Halhatatlan érintés

By Ágnes Fekete

Alice Simpson 23 éves dalszerzőként tengeti mindennapjait, míg egy nap egy váratlan autóbaleset következtében életét veszti. Azonban itt nincs vége a történetnek... Alice kísérteties és hátborzongató ajánlatot kap magától a Halál urától, a Kaszástól: tovább élhet, ha megöli a számára két legfontosabb személyt, és erre a feladatra mindösszesen három hónapja van. Miután a lányt megcsalta a vőlegénye a legjobb barátnőjével, egyetlen oka marad a küzdelemre: a gyermek, akit a szíve alatt hord.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9786156106841

Book preview

Halhatatlan érintés

Fekete Ágnes

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Prológus

Mind másképp képzeljük el a halált. Van, aki retteg a pillanattól, amikor a Kaszás bekopog az ajtaján, hogy eljárja vele végső táncát, ezért egy percig sem élvezi igazán az életet.

Hiszen végig attól fél, hogy mikor lesz a nap, amikor vége szakad.

Van, aki édes delíriumként gondol, és vágyik a minutumra, amikor a szeme örökre lecsukódik, ezért egy percig sem élvezi igazán az életet.

Hiszen végig attól fél, hogy sosem lesz vége.

Te melyik vagy? Én a második. Időtlen idők óta vártam, hogy az áhított halál rám leljen, és végre megörtént. Halott vagyok. Legalábbis azt hiszem. Súlytalanul lebegek a fekete semmiben, az érzékeim olyannyira eltompultak, hogy már nem érzek fájdalmat, pedig tudom, hogy kellene, hiszen - ha az idő még mindig a normál mederben halad - alig pár órája vagyok túl egy végzetes autóbaleseten. De hiszen én mondtam Simon-nak, hogy lassítson! Habár, jobban belegondolva, egy életre hálás leszek neki - haláli poén! -, hogy nem tette... mielőtt azonban teljesen átadnám magam az euforikus állapotnak, egy érdes kéz megkocogtatja a vállamat. Felébredek a kábultságból hirtelen kinyitva a szemeimet - csukva voltak? - és a csupán néhány sorral feljebb említett Kaszás barátunk áll mellettem, teljes testi valójában.

Ahogy azt már korábban leszögeztem, a keze érdes tapintású, de mégsem rendelkezik egyetlen ránccal sem. Ahogy egyetlen más testrésze sem. Gondolom, mindenkinek volt már szerencséje megcsodálni rengeteg horrorfilmben a tipikus, örökérvényű munkaruháját, ami sosem megy ki a divatból - fekete csuklya és az elmaradhatatlan munkaeszköz, a kasza. Arról viszont egyetlen történet sem ír, hogy Mr. Kaszás mögött legfeljebb harminc esztendő bandukol, és éjfekete szeme igézőbben ragyog, mint a csillagos ég a legforróbb nyári éjszakán. Akármilyen fiatalnak is hat az előttem álló alak, a vonásaiból szinte perzsel a tekintély.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de még nincs vége, Halandó.

- Te hozzám beszélsz?! - Várjunk csak, azt hittem, a halottak már nem rémülnek meg semmitől...

Nem törődve idétlen kérdésemmel, ismét hozzám fordul a következő kijelentésével.

- Nincs vége, ha nem akarod.

- Ez meg mit jelentsen? - Töprengek résnyire húzva a szemeimet.

- Van benned kurázsi. A kezdeti ijedtség után merőn tartod velem a szemkontaktust, és még kérdezni is mersz. Be kell vallanom, ez tetszik - húzódik alig látható félmosolyra időtlen időket idéző szája.

- Ez most komoly, hogy a Kaszás flörtölni próbál velem?! Na jó, fogadjunk, hogy az az idióta autóbaleset meg sem történt, és hamarosan megint felébredek az ágyamban, hogy reggel folytassam a teljességgel értelmetlen életemet. 3...2...1... - erősen összeszorítva a szemeimet koncentrálok, még pofozgatom is magam, de minden hatástalan. A Kaszás továbbra is az egyetlen társaságom a körülöttünk elterülő végtelen Semmiben.

- Kikérem magamnak, hogy flörtölni kezdjek egy egyszerű Halandóval - miközben ezt mondja, egy pillanatra szigorúbbá válik a tekintete, de furcsa mód, a helyzet abszurditásának ellenére nincs bennem félelem, továbbra is farkasszemet nézek vele -, és az életed többé nem értelmetlen a számodra.

- Ohohó, mit tudsz te rólam?!

- Nagyon is sokat.

- Ne szakíts félbe!

- Kezdesz egy kicsit pimasz lenni, de emlékeztetnélek, hogy a kezeimben tartom az életedet - húzza végig az egyiket a kaszája nyelén jelentőségteljesen.

- Már mondtam, hogy nem érdekel az életem. Ha kedved tartja, most azonnal elrabolhatod a lelkemet, vagy mit szoktál ilyenkor csinálni... - felelem közömbös hangon.

- Én meg mondtam, hogy többé nem értelmetlen az életed.

- Akkor kezdjem sorolni?! Az egész családom meghalt a saját házunkban, ami egy szörnyű tragédiának köszönhetően szénné égett, amikor még csak tizenkét éves voltam. Én voltam az egyetlen túlélő, aki nem tartózkodott bent. Ja, és ha ez nem lenne elég, a vőlegényem megcsalt a legjobb barátnőmmel csupán KÉT HÉTTEL az esküvőnk előtt. Na ezt űbereld, Halálkám! - Daráltam le egy szuszra dióhéjban a történetemet, ami édessé teszi számomra a közeli, hívogató halált.

- Ezt mind tudom, és? - Válaszolja anélkül, hogy akárcsak egy arcizma is rándulna.

Na jó, tudtam, hogy a megtestesült Halál valószínűleg kegyetlen, na de hogy ennyire érzéketlen legyen?! Felháborodva felcsattanok:

- És, és, és...Mi az, hogy ÉS?! Épp most mondtam el, hogy tizenkét éves korom óta nem maradt senki a családomból, és még a vőlegényem is elárult a kedves barátnőmmel karöltve, tehát nincs senkim, és...

- És gyermeket vársz.

- Tessék?? - Kerekedik ki a szemem. Ha most nem lennék amúgy is félig halott, tuti, hogy megfulladnék az oxigénveszteségtől, ugyanis mérget vennék rá, hogy ezután a hír után percekig nem vettem levegőt.

- Látod, ettől vagyok én Halhatatlan, te pedig Halandó. Én tudom rólad, amit te még nem is sejtesz magadról. Nem voltak gyanúsak a gyakori rosszullétek, meg a kimaradt...

- Oké, oké, ne folytasd, felfogtam. Valóban... - egy röpke fejszámolás után rájövök, hogy lehet logika Halálka szavaiban. És ekkor félhalott ajkaim nagyon is élő, igazi, szívből jövő mosolyra húzódnak. Majd egy pillanat múlva le is hervad az arcomról az elégedett vigyor - de az autóbalesetet nem élhette túl a baba...

- Csodával határos módon mégis. És rajtad áll, hogy megmented-e mindkettőtöket.

- De mégis hogyan lenne lehetséges ez? Hiszen itt lebegek súlytalanul, félholtan, és gondolom, csak percek kérdése, hogy végleg elvidd magaddal a lelkemet.

- Nem, ha adsz érte, és a babád lelkéért cserébe két másikat.

- Ezt mégis hogy érted? - Nézek értetlenül.

- Lélekért cserébe lélek. Az üzlet üzlet.

- Kérhetném, hogy ne ilyen ködösen beszélj folyamatosan? - szűröm fogaim közt a szavakat magamra erőltetett nyugalommal.

- Megmentheted mindkettőtök életét, ha cserébe megölöd a két hozzád legközelebb álló személyt. Három hónap alatt.

A nevem Alice Simpson. 23 éves, egyszerű nőként tengetem mindennapjaimat White Rose City-ben, a hatalmas Hidden Paradise-szigetek fővárosában. Jelenleg egyedül élek egy patinás emeletes házban a külváros viszonylag csendes negyedében, ami túlságosan nagy és magányos egy személy részére. Már évek óta dalszerzéssel keresem a kenyeremet, habár inkább a zene iránti szenvedélyem ösztönöz a cselekvésre, hiszen a szüleim a haláluk előtt annyi pénzt hagytak rám, amiből még legalább tíz évig biztonsággal meg tudnék élni, és még félre is tehetnék belőle. Az apám befektetési bankár, az anyám pedig világhírű zongoraművész volt a tragikus tűzesetet megelőzően, ezért biztos vagyok benne, hogy tőle örököltem a zenéhez fűződő elhivatottságot és rajongást. Az édesapám szüleiről sajnos csupán nagyon halvány emlékeket őrzök a szívemben, mert még a negyedik életévemet sem töltöttem be, amikor elhunytak, az anyai ágról való nagyszüleimmel pedig azóta nem tartom a kapcsolatot, hogy a szűk családom a kegyetlen lángok áldozata lett. Annyira bezárkóztak egyetlen gyermekük és az unokájuk - a húgom, Lindsey - elvesztése miatt, hogy még engem, az életben maradt szerettüket is képesek voltak eltaszítani maguktól, majd elköltöztek valahova messze. Sosem mondták meg, hova. Tizenkét évesen nem is kérdeztem semmit, nem próbáltam meg felhívni őket telefonon, tudtam, hogy úgysem vennék fel, ezért kénytelen vagyok beletörődni, hogy nem maradt senkim, mert még az is ellök magától, aki támaszt nyújthatna ezután a szörnyű tragédia után. Tizennyolc éves koromig a helyi árva gyermekeknek fenntartott intézetben nevelkedtem, majd amikor elég idős és erős lettem, hogy megálljak a saját lábamon is, magamhoz vettem az örökségemet, hogy elkezdjem az önálló életet. Bár a szívem mélyén a kezdetektől kétségbeesetten kapaszkodtam a remény aprócska fénycsóvájába, hogy egyszer valaki elfogad, és magamért fog szeretni, az első intézetben töltött év maga volt a megtestesült rémálom. Olyan gyerekek közé kerültem, akik szinte újszülött koruktól fogva együtt nevelkedtek, ezért kínszenvedés volt beilleszkedni ebbe az összekovácsolódott közegbe. Érezték a bizonytalanságomat és az óriási lelki sebeket, amiket magammal cipelek, ezért nem könnyítették meg a dolgomat - amint rájöttek, hogy milyen törékeny vagyok, elkezdtek kiközösíteni, ahogy az általában gyerekek között menni szokott. Azt hinnénk, hogyha valaki árvaházban nő fel, empatikusabb és jólelkűbb a társadalom többi tagjával szemben, de ez csupán mese habbal. Az ember ember. Tehát nem volt elég, hogy alig pár héttel korábban teljesen elárvultam, még az is tetézte a szenvedésemet, hogy az életemet minden nap gúnyolódások sora keserítette meg. Egy év múlva azonban gyökeresen megváltozott minden, amikor két új, korombeli fiatal, Brandon Jones és Olivia Hamsworth bekerült az intézetbe. Ettől fogva velük alhattam egy szobában, és a nevelőnőm is örült, hogy végre találtam barátokat, akik minden magammal hordozott keserűség ellenére elfogadnak olyannak, amilyen vagyok - gyengének, sebezhetőnek, távolságtartónak. Hosszú idő után ők voltak azok az emberek, akik mellett ki mertem bújni a csigaházamból, mert a támogatásukkal kivívták a bizalmamat. Brandon és Olivia alkoholista szülők bántalmazott gyermekei, ezért legalább annyi fájdalmat hordoznak a szívükben, mint én. Ezért is van, hogy a kezdetektől sorsközösséget vállaltunk egymással, és örökre szeretni fogom őket. Az egyikük a vőlegényem lett, a másikuk pedig a legjobb barátnőm.

Meredten bámulom a Kaszás gyönyörű arcát, és hirtelen elfog a jeges, mégis izgatott remegés.

- Én képtelen lennék ölni - jelentem ki magabiztosnak szánt hangon, azonban még én is kihallom belőle, hogy a másodperc egy törtrészére megcsuklik a bizonytalanságtól.

- Valóban így gondolod, kedves Halandó? - Húzza fel bal szemöldökét, gunyorosan kiejtve a kedves szót.

Valóban így gondolom? Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy az egy hónappal ezelőtti Alice inkább magát ölte volna meg, mint a legvadabb ellenségét, de az új Alice, akit megcsalt, és elárult az a két ember, akikben a világon a legjobban bízott - sőt, az egyedüli személyek, akikben bízott, és tűzbe tette volna érte a kezüket -, legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg őket, ha a gyereke élete a tét. Mert mostantól van értelme élni, és nem magamért, hanem érte. De ez mégsem lehetek én! - gondolom kétségbeesetten zihálva, kikerekedett szemekkel.

- Ismét a fejedbe látok, törékeny emberi lény. Arra a kettőre gondolsz... - egy végtelennek tűnő másodpercig hatásszünetet tart, majd hozzáteszi tökéletes szájával formálva a szavakat - és már látom, hogy küzdeni fogsz.

- Igen - erősítem meg az iménti kijelentését magamat is meglepve a válaszommal. Az agyam nem gondolkozott, amikor az anyai szívem már felelt. Új erőtől és céltól lángoló szemekkel tekintek a Halálra - csak mondd meg, mit kell tennem.

- A szerződés szerint, ha beleegyezel az alkuba, nekem vissza kell vinnem téged az időben egy nappal korábbra...

- Tehát olyan lesz, mintha az autóbaleset meg sem történt volna?

- Igen, de a saját érdekedben én nem szakítanám magam félbe két okból kifolyólag. Egy: nagyon morcos vagyok, amikor a szavamba vágnak - a szavaiból játékos, mégis komoly fenyegetést éreztem kicsengeni, ami olyan sötét és természetfeletti volt, hogy már-már vonzó... nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, amikor a nagyon szót különös nyomatékkal fűszerezve ejtette ki. A hozzá méltó, szokásos hatásszünet után folytatta a mondókáját - Kettő: a saját időddel játszol, mert csupán - előhúzott a csuklyája erszényéből egy ódon hangulatú zsebórát (ejha, olyan Kaszással sem találkoztam még, akinek olyan multifunkcionális csuklyája van, hogy még zsebbel és órával is rendelkezik) - két perced maradt, mielőtt leáll a szívműködésed, és aztán kénytelen leszek elvinni a lelkedet magammal, így még azelőtt felbomlik a szerződésünk, hogy egyáltalán megköttetne.

- Jól van, jól van, akkor siessünk már! - Sürgettem egy oktávval magasabb hangon, hevesen gesztikulálva.

Ismét szúrós pillantást vet rám, és már várom, hogy ismét tesz egy csípős megjegyzést arra utalva, hogy őt nem siettetheti egy egyszerű Halandó - chh, beképzelt alak... - gondolom szemforgatva -, de ehelyett hálás lehetek, mert onnan folytatja a mondandóját, ahol abbahagyta.

- Tehát, a szerződés értelmében onnan folytathatsz mindent, ahol egy nappal korábban abbahagytad, a baleset pedig nem fog még egyszer megtörténni, de amennyiben három hónapon belül nem teljesíted az üzlet rád eső részét, az alku törlődik, és azonnal elviszem a lelkedet a gyermekedével együtt - minden egyes gyilkos szót úgy ejt ki, mintha a vasárnap reggeli napilapból olvasna fel pár egyszerű, hétköznapi sort. Ettől a túlvilági arroganciától akaratlanul megborzongok. Amikor látja, hogy nem fogok válaszolni, ismét a praktikus, mégis komikus erszényébe nyúl, és egy régi, megsárgult, végtelenül hosszúnak tűnő tekercset húz elő egy tintatartóval együtt, ami fémes szagot áraszt.

- Abban vér van? - Ismét rám kerül a borzongás sora, ahogy a vörös folyadékra mutatok iszonyodva.

- Szent Örökkévalóság, a női Halandók annyira finnyásak! - Csap a homlokára, és nem tehetek róla, ebben a percben hisztérikus kacagás fakad ki belőlem, mert ahogy itt áll előttem, a meglehetősen nőies reakciómon szörnyülködve, sokkal inkább emlékeztet egy egyszerű, e világi srácra, mint a nagy, gonosz Kaszásra.

- Nevetgélés helyett azt javaslom, hogy inkább mártsd bele a csinos kis ujjacskádat, és írd alá a szerződést a legutolsó név alatt, hogy az alku meg legyen pecsételve. Én igazán nem bánom, ha meggondoltad magad, és inkább mégis velem jössz, de emlékeztetnélek, hogy már csak fél perced maradt, szóval cselekedj, ha kedves a gyermeked élete - a Halál arcára visszaköltözött a rezzenéstelen, szigorú kifejezés.

Veszek egy utolsó, mély lélegzetet, majd megteszem, amire utasított. Többé nincs visszaút.

1. fejezet

24 órával korábban, White Rose City, Rose's Light Café

2018. június 16. 17:00

A mindig zsúfolt, hangulatos kávéházban ma is könnyed, vidám csevegés adja az alapzajt. Amint belépek az ajtón, rögtön megpillantom Simon-t egy félreeső bokszban, majd ahogy leülök az asztalhoz, csibészes félmosollyal üdvözöl.

- Az én Alice-em ma is gyönyörű.

- Te meg még mindig úgy flörtölsz velem, hogy aki meglát minket együtt, rögtön azt gondolja, hogy összetartozunk - paskolom meg az arcát.

- Miért, nem ez az igazság? - Hajol közelebb hozzám, hogy egy túlságosan is gyengéd puszit nyomjon az arcomra.

- Simon, már ezerszer kértem, hogy... - az utolsó szónál elcsuklik a hangom, és kis híján szabad utat engedek a lelkemet mardosó könnyeknek mindenki szeme láttára, pedig miután Brandon-nal szakítottam, megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki is úgy lásson engem, hogy én vagyok a kicsi, gyenge, védelemre szoruló Alice.

- Bocsáss meg - húzódik el tőlem feszengve, miközben a szeméből ki tudom olvasni az őszinte megbánást -, csak poénkodni próbáltam, de egy seggfej vagyok.