A legenda fogságában

By Cayla Kluver

A trilógia első kötetében (A vérző Hold szerelmesei) a hytannicai Alera hercegnő apja parancsára feleségül megy az arrogáns Seldorhoz, pedig esküdt ellenségébe, a cokyriai Narianba, a rejtélyes és kiszámíthatatlan idegenbe szerelmes.Seldorból jó király válik, de Alera még mindig Nariant szereti. A háború pusztító erejű, és Alerának meg kell tanulnia erősnek mutatkozni, bátorítani a népet, megvédeni a családját és a barátait.Amikor a cokyriaiak elözönlik az országot, a királyi család a hegyekbe menekül. Seldor súlyosan megsebesül, és hogy megmentsék alattvalóikat, a királyi pár kénytelen tárgyalni a gonosz hadúrral. A találkozóra Alera királynőnek kell elmennie, ahol nemcsak a hadúrral, hanem Nariannal is találkozik és fény derül a cokyriaiak varázslatos erejének titkára, és magyarázatot kapunk arra is, hogy mi történt Londonnal, Alera testőrével és hű barátjával, mi volt az a félreértés, ami miatt száműzték Hytannicából.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 25, 2013
• ISBN: 9789632931876

Book preview

cover.jpg

CAYLA KLUVER

A LEGENDA FOGSÁGÁBAN

Fordította

Bihari György

A fordítás alapjául szolgáló mű

Cayla Kluver: Allegiance

A borítót tervezte: Almási Zétény

ISBN 978-963-293-173-9

Copyright © Cayla Kluver, 2011

Hungarian translation © Bihari György, 2011

eKönyv Magyarország Kft. kiadása

Honlap: www.ekonyv.hu

PROLÓGUS

A csarnok üres volt, csupán egy köpenybe burkolózó, mozdulatlan alak állt egy fekete márványemelvényen. Várakozón nézte a kétszárnyú ajtót a terem túlsó végében. A szeme smaragdként ragyogott, és fenyegető volt, mint az ólomszürke felhők a láthatáron. Az arcát beárnyékoló vörös haj színe a hamvadó parázsra emlékeztetett. Hatalmas teste alig látszott a homályban, mintha még a falon sorakozó fáklyák fénye sem akarna közeledni hozzá.

Az ajtó felpattant. A nyílásban kirajzolódott a két őr, közöttük pedig az ifjú alakja, akit a vörös hajú férfi hívatott. Az őrök azt a parancsot kapták, hogy hozzák ide a suhancot, mert már nem lehet bízni benne.

A tizenhét éves ifjú nem törődött őrzőivel. Büszkén, bátran közeledett. Kiszolgáltatott és fegyvertelen volt, járásán mégsem látszott bizonytalanság. Hanyagul megállt az emelvény előtt, és kihívóan nézett a félelmetes alakra. Ám az ügyet sem vetve erre az arcátlanságra, az őrökhöz fordult.

– Távozhattok – mondta mély, fenyegető hangon. – Hagyjatok magunkra.

Az őrök sietve engedelmeskedtek, a vörös hajú férfi pedig engedetlen tanítványára nézett.

– Remélem, jól kipihented magad? – kérdezte színlelt nyájassággal.

– Tűrhetően.

A férfi biccentett. A bosszúság ráncokat rajzolt sima homlokára.

– Most, hogy visszatértél hozzánk, Narian, és elég időt kaptál arra, hogy visszanyerd erődet, a kiképzésednek folytatódnia kell. Ostoba szökési kísérleted máris háborúra kényszerített minket Hytanica ellen. Fel kell készítenem téged arra az időre, amikor majd te is részt veszel ebben. Te leszel az, aki elpusztítja Hytanicát.

– Nem vezetek csapatokat a szülőföldem ellen – jelentette ki Narian.

A férfi, ennek a csarnoknak az ura, felsóhajtott, majd balra fordult és lejött az emelvény lépcsőjén.

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – zsörtölődött. Megállt az ifjú előtt, aki tíz centiméterrel volt alacsonyabb nála. – Megfeledkeztél róla, kinek tartozol hűséggel? A hytanicaiak Cokyri ellenségei. A te ellenségeid.

– Az ellenség jól bánt velem – vágott vissza Narian fogai között préselve ki a szavakat.

A férfi lassan megkerülte a fiút, akit ő nevelt föl. Vizsgálgatta, fogást keresett rajta, és közben hideg udvariassággal beszélt.

– Ma elém állítottak egy cokyrit, akit meg kellett büntetni. Órákon át vonaglott a kezeim alatt kínjában, és addig könyörgött kegyelemért, amíg ki nem vontam a kardom, és le nem vágtam a fejét. Pont oda gurult, ahol most te állsz. Tolvaj volt, Narian. Te tiszteletlen vagy velem, és az sokkal nagyobb vétek. El tudod képzelni, hogy mi lesz a te büntetésed?

– Nem félek sem a kínzástól, sem a haláltól. Magad gondoskodtál róla a kiképzéseddel. Tégy velem, amit csak akarsz.

– Micsoda bátor szavak valakitől, aki ennyire sebezhető – gúnyolódott a hadúr, és megállt a fiú előtt. – Meg fogod tanulni, hogy a kínzásnak számos formája létezik, köztük egy, amelynek az elviselésére nem készítettek fel.

Narian izmai megfeszültek, várta a szenvedést, amelyet el kell majd viselnie. Ám a hadúr csak nézte, és gonoszul mosolygott.

– Azt hiszem, ettől kellő ösztönzést kapsz, hogy engedelmeskedj. – A mögötte levő ajtóra nézett, amely az emelvénytől balra nyílt. – Hozzátok be a foglyot! – parancsolta, alig emelve föl hangját, melyből sütött a rosszindulat.

Az ajtó felpattant, Narian elsápadt. Bejött egy őr, és a béklyóinál fogva húzott maga után egy összebilincselt kezű lányt, akinek az arcát Narian nagyon jól ismerte.

A hadúr odalépett a lányhoz, belemarkolt csapzott hajába, és Narianhoz vonszolta. A lány sírósan nyöszörgött, és egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Ne bántsd! – mondta Narian. Lassan, hitetlenkedve csóválta a fejét, és most először kissé megremegett a hangja. – Kérlek, ne bántsd!

– Na de Narian! – vigyorgott gúnyosan a hadúr. – A könyörgés nem illik hozzád!

Elengedte a lány haját, majd nagy erővel arcon ütötte. Az zokogva összeroskadt, kezét vérző szájához kapta.

– Ne! – ordította Narian. – Azt mondtam, ne bántsd! – Tekintete ide-oda villant ura és a lány között, míg lázasan törte a fejét. Erre a lehetőségre nem készült fel. – Kössünk egyezséget – folytatta hűvösebben. Erőt vett felindulásán, a hangja sem remegett már. – Csak ne bántsd!

– Egyezséget? – mennydörgött a hadúr. – Kockáztatnád az életét?

– Nem, a te győzelmedet kockáztatom! Ha bántod vagy meghal, akkor nincs semmi, ami rávehetne, hogy engedelmeskedjek neked! – Elhallgatott, de mikor hiába várta a választ, folytatta: – A feltételeim egyszerűek. Kezeskedj róla, hogy ne essen bántódása, és a hytanicai népet nem mészárolják le szükségtelenül.

Pillanatnyi töprengés után a hadúr bólintott. – Bár kétlem, hogy a te helyzetedben lehetne feltételeket szabni, megteszem, amit kérsz. Cserébe viszont teljesítened kell a parancsaimat. – A fogolyra nézett, aztán intett az őrnek, hogy vigye ki. – Tudtam én, hogy ismét egy véleményen leszünk!

Az őr odafutott a földön fekvő, zokogó lányhoz, hogy talpra állítsa, de az felsikoltott, és kitépte magát a kezei közül. Narian felé nyújtotta a kezét, oda akarta vonszolni magát hozzá, sírva, esdekelve suttogta a nevét, de az ifjú csak rázta a fejét némán, tehetetlenül, bocsánatkérően. A vörös hajú férfi sokatmondó pillantást vetett az őrre, mire az megmarkolta a fogoly karját, és durván kivonszolta. A hadúr ismét ránézett a tanítványára.

– Sok vétked van, amelyekért meg kellene büntetnem téged – arcátlanság, engedetlenség, szökés –, de hajlandó vagyok eltekinteni ezektől. Mindazonáltal félek, megfeledkeztél róla, milyen messzire ér el az én kezem. Ezért most kapsz egy kis emlékeztetőt.

Baljóslatú szavai még a levegőben csengtek, amikor Narian felé nyújtotta a kezét. Az ifjú négykézlábra roskadt, és vonaglott a fájdalomtól. Hasztalanul próbálta elfojtani sikolyait. Addig sikoltott kínjában, amíg a hadúr le nem engedte a kezét.

– Hiányoltam az üvöltésedet – mondta gúnyosan. – Ne feledd, ha majd folytatjuk a kiképzést, hogy te és a lány ezt fogjátok elszenvedni, ha nem teljesíted a feladatot, amelyet tőlem kaptál.

I.

A TRÓNÖRÖKÖS

A trónterem két oldalán az arany címerrel díszített, királykék zubbonyú palotaőrök sorakoztak merev vigyázzállásban, bal kezükben a kék-arany selyem-zászlóval. A csarnok végében, a márványemelvény előtt az elitgárda királykék ujjast viselő tagjai alkottak kettős sort a trónusok két oldalán. A király trónszékétől jobbra Cannan testőrkapitány állt talpig feketében. A széles átjáróval elválasztott két padsorban ültek a pompás öltözékű hytanicai nemesek. Az északi fal magas ablakain beáradó késő délutáni napfény gyönyörűen megvilágította a terem elejét. Időnként fészkelődés hallatszott, vagy egy pad csikorgása a kőpadlón; ezt leszámítva a gyülekezet mély csendben várta a koronázást.

Steldor és én is hallgattunk. A királyi család többi tagja szintén. Noha az előszobában kényelmes karszékek voltak, inkább álltunk, az izgalomtól ülni sem bírtunk. Egyszerre fordultunk meg, amikor kinyílt a trónterembe vezető ajtó. Lanek, a király hírnöke és titkára lépett oda hozzánk.

– A pap felkészült! – jelentette be.

Pillantásom találkozott Steldoréval. Arcán nyoma sem volt szorongásnak. Csodálkoztam a nyugalmán, amíg meg nem értettem, hogy a szertartással járó feszültség valószínűleg nem mérhető össze azzal, amit csapatparancsnokként kellett átélnie a harcban.

A király bólintott, a palotaőrök kitárták a súlyos ajtószárnyakat, hogy szüleim odaállhassanak a küszöbre. A palota hírnökei mennek majd előttük, az egyik a királyság zászlójával, a másik az uralkodói család címerével hímzett lobogóval.

Apám arany ruhát és királykék, hermelingalléros bársonypalástot viselt. Deresedő haját a korona szorította le, a gyémántos aranypánt, amelyet négy drágaköves kereszt díszített. Jobb kezén volt a királyi pecsétgyűrű, amely két, egymást keresztező kardot ábrázolt, ékkövek koszorújában. Bal kezében a jogart tartotta, bal oldalán a királyi kard lógott.

Anyám aranybrokát ruhájának vállához királykék bársonyuszályt erősítettek. Mézszín haján a királynéi korona aranylott. Ugyanolyan volt, mint a királyé, de csak egyetlen ékköves kereszt emelkedett ki belőle a homlok fölött.

Megszólaltak a harsonák, a nemesi gyülekezet felállt. Lanek előrelépett, hogy bejelentse a királyt és a királynét. Noha alacsony, testes alakja miatt elveszett a tömegben, öblös hangját mindig mindenki meghallotta.

– Köszöntsétek Adrik királyt és királynéját, Lady Elissiát!

Apám szelíd barna szemével belenézett anyám komoly kék szemébe, gyöngéden megszorította felesége kezét, majd a karját nyújtotta neki, és oldalán hitvesével utoljára lépett be a trónterembe Hytanica uralkodójaként. Az idős pap, aki az emelvény előtt várta, hogy feleskethesse a trónutódot, félreállt, utat adva a menetnek. Apám és anyám fölhágtak a lépcsőn, a trónszékeik elé álltak, és szembefordultak alattvalóikkal.

Következőnek jött a húgom, az aranybrokátba öltözött Miranna hercegnő. Kék szeme vidáman ragyogott, vörösesszőke haján gyöngyös aranydiadémot viselt. Bókolt az uralkodó előtt, azután fölment a lépcsőn és megállt a harmadik trónus előtt, a királyné balján.

Megvártam, amíg a húgom elfoglalja a helyét, és lassan elindultam a padsorok között. A kezem reszketett, noha igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de a szívem tele volt félelemmel, ha arra gondoltam, milyen hatalma lesz nemsokára Steldornak. Az a vajszín-arany ruha volt rajtam, amelyet az esküvőmön viseltem alig egy hete, május 10-én, csak most egy földet seprő, bíborszínű palástot erősítettek a vállához. Mirannáéhoz hasonló, gyöngyös aranydiadémot viseltem, sötétbarna hajamat feltűzve.

Miközben ünnepélyesen közeledtem a trónszékekhez, mosoly suhant át az arcomon, mert hirtelen eszembe jutott, milyen lenne London az elitgárdisták között. Volt testőröm még nem tért vissza, Narian után kutatott a hegyekben, de tudtam, hogy ha itt lenne, akkor sem viselné az előírt egyenruhát. Mulatságos volt elképzelni, milyen lenne bőrzubbonyában e fennkölt társaságban. Az emelvénynél bókoltam szüleim előtt, aztán fölmentem a lépcsőn és megálltam a királyné balján.

Az izgalom egyre fokozódott a trónteremben. Steldorra pillantottam. Fenséges volt ujjatlan fekete kabátjában és arany zekéjében, amely kiemelte izmos termetét, sötét haját és szemét. A derekán lógó kardhüvely üres volt, de a tőrt, amelyet tőlem kapott három hónapja a 21. születésnapjára, a jobb oldalára csatolta. A bíborpalást, amelyet aranyboglárok erősítettek a vállához, szétterült a lába mellett.

A harsonaszóra Steldor elindult a hosszú folyosón a padsorok között. Csizmája lassan, egyenletesen kopogott a padlón. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha nem is érzékelte volna a sokaságot, arca ugyanolyan merev volt, mint a rég halott királyoké a falakon. Viselkedése ellenére tudtam – láttam a fejtartásán –, hogy élvezi a pillanatot.

Amint közelebb ért a trónokhoz, a pap bement a padsorok közé, de csupán akkor szólalt meg, amikor a férjem már csak tízlépésnyire volt tőle.

– Hytanica urai és hölgyei! – Fölemelte kissé reszketeg orrhangját, hogy mindenki hallhassa. – Íme, lássátok Lord Steldort, Cannan báró fiát, Alera trónörökös hercegnő férjét, aki azért áll elétek, hogy Hytanica földjének és népének jogos királyává koronáztassék! Ti, akik itt összegyűltetek, elismeritek-e őt királyotoknak?

Harsogó „igen" visszhangzott a trónteremben.

– És te, Lord Steldor, kívánod-e letenni a királyi esküt?

– Kívánom! – felelte Steldor határozottan.

A pap végighordozta tekintetét a nemeseken, és látva, hogy mindenki figyel, bólintott Steldornak, aki fél térdre ereszkedett.

– Megígéred, hogy Hytanica királyságának népét igazságosan, kegyesen és bölcsen kormányzod majd? – kérdezte a pap.

– Ünnepélyesen megígérem, hogy így teszek.

– Megígéred-e, hogy fenntartod és végrehajtod Isten törvényeit?

– Megígérem.

– Helyreállítod-e, ami elromlott, bünteted és jóváteszed-e, ami helytelen, és megerősíted-e a jót?

– Ígérem.

– Úgy hát kelj fel, és járulj a trónhoz!

A pap félreállt az útból. Steldor fölemelkedett, utoljára térdet hajtott királya és királynéja előtt, majd fölment az emelvényre, Cannan pedig hozzá lépett, hogy levegye róla a királyi jogutódot jelző bíborköpenyt. Anyám ugyanekkor levette az uralkodói palástot a király válláról. Megvárta, hogy Steldor szembeforduljon a nemességgel, és ráborította a palástot a veje széles vállára. Szüleim átmentek a testőrkapitány mellé. Cannan odaadta a bíborköpenyt anyámnak, aki azt apám vállára terítette.

Steldor szembenézett a nemességgel, és letette az esküt.

– Mindazt, amit itt megígértem, végrehajtom és megtartom, Isten engem úgy segéljen! – mondta szenvedélyesen.

Nyújtotta a kezét, mire odamentem mellé. Lekapcsolta ruhámról a bíborköpenyt, odaadta anyámnak, átvette tőle a királynő kék palástját, a vállamra borította, és most először elfoglaltuk helyünket a trónon.

A pap elénk állt, kezében a szent kenet apró fiolájával.

– Megáldalak és felszentellek téged Hytanica népének királyává – kántálta. Ujját a fiolába mártotta, és keresztet rajzolt Steldor kezére és homlokára.

– Kormányozzál és tarts meg minket jólétben és békében, uralkodj bölcsen, igazságosan és kegyesen.

Felém fordult, ismét az olajba mártotta az ujját.

– Megáldalak és felszentellek téged Hytanica királynőjévé. Támogasd és segítsd királyodat, hogy teljesíthesse kötelességét – mondta, majd rám is keresztet vetett.

Megáldott minket, utána leült a trónunktól jobbra a saját székébe.

Apám ezzel megszabadult az uralkodói hatalomtól, amelyet utódjára ruházott. Előrelépett, mire Steldor felállt, hogy átvegye tőle a királyi hatalom jelképeit.

– Vedd a bölcsesség pálcáját! – mondta apám határozottan, és Steldor bal kezébe nyomta a jogart. – Becsüld a hűségest, gyámolítsd a gyengét, szeresd az igazat, vezesd népedet azon az úton, amelyen haladnia kell!

Utána kihúzta a királyi kardot. – Ne vond ki hiábavalóan ezt a kardot, de használd arra, hogy félelme és büntetése legyen a gonosztevőknek, védelme és bátorítása azoknak, akik helyesen cselekszenek.

Steldor átvette a kardot, felmutatta, majd visszadugta a kardhüvelybe.

A király levonta ujjáról a pecsétgyűrűt és Steldor jobb gyűrűsujjára húzta.

– Fogadd a királyi méltóság gyűrűjét, így mindenki elismeri fennhatóságodat, téged pedig mindig emlékeztetni fog az esküre, amelyet ezen a napon tettél.

Az utolsó felvonás következett. Kissé szomorúan néztem, ahogy apám leveszi a koronát a fejéről, és a magasba emeli, hogy mindenki lássa. Majd nagy átéléssel elmondta a zárószavakat:

– Fogadd ezt a koronát a királyi fenség jeleként, mint Hytanica jogos uralkodója!

Steldor fejére illesztette a koronát. A tömeg lelkesen kiáltozott:

– Éljen a király! Éljen Steldor király!

Az apám, aki nem volt Hytanica uralkodója többé, megvárta, hogy elüljön a lárma. Ekkor alázatosan letérdelt királya elé és letette a hűségesküt.

– Hűséget fogadok neked és utódaidnak, felséges uram, Hytanica királya!

Megcsókolta a királyi gyűrűt, fölegyenesedett, és átjött a trónszékem elé. Fölkeltem, leemeltem a diadémomat, odaadtam anyámnak, aki Steldor elé állt, hogy a veje levehesse a fejéről a királyné koronáját. Anyám meghajolt, aztán odament az emelvényen a férjéhez és a kisebbik lányához.

– Megkoronázlak Hytanica törvényes királynőjévé – mondta Steldor, és a fejemre tette az aranypántot. Újabb éljenzés visszhangzott a teremben.

A koronával együtt jött a felelősség, melynek súlya máris a vállamra nehezedett. Hirtelen úgy éreztem, tizennyolc évem túl kevés ehhez a szerephez. Elkapott a pánik, anyámra pillantottam, és ő azzal segített, amivel tudott – egy bátorító mosollyal. Miután Steldor és én ismét elfoglaltuk a trónt, a királyi család többi tagja és a hytanicai nemesség is helyet foglalt. Most Cannan térdelt le a fia elé, és fölesküdött a szolgálatára.

– Én, Cannan báró, a testőrség kapitánya, Hytanica fővezére, esküszöm, hogy hűséges és állhatatos híved leszek, életemmel és halálommal védelmezlek minden bajban.

Megcsókolta a gyűrűt, aztán visszatért a király jobbjára. Követtem tekintetemmel, és azon tűnődtem, mit érezhet ebben a pillanatban, de az arca most is egykedvű volt, mint mindig.

Sorra jöttek a nemes urak, letérdeltek, hűséget fogadtak a királynak, visszaültek a helyükre. Amikor az utolsó ember is elment, Steldor és én fölálltunk, majd a többiek követték példánkat. Steldor, aki jobb kezével a jogart, a ballal az én kezemet fogta, biccentett Laneknek, aki közhírré tette, hogy Hytanicának új uralkodója van:

– Köszöntsétek Hytanica királyát, Steldort és királynőjét, Lady Alerát!

Harsonák zengtek, a hírnökök elindultak a királyság és az uralkodócsalád zászlóival a trónterem kijáratához. Követtük őket a padsorok között. Utánunk jött Cannan és az elit gárda, a szüleim és Miranna. Amíg átmentünk az előszobába, egy pillanatra belenéztem Steldor szemébe: ijesztő lázban égett. Valószínűleg már abban a pillanatban elképzelte ezt a koronázást, amikor kis híján tíz éve bemutattak minket egymásnak. Fel se mérhettem, milyen elégedett lehet most, hogy elérte a kitűzött célt! Sarkunkban a testőrökkel kimentünk a hírnökök után az előcsarnokba, majd fel a jobb oldali főlépcsőn. Szüleim és a húgom hátramaradtak. Keresztülvágtunk a hatalmas báltermen és kiléptünk az erkélyre. Újabb harsonázás hívta fel ránk a sok ezer ember figyelmét, akik az udvar falain kívül gyülekeztek.

– Köszöntsétek Steldor királyt és királynőjét, Lady Alerát! – harsogta ismét Lanek, és a kapukban álló palotaőrök visszhangozták a kiáltását. Mennydörgő tapsvihar tört ki, az emberek ordítva éljenezték a királyt. Steldor integetett a sokaságnak. Igazán elemében volt.

Nem tudom, meddig álltunk az erkélyen, engem mindenesetre elcsigázott a hosszú koronázási szertartás, a szorongás és az éhség. Steldor bezzeg ujjongott, és nem győzött lubickolni a tömeg lelkesedésében. Amikor újra ráeszméltem, hogy most már Hytanica királyának felesége vagyok, nekidőltem és megragadtam a vállát. Csodálkozva nézett rám, aztán ölbe kapott, és magához ölelt. A fejem a mellére hanyatlott.

– Úgy látom, neked elég volt az izgalmakból! – mondta halkan. Visszavitt a bálteremből a lakosztályunkba, elhessegetve az apját és a testőröket. A szobámban letett az ágyra, levette rólam a koronát és a palástot, megoldotta a köntösöm zsinórjait, lefejtette a ruhaujjakat a karomról, és segített levetkőzni. Alsóruhában, az oldalamon fekve süppedtem bele a párnákba. Túl fáradt voltam, hogy ellenkezzek. Steldor föltette a lábamat az ágyra, lehúzta a cipőmet, és rám terített egy takarót. Homlokon csókolt, amin elcsodálkoztam.

– Pihenj és aludj. Később hozok ételt, hogy visszanyerd az erőd. – Könnyedén megérintette az arcomat, megfordult, és elment. A szemhéjam súlyos függönyként nehezedett a szememre.

Álmomban, mint mindig, most is visszatért Narian emléke. Apja birtokának erdei tisztásán álltunk, a nap forrón sütötte a hátam, madarak csicseregtek a fákon.

Látod, itt van!, mondtam, és Narian elé tartottam a nadrágot. Most már nincs akadálya, hogy önvédelemre taníts!

De van, amíg nem viseled, felelte szárazon. Szellő borzolta aranyhaját.

Változott a kép: nadrágban és fehér ingben álltam egy sötétpej herélt mellett.

A cokyri nők biztos nem lovagolnak, mondtam.

Az a nő, aki fölnevelt, királyságunk egyik legjobb lovasa, felelte Narian, és ahogy belenéztem parancsoló kék szemébe, nem volt kedvem tovább ellenkezni.

Odajött hozzám, fél térdre ereszkedett, és a térdét ajánlotta lépcsőnek, hogy onnan szálljak fel az állat hátára. Ügyetlenül engedelmeskedtem, ám ő felmosolygott rám, és enyhén elpirult örömében. Most nem fegyelmezte az arcát. Aztán felszökkent mögém a ló hátára.

A következő álomban a sötét városban lovagoltunk, az állat patái csattogtak a macskakövön, vagy épp tompán dobbantak a földutakon, a porhó visszaverte a hold és a csillagok fényét. Nekidőltem, melegített a teste, légzésem igazodott az övéhez, egy voltam vele és a világgal. Megfordultunk, hogy visszatérjünk a palota istállójába. Leszállt a lóról, és várakozón nézett rám. Lecsúsztam a ló hátáról a karjaiba, és láttam a szerelmet a szemében. Ajkunk végre találkozott. Hozzátapadtam, egész testem borzongott az izgalomtól.

Ismét változott a szín: a nappalimban voltunk, ültünk a kandallónál, amelyben izzott a parázs. Hozzábújtam, elrejtőztem ölelésében, és hallgattam hangjának egyenletes dallamát, miközben leírta Cokyri vad szépségét, a földet, ahol felnőtt.

Majd megjelent London, és elrántotta tőlem Nariant.

Nem mész többet Alera közelébe, vagy velem gyűlik meg a bajod!, mordult rá, majd hozzám fordult. A szívünknek nem parancsolhatunk, de a testünknek és az elménknek igen. Nem mehetsz hozzá, Alera. A legjobb, ha távol tartod magad tőle, hogy ezek az érzések lassan kihűljenek. Bámultam Londonra, mindenem fájt, és patakzottak a könnyeim.

Besötétedett, mire felébresztettek a nappaliból beszűrődő hangok. A párnám és az arcom kicsit nyirkos volt. Figyeltem a nyitott ajtón beszivárgó fényt, aztán elhatároztam, hogy megnézem, mi történt, és pongyolába bújtam.

A nappali nem sokat változott azóta, hogy a szüleim kiköltöztek, bár Steldor erélyesen és félreismerhetetlenül éreztette a jelenlétét. Anyám csontszín brokáttal kárpitozott, kedvenc karosszékei még mindig az ablaknál csoportosultak, ahonnan szép kilátás nyílt a kertre, és mögötte az északi Nin~eyre-hegység felé nyúló Kilwin erdőre. Viszont a pamlagot kicserélték egy barna bőrdíványra, amely Steldor ízlését tükrözte. A keleti falba épített kandalló, amelyet könyvespolcok szegélyeztek, előtte pedig pad állt, most bőrkarosszékeknek és egy játékasztalnak szolgált háttérül. A szoba déli végében levő íróasztal mellé, amelyet apám ritkán használt, férjem viszont telezsúfolta tollakkal, tintával, pergamennel, számlakönyvekkel, karosszékek és dúsan faragott pohárszék került. Megmaradtak a szőnyegek a falakon és a padlón, az olajlámpák lágy fényben fürdették a szobát. Úgy tűnt, egyedül én nem hagytam itt nyomot, és különös módon úgy éreztem, mintha nem lennék jelen a tulajdon otthonomban.

Steldor éppen egy tálcát helyezett a dívány előtti alacsony asztalra, amikor észrevette, hogy ott vagyok.

– Jobban érzed magad? – kérdezte szívélyesen, és töltött magának egy pohár bort.

Bólintottam, és azon gondolkoztam, csatlakozzak-e hozzá.

– Akkor gyere, hoztam neked egy kis ételt.

Nem mozdultam az invitálás ellenére, miközben ő bort töltött nekem egy második talpas pohárba. Felnézett, nyugtázta a vonakodásomat, és a kandallóhoz lépett, ahol a tűzhely padkáján hevert a kabátja, a zekéje és a fegyverei.

– Megígérem, hogy békén hagylak, amíg eszel – kuncogott, és az ételre mutatott.

Éreztem, hogy elvörösödök, de azért odamentem, mert nem bírtam ellenállni az étel illatának. Steldor a poharával és egy boroskancsóval letelepedett egy karosszékbe, én pedig a díványra ültem, hogy elfogyasszam a húst, a kenyeret és a gyümölcsöt. Amikor megtöltöttem üres gyomromat, a férjemre pillantottam. Olyan csúfondáros képet vágott, hogy ismét elvörösödtem.

– Ne hagyd abba miattam – mondta, amikor rájött, hogy zavarba hozott. – Ugyanilyen éhesen faltam egy órája.

Ettem még néhány falatot, ezúttal elegánsabban, aztán letettem az evőeszközt.

– Mennyit aludtam? – kérdeztem.

– Legalább hallom édes hangodat – csipkelődött Steldor, aki igen jó hangulatban volt. Újabb pohár bort töltött magának, csak aztán válaszolt a kérdésre. – Majdnem három órát.

Hüledezve bámultam rá, és megrémültem, hogy hátha elmulasztottam első királynői kötelességeimet.

– Akkor hát vége az ünneplésnek?

– Igen, hacsak nem akarunk magunkban ünnepelni. – Hamiskás mosollyal fölállt, odahozta a bort. – De ne legyen bűntudatod. Én sokkal jobban élveztem a mulatságot, mint te.

Letette a poharát és a boroskancsót az asztalra a tálca mellé, fölvette a poharamat, és a kezembe adta. Riadtan ittam pár kortyot. Éreztem, hogy engem bámul, és nem tudtam, mit akar. Néhány kínos perc után megkerülte az asztalt és mellém ült. Úgy ugrottam fel, mintha a súlya lökött volna a magasba.

– Visszavonulok éjszakára. Bocsáss meg, uram.

Röviden, cinikusan fölnevetett. – Alvás… étel… ital… Bizonyára összeszedted magad annyira, hogy rövid ideig elviselj.

– Ha kívánod.

Poharamat szorongatva, merev tartásban visszaültem a dívány szélére. Szó nélkül elvette tőlem a poharat, és a tálcára tette, aztán kihúzta a hajtűimet, hogy a fürtök a vállamra hulljanak.

– Egy héttel ezelőtt megkértél, hogy ne siessünk, én pedig beleegyeztem, és nem közeledtem hozzád – mondta, miközben az arcomat fürkészte. – Az utóbbi pár éjszakát a tábori hálózsákomban töltöttem a vendégszoba padlóján!

Elhallgatott, és az egyik selymes tincsemet csavargatta.

– Nem értem, hogyan akarsz hozzám szokni, amikor nem hagyod, hogy megcsókoljalak, vagy akár csak megérintselek! – A hangja könnyed volt, de vágy csillogott a szemében.

Boldogtalanul lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy joga van ennél többet várni, és nekem nincs valódi mentségem. Közelebb húzódott, megfogta az állam, aztán előrehajolt és gyengéden, érzékien az ajkamhoz szorította az ajkát. Bármennyire szerettem volna menekülni, elbűvölt ez a meglepően szelíd viselkedés. Most is rabul ejtett izgató illata. Hátrahúzódott, hogy lássa, miként reagálok, aztán kioldozta a pongyolámat. Ismét a szemembe nézett, jobb keze megállapodott a gödröcskén a nyakam tövében, végigsuhant a kulcscsontomon, majd fokozatosan lecsúszott a mellemre.

– Kérlek, ne! – tiltakoztam suttogva. Nem bírtam uralkodni pirulásomon, nem tudtam lecsendesíteni vad szívdobogásomat.

– El kell fogadnod az érintésemet – mormolta, és a szája végigjárta ugyanazt az utat, amelyet az ujjai.

– Hagyd abba! – próbálkoztam ismét, de a szája az enyémre tapadt, belém fojtotta a szót, miközben a keze végigvándorolt a testemen, amitől hőhullám öntött el. Gyűlöltem, hogy akaratom ellenére ilyen hatással van rám, és el akartam tolni magamtól. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, nem engedi, ám ő kiegyenesedett. Fogta a derekamat, szép arca elsötétült az ingerültségtől.

– Ajkad készségesen válaszol, így talán a szíved az, amely ellenkezik – mondta. Lassan, ráérősen húzott magához. – Férjedként jogom van a testedhez, akár akarja a szíved, akár nem.

– Ha kicsit is szeretsz, ha egyáltalán reméled, hogy egy napon megszerethetlek, akkor nem teszel ilyet! – könyörögtem, tudva, mennyire tehetetlen lennék vele szemben.

Még egy pillanatig a kezében tartott, fürkésző tekintettel nézett a szemembe, majd elengedett és a kandallóhoz lépett. Noha a szívem még mindig hevesen vert, szédítő megkönnyebbülést éreztem, mikor fölkapta a zekéjét a kandalló előtti padról és belebújt. Felmarkolta fegyvereit és hirtelen mozdulatokkal a derekára csatolta őket. Szó nélkül az ajtóhoz ment, rám se nézett.

– Hova mész? – kérdeztem váratlan csalódottsággal.

– Ki! – vakkantotta. Még egy utolsó, hervasztó pillantást vetett rám, és eltűnt a folyosón, otthagyva engem, hadd töprengjek különös jellemén, testem és lelkem ellentétes vágyain.

Másnap még nem is láttam, de máris érezhettem, hogy neheztel rám. Rendszerint csöndesen távozott, mielőtt felébredtem; ezen a reggelen gondja volt rá, hogy fölverjen, kifelé menet még be is vágta a nappali ajtaját. Sóhajtozva felöltöztem, megreggeliztem, aztán eljöttem a lakosztályomból, hogy megkezdjem első hivatalos napomat, mint királynő.

A főlépcsőhöz indultam, de valamiért nem éreztem teljesnek magam személyi testőr nélkül. Amíg apám uralkodott, parancsba adta, hogy anyámat, húgomat és engem állandóan őrizzenek. Valószínűleg a Cokyrival vívott háború ültette el benne az örökös gyanakvást. Steldor úgy döntött, nincs szükség ilyen intézkedésekre, mivel egy erősen védett palotában élünk, és Cannan áthelyezte a testőreinket. De hogy apám kedvére tegyen, Steldor nem mozdította el Haliast, az elitgárdistát, aki azóta vigyázott a húgomra, hogy Miranna megszületett.

Első dolgom az volt, hogy a királynői szalonban, a palota keleti szárnyának első emeletén találkozzak a személyzet vezetőivel. Miután megbeszéltem néhány napra előre a menüt a szakáccsal, és eldöntöttem, hogy a palota mely termeit takarítsák ki azon a héten, a kulcsárnő közölte, hogy két szobalány helyett újakra van szükség, és neki volna is több jelöltje. Riadtan néztem rá, mivel még sosem kellett fölvennem semmiféle alkalmazottat, és anyám nem tanított meg rá, milyen szempontokat kell figyelembe venni az ilyen döntésnél.

– Milyen munkát végeznek ezek a szobalányok? – kérdeztem végül.

– Az egyik takarítana, felséges asszonyom – felelte a kulcsárnő. – A másik Miranna hercegnő komornája lenne, mivel Ailith férjhez ment.

– És itt vannak most azok a nők?

– Igen, felség, a folyosón várakoznak.

– Nos, akkor gondolom, beszélnem kellene velük.

– Igenis, felség.

Szorongva fészkelődtem az íróasztal mögött, amely mindig az anyámé volt, és vártam, hogy a kulcsárnő behozza a jelölteket. Négy különböző korú, alakú és méretű nő lépett be a szobába és sorakozott fel előttem, én pedig föltettem az egyetlen kérdést, ami az eszembe jutott.

– Szolgáltatok már komornaként?

Sajnos egyhangú nemleges választ adtak. Kínos pillanat következett, igyekeztem kitalálni valamilyen kérdést, aztán megszólítottam a legfiatalabb és legápoltabb leányt.

– Hogy hívnak?

– Ryla, felséges asszony! – felelte ragyogó mosollyal. Az ösztönöm azt súgta, hogy egyénisége jól illene a húgoméhoz.

– Gondolod, hogy képes leszel ellátni egy személyes komorna feladatait?

– Igen, felséges asszony! Gyorsan tanulok, és megtiszteltetés lesz számomra, hogy ilyen állást tölthetek be.

– Rendben van, Miranna hercegnő komornája leszel.

Mivel nem tudtam, hogyan válasszak a megmaradt három jelölt közül, tehetetlenül fordultam a kulcsárnőhöz.

– A döntést rád hagyom – mondtam, és reméltem, hogy a hangom magabiztosabb, mint amilyennek érzem. – Semmi kétség, jobban fel tudod mérni ezeknek a nőknek a képességeit, mint én.

A kulcsárnő biccentett, és kiterelte a négy jelentkezőt a szobából. Miután elbocsátottam a személyzet többi tagját, hogy munkához láthassanak, leültem az egyik rózsaszín bársony karosszékbe a zárt erkélyen, és vártam, hogy felszolgálják az ebédet. Evés közben az első hivatalos összejövetelen gondolkoztam, amelyet királynőként kellett megterveznem: egy kis ünnepséget június tizenkilencedikén, Miranna 17. születésnapján.

Délután a főszakács visszajött egy palotai írnokkal, hogy megbeszéljük a vacsorával kapcsolatos ötleteimet. A következő órákban kiválasztottam a menüt, összeállítottam a vendéglistát és megbíztam az írnokot, hogy készítse el a meghívókat. A vendégek között lesznek a szüleim; az ifjú Lord Temerson, a húgom kegyeltje, és persze a szülei; Miranna legjobb barátnője, Lady Semari és a szülei; Cannan és a felesége, Faramay bárónő; Steldor legjobb barátja, Lord Galen, és a hölgy, akit magával hoz; Lord Baelic, Cannan öccse, a feleségével és két idősebb lányával, mert ők a húgom baráti körébe tartoznak.

Mire megvacsoráztam a családommal, annyira kimerített a sok izgalom, hogy szerettem volna visszavonulni a lakosztályomba, ám Steldor hangulatingadozásai miatt nem mertem. Nem vacsorázott velünk, ebből arra következtettem, hogy nem derült jobb kedvre, és féltem találkozni vele a szalonunkban. Inkább a könyvtárba mentem. Egy órával később magamhoz vettem a könyvet és eljöttem, azt remélve, hogy ha rögtön lefekszem, elkerülhetem haragos férjemet.

Ám ahogy beléptem a szalonba, elszörnyedve láttam, hogy Galen és Steldor a játékasztal mellett ül és elmélyülten sakkozik. Galent mostanában nevezték ki a palotaőrség parancsnokává. Kade készséggel átengedte a fiatalabb férfinak a palotaőrség felelősségét, de Galennek hamar rá kellett jönnie, hogy Cannan hivatalos inasa lett, aki köteles hosszú napokat, néha éjszakákat is eltölteni a palotában.

Egy pillantást vetettem a két barátra, és ismét feltűnt, mennyire hasonlítanak. Galennek, aki egy évvel volt idősebb a férjemnél, nemcsak a magassága és a termete, de még az öltözködése is emlékeztetett Steldoréra. Mindig azt hittem, hogy a jellemük is hasonlít. Mostanában kezdtem rájönni, hogy Galen természete, akárcsak barna haja és szeme, nem olyan sötét, mint Steldoré.

Galent megzavarta az összpontosításban az ajtónyitás. Rám nézett, sietve fölállt.

– Királynőm! – mondta, és könnyedén meghajolt. Erre Steldor is rám nézett, bár nem állt fel. Bólintottam az őrparancsnoknak, közben lopva a férjemre sandítottam, mert nem tudtam, örül-e nekem.

– Talán távoznom kéne – mondta Galen, aki megérezte a szobában a feszültséget. – Majd máskor befejezzük a partit.

– Ülj csak le! – mordult rá Steldor. – Alerát nem zavarja. Szereti, ha van köztünk valami vagy valaki.

Elengedtem a fülem mellett a félreérthetetlen célzást. Fölemeltem a könyvemet és mézédes hangon válaszoltam Galennek:

– Kérlek, maradj! Amúgy is azt terveztem, hogy olvasok még egy kicsit.

– Hidd el – tette hozzá Steldor és a sakktáblára bökött – ez lesz az estém legkellemesebb része.

Eredetileg nem akartam a szalonban maradni, de most úgy döntöttem, mégis ott ülök le, mert tudtam, hogy Steldort bosszantja a jelenlétem, és ezzel legalább részben törleszthetek a durvaságáért. Galen nem látszott boldognak, hogy kereszttűzbe került, de azért visszaült és folytatták a játékot. A díványhoz mentem, megkerültem az előtte álló asztalt, amelyen ott voltak a szokott poharak és egy kancsó bor. Lerúgtam a cipőmet, a lábamat magam alá húztam a bőrpamlagon és olvasni kezdtem. Ám Steldor húsz perccel később félbeszakított.

– Alera, hozz nekünk bort – vetette oda félvállról.

Szinte felállt a szőr a hátamon a felháborodástól. Miért nem képes bort tölteni magának, vagy miért nem képes kérni legalább? Míg ezen rágódtam, Galen fölállt és szó nélkül az asztalhoz lépett. Bort öntött az egyik pohárba, és felém nyújtotta.

– Köszönöm szépen a kedvességedet, uram – mondtam mosolyogva, és mélységes elégedettséggel töltött el férjem bosszús arca.

– Nagyon szívesen – felelte Galen alig látható mosollyal.

Megtöltött még két poharat, a kannát a hóna alá csapta, és visszament Steldorhoz. Színlelt mentegetőzéssel nyújtotta oda legjobb barátjának az egyik poharat.

– Úgy éreztem, segítenem kell a bajba jutott szép hölgynek – magyarázta fesztelenül, és ismét leült. Meghökkenésemre Steldor elnevette magát. Galen a padlóra helyezte a kancsót és folytatták a játékot.

Néhány perccel később odamentem a két baráthoz.

– Jó éjt, uram – mondtam nyomatékosan Galenre pillantva. Csak utána fordultam Steldorhoz. – Neked is, férjem. Visszavonulok. – Felnéztek rám.

 – Örülök, hogy ismét találkoztunk – mondtam szívélyesen a vendégünknek.

 – Biztosra veheted, hogy az én estémnek is ez volt a legkellemesebb része.

Még egy pillantást vetettem Steldorra, majd eltűntem a hálószobámban, és örültem, mert fel volt háborodva.

– Kicsit makrancos, nem? – hallottam Galen már-már elismerő hangját, miközben becsuktam az ajtót. Ott maradtam, hogy halljam a férjem válaszát is.

– Igen, meglehetősen akaratos. Boldogan megtörném a pimaszságát, de attól tartok, ez az egyik legjobb tulajdonsága.

Kuncogtak. Az ajtónak támaszkodtam. Mérgelődtem, amiért Steldor lekicsinylően beszél rólam a legjobb barátja előtt, és dühös voltam magamra, amiért ez engem érdekel.

Átöltöztem a lefekvéshez, és némán átkoztam a helyzetet, amibe kerültem. Ha az apám nem olyan önző, és képes mást is látni bennem, mint a férfiak terveinek megvalósításához szükséges eszközt, akkor most nem Steldor felesége lennék. De az előző király valamikor régen elhatározta, hogy fiúörökös híján a testőrkapitány fia követi a trónon, és mit sem törődött az én boldogságommal. Nem érdekelte, hogy már másé a szívem.

Borzalmasan üresnek éreztem magam. Ültem az ágyon és balga módon hagytam, hogy gondolataim Koranis báró és Alantonya báróné rejtélyes fia, Narian felé csapongjanak.