Zűrös hétvége

By Tolnai Panka

Harmati Vera gondolatait a gimi utolsó évében főként a szerelem köti le, kölcsönösen odáig vannak egymásért Balázzsal. Az összes szabadidejüket együtt töltenék, ha…

Ha Veronika anyja nem vigyázná továbbra is lánya minden lépését, ha nem lenne a jogsitanfolyam, a közelgő érettségi, a pingpongbajnokság, na meg Liza és Laura, akik igyekeznek rémálommá változtatni a lány minden egyes percét. Ám mindez eltörpül egy véletlenül felfedett, hatalmas titok mellett, aminek mindenképpen a végére kell járni.

Vera meg akarja ismerni édesanyja sötét múltjának minden egyes részletét, még akkor is, ha ezzel ő maga is titkolózásra kényszerül. Balázs és a gimis barátok természetesen segítenek,

de Verának így is kihívás a szerelem, a suli  és a nyomozás között egyensúlyozni. 

A Zűrös társaság nem pihent sokat, a nagy sikerű e-könyv után immár nyomtatott könyv lapjain kerülnek újabb zűrös helyzetekbe a fiatalok. Ezúttal viszont Vera már pontosan tudja, hogy mit szeretne, a rossz döntésektől még a józan ész sem tántoríthatja el.

 

 

A Zűrös hétvége bár tinikről szól, mégsem korhatáros regény. Biztos vagyok benne, hogy minden tizenéves olvasó kedvence lesz ez a kis csapat, jó velük együtt nevetni, izgulni, lógni, dolgozatra készülni, bulizni, átélni az első (második, harmadik) szerelmet. A felnőttek is nosztalgiázhatnak: az imádott-utált, pokolra kívánt és azóta is visszasírt kamaszkorukat újra átélhetik Tolnai Panka szereplőit kísérve.

Fejős Éva

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Dec 15, 2015
• ISBN: 9786155469503

Book preview

TOLNAI PANKA

Zűrös

hétvége

Copyright © Tolnai Panka, 2015

© Erawan Könyvkiadó, 2015

Minden jog fenntartva!

A szerző elérhetősége:

www.facebook.com/tolnaipanka

A kiadó elérhetősége, webshop:

www.erawan.hu

www.facebook.com/ErawanKonyvkiado

Felelős kiadó: Fejős Éva

Felelős szerkesztő: Papp Diána

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóterv: Cantinart

Borítóillusztráció: Shutterstock

Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien

ISBN: 978-615-5469-50-3

Már megint ez a hülye álom. Egy olyan szobában ülök, amelynek se ablaka, se ajtaja. Ennek ellenére rajtam kívül mindenki ki-be járkálhat, csak én nem tudok szabadulni. Végigtapogatom a falakat, hátha találok egy titkos kijáratot, de semmi. Fogoly vagyok. Balázs és Bius mellettem ül, beszélgetünk, nevetgélünk, aztán hirtelen eltűnnek. Utánuk akarok menni, de amikor hozzáérek a falhoz, a szoba zsugorodni kezd, rajtam pedig egyre jobban eluralkodik a pánik. Mindig akkor ébredek fel, amikor a szoba már majdnem összezárul.

1.

Úgy lököm ki a suli ajtaját dühömben, mint egy megtermett akcióhős. Már épp lendületet vennék, hogy belerúgjak egy hatalmasat a korlátba, amikor meglátom Balut.

– Meglepi! – mosolyog.

Nem számítottam rá, de persze azonnal a nyakába ugrom, a karjaiban pillanatok alatt megnyugszom.

– Neked nem órán kellene lenned? – kérdezem.

– Az előadásokon hála az égnek nincs jelenléti – vonja meg a vállát. – Nem köt le túlságosan egy falra vetített harcsabajszos parasztember furulyaszólója, úgyhogy inkább megpattantam.

Elnevetem magam.

Balázsnak meg sem fordult a fejében, hogy néprajz szakra menjen, mindössze annyi történt, hogy elírta a felvételi lapon a kódszámot, ami alapján rögzítik a jelentkezést. Elég nagyot nézett, amikor megkapta az értesítést. Persze azonnal elkezdte szívatni mindenki, szülinapjára köcsögdudát, fokost, különböző sípokat meg karikás ostort kapott… még a szülei is meglepték poénból egy csángó népviselettel.

Balu vette a lapot, aztán mindenki legnagyobb meglepetésére úgy döntött, lesz, ami lesz, elkezdi a sulit, és majd félévkor megpróbál szakot váltani. Eredetileg ének-zenére jelentkezett, ami tökéletesen illik hozzá, tekintve hogy marha jól dobol és még hangja is van.

De hogy miért tudok róla ennyi mindent?

Csak mert június harmadika óta hivatalosan is járunk. Szép dátum, ezen a napon ezerkétszázvalamennyiben teljes napfogyatkozás volt, néhány száz évvel később Farkas Bertalan sikeresen visszatért az űrből, aztán nem is olyan régen megszületett Rafael Nadal, a kedvenc teniszezőm. Tudom, hülye szokás ez a dátumcsekkolás, de úgy szeretem nézegetni a Wikipédián.

– Mi a gáz, Roni? – kérdezi.

Hihetetlen, hogy még csak pár hónapja járunk, mégis azonnal tudja, ha bajom van. Innen is látszik, hogy minket egymásnak teremtettek.

– Semmi – mondom, és újra átölelem.

– Aha. Chuck Norris is megirigyelte volna azt a mozdulatot, amivel meg akartad semmisíteni a korlátot. Szóval?

Nem akarok nyafkának és hisztisnek tűnni – a drámakirálynőség igen távol áll tőlem –, úgyhogy a lehető legvisszafogottabban mondom el a napomat.

– Totál szívás ez az év – húzom el a számat. – El sem tudom mondani, mennyire vártam, hogy végre végzős legyek, de ez minden, csak nem jó. Irgalmatlan mennyiségű tananyagot kell bevágnunk, a tanárok meg folyton arról papolnak, hogy az érettségin múlik a jövőnk, úgyhogy kapjuk össze magunkat.

– Ez nálunk is így volt – nyugtat Balázs. – Dosztojevszkij hetente mesélt rémtörténeteket az érettségiről…

– Mégis felszabadultan járkáltatok a suliban, mindenki irigykedett rátok.

– Vagy csak úgy tűnt… Én is paráztam, de azzal nyugtattam magamat, hogy hamarosan vége, és többé nem kell hallgatnom a hülyeségeket.

– Igen, most sokkal izgalmasabb tantárgyaid vannak. Hímzés, tojáspatkolás, kenyérsütés… – nevetem el magam. – Tanultatok már kalocsai mintát fűzni gyöngyből?

– Ha szeretnéd, olyan pártát csinálok neked, hogy hét faluval odébbról is a csodájára járnak – húzza ki magát.

Annyira jó, hogy nem veszi magára ezeket a kis ugratásokat.

– Viszont kétlem, hogy az érettségi miatt akartad kidönteni a korlátot. Szóval, mi az igazi ok?

Durva, hogy ennyire átlát rajtam, azt hittem, sikerült eltitkolnom.

– Életem legszarabb edzésén vagyok túl, pedig ez még csak az első idén – sóhajtok.

– Hallgatlak.

Elmondva gyerekesen és hülyén hangzik, nekem azonban ez tényleg sokat jelent. Elsős korom óta pingpongozom a sulis csapatban, méghozzá marha jó eredményekkel. Annyi érmem meg serlegem van, hogy alig férnek el a szobámban, ám ennek most vége.

– Először is, a Nemzetközi Diákkupát Magyarországon rendezik meg, úgyhogy lőttek az idei külföldi utazásnak. Másrészt annyira leromlott a kondim, hogy három perc kocogás után úgy lihegtem, mint egy mopsz a maraton után. És van még valami: mivel Detti elballagott, új párt kaptam.

Egyéniben sosem törtem babérokra, de Balu egykori osztálytársával minden létező kupát bezsebeltünk. Szavak nélkül is megértettük, mit akar a másik, de Detti egyetemistaként már a BME csapatát erősíti.

– Tudod, kit sózott Tibi bá a nyakamba? Hédikét – sóhajtok, de Balázs arckifejezése nem változik. – Azt ne mondd, hogy még sosem meséltem róla!

– Nem – ingatja a fejét.

– Másodikos, összesen száznegyvenkilenc centi és egyenesen életveszélyes. Ma kétszer is fejbe vágott az ütővel, a labdát pedig még véletlenül sem találja el. De tényleg, mintha valami láthatatlan mező venné körül, ami taszítja a műanyagot. Edzés után könyörögtem Tibi bának, hogy tegyen mellém inkább egy zsámolyt, de csak annyit felelt, hogy ne vonjam kétségbe a döntését. Annyira elkeserítő, hogy így kell befejeznem a sulis sportpályafutásomat… Nem is lehetne ennél rosszabb ez a nap – mondom, aztán meglátom Lizát és Laurát, amint elégedett mosollyal jönnek kifelé a suliból.

Mindeddig elsétáltunk egymás mellett, év eleje óta viszont valamiért rám szálltak és állandóan a sarkamban vannak. Azt már megszoktam, hogy az edzésen folyamatosan szerencsétlen Hédikén röhögnek, de engem a gimis létem alatt még senki sem szekált, főleg nem nálam fiatalabbak.

– Szeva, Ronika! – köszön gúnyosan Liza.

– A következő edzésre hozz bőven zsepit, csak hogy legyen mibe sírni! Már ha nem lépsz ki a csapatból. Hidd el, mindenki megértené, köztudott hogy Detti nélkül lúzer vagy! – veti oda Laura.

Most is úgy néznek ki, mint az ikrek, mindketten olyan fönt kötötték meg a copfjukat, hogy egy kilencvenes évekbeli fitneszedző is megirigyelné. Csoda, hogy nem szakad le az arcuk.

– Nektek is szép napot – fintorgok feléjük.

– Ezek meg kik? – kérdezi Balu, miután hallótávolságon kívülre kerülnek a szörnyecskék. – Az egyiket mintha már a sulin kívül is láttam volna valahol.

– Említésre sem méltó idióták – morgom.

– Ha egy amerikai filmben lennénk, ők lennének a Nagyon Rosszindulatú Lányok?

– A Nagyon Rosszindulatú Lányok, Akik A Végén Remélhetőleg Meglehetősen Megütik A Bokájukat. Már ha van igazság a földön – teszem hozzá.

– Előbb-utóbb csak visszanyal a fagyi – puszilja meg Balu a homlokomat. – De hogy addig se szomorkodj, hoztam neked csokit! Ahogy elnézem, igencsak rád fér.

Egy hatalmas, étcsokival bevont marcipánszeletet nyom a kezembe.

– Köszönöm – mosolyodom el, és azon nyomban fel is bontom.

Balázs mindig nevet rajtam, hogy még Gombóc Artúrnál is rosszabb vagyok, de nem tudok ellene mit tenni, főleg nem edzés után. Ilyenkor egy hat méter hosszú Twixet is simán befalnék pár perc alatt.

– Kiagyaltad, melyik a legkönnyebb tantárgy? – kérdezi Balu a buszon, ahol kivételesen még helyünk is akad.

– Tessék?

– Érettségi. Megvan már a választott tantárgy? Mintha tegnap úgy búcsúztunk volna el, hogy egész éjjel töprengeni fogsz.

– Tessék? – kérdezek vissza újból.

– Ne tegyél úgy, mintha nem hallanád – vigyorodik el.

A gondolattól is irtózom, hogy hamarosan négyévnyi tananyagból kell felelnem. El sem tudom képzelni, hogy ennyi tudás belefér valakinek a fejébe, ráadásul tanulni is egyre jobban utálok. Annyi jó dolog van az életben, sajnálom az időt arra, hogy a szobámban gubbasszak és használhatatlan adatokkal tömjem a fejemet.

– Ma kellett leadni a jelentkezési lapot, úgyhogy a kocka el van vetve. A földrajz lesz a befutó.

– Föci? Meg mertem volna esküdni rá, hogy a tesit ikszeled.

Én is, de anya nem engedte. Azt mondta, hogy az nem rendes tantárgy, úgyhogy válasszak magamnak valami olyat, aminek némi haszna is van. Érveltem, hogy a sok mozgás miatt feszesebbek lesznek az izmaim, jobb a kondim, és ezáltal hosszabb ideig fogok élni, de nem hatotta meg.

– Három év, három vékonyka tankönyv, viszonylag egyszerű tananyag. Bár már a vasérc jelére sem emlékszem – felelem, aztán Balázs vállára hajtom a fejemet, mire a velünk szemben ülő néni zavartan kinéz az ablakon. Úgy viselkedik, mintha legalábbis vadul smárolnánk.

Őrület. Már ezt sem lehet a buszon?

Miután leszállunk, sétálgatunk egy kicsit a parkban, csakhogy minél több időt tölthessünk együtt. Örülnék neki, ha néha át is jöhetne hozzánk, de már az is elég durva volt, amikor felvázoltam anyának, hogy járok Balázzsal. Kis híján infarktust kapott, pedig azért annyira nem meglepő, ha valaki közel tizennyolc évesen pasizik. A nagy bejelentés után természetesen azonnal fényképet kellett mutatnom róla – erre készültem, a bőrdzsekis profilképe helyett a gimis tablóképét kerestem elő –, aztán anya kérdések ezreit tette fel minden témában. Még olyanokat is tudni akart, hogy ha Balázs elhelyezkedik az első munkahelyén, akkor szeretne-e még aznap szerződést kötni valamelyik magánnyugdíjpénztárral.

A válaszokat kétkedve fogadta, de amikor mondtam, hogy a szerelmem egy dzsesszbandában dobol, felcsillant a szeme. Úgy van vele, hogy aki tud kottát olvasni és ilyen intelligens zenét játszik, az rossz ember nem lehet. Aztán jött a suli-téma. Nagyot nyeltem, mert teljesen biztos voltam benne, hogy a néprajzot büfészaknak gondolja, de hála az égnek, tévedtem. Anya órákig papolt a kultúra és a hagyomány fontosságáról, nem hittem a saját fülemnek. Egészen addig azt hittem, anya népi műveltsége kimerül annyiban, hogy nagyon finom paprikás krumplit főz bográcsban.

A lényeg, hogy laza három óra vallatás után többé-kevésbé megbékélt a helyzettel és áldását adta a kapcsolatunkra. Persze felállított néhány új szabályt, de Balázsért bármire képes vagyok.

Az első mindössze annyi, hogy folyton elérhetőnek kell lennem telefonon és az SMS-ekre is választ kell küldenem tíz percen belül. Ez tartható, bár Tibi bá elég furcsán nézett, amikor telefonnal a kézben jelentem meg edzésen.

A második parancsolat szerint csakis nyilvános helyen találkozhatok Baluval. Hát persze… majd pont be is fogom tartani…

A harmadik új generációs szabály viszont elég kemény. A lényege az, hogy ha hármasnál rosszabb jegyet viszek haza, akkor egy egész hétig nem randizhatunk Baluval. Értem én, hogy anya ezzel akar ösztönözni a tanulásra, de azért ez mégiscsak kegyetlen húzás még a hírhedten vaskalapos anyámtól is. Hét nap Balu nélkül olyan lenne, mintha évekre száműznének egy lakatlan szigetre, ahol csak üres kenyeret és vizet kapnék, már akkor is majd’ megőrülök a hiányától, ha egyetlen napig nem látom. Nincs más választásom, össze kell kaparnom azokat a hármasokat.

– Beülünk még egy kicsit a cukiba? – kérdezem.

– Kevés volt a marcipán? – húzza fel a szemöldökét Balu. – Pedig ennél nagyobbat sehol sem találtam.

– A lényeg az, hogy együtt legyünk. Na meg egy forró csoki mindig befér.

– Jól hangzik, de rohannom kell próbára. Már így is elkéstem – néz rá az órájára.

– Néptáncpróba? – kérdezem vigyorogva.

– De vicces a naccságos asszony! – pödri meg Balu a nemlétező bajszát. – Tomiékkal van randim.

– Tomékkal?

Nem ér ugyan meglepetésként, hogy Balu a dzsesszbanda mellett a gimis együttesében, a Ginger Deerben is játszik, de mostanság annyira ritkán találkoznak, hogy úgy gondoltam, szépen csendben feloszlottak, csak elfelejtett említést tenni róla.

Tomról is elég fura híreket hallani. Azt mesélték, hogy a tavalyi balatoni házibulijáról a nagybátyja még csak nem is tudott, Tom a nyaraló kulcsát egy családi összejövetelen csórta el. Már ez is milyen gáz… Mindössze pár nap alatt ő és a vendégek teljesen leamortizálták azt a gyönyörű villát: újra kellett füvesíteni csaknem az egész kertet, pótolni a ritkaságszámba menő halakat, amelyeket Tom viccből a Balatonba dobált, a méregdrága bőrgarnitúra több helyen kiszakadt, szobrok dőltek fel, festmények sérültek, számtalan kristálypohár összetört, na meg a nagybácsi hatalmas és különleges italkészlete is elfogyott. Szerencsére én akkor már nem voltam ott.

Azt mondják, ezt még el is tűrte volna az öreg, de amikor meglátta, hogy összegraffitizték a garázsban álló ősrégi, nagy becsben tartott Ladáját, eldurrant az agya. Kezdésnek Tom olyan sallert kapott, hogy gyakorlatilag nekiesett a konyhapultnak. Persze a nagybácsi nem oldotta meg ennyivel az ügyet, Tomnak büntetésből most az öreg baromfi-feldolgozó üzemében kell dolgoznia. Fehér kezeslábas, vászonsapka, cipővédő, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A világ semmirekellője próbálta kihúzni magát, de mivel sehová sem vették fel a 2,0 átlagú érettségijével, a szülei is belementek a büntibe.

– Azt hittem, a Ginger Deernek lőttek – mondom Balunak.

– Tominak ez az egy dolog maradt az életében, amire egy kicsit is büszke lehet, úgyhogy ragaszkodik hozzá. Igaz, hogy sokat nem próbálunk, de néha összefutunk.

Hát, igen. Vége a giminek, Tom többé már nem menő. A lányok nem állnak sorba a kegyeiért, és mivel megcsalta Dettit, egyedül maradt. Senki sem akar egy folyton cigiző, csirkeszagú fiúval járni, aki olyan alpárian beszél, mint egy komplett útépítő gárda.

– És te? Te még akarod a Ginger Deert?

– Na, ezt legalább egy hónapja nem kérdezted már – nevet. – Jó néha egy kis zúzós zenét játszani, de inkább már csak nosztalgiából.

– Hát, akkor jó mulatást – ölelem meg Balázst.

– Holnap találkozunk – csókol meg.

– Már alig várom.

Oké, kicsit nyálas, de mentségemre szóljon, tényleg fülig szerelmes vagyok Baluba. Többször is hátranézek, miközben az utcánk felé baktatok, úgy bámuljuk egymást, mintha utoljára tehetnénk.

2.

– Csendet kérek, óra van! – kel ki magából Nikita.

– Egészen pontosan még négy percig. Azaz kétszáznegyven másodpercig, ami annyi, mint százhúsz szorozva kettővel. Vagy nyolcvan szorozva hárommal. Emellett elmondható, hogy a kettőszáznegyven egy páros, háromjegyű egész szám, amely osztható eggyel és önmagával, kettővel, hárommal…

– Cserfalvi Félix, ezt azonnal fejezze be!

Nikita olyan ideges, hogy a földhöz vágja a krétát. Nem csodálom, Félix tényleg elég rendesen terrorizálja már a becsengetés óta, folyamatosan beleszól mindenbe. Meg kell hagyni, elég jól szórakozom, Nikitát egy pillanatig sem tudom sajnálni.

Tavaly kis híján megbuktatott, csakis az isteni csodának – meg Bius korrepetálásának – köszönhetem, hogy megkaptam a kettest. Ez az ódivatú, arrogáns nő valamiért még elsőben kinézett magának, és azóta csak nehezíti az életemet. Elég érdekes, hogy a többi tantárgyból nincs különösebb gondom, egyedül a matekkal szívok.

Amikor elnevetem magam Félix egyik poénján, Nikita úgy rám ordít, mintha egy kisgyerek lennék, aki épp a konnektorba akarja dugni az ujját. A többiek nyugodtan röhöghetnek, az nem izgatja.

– Négy perc? Rendben. Akkor diktálom az otthon megoldandó példákat. Lássuk csak… – veszi kezébe a feladatgyűjteményt. – Negyvenedik, negyvenegyedik, hatvannegyedik, nyolcvantól nyolcvankilencig…

– Ezek a feladatszámok? – érdeklődik Anita, az osztály strébere.

Ő az egyetlen a teremben, aki szorgalmasan jegyzeteli a hallottakat.

– Feladatok? – mosolyodik el Nikita kéjgyilkos módjára. – Nem, ezek oldalszámok. Köszönjék meg Félixnek, hogy a téli szünetet matematikával töltik.

– Kösz, Félix – szólal meg Uborka, de már megint rosszkor.

Nikita nagyjából a fél könyvet feladja leckének, úgyhogy már most tudom, hogy ennek kisegyes lesz a vége. Fegyverrel sem kényszeríthetnek rá, hogy ezt a rengeteg példát megcsináljam.

– Tanárnő, ennyi feladatot lehetetlen megoldani! A többi tantárgyból is egy csomó leckét kaptunk – próbálkozik Bius.

– Talán előbb kellett volna gondolkodni, hogy milyen hangnemben beszélünk egy tanárral – néz fel jeges tekintettel. – De amúgy is ráfér magukra a gyakorlás, hamarosan itt az érettségi.

– Azért addig még sok idő van hátra – feleli Bius.

Van egy tippem, hogy csak időhúzásból, Nikita addig sem tud beszélni.

– Sok? Majd meglátja, milyen hamar elszalad ez az év. Hipp-hopp itt a május, aztán többé nem látjuk egymást.

– De várom már! – sóhajtom a kelleténél hangosabban.

Kicsengetnek, Nikita pedig köszönés nélkül kiviharzik a teremből.

– Boldog karácsonyt a tanárnőnek is! – szól utána Félix. – Hogy esne rád egy hóember – teszi hozzá halkabban. – Vagy inkább hatszor tíz a huszonharmadikon hóember.

– Nagyon szépen köszönjük, hogy miattad szív az egész osztály – fordul Anita Félix felé. – Lehet, hogy téged nem érdekel, de számomra ez hatalmas időkiesés. Már beütemeztem, melyik tételeket tanulom meg a szünetben, most tervezhetem át miattad. Legalább egy fél napot igénybe vesz ez a rengeteg feladat.

– Felet? Mi vagy te, számológép? Egy hét alatt sem tudnám felírni még az adatokat sem – legyint Félix.

– Szerintem osszuk el a leckét – mondja Bius. – Akkor mindenkire jut néhány példa. Megcsináljuk, aztán elküldjük egymásnak mailben.

– Köszönöm, de én ebből kimaradok. Kötve hiszem, hogy Félix vagy Veronika akár egyetlen feladatot is helyesen oldana meg – jelenti ki Anita.

Hé, most én hogy jövök ide? Tény, hogy igaza van, két egyjegyű számot sem tudok rendesen összeadni, de miért kell ezt felhánytorgatni?

Szerencsére a többieknek tetszik az ötlet, úgyhogy Biusnak hála, szétosztjuk a feladatokat.

– Mi ez a nagy szervezkedés? – kérdezi az ofő.

A nyüzsgésben fel sem tűnt, hogy becsengettek az idei év utolsó órájára. Alapból etikánk lett volna, de a suli hagyományainak megfelelően ilyenkor mindenki osztálykarácsonyozik.

– Csak arról beszélgettünk, hogy elénekeljük-e a Mennyből az angyalt a tanár úrnak – vágja rá Félix.

– Remek. Hallgatom – kacsint az ofő.

Nyilván ő is tudja, hogy az ötlet még csak fel sem merült bennünk, eddig mind a három közös karácsonyon bojkottáltuk a dalolást, pedig még olyan év is volt, hogy az ofő magnót hozott magával. Uborka rázendít, mi pedig – miután kinevettük magunkat –, beszállunk mellé. Bármelyik tehetségkutatóba bekerülhetnénk, legalábbis abba a részbe egészen biztosan, ahol a leggázabb versenyzőket vonultatják fel.

– Oké, oké, oké – állít le bennünket Andor tanár úr, mielőtt elkezdhetnénk a második versszakot. – Inkább kezdjük az ajándékozást. Ki lesz az első?

– Én! – pattan fel Uborka. – A tanár urat húztam.

Másodperceken belül a tanári asztal mellett áll egy akkora dobozzal, amibe egy nagyobb mikró is beleférne.

– Hála az égnek! – súgja Bius.

– Ne is mondd…

Uborka ajándékai általában olyan fárasztóak, hogy rendesen fizikai fájdalommal járnak.

– Köszönöm szépen – teszi maga mellé Andor a csomagot.

– Ez így nem ér, ki is kell bontani!

A tanár úr bólint, aztán nekilát a csomagolás eltávolításának. A hatalmas dobozban egy kisebb, abban egy még kisebb doboz lapul, és ez így folytatódik nagyon sokáig. Uborka eszelős vigyorral néz ránk, mire mi csak a fejünket fogjuk. Egyedül Anitának újdonság ez az ősrégi, elcsépelt poén, de ő köztudottan csakis tudományos műsorokat néz a tévében.

Végül Andor egy tollat talál az utolsó dobozban, amiről hamarosan kiderül, hogy arcon lövi vízzel azt, aki írni próbál vele.

Ezt követően Andor bá néhány szép szó kíséretében átad Marcinak egy óriási tábla csokit – remélem, majd kapok belőle én is – meg egy ajándékzacskót, amely tele van a legkülönfélébb kacatokkal. Lézer pointer, ősrégi tamagocsi, távirányítós kisautó, csavarhúzó, bicska… és ez csak néhány dolog a sokból.

– Azta! Ezek azok a cuccok, amiket a tanár úr elkobozott tőlem az évek alatt! Kösz, Andor bá, már le is mondtam róluk! – mosolyodik el Marci.

– A lézer az enyém, haver! – szól közbe Félix. – Meg azt a csavarhúzót is én hoztam otthonról, amikor szét akartuk szedni a padokat.

Miután az ofő csendre inti a fiúkat, az ajándékozás folytatódik. Marci Anitát húzta, Anita Félixet, Félix pedig Biust.

– Boldog karácsonyt így előre is – kotor elő Félix egy nagyon szépen becsomagolt dobozt. – De szerintem csak otthon bontsd ki.

– Köszönöm – öleli meg Bius sokkal hosszabban, mint az ilyenkor indokolt.

Ezek szerint lemaradtam valamiről? Már régóta gyanús, hogy bejönnek egymásnak, az utóbbi időben állandóan együtt lógnak, de már itt tartanak? Oké, hogy Bianka rögeszmésen titkolja a magánéletét, de nem teheti meg, hogy ezt elhallgatja előlem.

– Én téged húztalak – fordul felém Bius.

– Akkor ezért nem akartad elmondani! – világosodom meg.

Próbáltam belőle kihúzni, de még piskótatekercsért cserébe sem árulta el.

– Egy kis túlélőcsomag a szentestéhez – nyújt át egy ajándékzacsit.

Legkedvesebb barátnőm tényleg tudja, mire lesz szükségem néhány nap múlva: egy A/5-ös füzetbe beragasztotta az összes fényképet, amit talált Baluról a neten.

– Ó, de cuki vagy, ez nagyon király! – ölelem magamhoz, aztán már nézegetem is a képeket, amelyeket egyébként már vagy kétezerszer láttam.

– Khmm – köszörüli meg Andor bá a torkát. – Haladjunk tovább, ha kérhetném.

– Ja, persze! – pirulok el.

Nem volt könnyű dolgom, ugyanis Uborkát húztam. Szívem szerint egy jó vastag ragasztószalaggal leptem volna meg, hogy beragaszthassa a száját, de mégiscsak valami olyat kellett kitalálnom, aminek ő is örül. Épp Balázsra vártam, amikor megpillantottam egy ócska könyvesbolt kirakatában a tökéletes ajándékot: viccgyűjtemény, de abból a fajtából, ami már a kutyának sem kell.

– Roni, ez baromi jó! – csillan fel Uborka szeme, amikor meglátja, hogy mit rejt a rénszarvasos csomagolás.

Azon nyomban felolvas néhány irtó fárasztó viccet, amelyen természetesen egyedül ő röhög.

Az ajándékozás után a többiek lelécelnek, én azonban még maradok egy utolsó edzésre, mivel Tibi bá ragaszkodott hozzá, hogy ma is komoly munkát végezzünk. Semmi forgózás, semmi ökörködés, azt mondta rendes, kőkemény órára számítsunk.

– Ráérsz egy picit? – kérdezem Biust. – Csak két kérdés.

Tudni akarom, hogy mit kapott Félixtől, na meg hogy mégis mi van közöttük.

– Szorri, de rohanok a menhelyre – vágja ki magát. – Mindjárt kezdődik a karácsonyi nyílt nap, ilyenkor mindig marha sokan jönnek.

– Hát, jó – húzom el a számat. – Öcsi is ott lesz?

– Aha, biztos. Majd később beszélünk – mondja, aztán olyan sebességgel indul el, hogy maga Superman is megirigyelné.

***

Liza és Laura szemében azonnal felcsillan a gonoszság, amikor belépek az öltözőbe.

– Szia, Ronika! – vigyorognak bárgyún. – Felkészültél a csúfos vereségre?

– Egész éjjel sírtam a párnámba, de közben azért szakítottam időt rá, hogy gyártsak nektek egy-egy elismerő oklevelet. Úgy irigyellek benneteket, amiért ilyen ügyesek vagytok, légyszi, hadd nézhesselek titeket!

A lányok értetlenül néznek egymásra, aztán úgy döntenek, hogy mégiscsak bemennek a terembe. Nehogy már leoltson két harmadikos…

– Ezt jól megmondtad nekik! – dicsér meg Hédike a háttérben.

– Nem is vettelek észre.

– A zuhanyzóban voltam. Nem szeretek Lizáék előtt öltözni, mert mindig nevetnek rajtam. Inkább megvárom, amíg kimennek, jobb a békesség.

– Ne is törődj velük – tanácsolom.

– Szerinted is gáz vagyok?

Hédike kétségbeesetten néz rám.

– Nem.

– Komolyan?

Na jó, ez már kezd sok lenni, mindig is utáltam a lelki szemetesláda szerepkört. Na meg nem is jeleskedem benne.

– Hédike, nincs veled semmi baj egyetlen dolgot leszámítva…

– Széles a csípőm? – mered rám ijedten.

– Nem. Biztos azért cseszegetnek, mert… hogy is mondjam… még van hová fejlődnöd. Talán többet kellene gyakorolnod.

Úgy nullától huszonnégy óráig, de ezt már persze nem teszem hozzá, Hédike így is sok oltást kap a többiektől.

– De én úgy igyekszem – szomorodik el.

– Lehet, hogy a módszer rossz.

Lizáék kajánul vihognak meg pusmognak, amikor belépünk a terembe.

– Köszöntsük hatalmas tapssal a legújabb csodapárost! – szólal meg Laura. – Ebben az évben egészen biztosan rengeteget olvashatunk még róluk a suliújságban… a viccrovatban – teszi hozzá gúnyosan, mire a többiek röhögni kezdenek.

– Laura, negyven felülés! – parancsol rá Tibi