasztana, de ha hasonló körülmények között élnél itt, mint a gondozottak, akkor úgy éreznéd ezek a falak összenyomnak, valójában ez egy szomorú és barátságtalan hely. Az árvaházban nem volt fenékig tejfel az élet, kicsik voltunk, Zoli egy szőke hajú, zöld szemű, átlagos testalkatú kisfiú, amíg én egy kicsit pufi testalkatú, talán, mint Cupido, csak a szuperképességek nélkül, de azért cuki voltam, barna hajjal, barna szemmel. Ketten testvérként szerettük egymást, bár nem volt köztünk vérszerinti kapcsolat, megfogadtuk egymásnak, hogy minket csak egyszerre lehet örökbe fogadni. Ötévesen a nagyobb gyerekek már szekáltak minket, közülük is Tamás volt a legrémisztőbb, és legnagyobb, tizennégy éves múlt, de testi adottságai alapján jóval idősebbnek nézte mindenki, vörös haj, kicsit szeplős és heges arca volt még most is kiráz a hideg tőle, ha visszaemlékszem. A legemlékezetesebb alkalom az örökbefogadásunk előtti nap este, amikor is elmesélte Fehér Farkas legendáját. A szobákban korosztály szerint volt elhelyezve 10-12 gyerek, papírrepülőt hajtogattunk amikor Tamás belépett a szobába.

– Mi van, kis szarosok? - kérdezte mély hangján, ekkor a szobában megfagyott a levegő.

– Semmi, játszunk. - válaszoltam neki naivan, erre odajött és lekevert egy nyakast.

– Nem engedtem meg, hogy hozzám szólj törpe! - arca eltorzult, mintha sértette volna a válaszom.

Zoli, ekkor felállt, de mielőtt megszólalhatott volna ő is kapott egy pofont, arcán láttam legördülni egy könnycseppet, de úgy állt ott, mint egy szobor, majd hirtelen előre lendítette kezét és Tamás combjára csapott. Tamás arcára meglepődés ült ki, erre nem számított, viszont termete miatt ez volt a legmagasabb pont, amit elértünk. Így utólag belegondolva az ágyéka jobb célpont lett volna. Nagyon megijedtem, de felálltam abban a pillanatban az futott végig a fejemben, hogy nem hagyhatom cserben Zolit még ha jól meg is vernek minket, amit nem biztos, hogy az örökbefogadó szülők díjaztak volna, ki szeretne hazavinni két kékre, zöldre vert gyereket.

– Ne szórakozzatok velem, mi esélyetek lenne kettőtöknek ellenem? - a kérdés jogos volt bár mielőtt bármit is tudtunk volna reagálni így folytatta.

– Ez az utolsó éjszakám, elmegyek és szerencsét próbálok, mindezt azért mesélem el nektek, hogy a legendám tovább éljen, a nevem fennmaradjon úgy, mint Fehér Farkasnak, városunk Middletownnak büszkesége. Hallottatok róla nem igaz? - kérdezte büszkén, akkor már a többi szobából is odajöttek a gyerekek, ekkor még nem tudtuk ki lehet Fehér Farkas.

– Akkor elmesélem nektek, hogy megszámlálhatatlan gondozott, és árva gyerek szökött már meg innen, de mindegyikük elbukott, egy jobb életben reménykedve mentek el, de volt, aki örült mikor visszahozták ide, van, aki eltűnt, van, akivel rosszabb dolog történt a halálnál. Egy embernek sikerült innen megszökve hatalmat, megbecsülést és tisztelet elérnie. Nevét onnan kapta, hogy hétévesen a szülei egy lakástűzben meghaltak, amikor idehozták már teljesen ősz volt a haja, vakítóan fehérnek írták le, akik látták. Ha engem tartotok rossznak akkor rá szavak sincsenek, mikor bekerült e falak közé őt is megpróbálták megtörni a legelső estéjén sikerült is megverni mert felkészületlen volt. A második este már várta a három fiút, akik előző este bántották, azt színlelte, hogy alszik, a legerősebb indult felé először, de mielőtt odaért volna hozzá kiugrott az ágyból és egy hatalmas kalapáccsal a támadója térdére ütött, amitől olyan dermesztő sikoly hagyta el ajkait, amitől az egész árvaház felriadt. A gondozók odasiettek látták a Farkast egy kalapáccsal állt két fiú felett, akiknek mindkét keze sérült volt és zokogtak, mielőtt még egyszer lesújthatott volna kicsavarták a kezéből a kalapácsot, de arra nem számítottak, hogy a zsebében van egy ceruza. Azt előhúzva az egyik gondozónak az arcába döfte, az ápoló a földre rogyott, egy hang sem hagyta el a torkát pedig üvölteni tudott volna a fájdalomtól, ezután a többiek lefogták és elkülönítették. Tudjátok ki az ápoló, akinek az arcán emléket hagyott? - kérdezte Tamás.

Büszkeség látszott rajta és elégedettség, mintha ezzel elégtételt kapna az őt ért sérelmekért. Én pedig nem értettem, hogy lehet példakép egy olyan ember, aki ilyen dolgokat tesz másokkal, persze nekem ekkor Batman volt a példaképem. De azt gondoltam, hogy lehet egy ilyen emberből legenda, de mire átgondoltam volna ezt gyermeki agyammal, Tamás már folytatta is a mesélést.

– Béla bácsinak van az arcán, egy valami. - felelte Zoli tétován.

– Azt a valamit hegnek nevezik, és a válaszod helyes. Ezután tartott a Farkastól mindenki, nem voltak barátai. Állítólag az itt tartózkodása alatt egy szó sem hagyta el a száját. Lapra írta a válaszait, de az egyszerűbb kérdésekre csak bólogatott. Tízévesen szökött meg, és 8 évvel ezelőtt tért vissza, amikor huszonhat éves volt, 16 év alatt elért mindent amire vágyok, és visszatért tele pénzzel, hatalommal, most már több cége és üzlete van. Ha neki sikerült nekem is fog. - bár meg kell mondanom ilyen magabiztosnak és eltökéltnek még soha nem láttam Tamást. Valamit még szeretet volna mondani, de ekkor belépett a szobánkba Béla bácsi, aztán határozottan felkiáltott:

– Takarodó mindenki a szobájába és villanyoltás.

Villámgyorsan mindenki az ágyba ugrott, és teljes sötétség és csönd szállt az árvaházra. De nem igazán tudtam aludni ahogy Zoli is forgolódott az ágyban, láttam, hogy ő sem tud aludni, sajnos ilyenkor már nem lehetett beszélgetni, ezért magamat próbáltam megnyugtatni, de elég kevés sikerrel. Azon járt csak az eszem, ha csalódnak bennem visszahoznak ide és még Zolit is elveszítem. Mi lesz, ha nem tetszem nekik és el sem visznek? Talán a pudingomat sem kellett volna megennem, hogy szebb legyek? De azért jó, hogy megettem, finom volt és megérte. Ezután pedig már azon gondolkodtam, ahová megyek lesz -e puding, és finom lesz -e? Ebben a nagy gondolkodásban meg is éheztem, amikor arra gondoltam mit ehetnék lecsuktam a szemem, és rántott húsokat láttam. Amikor Zoli lökdösött, hogy itt a nagy nap, a szememet kinyitva láttam, hogy reggel van. Nagyon izgatottak voltunk mindketten, mintha kis pillangók repkedtek volna a hasunkban. Kaptunk kilépő ruhát, ami szép és színes volt, nem olyan fakó és elhasznált, mint amiket általában viseltünk. Reggelinél nagyon kevés gondozó volt jelen, Zsófia igazgatónő a rendőrökkel beszélgetett, akkor már mindenki tudta, hogy Tamás sikerrel járt.

– Menjetek fel és csomagoljatok össze mindent, amit szeretnétek elvinni. - Béla bácsi hangja más volt, mint este, lágyabb, amikor kellett szigorú volt, de mégis gondoskodó, csecsemő korunktól kezdve gondoztak minket, ekkor még nem értettem mekkora szó ez. Olyan gyorsan mentünk fel a lépcsőn a szobánkba, mintha legalább tizenkét évesek lettünk volna.

– Ruhákat, rakjuk? - tettem fel a kérdést, bár láttam, hogy Zoli leül az ágyra és bámulja a bőröndöt.

– Félek! - szólalt meg Zoli elcsukló hangon, ekkor ránéztem, odamentem hozzá láttam a szemét, ami könnybe borult.

– Én is félek, Zoli, de ezt szerettük volna együtt elmenni innen, és Béla bácsiék gonosz emberekhez nem küldenének minket, de bármi is legyen, együtt csináljuk végig, és együtt maradunk. - mikor ezt kimondtam Zoli felpattant az ágyról és megölelt, olyan erősen szorított, hogy levegőt is alig kaptam majd a fülembe súgta:

– Semmi és senki nem választhat el bennünket. Ekkor a félelmeim nagyrészt elillantak.

– Akkor ruhát csak egy pár darabot vigyünk, a színes ceruzákat és játékokat hagyjuk itt, a többieknek. - vettettem fel az ötletet, amit Zoli támogatott.

Lefelé a lépcsőn a bizonytalanság felé már közel sem mentünk olyan gyorsan, ha el tudtok képzelni minket, akkor két szomorkodó gyereket látnátok, akik úgy jönnek le a lépcsőn mintha egyéves babák lennének. Akik felállnak és megpróbálnak járni, minden lépést gondosan megtervezve és átgondolva, de mivel a lépcső nem volt végtelenül hosszú, így előbb-utóbb a végére kellett, hogy érjünk. A lépcsőn leérve egy nagyon mély hang fogadott bennünket.

– Sziasztok, gyerekek! Ideje volt már, hogy lejöttetek, azt hittem innen megyek nyugdíjba. - Zoli, annyira megrémült ettől a hangtól, hogy mellém ugrott és megfogta a kezem. Mindketten rémültek voltunk remegtünk, mint a nyárfalevél, reméltem, hogy a kezdeti ijedséget legyőzve egyikünk sem pityeredik el.

– Köszönjetek gyerekek, nem kell félni. Pista bácsi nagyon jó ember! - mondta Béla bácsi, a többiek, a közelében csak helyeseltek.

– Jó napot, Pista bácsi! - motyogtuk mindketten elcsukló hangon.

Síri csend lett úrrá, mintha a két rémült kisfiútól mindenki más is megijedt volna, és őszintén szólva én, egy kedves, puha kezű nénire számítottam.

– Mit tetszik dolgozni bácsi? - kérdezte Zoli tőle, nem mintha sok választásunk lett volna.

– Rendőrkapitány vagyok, én vezetem a helyi rendőrséget.

Azt gondoltam, hogy Batman is a rendőröknek segít, és akármennyire ijesztő csak nem lehet rossz ember. Az elején Batmantől is féltem, aztán ő lett a hősöm. Zoli ekkor tette olyan megjegyzéseket, amit bár ne tett volna, ha izgult hadart és gyorsan beszélt, de a másik véglet ilyen esetben az volt nála, hogy lesütött fejjel némán bámult maga elé.

– Pista bácsi, jó nagy darabnak tetszik lenni, és azokban a nagy fekete ruhákban úgy tetszik kinézni, mint egy madárijesztő. A tv-ben a bajszos, kopasz bácsik is bajkeverők mind, de nagyon, tetszik hasonlítani rájuk. Miben tetszik törni a fejét? - ezen Pista bácsi nagyon jót nevetett.

– Először is nem kell tőlem félnetek! Zolikám nem bántok senkit, csak maximum azokat a bácsikat, akik rosszat csinálnak. Másodszor, hallottam, hogy születésetektől fogva gondoznak titeket itt, nagyon sokat foglalkoztak veletek a gondozóitok, ami látszik is mivel udvariasok vagytok, és korotokhoz képest szépen beszéltek, ügyesek vagytok. Harmadszor pedig abban töröm a fejem, hogy hazaviszlek titeket, bemutatlak a feleségemnek, aztán megebédelünk. A feleségem azért maradt otthon, hogy főzzön és süssön nektek, de most alá kell írnom pár dolgot, hogy elmehessünk innen, de sietek vissza aztán indulhatunk.

Pista bácsi, Zsófia igazgatónővel elment az irodába elintézni a papírokat, és minden egyéb dolgot, amit ilyenkor szokás. Zsófia igazgatónő nem volt kifejezetten barátságos, inkább kimért, kicsit mogorva, állandóan kosztümöt viselt, a gondozottakkal nem ápolt jó kapcsolatot, csak akkor szólt hozzánk, ha muszáj volt. Béla bácsi jött oda hozzánk.

– Gyerekek, nem lesz semmi baj, nyugodjatok meg. Pista bácsi és felesége Mária, nagyon kedves, rendes emberek, jó helyetek lesz náluk, de ha bármi miatt nem érzitek jól magatokat náluk, akkor ide bármikor visszajöhettek. Ha nagyobbak lesztek, visszajöhettek hozzák beszámolni arról a sok élményről, amit átéltetek ezeken a falakon kívül, és jó példával szolgálhattok a többiek előtt. Vigyázzatok magatokra, és egymásra!

Béla bácsi szavai után nem tudtunk meg sem szólalni, mindketten megöleltük, úgy kalapált a szíve, hogy majdnem kiesett. Később értettem meg, hogy ő talán még jobban izgult, mint mi, szurkolt nekünk, hogy jó helyre kerüljünk, aztán beilleszkedjünk az új környezetünkbe, elfogadjanak bennünket, azután pedig mi is elfogadjunk másokat.

– Minden rendben gyerekek, indulhatunk. - konstatálta elégedetten Pista bácsi, kilépve az irodából.

– Azért annak örülök, hogy a csomagtartóba elfog férni az a két kis táska. - élcelődött tovább. – Köszönöm mindenkinek, a mihamarabbi viszontlátásra.

Kiviharzott az ajtón, mi pedig kullogtunk utána, kiérve az ajtón a csomagtartó már nyitva volt, elvette tőlünk a csomagokat, beültetett minket hátra majd bekötötte a biztonsági övet. Az ablakon kinézve Béla bácsit láttuk, aki integetett nekünk, vissza akartunk integetni, de nem mozdult a karunk, egy szempillantás és már nem láttuk sem az árvaházat, sem pedig Béla bácsit. Kettős érzések kavarogtak bennem, örömmel töltött el és reménnyel, hogy talán lesz saját szobám, játékaim, egy udvar, ahol fogócskázhatunk Zolival, valamint, ha szerencsénk lesz, még új barátokat is szerezhetünk. A másik oldalon a bizonytalanság volt. Hová kerülünk? Ki vár még ránk? Milyen Pista bácsi felesége? Kedves lesz-e hozzánk? Lesz végre anyukám és apukám? Ezen gondolkodva néma csendben utaztunk, a percek óráknak tűntek. Zoli sem szólalt meg, de láttam az aggodalmat az arcán, szemét lesütve bámult maga elé, szája remegett az idegességtől. Lassult az autó, majd jobbra bekanyarodott egy garázshoz, és megállt előtte. A garázs mellett egy kétszintes hófehér családi ház állt, ami előtt egy hatalmas tujákkal, rózsákkal, teli udvar terült el, nagyon gyönyörű látványt nyújtott, még filmekben sem láttam ilyet. Zoli, arcán mosoly jelent meg ahogy az enyémen is. Egy nő lépett ki a bejárati ajtón, arcán mintha haragot, és dühöt láttam volna, ekkor még nem sejtettük, hogy ami innentől kezdve ránk vár az rosszabb lesz, mint egy rémálom. Életünk legszebb része a magunk mögött hagyott öt év volt az árvaházban. Vajon soha többé nem érhetünk a boldogság nyomába?

2. Fejezet

A Boldogság Nyomában

A nő dühösen állt az ajtóban, nem tett egy lépést sem előre.

– Na, gyerekek kiszállás, ne várakoztassuk meg a feleségemet, menjetek előre aztán mutatkozzatok be szépen, illedelmesen, ahogy nekem, csak ne mondjátok neki, hogy egy gonosz nénire hasonlít, akkor minden rendben lesz. - nevetett fel Pista bácsi.

Kiszálltunk és elindultunk a ház felé, bár mindkettőnknek lógott az orra, nem siettünk a bemutatkozással, ekkor azonban a nő határozott léptekkel elindult felénk. Amikor ezt megláttam megtorpantam, Zoli nem nézett arrafelé gyorsan elkaptam a kezét és visszahúztam, kézen fogva álltunk ott az udvar közepén, a szívünk a torkunkba dobogott. Ekkor a nő odalépett lépett hozzánk, majd letérdelt mellénk egyik kezével az én kezemet, másik kezével Zoli kezét fogta meg.

– Sziasztok, gyerekek Mária vagyok, István felesége. Nem kell tőlem félnetek, nem fogunk bántani titeket, ha felnéztek a házat is láthatjátok, ahol lakni fogunk. Remélem örülni fogtok, mivel mindkettőtök szobájából kilátás nyílik az udvarra.

Elengedte a kezünket és gyengéden megsimogatta az arcunkat. Nagyon jó érzés töltött el, szinte azonnal elillant a félelem, amit éreztem, keze oly selymes, mint a bársony, illata olyan nyugodtsággal töltötte el a szívemet, a levegő körülöttünk édes volt, mint a méz, hangja lágy, mint egy angyalkáé, évek után sem találtam ehhez hasonló illatot. Hosszú évek után is, mikor visszaemlékszem rá, melegség tölti el a szívemet, lelkemet. Felnézve rá, egy nagyon csinos, mosolygós, angyal arcú, filigrán nőt láttam, olyan, mint egy anyuka, talán pontosan olyan, mint a tiéd.

– Mi a baj gyerekek, az a bácsi kiabált veletek? - Pista bácsira mutatott.

Mária arcán ismét dühöt láttam, Pista bácsi mintha megijedt volna, furcsállottam is, hogy ekkora ember megijed egy ilyen kis termetű nőtől, de hang egyikünk torkát sem hagyta el a fejünket ráztuk.

– Bántott titeket? - Mária ekkor már nagyon dühös volt, Pista bácsi az autótól olyan gyorsan szaladt oda hozzák, míg élek nem felejtem el, akkora test, hogy tudott olyan gyorsan mozogni.

– Szólaljatok meg gyerekek, mert engem itt helyben megnyúznak! - ahogy ezeket a szavakat kimondta futtában, már ott is termett mellettünk, ahogyan megállt még a csomagunk is kiesett a kezéből.

– Néni, ne tessék idegesnek lenni, nem csinált velünk a Pista bácsi semmi rosszat. - motyogta Zoli az orra alatt.

– Rendben gyerekek, akkor most nyugodjatok meg, itt nem eshet bántódásotok. Gyertek velem körbevezetlek titeket, utána pedig megebédelünk közösen. Pista, addig behordja a csomagokat. Nincs több táskátok?

– Ez mindenünk Mária. - feleltem neki, ekkor megfogta a kezünket, az egyik oldalon én, a másikon Zoli és elindultunk a ház felé.

– Nagyon csinosnak tetszik lenni, és a házuk is szép.

– Köszönöm Zolikám, örülök, hogy tetszik mert ti is itt fogtok lakni.

– Engem le madár-ijesztőznek, és le bűnözőznek, de legalább valaki csinos. - dörmögte Pista bácsi az orra alatt, miközben felvette a csomagokat a földről.

– Ki mondta ezt gyerekek? - kérdezte Mária, Zoli kicsit bátortalanul feltette a kezét, Mária hátranézett végignézett Pista bácsin.

– Igazatok van, tényleg úgy néz ki. - Mária hangosan elkezdett nevetni, nem mertünk nevetni csak mosolyogtunk, de ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a kezdeti nehézségen át lendüljünk.

– Nem tetszik ránk dühösnek lenni?

– Rátok? Zolikám, hogy juthat ilyen az eszedbe? Nagyon örülök, hogy megérkeztetek hozzánk.

– Dühösnek tetszett látszódni mikor megérkeztünk.

– Igen, de nem rátok voltam mérges, hanem a madárijesztőre, aki a bevásárló lista első oldalát nézte csak meg, a másik kettőt elfelejtette elolvasni. Ezért később lesz ebéd, mert el kellett mennem vásárolni. A boltban találkoztam Miklós atyával, aki alig várja, hogy megismerjen titeket, és szeretné, ha a későbbiekben ti is csatlakoznátok a gyülekezethez. - ekkor Pista bácsira néztem, a tarkóját simogatta és az ujjával köröket rajzolt a levegőben, olyan volt mintha zavarában a hajával játszana, ami elég mulatságos volt tekintettel arra, hogy kopasz.

– Na, elég a szócséplésből menjünk befelé.

– Rendben, Drágám már indulunk is az emeletre. - felérve három szobát láttunk, a két gyerekszobát és a hálószobát.

– Ez lesz a Te szobád, Józsikám. - bevezetett minket a szobába.

Ahogy az ajtó kinyílt, legszívesebben ugráltunk volna az örömtől. Rengeteg játék, autók, színes ceruza, kréta, könyvek és minden, amire egy gyerek vágyhat, egy hatalmas ágy, a szoba kék volt a mennyezeten felfestve a hold és a csillagok. Pista bácsi lepakolta a csomagjainkat, tátva maradt a szánk.

– Gyertek, nézzük meg Zoli szobáját is.

Amint beléptünk láttuk, hogy olyan volt a két szoba mintha tükörképe lett volna egymásnak, ugyanúgy nézett ki a szoba ugyanazokkal a játékokkal, nem szerettek volna különbséget tenni közöttünk.

– Gyerekek, mindkét szobához van fürdőszoba, de ameddig nem lesztek nagyobbak a lenti fürdőszobában fürdötök, viszont a wc-re nem kell lejönnötök. A harmadik szoba a mi hálószobánk, ha bármi baj van este nyugodtan gyertek át. Ameddig nem készül el az ebéd pakoljatok ki, esetleg, ha lesz idő nézzetek szét, egy szabály van csak nincs szaladgálás a házban, nem szeretnénk, ha bármi bajotok esne.

– Pista, gyere segíts befejezni az ebédet. - ezután lementek a konyhába.

– Zoli, gyere pakoljunk ki, aztán átmegyünk hozzád és ott is kipakolunk.

– Nem szeretnék külön szobát, szerinted megengedik, hogy együtt aludjunk?

– Biztosan megengedik Zoli, nyugodj meg. - megöleltem Zolit kipakoltunk, és belevetettük magunkat a játékba.

– Kész az ebéd. - felkiáltott egy mély hang. Leérve a meglepetések sora még nem ért véget, az asztal tele volt mennyei finomságokkal.

– Mit kértek gyerekek, mit szedhetek nektek? - hangzott lágy női hangon a kérdés.

Nem igazán tudtuk egyiken sem, hogy mit szabad, és mit nem, soha nem kínáltak meg minket. Ki volt mérve az adag aztán ha szeretted, ha nem, megetted, nem volt választási lehetőség. Nem tudom akkor mi történt velem, de sírva fakadtam, az a sok játék, ez a sok étel, valamiért ezt hozta ki belőlem abban a pillanatban. Ezt látva Zoli megijedt, nem tudta mi a bajom, ezért ő is sírva fakadt. Mária nagyon megrémült, azt hitte valami rosszat mondott, esetleg rosszat csinált.

– Gyerekek, mi a baj, tettem valami rosszat? Valami nem tetszik? -próbáltam volna megszólalni, de csak szipogtam, és a levegőt kapdostam.

– Gyerekek, nyugodjatok meg! Szedünk először mi magunknak, megnyugodtok, és utána elmondjátok mi a baj.

Mária csak egy kis adagot szedett magának, Pista bácsi nem aprózta el, egy sültes tálra szedett magának mindenből, ezt látva, hogy mindenből lehet szedni, amit éppen megkívánunk, ráadásul amennyit szeretnénk, megjött a bátorságunk. Lassan elindítottam a villám a rántott hús felé, de azért a fél szememmel figyeltem őket, elég bárgyún nézhettem ki, amit szóvá is tett Pista bácsi.

– Józsikám, mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki stroke-ot kapott. - akkor még nem tudtam mi az a stroke, de amint meghallottam a nevem, a villámat gyorsan visszarántottam, kis híján magamba döftem.

– Ne féljetek! Vegyetek nyugodtan, Pista bácsi csak viccelt. Józsikám, mi volt a baj, hogy így elpityeredtél?

– Mária, nincs baj, csak soha nem láttam még ennyi finom ételt egy helyen, nagyon jó az illatuk, aztán nagyon megörültem, hogy annyit ehetek amennyit akarok, és nem annyit amennyi jut. Sokszor éhesen feküdtünk le aludni.

– Na, itt olyan nem lesz.

Reviews for Az Éjszaka Testvérei

[József Váradi · Rating: 5 out of 5 stars]

Szerintem Az éjszaka testvérei kötelező olvasmány kellene hogy legyen a magyar baloldal számára (itt talán akinek még van hitele az Hadházy Ákos és Kálmán Olga esetleg még Ungár Péter) , ha ebben az évszázadban szeretnének kormányváltást. Elhiszem hogy kényelmes Budapesten és a nagyobb városokban kampányolni, de a vidék nélkül semmire nem fognak menni. Ahogy elolvastam az éjszaka testvéreit, egyfajta szégyenérzet lett úrrá rajtam hogy Magyarországon ilyen dolgok megtörténnek, hogy ezt a magyarok hagyják, köztük persze én is. Elhiszem hogy fontos a Lánchíd felújítása, de ha erre van pénz akkor miért kell döglött állatokat enni embereknek ahhoz hogy életben maradjanak? Köztük vannak gyerekek is, mindezt Európa közepén. Sajnos Észak-Magyarország már ide jutott a szerző oldalán ( www.garyabott.hu) van egy nagyon igaz írás : „Az itt élő emberek pár évvel ezelőtt napról napra éltek, ez mára úgy módosult hogy a napok percekre csökkentek, percről percre élnek és minden percért keményen meg kell küzdeni”. Ameddig a vidéken élő emberek azzal küzdenek hogy az adott napot valahogy kihúzzák, legalább némi ételt fogyasztva, addig nem fogja őket érdekelni a Lánchíd felújítása, a Hatvanpusztai wonderland, vagy az olasz homározás Egyiptomból indulva közpénzen, mert a túlélésükért küzdenek. Fontosnak tartom a Nemzeti értékek tiszteletét, és állapotuk megőrzését a következő generációk számára. Adódik a kérdés a Lánchíd esetén is, ami szintén fontos Nemzeti értékeket hordoz, hogy kiknek újítjuk fel? Mert ha a helyzet ilyen ütemben romlik, akkor akinek van rá lehetősége elhagyja Magyarországot, hogy jobb életet biztosítson magának, és a családjának. Aki pedig nem tudja elhagyni az országot, annak a súlyosan romló életkörülményei miatt, jelentősen csökkeni fog a várható életkora, anélkül hogy figyelembe vennénk a társadalom elöregedését. Ha így halad, 2100 körülre, jó ha maximum 3-4 millió ember fog itt élni, a kérdés az hogy ki fogja közülük magyarnak vallani magát, tisztelni, becsülni, a magyar Nemzeti értékeket, és gondozni azokat. Mert hiába lesz minden kiválóan rekonstruálva, ha nem lesz aki azt tisztelje és becsülje. Nem hiszem hogy a betelepített vendégmunkásoknak, túl sokat jelentene a Szent Korona. Nem tudom volt-e olyan hogy nem volt pénze? Itt nem arra gondolok hogy nincs pénz egy több százezres öltönyre vagy kosztümre, hanem ételre. Tudod nagyon rossz érzés hogy napi 16 óra munkával nem tudtam megadni a gyerekeknek és a feleségemnek amit szerettem volna, amikor nem volt pénz pelenkára, tápszerre jött a veszekedés a feleségemmel a tehetetlenség, reménytelenség, kétségbeesés ezt váltotta ki. Egy időben azon járt az eszem hogy ön kezemmel vetek véget az életemnek, mert képtelen vagyok gondoskodni napi 16 óra munkával azokról, akiket a világon mindennél jobban szeretek, de azon járt az eszem, hogy mindkét kislányom félt a viharoktól, csak úgy tudtak elaludni ilyenkor ha odabújtak hozzám, ki lenne a támaszuk az anyjukon kívül ha én nem lennék. Egy család barát kormány nem hozza ilyen helyzetbe a családokat, gyerekeket akitől egész Magyarország jövője függ. ( Mivel a két kislány egymás után született 2 évvel, így a törvényeknek hála sem a Csed, sem pedig Gyed, nem emelkedett a Gyesről nem is beszélve. Párommal mindketten szegény családból származunk, így hitelből lett házunk amit fizetni kellett, Kazincbarcika környékén sem adták meg a minimálbért, mert itt a munkavállalók versenyeznek a munkáért. A mai napig szomorú gyakorlat, hogy már jelentkezésnél bér igényt kérnek, nem véletlenül.) Elmentem külföldre dolgozni, de emiatt annyi mindenről maradtam le az esti fürdetéstől kezdve, a közös kirándulásokon keresztül a betegségeik ápolásáig, ami mindannyiunk számára keserű emlék, ez a helyzet csak romlott az évek során, és lassan a lányaim súlyosabb problémával néznek szembe, mint én annak idején, ez jobban fáj mint amikor én kerültem ilyen helyzetbe. Ha alternatívát kínálnának ezeknek az embereknek, vagy legalább látnák az ellenzéket aktívan a vidéken kampányolni ilyen témákkal, ami az ő problémájuk, és nem azt éreznék hogy nem foglalkozik velük senki, akkor lenne esély. Ha a szerzőt megkeresné bárki, lehet egy olyan Magyarországi imázs videó készülne, hogy minden magyar ember elsüllyedne szégyenében, nyugodtan meglehetne mutatni Brüsszelben. Ezután meg lehetne kérdezni hogy hol van a pénz amit emberek felzárkóztatására adtak? Hol van az emberi méltóság? Hol van az Európai Unió értékrendje az éhező és nélkülöző gyerekek és emberek körül? Hol van a becsületes munkáért járó méltányos munkabér? Az itt élők mindennap feladnak a méltóságukból egy darabot, hogy a saját és családjuk túlélését biztosítsák. Ezekkel a válaszokkal lehetne meg a többség ahhoz, hogy változást érjenek el. Mert ha ez megoldódig akkor fogja érdekelni ezt a közel 2 millió embert az egészségügy, mivel autójuk nincs, mentőre órákat kell várni, ha komoly baja van meghal, de ő maga úgy gondolja, hogy ez neki jó, mert eleget szenvedett már itt. Tovább haladva az oktatás súlyos kérdés, de éhesen elég nehéz koncentrálni ezeknek a gyerekeknek , szakadt ruhában, rossz cipőben vagy akár cipő nélkül ezeket a gyerekeket kiközösítik, elmegy a kedvük az iskolától, nagyon könnyen az utcán kötnek ki. Az Észak-Magyarországon élők nagy része a 2 millió forintos havi képviselői fizetést minimum 1 év kemény munkájával keresi meg, de közmunkásként ez akár 3 év is lehet. A minimálbér még mindig ördögtől való ezen a területen, a mai napig vannak akik 700-800 forintos órabérért dolgoznak, 4 órás bejelentéssel. Ha a Foglalkozás Felügyelet kiérkezik a vállalkozó kineveti őket, és semmi nem történik, akadnak olyanok akik nap mint nap az életüket kockáztatja védő felszerelés, sisak nélkül, de 200-240 óra kemény fizikai munkával megkeresett pénz ezzel az órabérrel, még mindig több mint a segély. A családi pótlékot szóba sem hozom mert 1 nagy csomag pelenka és 1 nagy doboz tápszer nem jön ki belőle. Kicsit messzebbre mentem a kelleténél, mert a könyvről szerettem volna írni, de nagyon feldühít ez a helyzet. A könyv pont erről szól, a szegénységről, kiszolgáltatottságról, a lehetőségek hiányáról és a hátrányos helyzetű emberek kihasználásáról. A szerző nagyon ügyesen csempészte bele a politikai szálat, szerintem maximálisan igaza van, ennek a helyzetnek a legnagyobb haszonélvezői a politikusok, és a hozzájuk köthető cégek, meg a haverok, legnagyobb vesztesei pedig az emberek. A jelenben boldogan, dőzsölve áldozzák fel a következő generációk jövőjét. Nagyon jó lett a könyv, annyi igazság és valós dolgok vannak benne hogy a vérnyomásom 200 felett van, miután elolvastam az utolsó két fejezetet. Gratulálok az írónak, hogy egy ilyen komplex, összetett történetet így el tudott mesélni, nagyon várom a következő kötetet, a végéből kiindulva az is ilyen nyers és őszinte lesz, ezért a vérnyomás csökkentőm előre beveszem!