A vad Kurdisztánon át

By Karl May

Karl May idejében a közönség olyanfajta igényeit, melyeket manapság a televízió végeérhetetlen szappanoperái elégítenek ki, az újságok heti mellékletében megjelenő folytatásos történetek, később kötetben kiadott regényfolyamok szolgálták. A jól ismert fig

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749548

Karl May

Karl May wurde am 25. Februar 1842 als fünftes von vierzehn Kindern einer bitterarmen Weberfamilie in Hohenstein-Ernstthal in Sachsen geboren. Ein durch Not und Elend bedingter Vitaminmangel verursachte eine funktionelle Blindheit, die erst in seinem fünften Lebensjahr geheilt wurde. Nach der Schulzeit studierte May als Proseminarist an den Lehrerseminaren Waldenburg und Plauen. Seine Karriere als Lehrer endete bereits nach vierzehn Tagen, als die Anzeige durch einen Zimmergenossen wegen angeblichen Diebstahls einer Taschenuhr zu einer Verurteilung führte und May aus der Liste der Lehramtskandidaten gestrichen wurde. In der Folge geriet er auf die schiefe Bahn und verbüßte wegen Diebstahls, Betrug und Hochstapelei mehrere Haftstrafen. Von 1870 bis 1874 saß er im Zuchthaus Waldheim. Nach seiner Entlassung wurde er im Alter von 32 Jahren Redakteur einer Zeitschrift und begann Heimaterzählungen und Abenteuergeschichten zu schreiben. Sein stetes literarisches Schaffen war ungewöhnlich erfolgreich und machte ihn bald zum bedeutendsten Autor von Kolportageromanen und Trivialliteratur des 19. Jahrhunderts in Deutschland. Seine Abenteuerromane, die an exotischen Schauplätzen im Wilden Westen und im Orient spielen, wurden in 33 Sprachen übersetzt. Durch seine archetypischen Wildwest-Helden Winnetou und Old Shatterhand erlangte Karl May literarische Unsterblichkeit und wurde zum meistgelesenen Autor deutscher Sprache. Mays letztes Lebensjahrzehnt war von einer beispiellosen Hetze wegen seiner früheren Straftaten und vermeintlicher Unsittlichkeiten in seinen Kolportageromanen überschattet. Zermürbende Verleumdungs- und Urheberrechtsprozesse, in die er sich verstrickte, vermochten seinen tief verwurzelten christlichen Glauben, von dem sein literarisches Werk von Anfang an durchdrungen ist, aber nicht zu erschüttern. Mit den letzten beiden Bänden des Romans Im Reiche des silbernen Löwen und seinem dem Surrealismus nahestehende Symbolroman Ardistan und Dschinnistan schuf er in seinen letzten Jahren ein heute literarisch hochgeachtetes mystisches Spätwerk. Jubelnde Anerkennung erlebte er am 22. März 1912, als er auf Einladung des Akademischen Verbands für Literatur und Musik in Wien einen Vortrag Empor ins Reich der Edelmenschen hielt. Eine Woche später, am 30. März 1912, starb Karl May in seiner Villa Shatterhand in Radebeul bei Dresden an Herzversagen.

Book preview

KARL MAY

A VAD KURDISZTÁNON ÁT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Sós Zoltán

978-963-374-954-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

A SZENT HALÁLÁLDOZATA

Négyen utaztunk: én, a szolgám, Halef, a szamáron nyargaló Buluk Emini, akit a mosszuli mutesszarif adott mellém kísérőül, és Mohammed Emin, a haddedin arabok törzsfőnöke, akinek fiát a törökök rabságba hurcolták, és a kurdok földjén, Amadijah várában őrizték. Amad el Ghandurt, a rabot akartuk kiszabadítani, és úton voltunk Amadijah felé. Első állomásunk a dzsezidi kurdok vagy ördögimádók törzse volt, ahol Ali bej vendégbarátai voltunk. A mosszuli mutesszarif orozva haddal akarta megtámadni a dzsezidi kurdokat, akik éppen fő vallási ünnepükre gyülekeztek szent városukba, a mély völgyben fekvő Seik Adiba, a szent Pir Kameknak vezetése alatt. Az orvtámadás hírét Ali bej és Mir Seik kán, a dzsezidik szent főnöke, tőlem tudta meg, és elhatározták, hogy bátran szembeszállnak a törökökkel.

A badinán kurdok főnökét látogattuk meg, s visszatérőben, mikor az utolsó magaslatról végigtekinthettünk az ördögimádók szent völgyén, Ali bej házának közelében nagy rőzserakást vettünk észre, amelyre egy sereg dzsezidi még folyton újabb rőzsét rakott. Pir Kamek, a szent, ott állt a rőzserakás mellett, és közben-közben egy-egy darab szurkot dobott a rőzse közé.

– Ez a szent áldozati máglyája – szólt Ali bej.

– Mit fog áldozni?

– Nem tudom.

– Talán egy állatot?

– Állatokat csak a pogányok égetnek el.

– Akkor talán gyümölcsöt?

– A dzsezidik nem égetnek el sem állatokat, sem gyümölcsöt. A Pir nem mondta meg nekem, mit fog elégetni, de ő nagy szent, és amit tesz, az nem lesz bűn.

A magaslatról egyre hangzott még az érkező zarándokok üdvözlő sortüze, amelyre odalenn sortűzzel feleltek a völgyben. Pedig mikor a völgybe leérkeztünk, úgy láttam, hogy több ember már nemigen fér el odalenn. Állatainkat átadtuk vendéglátóinknak, és azután a völgy közepén emelkedő szent síremlék felé indultunk. Útközben egy kőlapokkal körülfogott szökőkúthoz értünk. Az egyik kőlapon ott ült Mir Seik kán, és zarándokokkal beszélgetett. Közeledtünkre felállt, néhány lépést elibénk jött, és kezet fogott velünk. Azután leültetett bennünket maga mellé a szent kőlapokra, Ali bejt a baljára, engem a jobbjára.

– Beszéltél már a veszedelemről a zarándokokkal? – kérdezte Ali bej.

– Még nem – felelt a kán. – Én a hit kormányzója vagyok, s a többi a te dolgod. Nem fogom megcsorbítani azt a dicsőségedet, hogy a hívőket megvédelmezted és az ellenséget legyőzted.

Ali bej felállt, és eltávozott. Csakhamar nagy mozgás támadt a zarándokok között. A nők és a gyermekek a helyükön maradtak; a férfiak a patak mentén álltak fel, az egyes törzsek, ágak és helységek vezetői pedig körülfogták Ali bejt, aki közölte velük a mosszuli mutesszarif terveit. Rend és nyugalom uralkodott, mint az európai csapatok díszszemléjén; nem úgy, mint a keleti harcosok között rendszerint, akik lármás összevisszaságban szoktak sorakozni. Kisvártatva, miután a vezetők közölték övéikkel a bej hírét és parancsait, megint mindenki visszament előbbi helyére. Ali bej visszatért hozzánk.

– Mi a parancsod? – kérdezte a kán.

A kérdezett kinyújtotta a karját, és egy körülbelül húszfőnyi csapatra mutatott, amely felfelé ment azon az ösvényen, amelyen mi az imént leereszkedtünk.

– Azok ott airáni harcosok, Hadzsi Dzso és Sura kán, akik ezt a vidéket nagyon jól ismerik. A törökök elé mennek, és idejekorán értesítenek bennünket az ellenség közeledéséről. Baadri felé is őröket állíttattam, úgyhogy meglepetéstől nincs mit tartanunk. Amíg éjszaka lesz, három óránk van még, s ezalatt mindent, ami fölösleges, az Idiz völgyébe szállíthatunk. A férfiak fölkerekednek, és Selek mutatja majd az utat nekik.

Azután vacsorázni mentem Ali bejjel a bej házába. Vacsora után rábeszéltem Mohammed Emint, hogy kísérje el a nőket az Idiz völgyébe. Csak nagy nehezen egyezett bele ebbe, mert közöltem vele, hogy én Halef szolgámmal meg a basi-bozukkal ott maradok Seik Adiban, és megvárom a törököket.

Ezután megkezdődött a vallásos ünnep. A szent sírja felől sortűz dördült el. Mikor kiléptünk a házból, ahol elszállásoltak volt s ahol vacsoráztunk, ritka szép látvány tárult elénk. Ameddig elnyúlt a völgy, fénypontok lobogtak a fák alatt és a fákon, lent a víznél és minden sziklán, fent a magasban, a házak körül és a házak lapos tetején. Legelevenebb volt azonban az élet a szent sírjánál. A Mir fáklyát gyújtott a sír örök lámpásán, s ezzel kilépett a belső udvarra. Ennél a fénynél gyújtották meg a sejkek és a kaválok a maguk lámpásait; ezektől kapták kölcsön a fakírok a maguk lángjait, s most valamennyien kiléptek a szabadba, és ezren meg ezren özönlöttek oda, hogy megtisztuljanak a szent tüzek mellett.

Aki közel férkőzhetett a papok lámpásaihoz, kezét végighúzta a lámpák lángján, s azután ezzel a kezével végigsimította a homlokát és a szíve tájékát. És emellett ujjongó öröm volt minden, anélkül hogy lett volna min megütköznie a szemlélőnek.

Én együtt ültem Ali bejjel a szőlőlugasban. Mir Seik kánt sehol sem láttam.

Egyszerre csak kiáltás hangzott a sír belsejéből, és a kaválok rázendítettek hangszereikre. A fuvolák lassú, panaszos dallamot fújtak, amelyhez a taktust a tamburin halk pergése verte.

A dal befejezése után kilépett Mir Seik kán az épület belsejéből. Két sejk kísérte őt. Az egyik kottatartóhoz hasonló faállványt vitt előtte, amelyet letett az udvar közepére. A másik két edényt vitt: az egyikben víz volt, a másikban, amely nyitott és kerek volt, égő folyadék. A két edényt az állványra helyezte, amely elé odalépett most Mir Seik kán.

Intett a kezével, mire újból megszólalt a zene. Bevezetést játszott, s utána egyszólamú himnuszba kezdtek a papok.

A himnusz után Mir Seik kán rövid beszédet mondott, kifejtve annak szükségességét, hogy a bűntől tartózkodjunk, felebarátainkkal jót cselekedjünk, hitünkhöz ragaszkodjunk, és védjük meg minden ellenséggel szemben.

Azután leült hozzánk a szőlőlugasba. Az egyik pap erre egy eleven kakast hozott ki, amelyet zsinóron az állványhoz kötött; a kakas baljára a vizet, jobbjára a tüzet helyezték el.

A zene újra megszólalt. A kakas ügyet sem vetett a fuvolák halk hangjára. Egyszerre csak erősödtek a hangok, és a kakas figyelni kezdett. Fejét kinyújtva, csillogó, okos szemével körülnézett, és észrevette a vizet. Gyorsan belekapott csőrével a vízbe, hogy igyék. Ezt az örvendetes eseményt a tamburinok éles ujjongása jelentette. Ez felébresztette a kakas zenei érdeklődését. Meggörbítette a nyakát, és úgy figyelt. Eközben észrevette, hogy veszedelmesen közel van a lánghoz. Vissza akart húzódni, de a zsinór nem engedte. Dühösen kiegyenesedett, és elkiáltotta magát: Kikiriki! A fuvolák és a tamburinok belevágtak a kukorékolásba. A kakas azt hitte, hogy zenei versengésről van szó. Vitézül a zenészek felé fordult, és a szárnyait verdesve, újra kukorékolt.

Felharsant erre az előbbi válasz, s a kifejlődő hangverseny annyira dühbe hozta a kakast, hogy mérges kukorékolás közben eltépte a zsinórját, és bemenekült a sír belsejébe.

A zene a legerősebb fortissimóval kísérte ezt a hőstettet; a papok ujjongani kezdtek, s a hatalmas finálé, amely most következett, kimerítette úgy a zenészeket, mint az énekeseket. Befejezésül a kaválok megcsókolták hangszereiket.

Fölmentem ezután a völgyből Haleffal és Ifrával a Baadri felé emelkedő magaslatra, ahonnan leírhatatlan látvány tárult elém, mert a sötétből nézhettem le a völgy lángoló tengerére. Egyszerre csak jobb felől a távolban fel-felbukkanó fénypontokat vettem észre. Gyanút fogtam, és felhívattam rögtön a magaslatra Ali bejt.

Ali bej azonnal feljött hozzám. Megmutattam neki a fénypontokat, s közöltem vele azt a gyanúmat, hogy ott sok ember halad gyalog vagy lóháton fáklyákkal vagy lámpásokkal.

A bej felkiáltott:

– Igazad van, emír!

– Kik lehetnek azok!?

– Zarándokok nem, mert azok Baadri felől jönnének Seik Adiba.

– Gondolj a törökökre!

– Uram! Lehetséges volna?

– Nem tudom, mert ezt a vidéket nem ismerem. Írd le, bej!

– Erre az út egyenesen Baadriba vezet, erre távolabb bal felé pedig Ain Sifnibe. Oszd fel ezt az utat három részre; ha végigmégy az út első harmadán, akkor a fénypontok balra lesznek tőled a víz felé, amely Seik Adiból jön.

– A víz mentén lehet lovagolni?

– Lehet.

– És így eljuthatunk Seik Adiba?

– El.

– Akkor igen nagy hiba történt!

– Micsoda?

– Baadri és Kaloni felé állítottál fel őrszemeket, de Ain Sifni felé nem.

– Onnan nem jönnek a törökök. Ain Sifni lakói elárulnák őket.

– De ha a törökök nem mennek Ain Sifnibe, hanem Dzseraijah mellett átkelnek a Khausszeren, és azután Ain Sifni és e magaslat között igyekszenek eljutni a völgybe? Azt hiszem, ez esetben azt az irányt követnék, amerre amott a fénypontok mozognak. Nézd csak, megint továbbnyomultak balra!

– Emír, lehet, hogy igazad van! Nyomban őrszemeket küldök ki arrafelé.

– Én pedig közelebbről szemügyre veszem majd a fénypontokat. Van valakid, aki jól ismeri ezt a vidéket?

– Seleknél jobban senki sem ismeri.

– Selek jó lovas; ő vezessen hát!

Lesiettünk a magaslatról. Seleket hamar megtaláltuk. Lóra kapott, és magával hozta a fegyvereit is. Halef is velünk jött. Őbenne legjobban megbízhattam. Pár perc múlva Ain Sifni felé nyargaltunk. A legközelebbi magaslaton megálltunk. A félhomályban csakhamar megint feltűntek előttünk a fénypontok. Figyelmeztettem rájuk Seleket.

– Emír, ezek lámpások!

– Oda akarok jutni hozzájuk. Ismered jól a vidéket?

– Odavezetlek! Ismerek minden követ és minden bokrot. Csak maradj a nyomomban, és tartsd keményen a lovadat!

Jobbra fordult a víztől, s tüskén-bokron keresztül vágtattunk. Egy jó negyedóra múlva világosan megkülönböztettünk már több fénylő pontot. Egy újabb negyedóra múlva egy hegyhátra érkeztünk, ahonnan láttuk, hogy elég hosszú menet vonul előttünk. Hogy miféle menet volt, azt nem állapíthattuk meg, mert hirtelen eltűnt, és nem jelent meg újra.

– Ott újabb domb van? – kérdeztem.

– Nem. Ez síkság – felelte Selek. – Hanem egy kis olajfaerdőben tűntek el.

– Ah! Te itt maradsz a lovakkal és megvársz bennünket. De Halef velem jön.

Otthagytuk a fegyvereinket, és megindultunk. Ötvenlépésnyire elmosódva meg lehetett még látni egy embert a félhomályban. Vagy tíz perc múlva feltűnt a kis olajfaerdő. Mikor öt-hat percnyire lehettünk még az erdőtől, megálltam, de semmit sem hallottam.

– Lépj a nyomomba, hogy egy vonalba essünk!

Rajtam sötét zubbony és nadrág volt; a fejemen rajta volt a tarbus, amelyről levettem a turbánkendőt, így tehát nemigen voltam a sötét földtől megkülönböztethető. Halef sem.

Némán osontunk előre. Egyszerre csak ágak recsegését hallottuk. A földre ereszkedtünk, és lassan továbbkúsztunk. A recsegés és ropogás egyre hangosabb lett.

– Ágakat szednek, talán hogy tüzet rakjanak.

– Annál jobb ránk nézve, szidi! – súgta Halef.

Nemsokára az erdő hátsó szélére értünk. Állatok szuszogását és emberek hangját hallottuk. Rámutattam egy sűrű cserjésre, és halkan így szóltam:

– Itt bújjál el, Halef, és várj meg!

– Uram, veled megyek!

– Elárulnál. Az erdőben nehezebb nesztelenül siklani, mint a szabad mezőn. Csak azért hoztalak magammal, hogy fedezd a visszavonulásomat. Fekve maradsz, még ha lövést hallasz is. Ha hívlak, akkor hozzám sietsz.

– És ha sem nem jössz, sem nem kiáltasz?

– Akkor egy félóra múlva utánam kúszol, hogy meglásd, mi történt.

– Szidi, ha téged megölnek, akkor valamennyit agyonverem!

Tovasiettem, és csakhamar hangos parancsot hallottam:

– Et ates… gyújtsd meg a tüzet!

A hang vagy százlábnyira lehetett tőlem. Tehát még bátran továbbkúszhattam. Egyszerre csak láng lobbant fel előttem, amelynek fénye csaknem hozzám elért a fák között. Ez persze nagyon megnehezítette a tervemet.

– Taslar ates csevrezinde… rakj köveket a tűz köré! – parancsolta ugyanaz a hang.

A parancsot teljesítették, mert a tűz fénye csakhamar eltűnt. Egyik fatörzstől a másik mögé lopóztam, s ott vártam, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem vettek észre. Szerencsére ez az óvatosság fölösleges volt; nem Amerika őserdőiben voltam, s az előttem lévő derék embereknek, úgy látszik, eszük ágába sem jutott az a gondolat, hogy valaki meglesheti őket.

Végül eljutottam egy fához, amelynek hajtással borított gyökerei között elég jól megbújhattam. A fa közelében két férfi, két török tiszt ült a földön. A kis erdő előtt négy hegyi ágyú, vagyis inkább két ágyú és két tarack volt, az erdő szélén pedig körülbelül húsz öszvér volt megkötve. Egy-egy ágyú szállításához rendszerint négy-öt öszvérre van szükség; egy húzza a csövet, egy az ágyútalpat és kettő-három a muníciós kocsit.

A tüzérek a földön nyújtózkodtak, és halkan beszélgettek. A két tiszt kávét akart inni és csibukozni; ezért rakattak tüzet, amely fölött két kövön egy kis üst melegedett. Az egyik hős kapitány volt, a másik hadnagy. Oly közel voltam hozzájuk, hogy hallottam minden szavukat.

– Az ágyúink jók! – dörmögött a kapitány.

– Nagyon jók! – szólt a hadnagy.

– Lőni fogunk, mindent összelövünk!

– Mindent! – hangzott a visszhang.

– A dzsezidik mind meghalnak!

– Mind!

– A gazok!

– A kutyák!

– Megöljük őket!

– Holnap korán reggel!

Eleget láttam és hallottam; visszahúzódtam hát, eleinte lassan és óvatosan, később gyorsabban.

– Gyere, Halef! – szóltam a szolgámhoz érve.

Csakhamar lovon ültünk, és egykettőre Seik Adiban termettünk, ahol még mindig nyüzsgött az élet.

Ali bej nyomban a kánhoz vezetett, a szentély belső udvarába.

– Mit láttál? – kérdezte a kán.

– Ágyúkat!

– Ó! – riadt meg. – Hányat?

– Négy kis hegyi ágyút.

– Mi a céljuk?

– Seik Adit akarják velük rommá lőni. Míg a gyalogság Baadri és Kaloni felől támad, a tüzérség alulról, a víz mellől akar működni. Nem rossz a terv, mert onnan alulról végig lehet söpörni az egész völgyet. Sikerült nekik az ágyúkat észrevétlenül átszállítaniuk a magaslatokon; az öszvérek egy óra alatt Seik Adiba cipelhetik most már az ágyúkat.

– Mitévők legyünk, emír?

– Adj nyomban hatvan lovast és néhány lámpást, akkor két óra múlva az ágyúk a tüzérséggel együtt itt lesznek Seik Adiban!

– Fogva?

– Fogva.

– Uram, száz lovast adok!

– Adj nyolcvanat, és mondd meg nekik, hogy a víz mellett várom őket.

Visszamentem Halefhez és Selekhez, és a völgy torkolatához nyargaltunk, ahol nem sokáig kellett várakoznunk a nyolcvan lovasra.

Seleket tíz emberrel előreküldtem, s a többiek­kel egy darabon utánuk nyargaltam. A magaslatra érve, ahol az előbb ránk várakozott Selek, néhány embert portyázni küldtem, tíz embert a lovak mellett hagytam, meghagyva nekik, hogy az én parancsom né­kül ne mozduljanak el a helyükről, s a többiekkel megindultam az erdő felé. Kellő távolságban megálltunk, és én egyedül haladtam tovább. Akadály nélkül elér­tem a fát, amely mögül leskelődtem volt. A törökök apró csoportokban virrasztottak és beszélgettek. Az altisztekkel és a két tiszttel együtt harmincnégy embert számláltam össze, azután visszatértem az enyéimhez.

– Hadzsi Halef és Selek, üljetek lóra! Ívben megkerülitek az erdőt. A túlsó végén megállítanak majd benneteket. Azt mondjátok, hogy eltévedtetek, és Seik Adiba akartok eljutni az ünnepre. Így magatokra vonjátok majd a törökök figyelmét. A többi a mi dolgunk. Induljatok!

A többieket két, egymás mögött álló, hosszú sorba sorakoztattam, hogy három oldalról körülkeríthessük az erdőt, s a szükséges utasítások megadása után, a földre feküdvén, kúszva megindultunk.

Én voltam természetesen a leggyorsabb. Két perc múlva elérkeztem a fámhoz, mikor hangos lódobogás hallatszott. A tűz még mindig égett; ezért elég tűrhetően áttekinthettem az egész színteret. A két tiszt időközben valószínűleg folyton csibukozott és kávézott.

– Seik Adi gonosz fészek! – mondta a kapitány.

– Nagyon gonosz! – felelte a hadnagy.

– Ott az ördögöt imádják az emberek!

– Az ördögöt; Allah darabolja fel őket!

Most meghallották az említett lódobogást. A főhadnagy felkapta a fejét.

– Jönnek! – mondta.

A kapitány is figyelt.

– Ki lehet az? – kérdezte.

– Két lovas; hallom!

Felálltak, és felálltak a katonák is. A tűz fényében láthatóvá lett Halef és Selek. A kapitány eléjük lépett, és kardot rántott.

– Megálljatok! Kik vagytok? – kiáltott rájuk.

Nyomban körülfogták őket a törökök. Az én kis Halefem kíváncsian nézte lováról a furcsa tiszteket.

– Kik vagytok? – ismételte a kapitány.

– Emberek!

– Miféle emberek?

– Férfiak!

– Miféle férfiak?

– Lovas férfiak!

– Az ördög nyeljen el benneteket! Feleljetek értelmesebben! Kik vagytok?

– Dzsezidik – felelt most Selek szepegő hangon.

– Dzsezidik? Ah! Honnan jöttök?

– Mekkából.

– Hová mentek?

– Seik Adiba.

– Aha! Mit akartok ott?

– Ott most nagy ünnep van.

– Tudom. Szálljatok csak le! Foglyaim vagytok!

– Foglyaid? Mit csináltunk?

– Az ördög cimborái vagytok. Le a lóról!

A két embert lerángatták a lóról.

– Ide a fegyverekkel!

Tudtam, hogy Halef erre nem kapható. Fürkésző pillantást vetett a tűz felé, és én úgy felemeltem a fejemet, hogy Halef megpillantott. Most immár tudta, hogy biztonságban van. Hátam mögött halk zörgést hallottam, annak jeléül, hogy az enyéim teljesen körülfogták a tábort.

– A fegyvereinket? – kérdezte Halef. – Hallod-e, jüs basi,{1} mondanék neked valamit!

– Mit?

– Csak neked és a mülazimnak{2} mondhatom meg.

– Miről van szó?

– Az erszényedről! – súgta Halef a kapitány fülébe, mint később elmondta