Jó szomszédok

By Mattias Edvardsson

A szomszéd olyan, mint az orosz rulett: sose tudhatod, neked mi jut.
A Látszólag normális szerzője legújabb pszichothrillerében a biztonságérzet kérdését feszegeti, ami komoly veszélybe kerülhet, ha túl közel kerülünk a szomszédainkhoz.

Az Andersson házaspár, Bianca és Micke vidékre költöznek a zajos és nyüzsgő Stockholmból, hogy a gyerekeik idilli környezetben, a dél-svédországi Köpingében nőhessenek fel. A kisváros utcáin nem száguldoznak járművek, a zöldterületet kerékpárutak szabdalják, így a gyerekeknek nem kell autók között csalinkázniuk. Az itt élők ritkán zárják kulcsra a házuk bejárati ajtaját, mivel nem tartanak rossz szándékú idegenektől.

Ám idővel furcsa, kellemetlen érzés kezd eluralkodni a szülőkön. Bianca egyre gyakrabban szorong, neurózisai ijesztőek. Amikor a nőt a házuk előtt tragikus baleset éri, senki nem gondol szándékosságra. Miközben a feleség az életéért küzd a kórházban, a toleráns férj rádöbben: lehet, hogy az igazság csak erőszak árán győzedelmeskedhet.

Részlet a könyvből

„– Mikor értette meg, hogy Jacqueline Selander ütötte el Biancát?
– Láttam az autóját. Épp kiszállt belőle.
– És akkor mire gondolt?
Próbálom megerőltetni magam, hogy emlékezzek, de csak érzelmek kavalkádját találom. Forog velem a világ.
– Milyen kapcsolatban áll Jacqueline Selanderrel?
A nyomozó előrehajol, egyik alkarja az asztalon nyugszik.
– Mi… szomszédok… barátok vagyunk. Nem több."

• Language: Magyar
• Publisher: Partvonal Kiadó
• Release date: May 12, 2021
• ISBN: 9786156058683

Book preview

cover.jpg

Mattias Edvardsson

Jó szomszédok

img1.jpg

Fordította

Bándi Eszter

A fordítás alapjául szolgáló mű:

GODA GRANNAR

Copyright © Mattias Edvardsson, 2020

All rights reserved.

Jó szomszédok © Partvonal Könyvkiadó, 2021

Magyar fordítás © Bándi Eszter

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2021

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Szerkesztő: Horváth Ágnes

Korrektor: Friedrich Zoltán

Borító: Földi Andrea

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-615-6058-47-8

Ez a mű regény.

Bármiféle hasonlóság valóságos szomszédokkal

vagy villanegyedekkel a véletlen műve.

Good fences make good neighbors.

– A jó kerítés jó szomszédságot teremt.

Robert Frost

1. MIKAEL

A baleset után

2017. október 13., péntek

Ahogy kinyitom az ajtót, meghallom a szirénákat. Egy csoport diák ácsorog az iskolaudvaron, felém néznek, és integetnek.

– Jó hétvégét!

A bicikli csomagtartójára teszem a sporttáskát, a kosárba előre a laptoptáskát. Amikor lekanyarodom a főútról az alagút felé, abbahagyom a pedálozást, és engedem, hogy az arcomba csapjon a szél. A járdaszegélyen két kislány ül Bella óvodájából. Tölcsért csinálnak a kezükből, és huhognak, mint a baglyok. Visszhangzik az alagút, a lányok meg nevetnek.

Felfelé menet érzem megfeszülni a combomat, de csak tekerek tovább, izzadásig. Félig leeresztett focilabda hever a parkban, a játszótéri hintákat lengeti a szél. Üdvözlök egy nőt, akinek az uszkárja épp a lábát emeli egy lámpaoszlop tövében.

Egyre közelebbről hallom a szirénákat. Hátrapillantok, de nem látok villogást. Itt nem is lehet autóval közlekedni, a zöldterületet kerékpárutak szabdalják és járdák szegélyezik. Ami azt illeti, ezért is költöztünk Köpingébe. Hogy a gyerekeinknek ne kelljen autók között csalinkázniuk az iskolába menet és hazafelé.

Kitátom a számat, és nagyokat harapok a csípős őszi levegőből. Átjár a szabadság érzése, egy hétvége „muszájok", kötelező feladatok nélkül. Már nagyon rám fér, hogy elengedjem magam, és csak úgy legyek. Együtt a családommal. Esetleg lesz pár órám, hogy ígéretemhez híven megnyírjam a sövényt, de igazából az is várhat tavaszig.

Ahogy bekanyarodom az utcánkba vezető bicikliútra, szemben találom magam a legközelebbi szomszédjainkkal, Åkéval és Gun-Britt-tel. Egymásba karolva, szapora léptekkel igyekeznek valahova. Jó pár napja, hogy utoljára láttam őket. Itt így megy. Kora ősztől késő tavaszig mindenki visszahúzódik, és bezárkózik az otthonába. Április végén indul a mozgolódás. Amikor felszárad a reggeli dér, és a levegő megtelik pollennel, a házak között megjelennek a rollerező, labdázó gyerekek, sapkában, naptejjel bekenve. Erőlködve, köhögve felpörögnek az első fűnyírók, valaki elővesz egy létrát, hogy megtisztítsa az ereszt – így kezdődik minden. A kertekben felbukkannak a menő napszemüveget viselő, mobiljukra meredő anyukák, körülöttük kissé kinőtt rövidnadrágban, jókora sörhassal apukák sündörögnek. Három hónapra a természet és a lakókörnyezet egyaránt nyárivá alakul, trambulinokkal és felfújható medencékkel. Hangzavar, hosszú napok. Egészen augusztus végéig, amikor is megkezdődik a tanítás az iskolákban. Fúj a szél, hullanak a levelek. Sötétség, eső, csönd. Az ember elfelejt minden virágzót és élőt, azt is nehéz elhinni, hogy egyszer még visszatér a fény.

Még a nyugdíjas szomszédok is bezárják az ajtajukat, amikor megérkezik a sötétség. Åke elvégzi az őszi nagytakarítást a kertjében, minden sarokból eltávolítja a pókhálókat, és olyan gondosan takarja le ponyvával a kerti bútorokat, hogy azt bármelyik restaurátor megirigyelhetné. Gun-Brittből csak egy kíváncsi arc látszik a konyhaablakban. Ő az utca őre. Semmi sem kerüli el a figyelmét, még egy arra szálló műanyag zacskó sem.

– Szervusz! – köszön rám Gun-Britt, amikor biciklimmel a közelükbe érek.

Kicsit megingok, mert nem tudom eldönteni, megálljak-e beszélgetni, vagy pedálozzak tovább. A legszívesebben hazamennék a családomhoz. De amikor épp elhaladnék mellettük, Åke kilép a bicikliútra, így kénytelen vagyok lefékezni.

– Hallottad a csattanást? – kérdezi.

– Szerintünk valaki karambolozott – vélekedik Gun-Britt.

Leteszem a lábam a földre.

– Karambolozott?

– Nem hallod a vijjogást? – csodálkozik Åke.

Gun-Britt felfelé mutat a levegőbe, mintha a hang ott keringene fölöttünk.

– Itt a közelben történt? – kérdezem.

– Nehéz megállapítani.

Åke az utcánk felé biccent.

– Onnan jött.

– De feltehetőleg a nagy útról – találgat Gun-Britt.

Mindenki így nevezi az utat, amelyen hatvannal lehet vezetni, és amelyik gyűrűként öleli körbe Köpingét, elhaladva az ICA élelmiszerbolt és az italbolt mellett, majd tovább az E6-os felé, ahol a Skåne-alföld kezdődik, és ahonnan nyugatra a malmői Turning Torso felhőkarcoló, keletre pedig a lundi dóm tornya látszik.

– Közelebbről hallatszik – mondja Åke.

Mindhárman fülelünk. Igaza van, egyre hangosabbak a szirénák.

– Nem vagyok meglepve. Elmebeteg módon vezetnek az emberek – mondja Gun-Britt. – De nyugodj meg, Bianca és a gyerekek már fél órája hazaértek.

Bianca. A gyerekek.

Összeszorul a szívem.

– Jól van – mondom, és sietve visszaülök a nyeregbe.

– Jó hétvégét! – köszön el Gun-Britt, mielőtt elhajtanék.

A ház felé menet fejemben összevissza cikáznak a gondolatok. Bianca be akart vásárolni a hétvégére, amikor elment a gyerekekért, de már hazaértek. Otthon vannak biztonságban. Valószínűleg William a kanapén ül az iPadjével, Bella pedig segédkezik a konyhában.

A házak között egyre erősebb a vijjogás.

A combom elnehezedett, a vádlim görcsben. Még húsz méter, és hazaérek. Az egyik kerítés mögött egy kutya ugatni kezd, ugyanabban a pillanatban a sziréna elhallgat.

Amikor befordulok a sarkon az udvarunkba, egyenesen a szemembe villan a kék fény. Az aszfalt, a sövények, az alacsony kerítések, minden kékben fürdik.

Nem veszek levegőt. Tekerek és tekerek. Felállok a nyeregben, és szememet erőltetve direkt belenézek a vakító kék fénybe.

Az utca közepén egy piros bicikli fekszik. Mintha összenyomták volna, a kerék eldeformálódott, a kormány felfelé mutat. Mellette áll a tizenötös házban lakó szomszédunk, Jacqueline Selander. Halottfehér az arca, az ajkára fagyott a sikoly.

A mentőautó a tujáink elé parkolt, a két mentős mellette guggol zöld egyenruhájában. Előttük az aszfalton Bianca fekszik. Az én drága feleségem.

2. MIKAEL

A baleset előtt

2015 nyara

Akkor találkoztam először Fabian és Jacqueline Selanderrel, amikor ideköltöztünk. Bellának azon a hétvégén volt a harmadik születésnapja, én pedig épp az autóba próbáltam beszerelni az új gyerekülést, amelyet fillérekért vettem másodkézből a neten. A nap égette a nyakamat, miközben izzadtan félig eltűntem az autóban, és a biztonsági övet rángattam, ami pár centiméterrel szélesebb volt, semhogy belemenjen abba a kis nyílásba, ahová a használati utasítás szerint kellett volna. Az orrom alól és a szám sarkából fröcsögtek a káromkodások. Észre sem vettem, hogy valaki mögém osont.

– Ez az új R-design, ugye?

Az öv elszabadult, az az átkozott gyerekülés pedig az oldalára dőlt. Amikor kikecmeregtem, és letöröltem az izzadság nagy részét a homlokomról, megláttam egy srácot, aki kantáros rövidnadrágot és BMW feliratos baseballsapkát viselt. A feljárónkon állt, az autónkat mustrálva.

– Ez a sportmodell – feleltem.

– Tudtam – biccentett. – Az R-design.

Hány éves lehet? Tizenkettő, tizenhárom?

– Dízeles – folytatta –, plug-in hibrid, ugye?

– Így van – bólintottam.

A srác elmosolyodott.

– Még szép, hogy így!

Valójában nem értem rá, de nem akartam illetlenül viselkedni.

– Fabian vagyok – mutatkozott be. – Én is itt lakom az udvarban.

Köpinge külső kerületének lakóövezetét apró udvarokra osztották fel, mindegyik közepén egy aszfaltozott négyszög, körülötte négy, nagyjából egyforma ház a hetvenes évek első feléből. Mindegyik udvart Astrid Lindgren műveihez kapcsolódóan nevezték el: Bullerbyn, Lönneberga, Saltkråkan és Körsbärsdalen. Mi a Bråkmakargatanon laktunk{1}. Pont, mint Lotta, mondtam a gyerekeinknek, akik értetlenül bámultak rám.

– Akkor szomszédok leszünk – mondtam a Fabian nevű fiúnak.

– Oké – simogatta meg a Volvóm lökhárítóját, mintha valami állat lenne. – Inkább BMW-t kellett volna venned. Többet kapsz a pénzedért.

Nevettem, pedig ő teljesen komolyan nézett rám.

– BMW 530 touring – folytatta. – Kétszázhetvenkét lóerő. Ebben mennyi van?

– Fogalmam sincs.

Számomra egy autó csak egy közlekedési eszköz. Nem várok többet, mint egy viszonylag semleges színt, és elég helyet a csomagtartóban.

– Kétszáztizenöt – válaszolt helyettem a fiú.

Biztosnak tűnt a dolgában.

Már épp vissza akartam mászni az autóba a gyereküléshez, amikor egy nő sétált át az udvaron.

– Hát itt vagy, Fabian!

Különös ragyogás vette körül a nőt. Hosszú lábára rövidnadrágot húzott, és annyira lebarnult, hogy fogpasztareklámba illőn fehér fogai és égszínű szeme csak úgy világított.

– Szereti az autókat – mondta.

– Volt egy ilyen sanda gyanúm.

– A BMW-t szeretem – szólt közbe Fabian.

A nő, minden bizonnyal a fiú anyja, felnevetett, és kinyújtotta felém hosszú, rózsaszín körmökben végződő kezét.

– Ezek szerint ti költöztetek ide? Nullanyolcasok, ha jól hallottam.{2}

Nullanyolcasok? Ezt a kifejezést még használják? Senkit sem ismerek, akinek megvan még a vezetékes telefonja, a körzetszámok hamarosan ugyanúgy a feledés homályába vesznek, mint a bakelitlemezek.

– Ehm, igen, onnan jöttünk – mondtam, és a nadrágszáramba töröltem a kezemet, hogy üdvözölhessem. – Micke.

– Jacqueline vagyok. Fabian és én lakunk a tizenötös házban.

Rámutatott egy házra, amelynek feljáróján a kövek között felütötte a fejét a gaz, és az egy méter magas kerítésre ráfért volna némi festék. A bejárati ajtó mellé egy lópatkót, valamint egy fából készült szélcsengőt akasztottak, mellettük lógott az ezüstszínű egyes, és kissé ferdén az ötös szám.

A fémszámokat, amelyek a mi házunkat jelölték, Bianca kérésére már leszedtem. Beleegyezett, hogy a tizenhármas házban lakjunk, de ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vegyük le a szerencsétlen számjegyeket a falról.

– Remélem, jól fogjátok magatokat érezni – mondta új szomszédunk, Jacqueline. – Nektek is van gyereketek, ugye?

Bólintottam. Folyt az izzadság a homlokomon, a pólóm a hónaljamba ragadt.

– Bella nemrég töltötte be a hármat, William pedig hatéves.

Fabian és az anyja egymásra néztek.

– Mennünk kell – intett Jacqueline. – De hamarosan találkozunk!

Hosszú léptekkel vágott át az udvaron, Fabian nagy igyekezetében, hogy utolérje, megbotlott. A tizenötös ház felhajtóján megállt, és visszanézett rám. Rámosolyogtam.

Amint helyére raktam a gyerekülést, bementem a házba, és beszámoltam Biancának a szomszédokról.

– Jacqueline Selander? Volt fotómodell, az Egyesült Államokban élt.

– Honnan tudod? – kérdeztem.

Bianca oldalra biccentette a fejét, és pont úgy nézett ki, mint az egyik nyári estén nyolc évvel korábban, amikor fülig szerelmes lettem a szeplőibe és a gödröcskéibe.

– Internet, szívem.

– Rákerestél a szomszédokra?

Felnevetett.

– Mit gondoltál? Nem lehet csak úgy hatszáz kilométerre elköltözni anélkül, hogy ellenőrizné az ember a jövendő szomszédjait!

Természetesen. Bianca nyakába pusziltam.

– És még mit derítettél ki, Lisbeth Salander{3}?

– Nem sok mindent. Az idősebb pár a tizenkettesből Åke és Gun-Britt. Átlagosnak tűnnek, tipikus hetvenesek. Gun-Britt profilképe a Facebookon egy virág, és szereti a mulatós zenét. Åke nem szerepel a közösségi médián.

– Értem.

Mindig is lakásban laktam, ezért nem értettem, miért olyan fontos tudni a szomszédokról, de Bianca szerint a családi házas övezeteknél más a helyzet. Itt nem lehetett ugyanúgy elkerülni a szomszédokat, mint a nagyvárosban.

– Találtam pár képet Jacqueline Selanderről, de külföldön nagyobb szám volt, mint itt. Egyedül lakik a fiával a tizenötösben.

– És a tizennégyes? – kérdeztem.

– Abban a házban Ola Nilsson lakik, velem egykorú. Elég titokzatos. De…

Rövid hatásszünetet tartott, aztán hunyorított, hogy mutassa, most jön a szenzáció.

– De fenn van a Lexbase-en{4}.

– Micsoda? Bűnöző?

Mert akkor kerül fel az ember a Lexbase-re, nem?

– Valószínűleg nem – felelte Bianca. – Súlyos testi sértésért ítélték el.

– Elolvastad az ítéletet?

– Természetesen. Egymás nyakában fogunk élni. Te városi kölyök vagy, szívem. Te nem érted, hogyan működnek a dolgok az ilyen helyeken.

– Lehet, hogy inkább egy lappföldi kunyhóba kellett volna költöznünk – mondtam.

– Szívesen, csak ne lenne olyan rohadt hideg.

Sóhajtottam. Ez annyira Biancára vallott, hogy feleslegesen aggódik, mint aki biztonságérzet-függőségben szenved. De valójában nem igazán furcsállottam, hogy a nyugtalansága a szokásosnál is jobban elhatalmasodott rajta most, amikor teljesen új helyzetben találtuk magunkat, anélkül, hogy bárkit is ismernénk.

Több okból is kénytelenek voltunk elszánni magunkat a költözésre, és rám hárult a feladat, hogy fenntartsam a családban a jó kedélyt. Tartoztam ezzel Biancának. És a gyerekeknek is.

Skåne a tiszta lapot jelenti számunkra. Semmi sem teheti tönkre, a szomszédok meg pláne nem.

– Biztos minden jó lesz – tette Bianca a kezét a kezemre. – Nem akartalak megijeszteni. Bråkmakargatan 13. Mi rossz történhet?

3. MIKAEL

A baleset után

2017. október 13., péntek

A mentő megfordul az udvarban, és amint kiér a főútra, ismét szirénázni kezd.

Utána csak a néma csönd marad egy hatalmas fekete lyuk közepén, ami elnyel minden időt és teret. A szirénák magukkal viszik az összes fényt, az ég váratlanul elsötétül. Minden abbamarad. Egyedül a szomszédok rettenettel teli tekintetét látom, aztán kitör a pánik.

– Anya! Anya!

Bella és William zokniban rohan felém a kaputól. Lehajolok, és a karomba zárom őket.

– Mi történt? – kérdezi William. – Hol van anya?

Minden a feje tetejére áll. Fogalmam sincs, mihez kezdjek.

– Anyát elütötték – mondom.

– Micsoda?

Bella kétségbeesetten zokog.

– Most viszi a kórházba a mentő – mondom a gyerekeket ölelve.

Megszakad a szívem, levegő után kapkodok.

Az utcán előttünk Jacqueline és Fabian mintha odafagytak volna a sokktól. Mögöttük futva érkezik Ola.

– Anya – hüppög Bella. – Nem akarom, hogy meghaljon.

– Nem fog meghalni, ugye, apa? – kérdezi William.

Engem is elkap a félelmük. Ez nem lehet igaz.

– Hová indult?

– A boltba – mondja William. – Maximum tíz percre. Megígértem, hogy addig vigyázok Bellára.

– Azt hittem, már voltatok a boltban.

– Voltunk, de anya elfelejtett feta sajtot venni.

Amikor felállok, meglódul a világ. Kézen fogom a gyerekeket, vakon tapogatózom előre.

– A mentő után megyünk.

A Volvo kulcsai a zsebemben lapulnak.

– Csak nem viszed magaddal a gyerekeket? – kérdezi Jacqueline.

Jobb lenne, ha befogná a pofáját. Épp most ütötte el Biancát. Rá sem bírok nézni.

– Hagyd itt őket – javasolja Ola.

Már épp kézen fogná Bellát, amikor odalépek, és magamhoz rántom a gyerekeimet.

– Soha az életben.

Bella arca könnytől maszatos.

– Mi is menni akarunk – jelenti ki William.

Habozom. Már jártam a lundi kórház sürgősségi osztályán. Lehetőség szerint el kell kerülni, különösen egy kisgyereknek.

– Szeretlek titeket – suttogom az arcuk felé. – De talán tényleg jobb, ha itthon várakoztok.

Meghasonlok, mert részben szeretném őket közel tudni magamhoz, hogy vigaszt nyújthassak számukra, másrészt viszont tudom, hogy jobb nekik, ha nem jönnek velem.

– Felhívom Gun-Brittet – mondom. – Ő és Åke addig átjönnek hozzátok. Hamarosan hazajövök én is.

– Rendben – mondja William, és kézen fogja a húgát.

– Aztán hazajön anya? – kérdezi Bella szorongva.

Átölelem, nyugtatgatom őket.

Amikor beülök az autóba, Jacqueline lép hozzám. Minden mozdulata olyan, mintha lassított felvételen nézném. Pislog, nyel, a szája elé emeli a kezét.

– Én… én… minden olyan gyorsan történt. Hirtelen, a semmiből bukkant fel.

Becsapom az ajtót, és beindítom az autót. Nincs mit mondanom neki.

Amikor kitolatok, Olának félre kell ugrania. Megfordulok, a visszapillantóban látom szeretett gyermekeim elkeseredett arcát. Integetnek, ahogy a Volvo kiér a nagy útra a tuják mögött.

A gázra lépek.

Remeg a karom és a lábam. Az autó előtt elterülő aszfalt az egyetlen, amit látok, minden más elmosódik. De a fejemben sorra jelennek meg a rémes képek. A lehunyt szemű Bianca, a kékes szín az ajka körül, a sebek, a duzzanatok.

A kormányra dőlve hajtok ki az autópályára. Kétségbeesetten rádudálok egy Fiatra, amelyik az előzésre fenntartott sávban tötymörög, aztán elhúzok mellette a belső sávban.

Előveszem a mobilom, és Gun-Brittet tárcsázom. Magam is meglepődöm rajta, hogy el tudom magyarázni, mi történt. Szavaimat csönd fogadja a túloldalon.

– Halló! Itt vagy még?

– Várj – kéri Gun-Britt.

Åkét hívja. Valószínűleg a kagylóra tette a kezét, mert messziről hallatszik a hangja. Valami olyasmit mond, hogy tudta.

Mi a francot tudott?

– Jacqueline biztos ivott – mondja aztán nekem.

– Gondolod?

– És túl gyorsan hajtott.

A Bråkmakargatan lakói csigatempóban hajtanak be az udvarba. Kivéve Jacqueline-t.

– Te jóságos ég! – mondja aztán Gun-Britt –, Bianca!

Megkérem, hogy siessen át a gyerekekhez, és tartsa őket távol Jacqueline-tól és Olától. Megígérem, hogy amint tudok valamit, jelentkezem.

– Imádkozom Biancáért – teszi még hozzá Gun-Britt.

A Nova bevásárlóközpontnál levő körforgalmon át behajtok Lundba, aztán tovább az északi körgyűrűn. Körülöttem mindenki megáll, és nézi, vajon mi történhetett. Egy pillanatnyi izgalom, egy zárójelnyi dráma – számukra ez nem több, mint hétköznapi esemény. Öt másodperccel később folytatják az útjukat, de az én életemnek annyi.

Hogy nem vette észre Jacqueline Biancát? Lehetetlenség elütni valakit ebben a kis udvarban, még Jacqueline-nak is.

A következő pillanatban már én hajtok túl gyorsan, elvesztem az irányítást jármű fölött, az autót megdobja a járdaszegély. A parkolószenzor felcsipog, én pedig káromkodom.

Előttem a Sürgősségi Osztály felirat.

Elrántom a kormányt, véletlenül egyirányú utcába hajtottam be. Egy kötött sapkás, barkós fazon felugrik a járdaszigetre, hogy el ne sodorjam.

Feldúltan gesztikulál, de nincs rá időm. Bepréselem a Volvót egy parkolóhelyre, és kikapcsolom a biztonsági övet.

Baleset.

Biztos, hogy baleset történt.

4. MIKAEL

A baleset előtt

2015 nyara

Biancával mindketten egy házról álmodtunk. Bella születésével kinőttük a kungsholmeni lakásunkat. Már nem vonzott annyira a város. A régi csáberő (emberek hada, éjszaka, a lüktetés) inkább idegessé és enerválttá tett minket. Bianca azt szerette volna, ha a gyerekeink egy békés vidéki villanegyedben nőnek fel, ahogyan ő.

Az elővárosokkal kezdtük. Nacka, Bromma, Sundbyberg. De mindenhová milliós önerővel kellett beszállni, ráadásul egyáltalán nem akartuk a havi keresetünk hetven százalékát lakhatásra fordítani.

Így került szóba Skåne{5}. Egyikünknek sem volt ott semmi kapcsolata, de vonzottak az alföldek és a világ közelsége. Én úgy gondoltam, lassabb és nyugodtabb életet élnek ott délen. Arrafelé nem volt ugyanolyan fontos az önmegvalósítás és a karrier, helyette mindenki élvezte az életét.

– Skåne? – kérdezett vissza Bianca. – Mindig is kedveltem Skånét.

Hogy a kis Köpingére esett a választásunk, az részben a pénznek volt köszönhető, részben pedig a munkának. A köpingei házak ára elfogadható volt, legalábbis a régi, hetvenes évekbeli negyedben, és amikor elvesztettem a munkámat, az ölembe pottyant egy testnevelő tanári állás a Köpingeskolanban.

Semmi sem kötött minket Stockholmhoz. Egyikünk szülei sem éltek, munkánk sem volt. A régi barátaim Göteborgban laktak, Bianca már rég eltávolodott a nővérétől. Kisgyerekes szülőkként szükségünk volt a változásra, új fázisba ért az életünk. Miért ne próbálnánk szerencsét egy új helyen?

Kaland. Otthagytuk a múltat, és elindultunk valami új felé.

Így kerültünk egy házbemutatóra, a dél-svédországi kis faluba Lund nyugati oldalán, amelynek létezéséről negyven évig nem tudtam. A ház pontosan olyan volt, mint amilyet kerestünk, sőt még olyanabb. Bianca szerint az alaprajz a fontos, nem a négyzetméterszám. Tízévnyi ingatlanügynökösködés után természetesen tudta, miről beszél.

– A fapallókat lehet, hogy ki kell cserélni – tájékoztatott az ingatlanos –, de ugye hogy álomház lehet belőle?

Bianca egyetértett vele.

– És a szomszédok? – kérdezte.

– Semmi baj velük – nevetett az ingatlanügynök.

Gondolom, azt hitte, a feleségem viccel.

– A köpingei népek nagyon földhözragadtak és egyszerűek – magyarázta.

Az autóban Bianca a combomra tette a kezét.

– Licitáljunk rá?

Imádta a házat. A konyhát mondjuk ki kell cserélni, a falakat át kell festeni, és a nappali halszálkaparkettáját fel kell csiszolni. A korábbi nyugdíjas tulajdonosnak volt egy drótszőrű tacskója, az tette tönkre a padlót. A kutya egy alig látható kis kereszt alatt feküdt a kert végében. A tacskó gazdája pár hónappal később halt meg, amikor lezuhant egy létráról, de az ingatlanügynök biztosított róla, hogy ő nem a telken van eltemetve.

A Szent Iván-éj utáni első hétvégén a nappali fala mentén sorakoztak a dobozaink. A gyerekek az új szobájukban aludtak, és lepedőket ragasztottam az ablakaik elé, amíg be nem szerezzük a sötétítőt.

– Jó lesz itt – ölelt át Bianca az üvegajtó előtti verandán.

– Milyen csönd van – mondtam. – Hallgasd csak!

Sehol egy autó, egy hang, csak a szellő susogott a fák levelei között.

Amikor lefeküdtünk aznap este, úgy szeretkeztünk, ahogy már réges-rég nem, talán legutóbb a gyerekek érkezése előtt. Új korszak kezdődik. Új ház, új hely, új levegő.

Bianca felsikoltott, amikor elélvezett. Zöld smaragdszeme eltűnt a szemhéja alatt.

– Felébreszted a gyerekeket – suttogtam izzadtan a nyakába.

– Nem érdekel – lihegte.

– Hát a szomszédok? – nevettem.

Másnap fogócskáztunk a kertben, amikor Bella megbotlott, és elesett. Puszit adtam a térdére, és a hüvelykujjammal ledörzsöltem a fűfoltot.

– Ragtapasz – hüppögte Bella.

Amíg odabent keresgéltem a dobozok között, Bianca folytatta a játékot. Én hiába túrtam fel az összes holminkat, ezért kissé idegesen tértem vissza a kertbe.

A kapuban az új szomszédaink álltak. Jacqueline és a fia.

– Elnézést a zavarásért. Csak rendesen be akartunk mutatkozni.

Ebben a pillanatban robogva érkezett Bella és William a ház mögül, a nyomukban Biancával.

– Megvagy! – kiáltotta a feleségem. – William a fogó!

Csak akkor vette észre a látogatókat, amikor megköszörültem a torkomat.

– Húha – lihegte mosolyogva, majd megállt mellettem, hogy William elkapja.

– Ez itt Jacqueline és Fabian – mondtam. – A tizenötösben laknak.

Bianca üdvözölte őket, Jacqueline pedig átnyújtott egy zacskó fahéjas csigát.

– Bolti. Sajnos