Echo

By E. K. Blair

Azt mondják, hogy a leghosszabb visszhang, amelyet valaha mértek, 75 másodpercig tartott, de megnyugtathatok mindenkit, hogy ez sokkal tovább szól majd. A durranás megsüketítette körülöttem a világot, mindent semmivé némított, hagyta, hogy pusztításának tükörképe sokkal tovább megmaradjon, mint kellett volna.
Örökké követni fog engem, el fog pusztítani engem – elpusztít benneteket.
Válaszokra vártok?
Én is.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jan 21, 2018
• ISBN: 9786155676222

Book preview

cover.jpg

E. K. Blair

Echo

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Echo ( Black Lotus #2)

Fordította Medgyesi Csilla

Copyright © E.K. Balir, 2015

Hungarian translation ©Medgyesi Csilla, 2017

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018

ISBN 9786155676222

Rajongóimnak

„Félig őrültnek kellett volna lenned ahhoz,

hogy kitalálj engem."

Lewis Carroll

Előszó

(BENNETT)

EGY MÁSODPERCET sem vesztegettem, miután kiderült a dolog Nináról. Elizabethről. A feleségemről. Jézusom, mi az ördög folyik itt? Mióta egy órája megtudtam az igazságot, semmi más nincs a fejemben, mint zavarodottság, félelem és a sürgető vágy, hogy minél előbb eljussak az ügyvédem irodájába. Nem tudom, Nina mire készül. A francba, pillanatnyilag semmit sem tudok. Nem volt még lehetőségem belenézni a dossziéba, mert mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy bármi történjen, gondoskodjam arról az egyetlen emberről, aki fontos a számomra Ninán kívül. Kavarog a fejem, száguldanak a gondolataim most, hogy végre visszatértem a The Legacyba.

Behajtok a garázsba, leparkolok a helyemre, fogom a dossziét, és besietek az épületbe. Úgy érzem, mintha több ezer kalapács csapkodna a mellkasomban, ahogy berobogok az ajtón, beletúrok a hajamba.

– Mr. Vanderwal!

Megbotlom, amikor meghallom, hogy Manuel szólít az előtér másik végéből.

– Mr. Vanderwal – ismétli meg, ahogy feláll az asztala mögül. – Van itt valami az ön számára.

Meghűl az ereimben a vér, amikor elővesz egy kisméretű borítékot, és elindul felém.

– Ki hozta?

– Azt mondta, hogy Mrs. Brooksnak hívják, és sürgős küldemény. Határozottan ragaszkodott hozzá, hogy azonnal kinyissa, mihelyt megkapja – mondja, és kinyújtja felém a kezét, én pedig elveszem tőle a borítékot.

– Köszönöm. – Odabiccentek neki, és elindulok a liftek felé. Megismerem Jacqueline kézírását, és eltűnődöm, vajon miért nem hívott fel, ha akar valamit. Amikor kinyílik az ajtó, belépek a tetőtéri lakásba, amelyet megosztottam a feleségemmel, és elönt a pánik, annyira vágyom megérteni, hogy mi történik.

Lehajítom a kabátomat, egyenesen a dolgozószobámba megyek, és becsukom magam mögött az ajtót. Leülök, és azonnal kinyitom a dossziét, amelyben fotókat találok Nináról, amint éppen kilép egy lakóépület, valószínűleg McKinnon házának a kapuján. Összerándul a gyomrom a gondolatra, hogy mi mindent művelhetett vele, míg Dubajban voltam üzleti úton.

Az álarcosbálon kezdtem el gyanakodni. Valami nem stimmelt vele. Éreztem. Áradtak belőle az érzelmek – láttam a szemében, de ügyesen leplezte a dolgot, és soha nem tettem fel neki kérdéseket. Amikor megsűrűsödtek az üzleti utak, és hosszabb időszakokat töltöttem távol, magányos voltam, és azt hittem, ő is ugyanígy érez. Egy esetben például elintéztem, hogy kiszállítsák a kedvenc ételét a Citéből, de az étterem menedzserétől megtudtam, hogy nem vette át senki a csomagot, mert Nina nem volt otthon. Ezután felhívtam Richardot, és kiderült, hogy Jacqueline megemlítette neki, hogy Nina nincs otthon olyan gyakran, mint szokott. Ez figyelmeztető jel volt, és bevallom, hogy figyeltetni kezdtem őt. Helytelennek éreztem ugyan, de nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítsem őt. Tudnom kellett, és most, hogy ez megtörtént, és az is nyilvánvaló, hogy Declannel csalt meg, meg akarom ölni a kurafit.

Újabb képek Nináról, ezúttal vele. Fogja Nina kezét. Nina felmosolyog rá. A keze Nina vörös hajában. Nina karja a dereka körül. Egy ölelés. Egy csók. A keze Nina seggén. A keze Nina arcán. Nina teste hozzá simul, ahogy egy forgalmas utcán állnak.

Bassza meg!

Ez az én átkozott feleségem! Az asszony, akit az életemnél is jobban szeretek. Mi a faszt művel? Aztán a következő információhoz lapozok, ami emlékeztet rá, hogy nem Nina az, mert egy újabb képet találok róla. Fiatal rajta – nagyon fiatal. Egy iskolai évkönyv beszkennelt oldala, és a neve ott van a fényképe alatt.

Elizabeth Archer.

Feketén-fehéren ott a bejegyzés:

Elsőéves

Bremen Középiskola, Posen, Illinois.

Jézusom! Hogy került Posenbe?

Nem tudom levenni a tekintetemet a szemcsés fekete-fehér fényképről. Nem mosolyog, de gyönyörű. A nőt látom, akit feleségül vettem, és amikor behunyom a szememet, látom őt – Elizabethet.

És azonnal megérzem.

A bűntudatot.

Leteszem a dossziét, hátradőlök a székben, próbálom megérteni, mi történik, de egymásnak ellentmondó érzelmek kavarognak bennem. Képtelen vagyok észszerűen gondolkodni. A feleségem nem az, akinek kiadta magát attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk. De vajon miért? Mit akar? Gyűlölnöm kellene őt, dühösnek kellene lennem, haragosnak. Ehelyett alig bírom megállni, hogy vissza ne menjek a kórházba, hogy megérinthessem őt, lássam őt, a karomban tarthassam, és megkérdezzem tőle, hogy miért, hogy megmondjam neki, bármiről van is szó, helyre fogom hozni a kedvéért, mert szeretem őt.

Istenem, mennyire szeretem őt!

Mi a baj velem? Dühösnek kellene lennem, nem igaz?

Lehunyom a szememet egy pillanatra, amikor megérzem a lüktető fejfájást. Meglazítom a nyakkendőmet, kinyitom a szememet, és a tekintetem a borítékra siklik. Engedek a kíváncsiságnak, kinyitom a borítékot, és egy pendrive-ot találok benne egy üzenettel, ami a következőképpen szól:

Bennett,

nem akarok túlságosan sokat mondani, de véletlenül kihallgattam egy nagyon furcsa telefonbeszélgetést, amelyet Richard folytatott valakivel az egyik éjszaka, és aggódom. Azóta egyfolytában fel akartalak hívni, mert tudom, hogy a céggel kapcsolatos, de megrémültem, amikor megtaláltam ezt a pendrive-ot. Nem értem pontosan, mi folyik itt, de attól tartok, hogy valami igazán rossz dolog lehet. Kérlek, nézz bele azonnal.

Jacqueline

Felnyitom a laptop fedelét, bedugom a pendrive-ot, és rákattintok az egyetlen ikonra, ami felvillan a képernyőn. Úgy tűnik, hogy a cég pénzügyi adatbázisa az, de az összegek egyáltalán nem stimmelnek. Végigfutok az információn, és amikor a lap aljára érek, meglátom a kimutatás elnevezését, és kitör rajtam a pánik.

– Ó, istenem!

Elkerekedik a szemem, közelebb hajolok a képernyőhöz, mert nem akarom elhinni, amit látok. Összerándul a gyomrom, amikor halk neszezést hallok az ajtó túloldaláról. Mielőtt feleszmélhetnék, kivágódik az ajtó, és nekicsapódik a falnak.

Nem látom tisztán a férfi arcát a pisztoly rozsdamentes acél csöve mögött, ami egyenesen rám szegeződik. Kiráz a hideg, összeszorul a tüdőm, ahogy kétségbeesetten próbálok megszólalni, de megelőz.

– Soha többé nem fogsz hozzáérni – vicsorogja, ahogy elindul felém, a karját kinyújtva, a pisztolyt rám szegezve.

Gyorsan felpattanok, bár remeg a lábam, megadón felemelem a két kezemet, és pánikban könyörögni kezdek.

– Declan, ne tedd e…

(durr)

Egy

(DURR)

BÍBORVÖRÖS ITATJA ÁT a fehér pamutszövetet, terjeszti a halált az inge rostjain át, ahogy ott áll elkerekedett szemmel. Érzéketlenné válik a testem, úgy figyelem, ahogy lassan hátrahanyatlik. A pisztoly súlya túl sok gyenge ujjaimnak, a fegyver kicsúszik a kezemből, és tompa puffanással a földre zuhan ugyanabban a pillanatban, mint Pike.

Dermedten ácsorgok, lenézek a bátyámra. Rángatózni kezd a teste, nem pislog, a torkából feltörő gurgulázás hirtelen felerősödik, ahogy fulladozni kezd a saját vérétől.

Nem mozdulok, hogy segítsek rajta; csak figyelek, mintha horrorfilmet néznék.

Ez nem a valóság. Ez egy álom; nem a valóság.

Dermesztő a szeméből sugárzó rettegés, ahogy a tekintete elfátyolosodik, a pupillái kitágulnak, és a negatív űrbe bámul.

Mozdulatlanná válik a teste, bénultan fekszik a padlón, aztán minden elcsöndesedik. Ebben a pillanatban kezdem újra érezni, ahogy a vér melegen áramlik az ereimben, és megmozdulok. Lassan araszolok Pike felé, egész testemben remegve letérdelek melléje, de túlságosan félek megérinteni.

Ez a valóság?

Külső szemlélőként figyelem, hogy kék árnyalat bont virágot az ajkán. Leülök. A világ mozdulatlan. A gondolataim egy távoli helyre sodródnak, ahol a semmi létezik. Tiszta és üres és érzelmektől mentes. Letelepszem ezen az elhagyatott helyen, belélegzem a fehér zajt, aztán hirtelen megrándul mellettem a test. Alvadt vér buggyan ki Pike szájából, a gyomra riasztóan összerándul, aztán azonnal abba is hagyja. Összevissza ver a szívem, ahogy figyelem, amint Pike teste elernyed a padlón. És amikor már életnek semmi jele, hirtelen magamhoz térek a transzból, és fejbe kólint a valóság.

Szent szar!

Pánikba esve megragadom a karját, és rángatni kezdem.

– Pike! – Rázom a kezét, és rémülten mormogok. – Ébredj fel, Pike, gyerünk! – Élettelen teste fölé hajolok, megragadom a vállát, minden erőmmel rázni kezdem, és hangosabban könyörgök. – Ébredj fel. Ébredj fel! Ez nem vicces. – Könnyek égetik a szememet, elszorul a torkom. – Ébredj fel, Pike! Annyira sajnálom. Ó, istenem, annyira sajnálom. Kérlek, ébredj fel!

A szeme még mindig nyitva, de nem mozog. Dermedten egyetlen pontra mered, és tökéletesen üres.

Mit tettem?

Fájdalom hasít a mellkasomba, az ég felé fordítom az arcomat, és a legistentelenebb kiáltás szakad ki a torkomból, de nem jön ki rajta hang. A fájdalom túl erős, üvöltök hát kínomban. A szívem darabokra törik, szétszakad, soha nem éreztem még olyan kínt, mint ebben a pillanatban, és ez túl sok. Nem bírom elviselni, de érzem, ahogy megszületik bennem.

Lenézek, és már nem azt az embert látom, akit gyűlöltem pár pillanattal ezelőtt. Helyette a fiút látom, aki kétségbeesetten szeretett engem egész életében, és ráomlok, megigazítom a karját, hogy a mellkasához simulhassak. Még mindig meleg, és ahogy egész életemben mindig, most is önző módon elfogadom tőle a vigasztalást. Rothadt vagyok, amiért még halálában is arra használom Pike-ot, hogy vigaszt leljek. Köréje fonódom, és sírok, a lelkembe lélegzem őt. Az ingét átitatta a vér és az izzadság, de még mindig érzem a cigarettája ismerős illatát, amikor lehunyom a szememet.

– Rendben leszel.

Suttogó hangja megriaszt, felemelem a fejemet, és lepillantok rá. Életben van, pislog, és látom, ahogy mozog az ajka, amikor újra megszólal.

– Ne sírj, Elizabeth. Még itt vagyok.

– Ó, istenem, Pike! – mormogom hitetlenkedve.

– Minden rendben lesz – nyugtat ismét.

– Hogyan? – kiáltok fel.

– Mert szeretlek, és hiszek benned. Harcos vagy. Igazi harcos.

– Annyira sajnálom. Nem akartalak lelőni. Istenem, elveszítem az önuralmamat, de téged nem veszíthetlek el.

Halvány mosoly jelenik meg az ajkán.

– Soha nem fogsz elveszíteni. A húgom vagy. Soha senkit nem szerettem annyira, mint téged. Soha nem akartam mást, csak azt, hogy boldog légy. Igazi túlélő vagy.

– Mit tegyek?

– Menekülj.

– Mi? – kérdezek vissza, és megrázom a fejemet, és amikor a tekintetünk találkozik, hideg, fekete szemgolyó néz vissza rám. – Pike?

Összeszorítom a szememet, aztán ismét kinyitom, de a látvány nem változik. Halott, én pedig kezdem elveszíteni az eszemet.

Lassan felfogom a szavai értelmét. Igaza van. Harcos vagyok; ő tanított meg rá, hogyan legyek az. És érzem, ahogy a gerincem kiegyenesedik, és veszek néhány lassú, megnyugtató lélegzetet. Lehajolok, a számat az ajkára szorítom; ez ma már a halál második csókja. Elhúzódom, az ujjaimmal megérintem a szemöldökét, gyengéden végigsimítok az arcán, lezárom a szemét, hogy békében aludhasson. Pike-ot és Declant is biztonságba helyezem a szívemet övező acélketrecben, nagyot nyelek, és feltápászkodom. Ma elveszítettem fekete, fekete szívem két darabját, és most már nincs más választásom, mint megmenteni magamat.

Gyorsan mozgok a lakókocsiban, leveszem magamról a véres ruhákat, és belebújok Pike egyik melegítőnadrágjába és régi pólójába. Szükségem van rá, hogy magamon érezzem az illatát, mert rettegek egyedül maradni. Összeszedem a cuccaimat, vigyázok, hogy ne felejtsem ott a dossziét, amelyet Pike elhozott Declantől, aztán mindenhonnan letörlöm az ujjlenyomataimat. Visszanézek Pike-ra, aki élettelenül fekszik egy sötét vértócsában, némán elbúcsúzom tőle, megköszönöm neki, hogy megmentett azzal, hogy minden porcikáját nekem adta. A testem keményen küzd az égető fájdalom ellen, ami kitörni vágyik, és elnyomom a gondolatot, hogy nekem kellene ott feküdnöm – holtan. Akkor legalább együtt lehetnék Declannel.

Declan.

Bassza meg, nem vagyok ehhez elég erős.

Hullámzik a mellkasom, és gyengül a ketrec, ahogy rácsukom az ajtót a múltamra, és elindulok az ismeretlen jövő felé Bennett pisztolyával a táskám mélyén.

Könnyek patakzanak az arcomon, amikor kifordulok a lakókocsiparkból a főútra.

El vagyok veszve.

Egyedül vagyok.

Nem tehetek mást, vissza kell térnem a hamis életemhez, mert mi más választásom lenne? Három férfi esett gyilkosság áldozatául, férfiak, akiknek mind közük volt hozzám, Bennett, Declan és Pike. Próbálok koncentrálni, hogy kieszeljek valami tervet, de a gyomrom hirtelen összerándul a félelemtől, amikor meglátom Matt autóját, amint elhalad mellettem abba az irányba, ahonnan jöttem.

A francba!

Megfordulhatnék, elkaphatnám őt, elmagyarázhatnám, hogy mi történt, de meghallom Pike sürgető hangját.

– Ne állj meg!

Hát nem teszem.

Elsuhannak mellettem a város árnyai, és bekanyarodom a garázsba.

Letörlöm a fegyvert, és visszateszem Bennett autójába – egy töltény hiányzik belőle –, aztán észrevétlenül besietek a csöndes épületbe, fel a tetőtéri lakásba.

Gyorsan átlépek a küszöbön, és a földre zuhanok, mihelyt becsukódik mögöttem az ajtó. És ezúttal, amikor bőgni kezdek, a hangom vad zokogással tör fel, égeti a lelkemet. Közönségesen sírok, a zokogás kiszakad a torkomból, bele a reménytelen légbe, visszhangzik a falakról, és elhal a csöndben. A könnyek összekeverednek Declan és Pike alvadt vérével, lecsöpögnek az államról, és élettelenül a kőre potyognak. Amikor meglátom a kavargó, áttetsző vörösséget, elhal a hangom, és fuldokolni kezdek. Beleveszek a fájdalmam csöppjeibe, amelyek összeolvadnak mindazzal, ami a szeretteimből maradt.

Ki iránt érzem a legnagyobb fájdalmat?

És mint egy állat, letámasztom a kezemet a jéghideg kőre, előrehajolok, és felnyalom a vért.

A sómat.

A fémjüket.

A szívem elixírjét.

A fürdőszobába menet lehámozom magamról Pike ruháit, bámulom a testemre száradt vért, és mindent önuralmamat elveszítve azt is lenyalom.

Az ujjaimat, a kezemet, a karomat, a térdemet.

Mindet magamba fogadom, így szeretem Declant és Pike-ot, otthont teremtek a számukra a testem mélyén, mélyen odabenn. Minden ködös; az egyetlen célom az, hogy az életerő utolsó cseppjét is elfogyasszam.

És sírok.

Ég a szemem.

Fáj a tüdőm.

Elenyészik a remény.

Csupán hamu vagyok, tartsák hát vissza a lélegzetüket, mielőtt egy szélroham felkap, és magával sodor a semmibe.

* * *

– NINA.

A fesztültségtől égnek az izmaim, ahogy lassan felébredek. Megfordulok, kinyitom még mindig könnyektől égő szememet, és meglátom Clarát, a házvezetőnőt és szakácsot, ahogy a szobában mozog.

– Mindjárt dél van. Átaludta az egész délelőttöt – mondja gyengéd hangon, aztán széthúzza a függönyöket.

Fény villan fel, égeti a szemem, és gyorsan elkapom a fejem, hunyorogok a szobába áramló napsugarak miatt.

Clara megkerüli az ágyat, leül mellém, megsimogatja összekuszálódott hajamat, és az érintése felébreszti a szívemben duzzadó sebet, amelyet csak az alvás képes csillapítani.

Könnyek szivárognak a párnámba, és lehunyom fáradt szememet.

– Ennie kell, kedvesem. Lehet, hogy attól jobban érezné magát.

Megrázom a fejemet. Az étel ezt nem gyógyíthatja meg. Nem hiszem, hogy bármi is képes lenne rá. Mindent elveszítettem. A kisbabámat, Declant, Pike-ot… mindent, ami számított nekem. És ugyan miért? Mindenki halott, és senki nem nyert semmit. A szenvedés az egyetlen, ami maradt. Összeszorul a szívem, alig kapok levegőt, és kétségbeesetten szeretnék eltűnni. Nem is eltűnni, csak arra vágyom, hogy Declan a karjában tartson. Hogy lelki támaszt nyújtson azzal, hogy a karjába zár, a melléhez szorít, és megtölti a tüdőmet az illatával – az életével.

Az egyetlen férfi, aki megmutatta nekem, milyen érzés, ha szeretik az embert… igazán szeretik… a szeretet legtisztább formájában – nincs többé. Eltávozott a bátyám keze által… a másik szerelmem, a védelmezőm keze által.

– Vagy talán egy zuhany? – javasolja Clara, de nem is reagálok. Egyszerűen csak csukva tartom a szememet.

Egy pillanat sem telik el, és meghallom a szipogását. Kinyitom a szememet, és látom, ahogy letörli a könnyeket az arcáról. Megmozdulok, hogy ne azon a fájós ponton feküdjem, ami megmaradt Pike brutális verése nyomán, a verés nyomán, ami végzett a kisbabámmal, és a férjem, a szeretőm, a bátyám és a saját lelkem halálához vezetett. Clara rám pillant, amikor felülök, és megrándul az arcom.

– Sajnálom. Nem akartam sírni.

Nem szólok semmit, csak figyelem, ahogy próbálja összeszedni magát, úrrá lenni az őt emésztő bánaton. Én is ezt érzem, csak teljesen más okból. Felteszem hát a képzeletbeli maszkomat, és folytatom a szerepemet.

– Olyan magányos vagyok nélküle. Egyfolytában arra gondolok, hogy csak elutazott, és bármelyik pillanatban ismét beléphet az ajtón.

Bólint, rám néz, és a könnyek tovább patakzanak az arcán.

– Aggódom maga miatt.

Én is.

– Jól leszek.

– Bennett nem akarná, hogy így szenvedjen.

Amit nem tud, amit senki sem tud, hogy nem Bennett miatt szenvedek. Nem megszakadt szívű özvegy vagyok, aki a férjét siratja. Nem. Azt a férfit siratom, akivel megcsaltam a férjemet és a bátyámat, akiről senki nem tud semmit. A titkos életemet. A rejtett létezésemet.

– Hogyan tudhatnék nem szenvedni, Clara? A férjem volt – szakad ki belőlem. – Hogyan élhetnék nélküle, amikor ő volt az ok, hogy felkeljek minden reggel?

– Mert a világ nem vár ránk. Halad tovább, és elvárja tőlünk, hogy mi is vele együtt haladjunk.

– Nem tudom, hogyan léphetnék tovább.

– Nos – kezdi Clara, és a térdemre teszi a kezét. – Kezdhetné például azzal, hogy lezuhanyozik, és megpróbál enni valamit. – Szomorú a szeme, tele van aggodalommal. Biccentek, mire halvány kis mosolyra húzódik a szája, gyengéden megszorítja a térdemet, aztán feláll, hogy elhagyja a szobát. Visszafordul felém, és hozzáteszi: – Ó, míg aludt, telefonált az ügyvédje. Szeretne találkozni magával, hogy beszéljenek Bennett végrendeletéről.

Ez volt az a pillanat, amelyért évek óta dolgoztam.

A pillanat, amelyről Pike-kal álmodoztunk. A győzelem és boldogság pillanatának kellett volna lennie. A pénz. A hatalom. A bosszú és a megtorlás. És most semmit nem jelent, mert nincs mellettem Pike. Azért mentem feleségül Bennetthez, hogy tönkretegyem őt, de ettől semmi sem lett jobb – csak rosszabb.

– Majd ebéd után felhívom – nyugtatom meg Clarát, aki kisétál az ajtón, és becsukja maga mögött.

Nem emlékszem, hogyan készültem el. Végigcsinálom a szokott mozdulatokat, de később nem tudom felidézni, hogyan jutottam el A pontból B-be. Clara a konyhában van, összetakarít az ebéd után, miközben végignézem az üzeneteket, amelyeket kaptam Bennett halála óta. Biztos vagyok benne, hogy ezzel vannak tele a hírek, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy bekapcsoljam a tévét, mert attól félek, hogy hallanék valamit Declan felől. Biztos, hogy összetörnék.

Mindenki hagyott üzenetet. Tudom, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot Bennett szüleivel és Jacqueline-nel is, mert, ahogy látom, folyamatosan hívogatott. Istenem, az utolsó dolog, amire vágyom, hogy ezekkel az emberekkel beszéljek, és már éppen kisétálnék, amikor megszólal a telefon. Hagyom, hogy Clara felvegye, én pedig visszaindulok az ágyba.

– Nina, a temetkezési vállalkozó az – szól utánam. – Tisztázni akarnak néhány utolsó részletet.

– Sajnálom. Képtelen vagyok rá – felelem. Nem maradt semmi energiám. Lehajtom a fejemet, és kisétálok a helyiségből.

Mi az ördögöt érdekel engem Bennett temetése? Tőlem akár a tóba is belevethetik. A gazember még halálában is tönkretesz mindent. A gyötrelemtől elszorul a torkom, belezuhanok az ágyba, és a párnámba sírok.

Kibaszottul utálom azt az embert. Utálom mindazért, ami volt. Lehet, hogy rossz felé irányul az agresszióm, de az a seggfej mindent elvett tőlem.

Zokogok, mint egy eszement, próbálom kisírni magamból a gyötrelmet, de képtelen vagyok egy helyben maradni. Felpattanok az ágyról, és egyszer csak Bennett gardróbjában találom magamat, és tombolni kezdek. Letépem a ruháit a fogasokról, széthajigálom a cipőit a szobában, hangosan nyögök, aztán nekizuhanok a falnak, eszemet vesztve püfölöm a gipszkartont, a tenyeremmel rávágok újra meg újra. Esdeklek a fizikai fájdalomért, de csak a szívemben érzek kínt. Ökölbe szorítom hát a kezemet, és püfölök tovább, keményebben és keményebben és keményebben és keményebben…

– Nina! Fejezze be!

Keményebben és keményebben és keményebben és keményebben és…

Kettő

– KÖSZÖNÖM, HOGY ELJÖTT, Mrs. Vanderwal. Őszinte részvétem. A férje jó barátom volt.

– Köszönöm, Rick – felelem, és megrázom az ügyvédünk kezét.

– Kérem – mutat a székre –, foglaljon helyet.

Ránézek a férfira, akit azóta ismerek, hogy Bennett-tel négy éve eljegyeztük egymást. Leül, és elővesz egy dossziét.

– Személyesen szerettem volna találkozni magával, hogy átnézhessük a férje végrendeletét és a vagyonát. Tudom, hogy ez nehéz időszak, de Bennett a halála napján meglátogatott.

Bólintok, hiszen emlékszem a telefonbeszélgetésre, amelyet a kórházból intézett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Bennett velem volt, amikor megtudta, hogy valójában nem Nina vagyok, hanem Elizabeth, és megcsaltam Declannel.

Declan.

Összeszorul a torkom az emlékére, de elhessegetem a gondolatot, hogy figyelni tudjak Rickre.

– Készült egypár kiegészítés a végrendelethez – mondja, és kivesz a dossziéból egy lezárt fehér borítékot. – Utasított, hogy a halála esetén ezt nyissam ki, és négyszemközt olvassam fel magának.

Kikényszerítek egy könnycseppet, ülök és bámulok – idegesen –, de igyekszem nyugalmat erőltetni magamra.

– Bennett biztosan sejtett valamit – jelenti ki kifejezéstelenül.

– Nem értem, hogy történhet mindez – felelem remegő hangon, és Rick a kezembe nyom egy zsebkendőt.

– A rendőrség nem mondott semmit?

– Nem. De szinte mindent elvittek a dolgozószobájából. Azt hallottam, hogy az üzlethez lehet köze az egésznek.

– A pénz mocskos dolgok elkövetésére vesz rá embereket – mondja, és a bőröm alatt hullámzó hideg baljós reakciót vált ki belőlem.

Nem is tudja, milyen közel jár az igazsághoz. Várom, hogy megtudjam, mi a jutalmam a bosszúért folytatott többéves játékért.

Megnyomkodom a zsebkendővel a szememet, mire megkérdezi:

– Szüksége van néhány percre?