Magyarország globális története: A kezdetektől 1868-ig

By Varga Bálint

Honnan érkeztek az első földművelők a Kárpát-medencébe, és hogyan festettek a modern várostervezés kezdetei Magyarországon? Mikor szerepelt Magyarországon kiadott világtérképen először az amerikai kontinens, miként terjedt el az Újvilágból származó paprika? Kik szürcsöltek elsőként kávét kínai porcelánból Budán, és milyen szerepet játszott az Amerika leigázásából származó ezüst a magyarországi törökellenes háborúkban? Miért csókolta meg Szapolyai János Szulejmán szultán kezét? Miért okozta egy indonéz vulkánkitörés a nyár elmaradását Magyarországon, és miként lett az ország "akácnagyhatalom"?E könyv - a Magyarország globális története, 1869-2022 idősebb testvére - nagyszabású kísérlet Magyarország történetének újragondolására. Szerzői - történészek, geológusok, régészek, nyelvészek, irodalmárok, a könyv-, a művészet- és építészettörténet, illetve a vallástudomány képviselői - az ország és lakosainak határokon átívelő kapcsolataiból és globális beágyazódottságaiból indulnak ki.Évezredek meghatározó jelentőségű, de mégis csak kevésbé ismert vagy nem kellően tudatosított történeteit elemzik tudományos színvonalon, ugyanakkor közérthető stílusban. Érdemben bemutatják, hogy - a változó kiterjedésű és formájú - Magyarország az elmúlt évezred során milyen módokon volt a globális történelem némileg sajátos, de nagyon is integráns része, és kapcsolatai idővel miként hálózták be bolygónkat.Szerzők:Ács Pál, Ágoston Gábor, Baár Mónika, Bácsatyai Dániel, Balogh Piroska, Balogh Róbert, Bárány Attila, Benda Borbála, Berecz Ágoston, Bodrogi Ferenc, Cieger András, Csákó Judit, F. Romhányi Beatrix, Fata Márta, Fedeles Tamás, Gál Judit, Luminița Gãtejel, G. Etényi Nóra, Halmos Károly, Hőnich Henrik, Jakab Gusztáv, Kármán Gábor, Kázmér Miklós, Klaniczay Gábor, Klein Rudolf, Klement Judit, Koloh Gábor, Komori Tünde, Konrád Miklós, Kontler László, Kovács Bálint, Kovács Janka, Kovács Péter, Kovács Szilvia, Kökényesi Zsolt, Kuzder Rita, Laczó Ferenc, Láng Benedek, Langó Péter, Lévai Csaba, Mészáros Ágnes, Mézes Ádám, Mihalik Béla, Mikó Árpád, Monostori Tibor, Nagy Balázs, Nagy Levente, Nagy Pál, Robert Nemes, Németh Ágnes, Pálffy Géza, Papp Adrienn, Rácz Zsófia, Rétfalvi Zsófia, Sándor Klára, Siklósi Zsuzsanna, Simon Melinda, Skorka Renáta, Sz. Kristóf Ildikó, Szabados János, Szabó András, Szabó Dániel, Szakács Béla Zsolt, Szende Katalin, Thoroczkay Gábor, Tóth Ferenc, Tóth G. Péter, Tóth Hajnalka, Tóth Heléna, Tózsa-Rigó Attila, Török Zsolt, Ugry Bálint, Uhrin Dorottya, V. Szabó Gábor, Vadas András, Varga Bálint, Vásáry István, Végsheő Tamás, Velladics Márta, Veszprémy László, Vida Tivadar, Zászkaliczky Márton

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789631369793

Book preview

Borító

Magyar-

ország

globális

története

A kezdetektől 1868-ig

Szerkesztette:

Laczó Ferenc, Vadas András

és Varga Bálint

Corvina

Koncepció és szerkesztés © Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint, 2023

Szövegek © a Szerzők, 2023

Borító- és könyvterv: Karcagi Klára

A borítón használt grafikák forrása: Shutterstock.com, Wikimedia Commons

A könyv a Bölcsészettudományi Kutatóközpont, a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg.

Bölcsészettudományi Kutatóközpont, a Magyar Tudományos Akadémia, Nemzeti Kulturális Alap

Kiadja 2023-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6979 3

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tartalom

Bevezető (Laczó Ferenc – Vadas András – Varga Bálint)

I. e. 1 500 000 körül Kiemelkedik a Kárpátok (Kázmér Miklós)

I. e. 6000 körül Megérkeznek a Dél-Alföldre az első élelemtermelő közösségek (Siklósi Zsuzsanna)

I. e. 5500 körül Az ember nyomot hagy a Kárpát-medence tájképén (Jakab Gusztáv)

I. e. 650 körül Szkíta támadás éri a Dédestapolcsány-Verebce-bérci települést (V. Szabó Gábor)

I. e. 390 körül A kelták kifosztják Rómát, és letelepednek a Dunántúlon (Szabó Dániel)

I. e. 9Augustus császár elfoglalja Pannoniát (Kovács Péter)

371A savariai születésű Szent Márton Tours püspöke lesz (Uhrin Dorottya)

448Priszkosz rétor követségbe megy Attila hun nagykirályhoz (Rácz Zsófia)

568Az avarok birodalmat alapítanak a Kárpát-medencében (Vida Tivadar)

891A magyarok megtelepednek a Kárpát-medencében (Langó Péter)

899A magyarok a Brenta folyónál legyőzik I. Berengár itáliai király seregét (Bácsatyai Dániel)

996Géza fejedelem bencés monostort alapít Szent Márton hegyén (F. Romhányi Beatrix)

1000Istvánt királlyá avatják (Thoroczkay Gábor)

1147Freisingi Ottó átutazik Magyarországon (Csákó Judit)

1217Magyar seregek kapcsolódnak be az ötödik keresztes hadjáratba (Veszprémy László)

1222II. András kibocsátja az Aranybullát (Bácsatyai Dániel)

1223II. András a kerci monostornak adományozza a vlahok földjét (Nagy Levente)

1224Kiváltságlevélben részesülnek a szászok (Szende Katalin)

1224Felszentelik a pannonhalmi apátsági templomot (Szakács Béla Zsolt)

1235Szentté avatják Árpád-házi Erzsébetet (Klaniczay Gábor)

1235Julianus barát útnak indul (Uhrin Dorottya)

1239IV. Béla a kunokat „az ország közepébe" telepíti (Kovács Szilvia)

1241A mongolok megsemmisítő vereséget mérnek a magyarokra a muhi csatában (Nagy Balázs)

1251IV. Béla privilégiumot ad a zsidóknak (Szende Katalin)

1335Három király találkozik Visegrádon (Skorka Renáta)

1347Kitör a nagy pestisjárvány (Vadas András)

1358Raguza a magyar király hűbérese lesz (Gál Judit)

1361Lübecki kereskedők magyar aranyforintban üzletelnek (Skorka Renáta)

1415Luxemburgi Zsigmond a konstanzi zsinaton (Bárány Attila)

1467Megalapítják a pozsonyi egyetemet (Láng Benedek)

1483Lászai János erdélyi kanonok Jeruzsálembe és Kairóba utazik (Fedeles Tamás)

1484Budára költözik Theobald Feger könyvkereskedő (Simon Melinda)

1488Hunyadi Mátyás Giovanni Dalmata szobrásznak adományozza Majkovec várát (Mikó Árpád)

1489Marsilio Ficino reneszánsz tudós Hunyadi Mátyásnak dedikálja fő művét (Láng Benedek)

1505Werbőczy István kihirdeti a nemesek szövetséglevelét (Ács Pál)

1522Az első magyarországi diák beiratkozik a wittenbergi egyetemre (Szabó András)

1526Habsburg Ferdinándot magyar királlyá választják (Pálffy Géza)

1529Szapolyai János kezet csókol Szulejmán szultánnak (Kármán Gábor)

1531Bebörtönzik Dévai Mátyást (Ács Pál)

1533Besztercebányai rezet szállító hajó süllyed el Namíbia partjainál (Tózsa-Rigó Attila)

1541Buda oszmán kézre kerül (Ágoston Gábor)

1542Johannes Honterus világtérképe Amerikát is ábrázolja (Török Zsolt Győző)

1568A tordai országgyűlés vallásszabadságot hirdet (Zászkaliczky Márton)

1569Széchy Margit törökborsot ültet (Benda Borbála)

1572Megnyílik Budán a Rudas fürdő (Papp Adrienn)

1579Egy török kereskedő kávét szállít Budára (Benda Borbála)

1590Megjelenik a Vizsolyi Biblia (Ács Pál)

1595II. Fülöp spanyol király amerikai ezüstből állja az Oszmán Birodalom elleni magyarországi háborút (Monostori Tibor)

1607Porceláncsészéből kávéznak a törökök a Budavári Palotában (F. Komori Tünde)

1607Kiadják németül Kakas István perzsiai útjának leírását (G. Etényi Nóra)

1620Megjelenik Szepsi Csombor Márton Europica varietas című könyve (G. Etényi Nóra)

1620A Magyar Királyság rendjei csatlakoznak a cseh konföderációhoz (Kármán Gábor)

1642A magyar származású Ali csausz tolmácsol a szőnyi Habsburg–oszmán béketárgyalásokon (Szabados János)

1646Ortodox papok üléseznek Ungvárott (Véghseő Tamás)

1650Jan Amos Comenius a Sárospataki Kollégium tanára lesz (Kármán Gábor)

1658Krími tatárok törnek be Erdélybe (Tóth Hajnalka)

1664Metszetportré jelenik meg a költő és hadvezér Zrínyi Miklósról Párizsban (Ugry Bálint)

1672Apafi Mihály erdélyi fejedelem kiváltságban részesít örmény kereskedőket (Kovács Bálint)

1676De Ruyter admirális kiszabadítja a gályarab prédikátorokat (Mihalik Béla Vilmos)

1686A Szent Liga visszafoglalja Budát (Ágoston Gábor)

1704Gúnyvers jelenik meg a „német serről" (Benda Borbála)

1708Megjelenik Pápai Páriz Ferenc latin–magyar szótára (Balogh Piroska)

1717A Habsburg-hadsereg vámpírokba ütközik a visszafoglalt Magyarországon (Mézes Ádám)

1720Bercsényi László huszárezredet alapít Franciaországban (Tóth Ferenc)

1723III. Károly szentesíti a bevándorlási törvénycikkeket (Fata Márta)

1728A szegedi „boszorkányfürösztés" (Tóth G. Péter)

1735A zsidóösszeírás szerint 12 219 zsidó él Magyarországon (Konrád Miklós)

1740Mária Terézia trónra lép (Kökényesi Zsolt)

1762A „földi alma" először szerepel magyar nyelvű könyvben (Benda Borbála)

1764Mária Terézia tiszteletére megépül a váci kőkapu (Velladics Márta)

1769Maximilian Hell megfigyeli a Vénusz átvonulását (Kontler László)

1773A Helytartótanács elrendeli a cigány gyermekek nevelőszülőkhöz adását (Nagy Pál)

1779Kováts Mihály ezredes a britek ellen harcolva elesik Charles Townnál (Lévai Csaba)

1783Megjelenik James Cook utazónaplóinak első, kivonatos magyar fordítása (Sz. Kristóf Ildikó)

1786Kazinczy Ferenc barátságot köt Angelo Solimannal, az afrikai származású bécsi szabadkőművessel (Bodrogi Ferenc Máté)

1789Megjelenik a fehér akác a pest-budai utcákon (Balogh Róbert)

1795Kivégzik a magyar jakobinusokat (Hőnich Henrik)

1798Megnyílik a Rókus kórház (Kovács Janka)

1802Budai Ézsaiás kiadja a Régi tudós világ históriája című művét (Balogh Piroska)

1806Napóleon kontinentális zárlatot hirdet (Halmos Károly – Koloh Gábor)

1813Pest város pályázatot hirdet a Városliget kialakítására (Németh Ágnes)

1815I. Ferenc elrendeli a családnévviselést az ortodox keresztények számára (Berecz Ágoston)

1816Beköszönt a „nyár nélküli év" (Vadas András)

1829Megalapítják a Dunagőzhajózási Társaságot (Luminiţa Gătejel, angol eredetiből fordította Varga Bálint)

1830Széchenyi István publikálja a Hitelt (Hőnich Henrik)

1830A kalkuttai Ázsia Társaság tagjává választja Kőrösi Csoma Sándort (Kuzder Rita)

1833Megjelenik Montesquieu A törvények szelleméről című művének magyar fordítása (Kontler László)

1834Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában címmel közöl útleírást (Lévai Csaba)

1840Schoefft Ágoston a szikh maharadzsa udvari festője lesz (Mészáros Ágnes)

1842Horváth Mihály elkezdi kiadni A magyarok története című művet (Baár Mónika)

1846Megkezdődik a Tisza szabályozása (Robert Nemes, angol eredetiből fordította Vadas András)

1848Magyar László kalandor és kutató felhajózik a Kongó folyó torkolatán (Laczó Ferenc)

1848Forradalom és szabadságharc Magyarországon (Tóth Heléna)

1850Magyar menekültek megalapítják New Buda települést Iowában (Tóth Heléna)

1853Megjelenik Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regénye magyarul (Lévai Csaba – Varga Bálint)

1859Keleties stílusú zsinagóga épül a pesti Dohány utcában (Klein Rudolf)

1861Vámbéry Ármin megkezdi közép-ázsiai utazását (Sándor Klára)

1862Megjelenik Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája (Rétfalvi P. Zsófia)

1864Orbán Balázs megtalálja az énlaki templomfeliratot (Vásáry István)

1864Áru- és Értéktőzsde nyílik Pesten (Klement Judit)

1867Megkötik az osztrák–magyar kiegyezést (Cieger András)

1868Budenz Józsefet és Vámbéry Ármint egyetemi tanárrá nevezik ki Pesten (Sándor Klára)

1868Törvénycikk születik a nemzetiségi egyenjogúságról (Berecz Ágoston)

Szerzők

Köszönetnyilvánítás

Név- és tárgymutató

Bevezető

Az olvasó kezében tartott Magyarország globális története a magyar történelem érdemi újragondolására tesz kísérletet. E 159 szerző által írott kétkötetes mű a magyar történetírásban konvencionálisnak számító, de egyáltalán nem szükségszerű endogén látásmód alternatíváját kínálja, mégpedig azáltal, hogy következetesen transznacionális módszereket alkalmaz. A könyv jelen – Vadas András által is társszerkesztett – kötete az emberi történelem előtti időktől az 1860-as évek végéig, a tavaly megjelent – Laczó Ferenc és Varga Bálint által szerkesztett – másik kötet pedig az 1870 körül felgyorsuló globalizációs folyamatoktól egészen napjainkig tárgyalja ily módon Magyarország történetét.

A történetírás Magyarországon ma is leggyakoribb formája a 19. század derekán, a nemzeti romantika időszakában alakult ki. Az akkoriban születő modern történettudomány képviselőinek egyik fő célja a nemzeti közösség múltjának megismerése, pontosabban megalkotása volt. Bár a történettudomány nemzetközi elterjedése értelemszerűen maga is transznacionális folyamatnak számított, a korszak leghatásosabb történészeit jellemzően inkább az foglalkoztatta, hogy az elképzelt nemzeti közösség múltját milyen belső dinamikák alakították. Vizsgálódásuk elsődleges tárgya, elbeszéléseik fő alanya és értelmezéseik alapvető kerete egyaránt – a saját farkába harapó kígyóhoz hasonlóan – a nemzet lett, nem szólva e szerzők nemzeti identitástudatáról, az általuk nemzetiként azonosított nyelv médiumáról és a szintén eleve nemzetinek gondolt, de épp megteremtendő olvasóközönségükről. A történészek ily módon részesei és alakítói voltak egy rendkívül nagy hatású és – ironikus módon – szintén mélyen transznacionális folyamatnak: a nacionalizmus és a nemzetállami elv európai, és részben már más kontinensekre is kiterjedő 19. századi bevezetésének, mely elvek 1945 után, legfőképpen az ún. dekolonizáció hatására domináns globális mintává váltak.

Bár a nemzetközi folyamatok a nemzeti történelmet elkülöníteni próbáló szerzők munkáiban is szerepet kapnak (ami korántsem meglepő, hiszen a nemzetek történetét lehetetlen izolálni), e folyamatok náluk gyakran „külvilágként," azaz egyfajta függelékként jelennek csak meg – e külvilágot egyesek közülük ráadásul kifejezetten ellenséges színben tüntetik fel. Némileg túlzó hasonlattal élve: a történelem endogén felfogásában a történelem főszereplői a biliárdgolyóhoz hasonló, szilárd határokkal bíró nemzetek, amelyek időnként ugyan ütköznek egymással, de az ütközések során is megőrzik szilárdságukat, az igazán fontos események pedig – ellentétben a biliárdjáték alapvető jellegével – eleve a golyókon belül zajlanak. A Magyarország történetét szilárd határokon belüli folyamatok alapján megérteni óhajtó nemzeti történetírói próbálkozásokat nevezzük endogénnek és kritizáljuk e lapokon azáltal, hogy az ország történetét következetesen összekötjük nemzetközi folyamatokkal, és a helyi kulcsfejleményeket tágabb keretekbe ágyazzuk.

A 21. század derekához közeledve a transznacionális – számos esetben különböző kontinensek közötti vagy akár bolygónk gyakorlatilag egészére kiterjedő – összefonódások mennyisége, mélysége és hatása jelentősen megnőtt, sőt ezek számos területen kulcsfontosságúvá váltak. Az elmúlt években sokat tárgyalt deglobalizációs folyamatokról nem megfeledkezve a nemzetállam önelvűségének gondolata századunkban leginkább fikciónak nevezhető, mely számos területen gátolja a valós kapcsolatok és összefonódások érdemi tárgyalását. Azt valljuk emiatt, hogy a nemzet világtörténelemtől elkülönített, endogén történeti perspektívája ma már semmiképpen sem lehet elégséges, a bezárkózás ugyancsak erőteljes helyi intellektuális hagyományai pedig kifejezetten félrevezetőek és károsak lehetnek sokrétűen és szorosan integrált világunkban.

Újabb hasonlattal élve: az általunk művelt transznacionális történelem inkább impresszionista festményre emlékeztet, amely a továbbra is könnyűszerrel beazonosítható tárgyakat és személyeket újszerűen ábrázolja. E tárgyak és személyek korábban éles kontúrjai itt némileg elmosódnak és egymásba folynak, színes, élvezetes és remélhetőleg elgondolkodtató összhatást kínálva. Másképp fogalmazva: Magyarország történetének vizsgálata során e könyvben határozottan az exogén változókra és ezeknek a helyi történelmi folyamatokkal való jelentős interakcióira helyezzük a hangsúlyt. Arra keresünk összetett választ, hogy Magyarország az évszázadok során milyen módokon volt része a világnak – értve itt „világ" alatt az országgal közvetlenül szomszédos vagy hozzá közeli területekből álló régiót, tágabban Európát és Eurázsiát, a vallásokat (és köztük kiemelt, bár korántsem kizárólagos módon a kereszténységet), a globális félperifériát, vagy akár ténylegesen az egész bolygót, annak összes kontinensével és óceánjával.

Könyvünk elsődleges tárgya tehát – az endogén perspektívát alkalmazó művekhez hasonlóan – Magyarország története, szerzői ugyanakkor mélyen tudatában vannak azon ténynek, hogy az általuk vizsgált kérdések túlmutatnak az ország határain. Amint e könyv lapjain részletesen bizonyítani kívánjuk, a transznacionális és globális kapcsolatok jelentősége ráadásul korántsem annyira újszerű, mint az a köldöknézést preferáló perspektívákból tűnhet – gondoljunk csak a bevándorlás, az etnikai sokszínűség vagy a vallási pluralizmus hosszú évszázadokra visszatekintő magyarországi történetére.

Bár a magyar történelem nemzetközi horizontjai számos esetben közismertnek számítanak (így például a kereszténység felvétele, az oszmán hódítás kora vagy a francia forradalom eszméinek hatása), a meghatározó exogén tényezőket, illetve a fontos helyi fejleményeket és azok érdemi nemzetközi összefonódásait a mostanihoz hasonló következetességgel előtérbe helyező országtörténet tudomásunk szerint még nem íródott. Meggyőződésünk, hogy e jelentősen tágabb kontextusokat a Magyarországgal foglalkozó kortárs (önmagában amúgy kifejezetten sokszínű és szerteágazó) történettudománynak a jövőben érdemes lenne komolyabban és módszeresebben vizsgálnia. Könyvünkkel a nemzeti elbeszéléseket eközben nem elvetni, hanem érdemben kiegészíteni és egyúttal újragondolni szeretnénk; a „Magyarország és a „globális szavak ennek megfelelően azonos súllyal szerepelnek már a két kötet címében is.

Jogos azonban annak felvetése, hogy e két szó e lapokon részben anakronisztikusnak hat. Az emberiség horizontja – eredetileg az európaiak „felfedezéseinek hatására – valójában csak a 17. század óta képes átfogni az összes ember által lakott kontinenst. Amint arról Török Zsolt Győző lentebb külön fejezetben szól, az európai térképeken csak a kora újkorban jelentek meg fokozatosan az ún. Óvilágon túli kontinensek. A kortárs történettudomány a „globális jelzőt eközben korábbi korokra is alkalmazza, hogy a történeti folyamatokat ezáltal legtágabb releváns kontextusukban, illetve a történeti szereplők által ismert területek egészének figyelembevételével próbálja vizsgálni.

Még ennél is anakronisztikusabb lenne a Magyarország szó használata 10. század előtti események tárgyalásakor (nem szólva itt most arról a „globális komplikációról, hogy az időpontok legelterjedtebb, általunk is alkalmazott számítási módja eredetileg kifejezetten a kereszténységhez kötődött). A hosszú távú országtörténetet fokozatosan kibontó, évmilliókkal ezelőtti geológiai változásokkal nyitó jelen kötet korai fejezeteiben Magyarországról és magyarokról értelemszerűen nem lesz még szó. A magyar állam megalapítását ugyanakkor eleve nem volt szándékunk alapvető cezúraként láttatni, mert a kulturális és vallási identitások jelentősége és a politikai státuszok különbözősége még később is jóval meghatározóbb volt, mint az országhoz tartozás tudata – az „egységes nemzet modern, a maga korában forradalmi jelentőségű fogalmáról nem is beszélve. A viszonylag távoli régiókat összekötő megközelítésmód hosszú távú alkalmazhatóságára eközben kevés meggyőzőbb példát tudnánk mondani, mint hogy az élelemtermelés a későbbi Magyarország területére a Közel-Keletről érkezett évezredekkel ezelőtt, amikor is e területen korábban nem élő növényeket, állatokat honosítottak meg. Az idővel többször is változó formájú és méretű Magyarország immár évezredes történetének megértésében ily módon e tágabb idő- és térbeli fejlemények felvázolása is segítségünkre lehet.

Könyvünk az országhatárok időbeli változásait is érzékelteti ugyan, de a határok történelmi jelentőségét eleve relativizálni kívánja. Eközben távolról sem szándékoztunk teleologikus, kizárólag a globális beágyazottság növekedésének irányába mutató ívet rajzolni. Bár több tárgyalt eset is épp azt mutatja, hogy az eleinte alapvetően európai és eurázsiai lépték idővel kitágult, a transznacionális-globális beágyazottság mértéke pedig fokozódott, Magyarország globális történetét ugyanakkor éppúgy jellemezte a transznacionális kapcsolatrendszer helyenként alapvető átrendeződése (például a Habsburg Birodalom formálódása, az oszmán hódítás vagy később a – másik kötetben tárgyalt – szovjetizáció révén), akárcsak egyes deglobalizációs folyamatok (lásd például az erdélyi örmények lentebb tárgyalt történetét).

Az e kötetben vizsgált különböző korok alaptendenciái ugyancsak eltérhettek egymástól. Némi leegyszerűsítés árán azt állíthatjuk, hogy a középkor évszázadait követően, amikor is az európai és eurázsiai transznacionális fejleményekkel Magyarország még alapvetően szinkronban volt, a kora újkort egyre inkább sajátos kettősség határozta meg. E kort ugyanis az ország – az újonnan létrehozott oszmán kerettel szorosan összefüggő – periferizálódása mellett egyfajta globális nyitás is jellemezte (hogy konkrét példákkal éljünk: épp ekkoriban jelent meg Magyarországon az Amerikából származó paprika, az Etiópiából eredeztethető kávé és a kínai porcelán).

Magyarország globális történetét e lapokon nagyobb témacsoportok köré szerveztük, mint világgazdaság; politikai eszmék és kormányzati rendszerek; háború és erőszak; migráció; kultúra és vallások; gyarmatosítás, rasszizmus, beleértve ebbe az „egzotikus" világrészek megismerését is; fogyasztás és mindennapi élet; környezet és betegségek; stigmatizált és marginalizált csoportok. E témák tárgyalása során elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy Magyarország sokrétű transznacionális kapcsolatai miként alakították a magyarországi környezetet, társadalmat, gazdaságot, kultúrát és életmódot.

Konkrétabban: hogyan érintette az országot (illetve létrejötte előtt: későbbi területeit) a természeti környezet globális változása? Hogyan fonódott össze Magyarország története a nemzetközi migrációs folyamatokkal? Mikor és hogyan jöttek létre jelentősebb kapcsolatok ezen ország és a világ legkülönbözőbb kontinensei között? Miként lehet a magyarországi politikai folyamatokat transznacionális és globális keretekben értelmezni? Mit jelentett különböző korokban Magyarország számára a nemzetközi gazdaságba való beágyazottság? Hogyan alakították a tág értelemben vett magyar kultúrát és vallási életet a transznacionális cserekapcsolatok és globális trendek? Miképp vettek részt transznacionális és globális folyamatokban különböző marginalizált vagy egyenesen üldözött csoportok tagjai?

Projektünk maga is egy transznacionális jelenség, az európai országok és régiók történetét globális perspektívából újragondoló kutatások része – e kortárs trend alig öt-hat év alatt ért el Párizsból (esetünkben: Grazon, Leidenen, Lipcsén és Maastrichton keresztül) Budapestre. Közvetlen inspirációforrásunkul az elmúlt években megjelent, kifejezetten hasonló felépítésű kötetek szolgáltak. A Patrick Boucheron által szerkesztett, eredetileg 2017-ben kiadott Histoire mondiale de la France (Franciaország világtörténelme; mely két évvel később France in the World: A New Global History címmel angol, majd kínai fordításban is megjelent) nemcsak komoly közönségsikernek örvendett és vált számos eszmecsere, valamint több érdemi kritika tárgyává, hanem hamarosan hasonló könyvprojektek sorát is ihlette.

E francia kötettel csaknem egy időben látott napvilágot az Olaszország globális történetét tárgyaló Storia mondiale dell’Italia, mire a következő évben, 2018-ban már igazi konjunktúra következett: megjelentek a hasonló koncepció alapján készült, Spanyolország (Historia mundial de España), Katalónia (Història mundial de Catalunya), Szicília (Storia mondiale della Sicilia) Hollandia (Wereldgeschiedenis van Nederland) és Flandria (Wereldgeschiedenis van Vlaanderen) globális történeteit tárgyaló könyvek, hogy aztán 2020-ban német, ill. portugál történészek adjanak ki csaknem analóg megközelítésű munkákat (Deutschland: Globalgeschichte einer Nation, ill. História Global de Portugal). 2021-re a portugál kötetnek is elkészült az angol fordítása (The Global History of Portugal: From Pre-History to the Modern World); a holland projekt második kötete pedig tavaly látott napvilágot (Nog meer wereldgeschiedenis van Nederland).

A tavaly kiadott, Magyarország globális története, 1869–2022 című, a modern és jelenkorra fókuszáló kötet nemcsak komoly nyilvános visszhangot keltett, de a szélesebb olvasóközönség érdeklődését is felkeltette. Csak remélni tudjuk, hogy a megelőző évezredeket tárgyaló mostani folytatás hasonlóan élénk recepcióban részesül majd. Az itt javasolt transznacionális megközelítés ugyanis bevallottan közéleti, ha úgy tetszik, politikai relevanciával is bír. Az általunk szorgalmazott közéleti relevancia kapcsán Stéphane Gerson a France in the Worldhöz írt előszavából érdemes ismét idéznünk: „politikai könyv, amennyiben a politikát nem a valóság egyoldalú értelmezésének vagy pártpolitikai programokkal való azonosulásnak tekintjük, hanem az értelem használatának a kétségbeeséssel szemben. E könyv központi kérdésfelvetése is politikai jellegű: mit jelent egy nemzethez tartozni a mai, globalizált, de mégis nemzetközpontú világban?"1

E fogós kérdésre csakis számos kiváló kollégánk hozzájárulásának köszönhetően próbálhattunk érdemben felelni. A széles körű és intenzív együttműködést személy szerint nagyon élveztük és belőle rendkívül sokat tanultunk. Eközben talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a kortárs magyar történetírás értelemszerűen távolról sem teljes, de több szempontból reprezentatív mintájának tagjai jutnak szóhoz a két kötet lapjain.

Az e kötetek készítésekor megvalósuló széles körű együttműködés eközben remélhetőleg a történettudomány és a szomszédos tudományágak – jelen kötet esetében kiemelt módon a geológia, a régészet, a nyelvészet, az irodalomtudomány, a könyvtörténet, a művészet- és építészettörténet, illetve a vallástudomány – képviselői közti kooperáció hozzáadott értékéről is meggyőzi majd az olvasót. E sokszínű szerzőgárda szakmai tevékenysége eleve mélyen beágyazott transznacionális struktúrákba, amit már az is jelez, hogy a magyar történelmet (is) kutató szerzőink egy sor ország tudományos intézményeinél állnak alkalmazásban, Washingtontól Miskolcig, Bambergtől Budapestig, Firenzétől Pécsig.

A könyv eközben egyáltalán nem kívánja elvitatni a regionális és kontinentális fókuszú megközelítések hasznát, ugyanakkor igyekszik a gyakran e léptékekben vizsgált folyamatokat tágabb összefüggéseikbe is beilleszteni. Globális perspektívát nyitó könyvünk tehát valójában egyszerre alkalmaz regionális, európai és globális léptéket. A megkísérelt egyensúlyozás épp abból állt, hogy az eurocentrikus látószöget és egyoldalúságokat úgy oldjuk, hogy eközben az eurocentrizmus tagadhatatlan magyar történelmi szerepét is kidomborítsuk. Az Histoire mondiale de la France című kötethez viszonyítva ez azt jelenti, hogy az európai horizontú keretezés e lapokon némileg markánsabban van jelen, miközben a magyar történelem globális horizontjának felértékelése talán még újszerűbben hat majd.

Magyarország különböző transznacionális folyamatokban játszott szerepét és globális történelemben betöltött helyét e kétkötetes mű eközben helyi értékén próbálja kezelni. Könnyű belátni, hogy a Római Birodalom, illetve a katolikus világ határvidékén elhelyezkedő Pannoniára és középkori Magyar Királyságra, majd a kora újkorban egyszerre a kereszténység és az Oszmán Birodalom, illetve a világgazdaság perifériáján található Magyarországra a transznacionális folyamatok jóval nagyobb hatást gyakoroltak, mint fordítva. E perspektívából nézve Magyarország egy sokrétű és érdemi transznacionális kapcsolatokkal rendelkező, története során a legkülönbözőbb tájakról származó jelenségekkel összefonódó, kelet-közép-európai, sok szempontból (bár idővel változó mértékig és módokon) félperifériás, ugyanakkor a világban a helyét alapvetően európaiként kereső állam.

Nem vállalkozhattunk arra, hogy Magyarország globális beágyazottságainak átfogó történetét tárjuk az olvasó elé; eleve az a meggyőződésünk, hogy a teljesség nem elérhető cél, és minden történelemkönyv bizonyos elvek szerint hangsúlyoz folyamatokat. A minket érdeklő kérdések feltérképezésére azt az utat választottuk, hogy a magyar(országi) relevanciával bíró transznacionális folyamatokat jelentős témákon, illetve jellemző eseményeken keresztül ragadjuk meg. Szándékunkban állt ugyanakkor, hogy az egyes korszakokról és a rendkívül sűrű átmeneti évekről egyaránt összetett és kiegyensúlyozott képet fessünk. A többször is felbukkanó témákon keresztül eközben szólni kívántunk korszakokon átívelő vagy visszatérően akuttá váló kérdésekről is.

Magyarország transznacionális kapcsolatai és globális beágyazottsága iránti érdeklődésünket jelentős folyamatokra és illusztratív jelenségekre kívántuk tehát fókuszálni, e szándékunk pedig alapvetőn négy típusba sorolható téma vizsgálatát indukálta. Egyes fejezetek transznacionális és globális események és fejlemények sajátos magyarországi megjelenési módjaira, valamint a helyi és a globális változások összefüggéseire kíváncsiak (gondoljunk itt például a gótikára és a reneszánszra, az egyetemekre és a könyvkiadásra, a boszorkányüldözésekre vagy akár a pesti tőzsde megnyitására). További fejezetek gyakran jellemzően helyi-nemzeti keretben értelmezett eseményeket gondolnak újra transznacionális módszerek által és helyeznek tágabb kontextusokba (ide sorolhatók például az Aranybullát, Európa leírásának magyarországi kezdeteit és a vallásszabadság eszméjét tárgyaló fejezetek). Mások elsősorban távolabbi világrészekről származó jelenségek magyarországi megjelenését és hatását domborítják ki (legyen szó a Pax Mongolicáról, a pestisről, a fentebb már említett paprikáról, kávéról és porcelánról, a cigányok érkezéséről és letelepedéséről, vagy akár az amerikai demokrácia korai recepciójáról), megint mások viszont épp a magyaroknak a világ különböző tájain és szféráiban játszott eltérő szerepeit helyezik előtérbe (legyen szó a huszárság elterjedéséről, közép-ázsiai őshazakeresésről és az abból származó, nemzetközi jelentőségű tudásról, orientalista festészetről vagy Afrika „szívének" 19. századi feltárási kísérleteiről). Az alább szereplő szövegek mindegyike a főcímben megnevezett, konkrét évhez kötődő kulcseseményből kiindulva tárgyalja az alcímben megnevezett szélesebb témáját.

Az ezen elvek mentén létrehozott könyv számos narratívából áll, és elsőre talán töredékesnek is hat. Úgy gondoljuk, hogy az imént tisztázott szerkesztési elveink ismeretében a figyelmes olvasó számára azonban így is kirajzolódik egy impresszionista összkép. Amennyiben a Magyarország története iránt érdeklődő nagyközönség számára sikerül néhány újdonsággal szolgálunk, és közben felkeltjük a globális történeti megközelítéshez korábban szkepszissel viszonyulók érdeklődését is, már megérte belefognunk e kísérletbe.

E két kötetet eközben korántsem összegzésnek és lezárásnak szánjuk. Reményeink szerint az általunk összegyűjtött, újszerű és izgalmas írások sokkal inkább inspiratív beszélgetések és számos további kutatás kiindulópontjául szolgálnak majd.

Jegyzet

1Gerson, Stéphane: Preface to the English-Language Edition. In: Boucheron, Patrick (szerk.): France in the World. A New Global History. New York, 2019. XIX. Az idézetet Varga Bálint fordította.

I. e. 1 500 000 körül

Kiemelkedik a Kárpátok

A térség alapvető geológiai jellemzőinek létrejötte

Ha a Föld természetföldrajzi térképére tekintünk, azt látjuk, hogy a szárazföldeket magashegységi területek szabdalják részekre, hoznak létre természetes véd- és választóvonalakat, illetve jelölnek ki hol könnyebben, hol nehezebben járható kommunikációs csatornákat. A Kárpátokhoz hasonló jellegű természetes védvonalak másutt is előfordulnak a Földön. Európában a Pireneusok zárják el északról az Ibériai-félszigetet, Itáliát az Alpok szintén északi karéja védte évezredeken át. Az Irak és Irán határán húzódó Zagrosz-hegység Mezopotámia kultúráit oltalmazta. A Himalája félkörívű láncolata pedig létrehozta azt a vidéket, amelyen kialakult a ma Indiai-szubkontinens névvel illetett földrajzi és kulturális egység.

A kárpáti hegylánc által körülvett terület neve a geológusok szóhasználatában a Pannon-medence. Amikor a földtanban ezt a fogalmat használjuk, az csak a síkságot és a köztes dombvidéket, az alacsonyabb hegyeket jelöli, a köznapi használatban Kárpátoknak hívott hegységet nem. A jóval nagyobb Kárpát-medence fogalmát inkább egyes földrajzosok és a történészek kedvelik: ez a Kárpátok fő vonulata által határolt vízgyűjtő terület, amely nagyobb részben egybeesett a középkori Magyar Királyság területével. A Kárpát-medence ugyanakkor átpolitizált, semmint „tisztán földrajzi" fogalom, amelyet a két világháború közötti időszaktól kezdve gyakran Nagy-Magyarország eufemisztikus megnevezésére is használnak.

Mégis hogyan jött létre ez a hatalmas hegyvonulat, és miért ott húzódik ma, ahol? A következőkben keletkezésének geológiai okait, földtörténetét vesszük röviden számba.

A jura időszak elején, mintegy kétszázmillió éve Eurázsia és Afrika szétválásával született a Tethys-óceán. A kréta időszakban a folyamat megfordult, Afrika közeledni kezdett Európához. A szűkülés vége felé, mintegy húszmillió éve új történet kezdődött. A két kontinens összeütközött egymással; ennek során létrejött az Alpok, valamint kontinenstöredékek, mikrolemezek keletkeztek. Ezek kelet felé igyekeztek kitérni a harapófogóból.

Abban az időben a mai Kárpátok és a köztes medencék helyén – a Tethys maradékaként – az óceáni aljzatú Kárpáti-öböl terült el. Ennek a kontinentálisnál nagyobb fajsúlyú óceáni aljzata a kelet felé tolódó fragmentumok alá bukott, és elsüllyedt. Utóbb a földköpeny mélységében felhevült, megolvadt, anyaga tűzhányók képében a felszínre tört. Az ily módon létrejött hegyvonulat alkotja a ma a Börzsönytől a Hargitáig terjedő vulkáni koszorút.

Amikor e folyamat végére a Kárpáti-öböl teljesen eltűnt, ezek a kisebb kőzetlemezek is beleütköztek az európai kontinensbe. Ez az ütközés hozta létre a Kárpátok hegyvonulatát. Az ütközés nem egy adott pillanathoz köthető, hanem évmilliókon keresztül ható folyamat volt. Az első vulkánok nyugaton jelentek meg (Börzsöny), mintegy tizenkétmillió éve. A legutolsó, a Szent Anna-tavat hordozó Csomád pedig harmincezer éve működött utoljára, azóta talán csak szunnyad.

A vulkáni ív által körülvett területen alakult ki a Pannon-medence: az alábukás (szubdukció) húzóerejének hatására az elvékonyodó kérgen kisebb-nagyobb részmedencék süllyedtek be. Ezeket eleinte tenger, majd a világóceántól elzáródva a hatalmas Pannon-tó töltötte ki. Utóbbi kiterjedésében (300 000 km2) és mélységében (>1 km) összevethető volt a mai Kaszpi-tengerrel (370 000 km2). Ez a tó a rá következő évmilliók során lassan feltöltődött. Északnyugatról a Duna szállította belé a lepusztuló Alpokból származó törmelékanyagot, a Keleti-Kárpátokból eredő Tisza pedig ugyanezt északkeletről tette. A feltöltődés irányát és idejét a több kilométer vastagságú rétegsorok mélyföldtani (fúrásos és geofizikai) kutatása tárta fel.

A Kárpátok domborzatának kialakulásáról ismereteink erősen hiányosak. Lepusztuló területeken a kőzetekkel együtt a beléjük zárt földtani információ is eltűnik; megmaradására csak a hegyközi medencékben felhalmozódó üledéksor nyújt lehetőséget. Ezek anyaga mélyfúrások magmintáinak őslénytani, ásvány-kőzettani és geokémiai vizsgálatával vált lehetővé.

A hegykoszorút nem csak rég kialudt vulkánok alkotják: különféle üledékes, magmás és metamorf kőzetek is részt vesznek benne. Ezeknek a lepusztulási sebessége nem egyenletes, így helyről helyre változó, eltérő magasságú térszín jön létre. Feltehetően a legmagasabb hegységek területe emelkedik a leggyorsabban: ez alkotja a Magas- és az Alacsony-Tátra, valamint a Fogarasi-havasok vonulatát. Ezeket nem tagolják átjárók, átkelni rajtuk csak a nagy magasságban (1200–2200 méteren) lévő hágókon vagy még ott sem lehet.

A lassabban emelkedő térszíneken vannak a széles átjárók. A régóta állandósult térszín például a Nyugati-Kárpátokban több átjárót, hágót engedélyez a népmozgásoknak és a katonai műveleteknek. Általában is, ahol lassabb a hegyláncolat kiemelkedése, ott ma szélesebb átjárók nyílnak rajta: ilyenek a Dévényi-kapu, a Jablonkai-, a Duklai- és a Vereckei-hágó.

A ma is erőteljesen emelkedő Keleti-Kárpátok a keskeny, nehezen járható, könnyebben védhető szorosaival megbízható védelmül szolgált külső támadás ellen. (Ennek hatékonyságára jó példa az átjárókat csekély számú kiserőddel lezáró Árpád-vonal, a II. világháborús Európában egyetlenként el nem foglalt, hosszú erődrendszer.) A gyorsan emelkedő területeken, ahol az erózió nehezen tart lépést a kiemelkedéssel, fordulnak elő a keskeny, nehezen átjárható szorosok. Ilyen például a Békás-szoros a Keleti-Kárpátokban. A ma is aktívan emelkedő Déli-Kárpátokon keresztül csak szűk átjárók nyílnak, mint az Olt áttörése a Vöröstorony-szorosban és a Kazán-szoros az Al-Dunán.

Még egy bélyegét érdemes megemlítenünk a földtani folyamatok által meghatározott domborzatképződésnek. A Kárpátok délkeleti kanyarja – Itália és Görögország mellett – Európának földrengésekkel leginkább sújtott vidéke. Itt süllyed a mélybe utolsóként a Kárpáti-óceán aljzatának maradéka, a Vráncsa-kőzetlemez. Mintegy negyvenévente pusztító rengésekkel ad hírt magáról. Ez okozta például Bukarest több negyedének 1977-es pusztulását.

Feltételezések szerint a Vráncsa-lemez szétszakadozott darabokra. Amikor nagy súlya már nem húzta magával lefelé a Kárpátokat, az éppen fölötte lévő Székelyföld térszíne jelentősen megemelkedett. Ezért van szokatlanul nagy, 600–800 m közötti tengerszint feletti magasságban a Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki-medence. A Kárpáti-öböl kontinenstöredékekkel való kitöltése, az ún. helyfoglalás kb. tizenöt–ötmillió évvel ezelőtt, az Európával való ütközés és a kiemelkedés az utóbbi ötmillió éven belül zajlott le.

A környező Kárpátok nagyobb, akár több kilométeres mélységből kiemelt hegyeit idősebb, többféle átalakulási folyamaton átesett mészkő, gránit, kristályos pala és egyéb kőzet alkotja. Ezek talaja szántónak kevésbé, erdőnek és legelőnek viszont kiválóan alkalmas. A hajdani vulkánosság tájai a kitöréses eredetű kőzetek gyors lebomlása miatt kedvező összetételű talajon adnak otthont a szőlőművelésnek.

Úgyszintén a hegyvidék, különösen annak vulkáni eredetű ásványkincsei tették lehetővé az arany-, ezüst- és rézbányászat központjainak kialakulását a mai Szlovákiában és az Erdélyi-szigethegységben. A Pannon-medence üledékes kőzetrétegei jelentős szénvagyont is magukba zárnak. Ugyanezek a rétegsorok rejtik a kőolaj- és földgáztelepeket, adják a mélyfúrással felszínre hozható hévizeket. A belőlük felszínre préselődő sórétegekbe mélyültek az Erdélyi-medence sóbányái.

A Dévényi-kaputól a Vaskapuig hatalmas, háromnegyed körívben nyúló kárpáti hegykoszorú öleli körül a Pannon-medencét. Délen a Dinári-hegység alacsonyabb, kevésbé tagolt, nyugaton az Alpok magasabb, erősen tagolt vonulata szolgál határául. A medence felszínét borító üledékek „mindössze" néhány százezer, néhány millió évesek. Laza homok, kőzetliszt, agyag alkotja őket. Ezért legtöbb helyen kiválóan alkalmasak mezőgazdasági, különösen szántóföldi művelésre, értékes területté téve a medencét.

Az emberi történelem évezredei során számos különböző nép tagjai laktak és keveredtek egymással e medencében. Magyarország európai és globális kontextusokban kibontakozó története az elmúlt évezredben főként e tájegység keretében zajlott, miközben az ország államformája, státusza és területe több ízben is változott. Amint az e fejezettel kezdődő kötetek részletesen bemutatják és elemzik, e medence, majd Magyarország lakosainak határokon átívelő (transznacionális) kapcsolatai az elmúlt évszázadok során fokozatosan kiterjedtek az egész bolygóra.

Kapcsolódó fejezet

I. e. 5500 körül Az ember nyomot hagy a Kárpát-medence tájképén

Irodalom

Harangi Szabolcs: Vulkánok. A Kárpát-Pannon térség tűzhányói. Szeged, 2015.

Karátson Dávid: A Börzsönytől a Hargitáig. Vulkanológia, felszínfejlődés, ősföldrajz. Budapest, 2009.

Karátson Dávid (szerk.): Pannon enciklopédia. Magyarország földje. Budapest, 2010.

Kázmér Miklós

I. e. 6000 körül

Megérkeznek a Dél-Alföldre az első élelemtermelő közösségek

Európa neolitizációja

Időszámításunk előtt 6000 körül jelentek meg az Alföld déli részén az első termelő gazdálkodást folytató, azaz neolitikus közösségek. Vajon kik és milyen irányból érkeztek ide? Újonnan érkező, bevándorló közösségekről beszélhetünk, vagy inkább az élelemtermelés technológiáját, tudását adták át már korábban is itt élő, helyi közösségeknek? Mi az, amit magukkal hoztak, és mi az, amit esetleg az Alföldön fejlesztettek ki?

Ezekben a kérdésekben az intenzív, célzott interdiszciplináris kutatásoknak köszönhetően mostanra konszenzusra jutott a szakmai közösség: a Kárpát-medence első letelepült, élelemtermelő életmódot folytató közösségei a Balkán irányából érkeztek, majd a Duna és mellékfolyói, elsősorban a Tisza és a Körösök mentén kezdték belakni az Alföldet. Településeik intenzív nyomot hagytak maguk után, hiszen nagy mennyiségben készítettek kerámiaedényeket, felszínre épített, oszlopszerkezetes, agyaggal tapasztott – a falusi vályogházakhoz hasonló – épületeik gyakran leégtek, ma is könnyen felfedezhető nyomot hagyva maguk után.

Gazdálkodásukban főként az elsőként háziasított fajok, juh és kecske, kisebb mértékben szarvasmarha és sertés, valamint búza és árpa fogyasztására támaszkodtak. Több bizonyítékunk is van arra, hogy ezeket nem Európában, hanem a Közel-Keleten, az ún. termékeny félhold (a mai Irak, Szíria, Libanon, Izrael és Jordánia területén a Földközi-tenger partvidékétől a Zagrosz- és a Taurusz-hegység lábainál húzó terület) vidékén háziasították. Egyrészt ezen a területen fordul elő az imént említett állat- és növényfajoknak a vad őse (a kiskérődzők és a gabonák nem őshonosok Európában) – márpedig háziasítani csak ott lehet, ahol a vad ős él. Másrészt mostanra radiokarbon mérések nagy sorozatai keltezik megbízhatóan a háziasított növény- és állatfajok legkorábbi előfordulásait, melyek a Termékeny Félhold vidékén 10 500–10 000 évvel ezelőtt jelentek meg, aztán Anatólián keresztül a Boszporuszig jutottak el i. e. 6500-ig, a Balkánon pedig i. e. 6500–6000 között tűntek fel először. E pontos keltezésnek köszönhetően tehát időben szépen végigkövethető a neolitizáció, azaz a termelő gazdálkodás terjedése a Közel-Kelettől Anatólián és Délkelet-Európán keresztül a Kárpát-medencéig.

A termelő gazdálkodás elterjedése sem térben, sem időben nem volt egyenletes. Vannak benne megtorpanások és gyors továbblépések. Ennek oka az, hogy a korai élelemtermelő közösségek preferálták azokat a területeket, melyek földrajzi adottságai gazdálkodásuknak, az általuk termesztett növényfajoknak és állataiknak optimális életfeltételeket biztosítottak. Így a nagy folyók menti termékeny talajokat követték. Ahol nagyobb ilyen területekre bukkantak, ott a neolitizáció terjedése lelassult, egészen addig, amíg be nem lakták ezt a területet – miközben azokon a területeken gyorsabban továbbhaladtak, amelyek számukra kedvezőtlenebbek voltak.

Felmerül a kérdés, hogy mi volt az oka annak, hogy a termelő gazdálkodás ilyen nagy területen és viszonylag gyorsan elterjedt. A letelepült életmód, a termelő gazdálkodás demográfiai robbanáshoz vezetett, a nők rövidebb időközönként tudtak szülni, többen élték meg a felnőttkort. Így egy-egy településről gyakran váltak ki telepesek kisebb csoportjai és költöztek tovább új településeket alapítani, újabb területeket művelés alá vonni. Meglepően gyorsan, nagyjából ötszáz év alatt jutottak el a Boszporusztól a Kárpát-medencéig. A becslések szerint Európa népessége i. e. 6500 körül – az európai neolitikum kezdetekor – 1 millió fő lehetett, ami mintegy kétezer évvel későbbre – a Kárpát-medencei neolitikum végére – már 5 millió főre nőhetett.

A magyarországi kora neolitikus településeken eltemetettek csontjaiból vett genetikai minták és a balkáni, anatóliai kora neolitikus genetikai minták összehasonlításából ma már egyértelműen kiderül, hogy az alföldi és dunántúli első neolitikus kultúrákat létrehozó közösségek nem a korábban, a mezolitikum (i. e. 10 000–6000) idején itt élt közösségek leszármazottai, hanem Anatóliából származnak, az ottani neolitikus közösségekből eredeztethetők. Magyarország területéről rendkívül kevés régészeti adattal rendelkezünk a mezolitikum időszakára vonatkozóan, és egyelőre kevés információ utal arra, hogy az újonnan érkező élelemtermelő közösségek találkoztak volna jelentősebb helyi, mezolitikus közösségekkel.

A Vaskapu térségében ellenben gazdag régészeti leletanyag bizonyítja a helyi, halászatra specializálódott mezolitikus közösségek és az újonnan érkező élelemtermelők találkozását. Itt i. e. 6200 és 6000 között intenzív interakció alakult ki közöttük, majd i. e. 6000-től a korábbi mezolitikus hagyományok szinte nyomtalanul eltűntek, és az új gazdálkodási forma minden kulturális elemével – házépítészet, kerámiakészítés, temetkezési szokások, csiszolt kőeszközök készítése – együtt vált uralkodóvá. A Duna, majd a Tisza mentén tehát a korai földművelők rendkívül gyorsan haladtak tovább északra, hiszen a Dél-Alföldön első településeiket már i. e. 6000 körül létrehozták.

Az Alföld déli fele – nagyjából a mai Szolnok térségéig – igen kedvező megtelepedési feltételeket kínált a korai földművelőknek. Ezt bizonyítja a több mint 700 ismert településük. Ugyanakkor ettől a területtől északra és a Dunántúl déli felén csak szórványosan és némileg később, i. e. 5800–5700-tól telepednek meg. Ezeket a területeket a kora neolitikum közösségei később se lakják be oly sűrűn, mint a Dél-Alföldet.

Ennek ellenére éppen ezek a területek lesznek azok, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszanak a termelő gazdálkodás továbbterjedésében és Közép-Európa neolitizációjában, ugyanis a kora neolitikus bevándorló közösségek itt alkalmazkodnak igazán a helyi környezeti adottságokhoz, a hűvösebb, csapadékosabb klímához, a lösztalajhoz, és – részleteiben még nem kellőképpen tisztázott módon – kapcsolatba kerülnek a helyi, mezolitikus (halászó-vadászó-gyűjtögető) életmódot folytató közösségek tagjaival. A köztük lévő interakciók eredményeként alakul ki azon új kultúra, amit jellegzetes kerámiájáról vonaldíszes kerámia komplexumnak nevez a régészeti kutatás.

A dunántúli és az északkelet-magyarországi kialakulási területekről indulva e komplexum közösségei viszik tovább aztán az élelemtermelést, elterjesztve az egész közép-európai löszövezetben, a mai Ukrajnától a Párizsi-medencéig, a Kárpát-medencétől Hollandiáig és Lengyelországig. Vagyis a Kárpát-medence egyfajta másodlagos neolitizációs központ, a közép-európai neolitikum bölcsője.

A Kárpát-medence kettéosztottsága – és ezáltal összekötő szerepe – innentől kezdve a késő rézkor kezdetéig, nagyjából i. e. 3650-ig fennmarad. A mai Magyarország keleti fele, az Alföld igen erősen kapcsolódik a délkelet-európai területekhez, míg a Dunántúl inkább Közép-Európa felé. Ezen a kulturális kettősségen keresztül tanúi lehetünk számos innováció elterjedésének, láthatjuk azt, hogy hasonló jelenségek más-más formában tűnnek fel e két területen.

dekor

A Szajol-Felsőföld lelőhelyen feltárt kora neolitikus ház és berendezésének rekonstrukciója. Forrás: Damjanich János Múzeum / Raczky Pál: Az első paraszti falvak a Közép-Tisza-vidéken az újkőkor elején. In: Vendégségben őseink háza táján. Állandó régészeti kiállítás a szolnoki Damjanich János Múzeumban. Szolnok, 1996. 22–30. 3. kép.

Így például a következő periódusban, a késő neolitikumban (i. e. 5000/4900–4500) már nagy kiterjedésű településeken nagy lélekszámú közösségek alakulnak ki, melyek közösségi összefogással létrehoznak közösségi identitásukat kifejező és valószínűleg a közösségi ünnepeik helyszíneként is szolgáló építményeket. A Dunántúlon ezek a településektől térben is elkülönülő körárkok lesznek, melyek innen kiindulva a mai Ausztria, Szlovákia, Csehország és Németország területein is elterjednek. Ezzel szemben az Alföldön ekkor jönnek létre a tell (lakódomb) típusú települések, melyek a nagyrészt agyagból épített, majd szándékosan felégetett, és a későbbiekben ugyanott újjáépített házak omladékaiból egyre magasabb – ma is jól látható – dombot képeznek. Az alföldi tell települések egykori funkciója még ma is vita tárgya, abban azonban egyetért a kutatóközösség, hogy a nagyobb kiterjedésű települések mellett ezek speciális funkciójú, kitüntetett helyszínei voltak a neolitikus közösségek életének. Ennek a településformának a hagyományai pedig a neolitizációval visszakövethetők egészen a Közel-Keletig.

dekor

A Budapest, Nánási út 75–77. lelőhelyen feltárt középső neolitikus település rekonstrukciója. Forrás: Budapesti Történeti Múzeum / M. Virág Zsuzsanna: 7000 éves üzenet, 25.

A késő neolitikum, majd a rézkor idején a Kárpát-medence a Délkelet- és Közép-Európát összekötő kapocsként kulcsfontosságú szerepet játszik a fémművesség technológiájának elterjedésében is. A mai Szerbia és Bulgária területén a helyi nyersanyagforrásokra alapozottan a neolitikum idején fejlődik ki – évezredeken át tartó kísérletezgetés, próbálkozás eredményeként – a fémművesség, elsőként a réz és az arany megmunkálása. Itt legalább i. e. 5350-től kezdődően bányásznak rézérceket, az abból kiolvasztott rézből készítenek apró ékszereket (gyöngyöket, gyűrűket, karpereceket), kis méretű tűket.

dekor

Jellegzetes középső neolitikus kerámiaedények budapesti lelőhelyekről. Forrás: Budapesti Történeti Múzeum / M. Virág Zsuzsanna: 7000 éves üzenet, 18.

Ezek a tárgyak jutnak el aztán a mai Magyarország területén a középső és késő neolitikumban élő közösségekhez, akik a rangbeli különbségek kifejezésére, a presztízs manipulálására használják őket. A dunántúli és alföldi közösségeken keresztül az Alpok és az Északnyugati-Kárpátok területére is eljutnak az eredetileg Délkelet-Európában készített réztárgyak, majd – ahogyan az itt élő közösségek fokozatosan felderítik a helyi nyersanyagforrásokat – ezeken a területeken is kialakul egy önálló fémművességi kör a rézkorban.

Kapcsolódó fejezetek

I. e. 5500 körül Az ember nyomot hagy a Kárpát-medence tájképén

I. e. 650 körül Szkíta támadás éri a Dédestapolcsány-Verebce-bérci települést

Irodalom

Kalicz Nándor – Raczky Pál – Anders Alexandra – Kovács Katalin: Amit az ősi tűz megőrzött. Budapest, 2010.

M. Virág Zsuzsanna: 7000 éves üzenet. Az újkőkori világ emlékei Budapest vidékén / A 7000-year-old message. Remains of the Neolithic world in and around Budapest. Budapest, 2020.

Raczky Pál: Újkőkor és rézkor. In: Vágó Ádám: A Kárpát-medence ősi kincsei. A kőkortól a honfoglalásig. Budapest, 2015. 20–103.

Renfrew, Colin: A civilizáció előtt. Ford. Dezső Tamás. Budapest, 2006.

Siklósi Zsuzsanna

I. e. 5500 körül

Az ember nyomot hagy a Kárpát-medence tájképén

A növénytakaró fejlődése a holocén idején

A Kárpát-medence központi részén elhelyezkedő Magyarország tájképe napjainkra jelentősen átalakult, amit leginkább a növényzet állapota tükröz. A természeti környezet rovására számottevő területet foglaltak el a települések, az ipari és agrárterületek, a folyók pedig szabályozott ártérben folynak. De milyen lehetett a táj és a tájképet leginkább meghatározó növénytakaró eredeti összetétele? Mikor szűnt meg ez a természetes állapot? Milyen lehetett a Kárpát-medence képe a magyarok letelepedésekor, és hogyan változott meg a tájhasználat az államalapítást követően?

A Kárpát-medencét ma a kultúrtájak dominanciája jellemzi, ami különösen az Alföld lecsapolt és szabályozott árterein szembetűnő. Az éghajlati és talajtani jellemzők, valamint a fennmaradt élőhelyfoltok elemzése alapján a kutatók rekonstruálták a Kárpát-medence potenciális növénytakaróját, azaz a táj emberi beavatkozásoktól mentes képét. A Kárpát-medence legfontosabb jellemvonása, hogy a csapadék eloszlását követve különböző növényzeti övezetek követik egymást, koncentrikus elrendezésben. Az Alföld erdőssztyeppövét a zárt lomberdők és fenyvesek különböző zónái veszik körül. A Kárpát-medence éghajlatával és domborzatával megbontja a közép-európai lomberdő és a kelet-európai erdőssztyeppzóna találkozásánál a növényzeti övezetek szabályos elrendeződését. Az Alföld erdőssztyepp növényzete az eurázsiai erdőssztyeppzóna legnyugatibb képviselője, amely itt bontakozik ki utoljára a maga teljességében és nagyobb fajgazdagságban. Ez a vegetációtípus azonban egyedi vonásokat is hordoz, benne ugyanis a Fekete-tenger vidékének és a szubmediterrán területeknek az élővilága keveredik, és karakteres tulajdonságai miatt „magyar puszta" néven említjük. A Kárpát-medence növényvilágának másik feltűnő jellegzetessége a növénytakaró mozaikossága. A talajtani, domborzati és helyi klimatikus adottságok függvényében eltérő karakterű növénytársulások alakultak ki, gyakran egymás közvetlen szomszédságában.

Az emberi társadalmak a tájban a legnagyobb hatással az erdők kiterjedésére és összetételére voltak. A holocén időszak (i. e. 9700-tól) az utolsó jégkorszakot követő felmelegedési fázis, ami viszonylag kiegyenlített klímájával egyaránt kedvezett a társadalmak és az erdei növényzet fejlődésének. Az erdők fejlődését és az emberi hatásokat ma már elég jól ismerjük a pollenelemzések és növényi makrofosszíliavizsgálatok nyomán. A különböző üledékgyűjtőkben (például tavak, lápok és barlangok üledékei, régészeti lelőhelyek) fennmaradnak a fák és a lágyszárú növények maradványai (például virágpor, magok, rügypikkelyek), amikből a kutatók rekonstruálhatják a különböző korok növényzetét és az emberi hatások jellegét.

Az erdők fejlődése a kiegyenlített, mégis változó klíma miatt jellegzetes fázisokon ment keresztül, de térségi trendek is megfigyelhetők. Az erdőtörténeti fázisok megértéséhez érdemes visszamenni az utolsó jégkorszak (würm) eljegesedésének csúcsáig (i. e. 25 000–17 000 között), amikor az erdők kiterjedése elérte minimumát. A Kárpát-medence belső területeit hidegkontinentális sztyeppnövényzet jellemezte, de a sztyeppéket erdőssztyepprégiók, tundrafoltok és erdőrefúgiumok (menedékterületek) szakították meg. A fák közül a nyírek, a cirbolya-, a törpe-, az erdei- és a vörösfenyő voltak jellemzőek. A jégkorszak végi felmelegedéskor a melegkedvelő növényzet kiáramlott a menedékterületekről, és az erdős vegetáció térhódítását lehetett tapasztalni már i. e. 14 000 évvel ezelőtt. A hidegkedvelő tundra utolsó megjelenése a térségben i. e. 13 000 és 11 000 közé tehető. Az ember a jégkorszak végi lehűlések csúcsán is jelen volt a területen, kis létszáma és életmódja miatt azonban jelentős tájformáló hatásokról nem beszélhetünk, a növénytakaró fejlődését még teljes egészében a szélsőséges klíma határozta meg.

A holocén kezdetén, i. e. 9700 és 8100 között, az Alföldön kevert tölgyes erdőssztyepp fejlődött ki (például tölgy, erdei fenyő, nyír, szil, magyar kőris), de 30%-nál nagyobb területet foglaltak el a sztyeppék is. Az Északi-középhegységben, 300 méter felett, zárt tölgyes erdők alakultak ki. Ugyanekkor a Dunántúlon továbbra is uralkodó maradt az erdeifenyő és korán terjedésnek indult a mogyoró. Időszámításunk előtt 8100 és 6300 között a mogyoró vált meghatározóvá, ami alacsony, kevert tölgyesek kialakulására utal. Ettől némileg eltérő módon a Dunántúlon meghatározó maradt az erdeifenyő, de terjedt a luc- és a jegenyefenyő is. Az erdeifenyő jelentős mennyiségét a gyakori erdőszerkezeti változásokkal magyarázzák, aminek a hátterében a vadászó és gyűjtögető mezolit közösségek erdőégetése lehet, habár ezen időszakban a klimatikus erdőtüzek sem voltak ritkák. Időszámításunk előtt 6300 és 3800 között tölgyesek uralták a tájat. Már i. e. 5500-tól kimutatható a neolit közösségek hatása az erdők összetételére. Ez az ember tájátalakító tevékenységének első biztos nyoma a Kárpát-medencében. Epizodikus erdőhasználatot, sarjvágást, égetéses erdőirtást és legeltetést igazoltak a kutatások. Az Alföldön az erdőirtásoknak komoly szerepe lehetett a beerdősödés megakadályozásában és a sztyeppei növényzet fennmaradásában. Ezen időszak végén, i. e. 3800-tól megindul a bükk és a gyertyán terjedése. A Dunántúlon visszaszorulnak az erdei fenyvesek, és jelentős arányt érnek el a bükkösök. Időszámításunk előtt 5800 és 4100 között az Alföldön a gyertyán, az Északi-középhegységben a bükk terjed, ami a tölgy arányának csökkenését eredményezi. Habár nőtt az erdők kiterjedése, továbbra is döntően erdőssztyepp jellemző az Alföldön. Fontos hangsúlyozni, hogy a gyertyán és a bükk térnyerése fokozatos volt a Kárpát-medence különböző régióiban, ezért ezen időszakok lehatárolása kizárólag a bükk terjedése alapján bizonytalan. I. e. 2100 és 1100 között a bükk terjedése figyelhető meg az Alföld egyes területein is. Időszámításunk előtt 1100-tól napjainkig a bükk eléri maximális elterjedését és a gyertyán kezd visszaszorulni. A tölgy mindeközben újra terjedésnek indul, amit a fokozódó emberi hatásokkal, a szelektív erdőhasználattal magyarázhatunk.

Az erdők története mellett a szikes puszták eredete és ősisége a kutatások másik központi kérdése. Magyarország legelterjedtebb gyeptípusai a szikesek, teljes kiterjedésüket mintegy 144 ezer hektárra teszik. Sokáig fiatal élőhelynek tekintették őket, melyek a folyószabályozást követő másodlagos szikesedés következtében jöttek létre. Ma már tudjuk, hogy a szikesek változó kiterjedésben az utolsó jégkorszaktól folyamatosan jelen voltak az Alföldön. A folyamatos legeltetés és az elmúlt másfél évszázad lecsapoló munkálatai csak növelték a szikesek kiterjedését, az árterek rovására.

De mikor szűnt meg a táj természetes állapota, amikor a növényzet már nem a természeti folyamatok hatása alatt fejlődött (például a klíma változásai, az élővilág vándorlása), hanem az ember átalakító tevékenysége vált meghatározóvá? A Kárpát-medence ármentes síkvidéki területein i. e. 1500-ban (a bronzkor középső szakasza), a középhegységben i. e. 500-ban (vaskor), az árterületeken pedig időszámításunk kezdetén (római kor) a növényzet fejlődése már alapvetően az emberi tevékenység függvényévé vált. A bronzkorral kezdődően fokozatosan kihaltak a nagy testű legelő csordaállatok (például vadló, onager, bölény, őstulok), helyüket és a növényzetet szabályozó szerepüket a háziállatok vették át. A római korban olyan jelentős hatás érte a növényzetet, hogy még a népvándorlás korának lecsökkent lakosságszáma mellett sem volt képes regenerálódni. A rómaiak idején a birodalom határán túl ráadásul a szarmaták hatása is nagyon jelentős volt a tájra. A környezetszennyezés és a tájátalakítás csak az ipari forradalom idején éri el a római kori szintet.

Régóta vitatott téma egy, a késő avar korban a Kárpát-medencét sújtó katasztrofális aszály, amit az Avar Birodalom felbomlásának legfontosabb okaként hivatkoznak. Habár az újabb eredmények igazolták egy száraz esemény kifejlődését, a kutatók az adatok ellentmondásosságára is felhívják a figyelmet. Igen valószínű, hogy mindössze az események véletlen egybeeséséről van szó, és a felbomláshoz vezető változások hátterében valójában a birodalom belső konfliktusai és folyamatai álltak.

Az eddigiekből kitűnik, hogy a magyar törzsek a 9. század végén már korántsem egy érintetlen tájra érkeztek. A magyarok letelepedésének legfontosabb színtere az ártér és az ármentes területek határzónája volt. Ez a környezet felelt meg ugyanis leginkább félnomád pásztorkodó közösségeiknek. Az állataikat nyári szállásaikról, az árterek peremén elhelyezkedő, nyárra kiszáradó pusztákról az árterek ligeterdei között meghúzódó, még ilyenkor is üde rétekre hajthatták. Ekkor még az árterek és vízfolyások önálló fejlődésre képes rendszert alkottak. A táji adottságokhoz az Árpád-kori népesség kiválóan alkalmazkodott, kialakítva a tájgazdálkodás különböző módszereit. A folyóvölgyekben a megélhetést az állattartás és a növénytermesztés mellett a halászat, a vadászat és a vadon élő állatok gyűjtése jelentette.

Milyen lehetett a táj a magyarok megtelepedése idején? Feltehetőleg nem különbözött jelentősen attól, amit a 18. század végén készült Első Katonai Felmérés térképszelvényein láthatunk. A legkomolyabb különbség az erdők kiterjedésében lehet, ami valamivel nagyobb volt, mint a 18. században, de a becslések szerint az Alföld belső területein még így sem érte el a 25%-ot. A természeti erőforrások szisztematikus hasznosítása nyilván jellemző volt akár a rómaiak, akár az avarok jelenléte idején, a Magyar Királyság tartós fennállása és a népesség fokozatos növekedése ugyanakkor szükségessé tette az erőforrások kiaknázásának nagyobb szervezettségét. A pollenelemzésekből egyértelműen kitűnik, hogy az Árpád-kortól a hegyvidéki területeken is nőtt az erdőirtások intenzitása. Az erdőirtások mértéke a lakosság növekedésének, a gazdaság fejlődésének és a változó igények függvényévé vált. Sok esetben megfigyelhető, hogy az Árpád-korban újrahasznosították a római kori infrastruktúrát (például bányák, utak, erődök), ami a tájhasználat ismétlődő megerősödését jelentette. A kor talán legfontosabb újítása eközben a vízgazdálkodásban érhető tetten. Az árterekben kialakult a fokgazdálkodás és az erre épülő ártéri gazdálkodás, a domb- és hegyvidéki tájon pedig elszaporodtak a halastavak és a víztározók. Az Alföldre érkező áradmányvizeket a természetes domborzat és vízrajz módosításával az árterekben szétvezették és sokrétűen hasznosították. A középkori gazdálkodás nyomait azonban nehéz megfigyelni, hiszen a 19. század közepén kezdődő folyószabályozások és lecsapolások eltüntették a nyomokat, és ma már a szántóföldek uralta agrártáj képét láthatjuk az egykori árterek helyén. Legkomolyabban az Alföld növényzete változott meg, az ártéri erdők kiterjedése a potenciális 28% helyett ma mindössze 2%. De a száraz gyepek sem jártak jobban, a löszgyepek kiterjedése például 12%-ról 0,5%-ra csökkent. Magyarország területén az elmúlt évezredekben fokozatosan megszűntek a nagy, önfenntartó ökoszisztémák, a szabályozó és irányító szerepet mindenhol az ember gazdálkodó tevékenysége vette át.

dekor

A nagy testű legelő állatok csordáinak helyét a bronzkor óta fokozatosan átvették a háziállatok. Szerepük alapvető a tájkép és a növényzet fenntartásában. Fotó: Jakab Gusztáv

Kapcsolódó fejezetek

I. e. 1 500 000 körül Kiemelkedik a Kárpátok

I. e. 6000 körül Megérkeznek a Dél-Alföldre az első élelemtermelő közösségek

891 A magyarok megtelepednek a Kárpát-medencében

1789 Megjelenik a fehér akác a pest-budai utcákon

1846 Megkezdődik a Tisza szabályozása

Irodalom

Benkő Elek – Zatykó Csilla (szerk.): A Kárpát-medence környezettörténete a középkorban és a kora újkorban. Budapest, 2021.

Györffy György – Zólyomi Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. Magyar Tudomány 41. évf., 8. sz. (1996) 899–918.

Molnár Zsolt et al.: Növényzet. Magyarország Nemzeti Atlasza 2. kötet. Természeti környezet Budapest, 2018.

Sümegi Pál: A régészeti geológia és a történeti ökológia alapjai. Szeged, 2003.

Jakab Gusztáv

I. e. 650 körül

Szkíta támadás éri a Dédestapolcsány-Verebce-bérci települést

Krízisek és innovációk a kora vaskori Eurázsiában

A Kárpát-medencében az újkőkortól (i. e. 6. évezredtől) kezdődően bizonyíthatók különböző típusú fegyveres konfliktusok, ám ezek a bronzkor végéig (i. e. 1200–900) csak kisebb összecsapások, portyák lehettek. A háborúskodások mérete és térbeli kiterjedése a bronzkor végétől (i. e. 2. évezred vége) változott meg: ekkortól egyre több emlékét ismerjük a mindennapokat átható erőszaknak, a fegyverek kultuszának és a harcos ideológia előtérbe kerülésének.

Noha a magyarországi késő bronzkori és kora vaskori (i. e. 1200–800) leletanyagban számos közvetett bizonyíték utal a folyamatos háborús fenyegetettségre, kiterjedt harcokra, sokáig nem rendelkezünk közvetlen adatokkal. Éppen ezért értékelődik fel annak a 2011-ben felfedezett kora vaskori ostromnak a jelentősége, amelynek segítségével, az i. e. 8. század vége és a 7. század közepe közti időszakban, keleti irányból érkező hadjáratokat körvonalazhatunk.

A Dédestapolcsány-Verebce-bérci őskori magaslati erődített település a Bükk hegység északnyugati peremén, egy hosszan elnyúló hegygerincen helyezkedett el. A hegyhát két oldalán a kora vaskorban (i. e. 8–7. század) idetelepülő közösség teraszokat alakított ki, a könnyebben megközelíthető részeket pedig 4-5 méter magas, faszerkezetű, kővel és földdel kitöltött falazatú sáncokkal kerítette körbe. A hatalmas alapterületű, több mint 120 hektáros település az északkelet-magyarországi térség egyik legjelentősebb központja volt a kora vaskori időszakban, lakóteraszain házak százai állhattak, az itt élők létszáma pedig több ezer fő lehetett.

A korszak Kárpát-medencei településein a szokatlan népességkoncentráció oka valószínűleg az, hogy 5-10 km távolságra innen, az Upponyi-hegységben gazdag – a középkorban és az újkorban is bányászott – vasérclelőhelyek találhatók, amelyeket a kora vaskorban idetelepülő közösség kezdett el elsőként kitermelni. Azt, hogy a település fémművességi centrumként is működött, látványosan illusztrálják a lakóteraszok régészeti feltárása során előkerült 1-2 kg-os nyersvasbucából álló, gyakran 100–150 kg vasat tartalmazó raktárkészletek és a sarlók, balták, kések kötegeiből álló, föld alá rejtett eszközegyüttesek. A terület stratégiai fontosságát a vaslelőhelyeken kívül az is felértékelte, hogy az őskortól a középkorig itt húzódott az egyik legfontosabb Bükk-hegységen keresztülvezető északkelet-magyarországi közlekedési útvonal.

A kiemelkedő gazdagságú erődített települést az i. e. 7. század második felében pusztító támadás érte. A régészeti kutatások az északi bejáratot védő sánc mentén több mint 350 darab, ún. korai szkíta típusú, bronz nyílhegyet gyűjtöttek össze. A támadás helyének kiválasztása nem lehetett véletlen: ez a terület volt a települést övező védelmi rendszer legkönnyebben megközelíthető része, valószínűleg megerősített kapu és egy bástyaszerű építmény is védhette. A település belsejében végzett kutatások azt bizonyítják, hogy az ostrom sikerrel járhatott: a lakóteraszokon feltárt leégett épületek, a környezetükből előkerült összeolvadt bronztárgyak és bronz nyílhegyek százai, valamint a házak körül elrejtett bronz- és vaseszközöket, aranyékszereket tartalmazó leletegyüttesek általános pusztulásról tudósítanak.

A Verebce-bérci település ellen lezajlott ostrommal nagyjából egy időben hasonló támadás ért egy tőle 230 kilométerre, a mai Nyugat-Szlovákiában található erődített települési központot, Szomolányt (Smolenice-Molpirt is). Az összetett kapuerődítményekkel védett település falai mentén feltárt kb. 500 nyílhegy szóródása az egykori ostrom történetét is jól kirajzolja: a támadók – hasonlóan a Dédestapolcsány-Verebce-bércen is alkalmazott ostrommódszerhez – a kapukat és a bástyákat lőtték, illetve egyidejűleg megpróbálták azokat felgyújtani, majd a nyílzápor után rohamot intézhettek a falak ellen. Az ezt követő eseményekre a vár belsejében álló épületek romjai között megfigyelhető nyílhegy-koncentráció utal: eszerint a vár védői a betörő ostromlók elől a település közepén álló épületbe húzódtak vissza, és itt alakították ki az ellenállás utolsó gócpontját. Az ostrom itt is sikerrel járhatott, amiről a kapuerődítmények és a település központi épületeinek tűz pusztította romjai között előkerült emberi csontvázmaradványok tudósítanak.

A dédestapolcsányi és a vele egykorú szomolányi lelőhelyen dokumentált támadások nem egyszeri, elszigetelt katonai vállalkozások lehettek, hanem egy nagyobb konfliktussorozat részei. Ezt a feltételezést erősítik azok a kutatások is, amelyek kiderítették, hogy a Dunántúlon és a Kárpátok nyugati, külső íve mentén, Nyugat-Szlovákia, Kelet-Csehország és Délnyugat-Lengyelország térségében több mint húsz olyan kora vaskori erődített település ismert, amelyek pusztulási rétegeiben nagy számban kerültek elő a Dédestapolcsányon és Szomolányon használtakhoz hasonló, korai szkíta típusú nyílhegyek. Az ostromlók kilétére az általuk kilőtt nyílhegyek alapján lehet következtetni: hasonló, ún. korai szkíta típusú darabokat ebben az időszakban a Fekete-tenger északi előterének füves síkságain és erdős sztyeppéi mentén megtelepedett harcos közösségek használtak, az ekkortájt tömegesen elterjedő, lóhátról is jól használható összetett reflexíjaikhoz.

Az utóbbi évek régészeti kutatásai arra is fényt derítettek, hogy a keletről érkező portyák és katonai vállalkozások jelentette fenyegetés nem a dédesi és szomolányi ostromokkal egy időben tűnt fel, hanem addigra már legalább egy évszázada jelen volt a térségben. Az északkelet-magyarországi régióban két olyan erődített települést – Felsőtárkány-Várhegyet és Cserépfalu-Mésztetőt – is ismerünk, amelyeket hasonló támadás ért, ám az itt előkerült nyílhegyek egy korábbi, a 8. század második felére vagy a 7. század elejére keltezhető ostromra utalnak. A dédestapolcsányi és a többi megostromlott településen előkerült sztyeppei eredetű tárgyak arra utalnak, hogy az itt élő közösségek ekkorra már sajátos, évszázados szimbiózisban élhettek az időközönként fel-feltűnő kelet-európai harcosok csoportjaival. Az érkező „katonai vállalkozók" akár önálló politikai alakulatokat is létrehozhattak, vagy – ahogy a sztyeppei lovasnomád csoportok ugyanebben az időszakban a Közel-Keleten is tették – zsoldosként részt vehettek a helyi főnökségek, királyságok konfliktusaiban.

A Kárpát-medencét és a közép-európai területeket érő támadásokkal nagyjából egy időben a Közel-Keleten is hasonló fenyegetés tűnt fel. Az asszír, majd a korai görög források tanúbizonysága szerint az i. e. 8 századtól a kimmer vagy szkíta néven emlegetett, a sztyeppe felől érkező lovas harcosok 200 éven át hadjáratok és portyák sorát indították a térség vezető hatalmának számító asszír birodalom északi területei és a szomszédos kis-ázsiai királyságok ellen. A támadásaik által kialakult krízishelyzet még a Bibliában is nyomot hagyott: Jeremiás próféta könyvében (I. 14–15) a szkítákat az éjszaka népeinek nevezik, akiknek „lovai gyorsabbak a sasoknál".

A szkíta elnevezés az ókorban egy gyűjtőnév volt, amellyel az i. e. 8. századtól a Fekete-tengertől északra eső területeken élő vagy onnan származó, a lovasnomádok által kifejlesztett harcmodort alkalmazó közösségeket nevezték meg az írásbeliséggel rendelkező birodalmak és államalakulatok. Régészeti értelemben a szkítákkal kapcsolatba hozható emlékanyag nem korlátozódik a Fekete-tenger környékére, hanem magába foglalja a Kárpát-medencétől a belső-ázsiai térségig húzódó, hatalmas sztyeppi folyosót. Az ide sorolható régészeti kultúrákban egyaránt jelen vannak lovasnomád és gabonatermelésre specializálódott, illetve a két gazdálkodási mód sajátos, hibrid változatait kialakító közösségek, de mindegyiküket egy látványosan egységes viseletű, szokásrendszerű, fegyverzetű és harcmodorú elit kapcsolja össze.

A korai lovasnomádok Kárpát-medencei és közel-keleti megjelenésével azonos időben, az i. e. 10. század vége és az i. e. 7. század eleje közötti mintegy kétszáz év egy olyan, Európa-szerte folyamatos változásokkal jellemezhető időszak, amely mélyrehatóan alakította át az Égeikumtól az Atlantikumig húzódó térségben élő közösségek társadalmát, gazdasági rendszereit, kapcsolataik struktúráját. Ebben a két évszázadban jött létre az Újasszír Birodalom, amely a Közel-Kelet addig ismert legnagyobb méretű államalakulatát és befolyási övezetét hozta létre. Az Égeikumban kialakultak a később nagy hatalomra szert tevő görög városállamok, kiformálódott a sokszínű geometrikus, majd a közel-keleti és egyiptomi luxuscikkek stílusát másoló orientalizáló művészet, és ekkor zajlott a távoli területeket – például a Fekete-tenger északi partvidékét vagy a dél-itáliai kikötőket – a görög világ hatókörébe vonó ún. nagy kolonizáció is. Itália központi részén az i. e. 720-as évektől az etruszk fejedelemségek kora, az etruszk civilizáció urbanizációval és orientalizációval jellemzett periódusa bontakozott ki, amely egyre erősebb befolyást gyakorolt a tőle északra eső közép- és nyugat-európai területeken élő népek világára is. A dél-európai civilizációkkal kibővülő interakciók következtében az európai kontinens központi és nyugati területein is átalakult a földművelés technológiája, kibővült a termesztett növények spektruma, új étkezési és italozási szokások terjedtek el, és megváltozott a társadalom szerkezete is: feltűnt egy, a korábbiaknál sokkal látványosabban reprezentáló elit, új rituálékkal és új típusú presztízstárgyakkal.

Az első évezred elején kezdődő radikális változások egyik fő mozgatórugója az ekkortájt kibontakozó vasművesség. Az eurázsiai világban az i. e. 1. évezred elején jelennek meg a vastárgyak nagyobb számban. Kezdetben csak fegyverek, apróbb eszközök és ékszerek készülnek vasból, ám az i. e. 7. század második felétől az új fémfajta tömegesen kezd el terjedni. Sajátossága, hogy ez a Földön a leggyakoribb nehézfém, ezért minden korábban használatba vett ércnél könnyebben hozzáférhető, és aki birtokolja a vaskohászat és a kovácsolás technológiáját, az tömeggyártásra alkalmas, kiváló nyersanyagbázisra tesz szert. A korszakban a fémeket olyan jelentőségű erőforrásként érdemes elképzelnünk, amilyet ma a kőolaj játszik – a korai szkítákkal kortárs újasszír királyság hadjáratainak jelentős részét például fémek beszerzésére indították.

dekor

Korai szkíta típusú bronz nyílhegyek Dédestapolcsány-Verebce-bércről. Forrás: Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézet / V. Szabó Gábor

dekor

Dél-görögországi műhelyben készült bronzedény az ártándi leletegyüttesből. Forrás: B. Szőllősi – Ďurkovič: Vaskor, 231.

A vastechnológia elterjedése gyökeresen megváltoztatta az eurázsiai és afrikai térséget. A vaseszközök segítségével addig kihasználatlan területeket vontak művelés alá, a népesség mindenütt növekedésnek indult, új típusú, a korábbinál komplexebb társadalmi szervezetek jöttek létre. A vashasználat megváltoztatta a fegyverzetet, a katonai taktikákat (a korszakban fejlesztették ki például a görög falanx harcászatot), de a háborúk arculatát is: hasonló mértékű átalakulással legközelebb majd csak a lőpor használatának 16. századi elterjedése során szembesülhetünk.

Újszerű és sajátos volt az is, hogy a vaskorszak idején zajló komplex változássorozat minden korábbinál nagyobb sebességgel zajlott. A felgyorsuló események mögött olyan, a vasművesség kifejlesztésével párhuzamos innovációk álltak, amelyek közül az egyik legfontosabb a hátasló használatának elterjedése. A biztos lovaglás létrejöttére az i. e. 10–9. századig kellett várni, amikor az eurázsiai sztyeppeövben egy olyan bronzból készült zablakészletet és vele párhuzamosan egy stabil nyeregformát fejlesztettek ki a lótenyésztő népek, aminek segítségével a korábbinál sokkal szilárdabban tudták uralni és irányítani hátasaikat. A hátasló használatának köszönhetően megváltozott az állattartás léptéke is, ekkortól jóval nagyobb mennyiségű jószágot tudott egy-egy közösség birtokolni.

A sztyeppi régióban részben ezeknek az újításoknak köszönhetően formálódott ki a későbbi évszázadok során rendkívül sikeres gazdasági és katonai modelleket létrehozó lovasnomadizmus. Megjelentek a lovukkal összeforrott, fegyelmezett formációkat alkotó, vasfegyvereket használó lovas íjászok, akikkel szemben az asszír, urartui, perzsa és kínai birodalmak hadseregei évszázadokig nem találtak ellenszert. A kora vaskori sztyeppi nomádok legfontosabb világtörténelmi hatása alighanem az volt, hogy mobilitásuknak és szervezettségüknek köszönhetően kitágították és felgyorsították az eurázsiai térség interakcióit: közösségeik a távoli, eltérő arculatú világok közti információcserében is katalizátorszerepet játszottak, közvetítésükkel technológiák, divatok, luxuscikkek áramlottak és cserélődtek Kínától az Atlanti-óceánig húzódó térségek közt.

Közép-Ázsia, a Közel-Kelet és Észak-Afrika száraz, sivatagos térségeiben az i. e. 1. évezred elején a lovaglás elterjedéséhez hasonló hatást fejtett ki a háziasított teve tömeges használatba vétele. Az addig marginális helyzetben lévő világok felé a tevekaravánok új kereskedelmi útvonalakat nyitottak. Ily módon korábban kiaknázatlan piacok, nyersanyaglelőhelyek kerültek be a globális gazdasági hálózatokba.

A szárazföldi kapcsolatrendszerek kibővülésével egy időben az új hajóépítési technológiáknak és a navigáció fejlődésének köszönhetően a tengeri közlekedés is radikális fejlődésen ment keresztül. A föníciai városállamok, a görög és etruszk poliszok és királyságok hajós vállalkozói az i. e. 10–9. századtól fokozatosan behálózták a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéjét, kereskedelmi lerakatokat, állomásokat, majd kolóniákat alakítottak ki a partvidék stratégiai pontjain, egészen a Gibraltári-szorosig.

Ahogyan azt a Kárpát-medencében felfedezett ostromok példája is mutatja, az innovációk terjedésével párhuzamosan a térségben élő közösségeknek krízisek sorozatával kellett megküzdenie. E válsághelyzet nem a középkori mongol támadáshoz hasonló, gyors lefolyású, egy-két éves epizód, hanem egy szakaszos, hol pusztítást, hol szimbiotikus együttélést eredményező, rablóhadjáratokkal, hódításokkal járó időszak volt. Gyakran kialakulhatott erőforráshiány vagy éhínség a különböző ellátási láncolatok elvágása miatt, de például a felerősödő mobilizációval együtt járó járványok is sújthatták az itt élőket. Utóbbiak jelenlétére azok az Alföld több pontján is feltárt, az i. e. 8. századra keltezhető tömegsírok utalhatnak, amik olyan holttestek tucatjait foglalják magukba, melyeken nem ismerhetők fel fegyver okozta sérülések.

dekor

Kora vaskori tömegsír Pusztataskonyról. Forrás: Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézet / V. Szabó Gábor

A sztyeppi szkítákhoz egyértelműen kötődő leletanyag nagyobb tömegben az i. e. 7. század végén és a 6. század elejétől terjedt el a Kárpát-medence keleti felén és a Kisalföldön. A magyarországi kutatás máig megosztott abban, hogy milyen mértékben rokoníthatók ezek a szkíta tárgytípusokat is használó közösségek a Fekete-tengertől északra eső területek szkítáival. A korszak leletanyaga arra utal, hogy a Kárpát-medence keleti részén kialakuló anyagi kultúra, noha kétségtelenül sok szkíta hatást is magába olvasztott, legalább ugyanennyi közép-európai és észak-balkáni vonást is hordozott. Úgy tűnik, hogy egy sajátosan Kárpát-medencei hibrid kultúrával állunk szemben. A keleti tárgyak nagy része ráadásul az elithez kötődő temetkezések mellékleteiből ismert, ami arra utalhat, hogy az itteni közösségeket keletről érkező harcos csoportok szervezhették át, vagy elitjük a szkíta elitet tekintette példának.

Összességében azt láthatjuk, hogy a térségben a változássorozat végére – az i. e. 6. század elejére – egy stabil, évszázadokig fennálló gazdasági és talán politikai struktúra (Vekerzug-kultúra) formálódott ki. Az itt élők kulturális és hatalmi viszonyaira ugyanakkor ettől az időszaktól a középkorig meghatározó hatással voltak a kelet-európai sztyeppi és erdőssztyeppi régió mobil, lovasnomád harcos csoportjainak politikai alakulatai. A kora vaskori Kárpát-medence népei eközben részesei maradtak a nyugati és déli területek információs hálózatainak is, kapcsolatban álltak a közép- és nyugat-európai elittel, sőt az észak-balkáni törzsi királyságokon keresztül a görög és az etruszk civilizációs centrumokkal is. Utóbbi kapcsolat látványos bizonyítéka az Ártándon előkerült pompás, i. e. 7. század végi spártai műhelyben készült bronz hydria is, amely egy helyi vezető síregyüttesének része lehetett.

Kapcsolódó fejezetek

I. e. 6000 körül Megérkeznek a Dél-Alföldre az első élelemtermelő közösségek

I. e.