Orvosok, nővérek és betegeik F. Scott Fitzgerald legszebb kórháztörténetei Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

A Diagnózis talán az első olyan elbeszélés, melyet Fitzgerald az után írt, hogy 1931 szeptemberében visszatért Amerikába feleségének (Zelda Fitzgeraldnak) a Prangins klinikán való gyógykezelése után. A Post csúcshonoráriumot, 4.000 dollárt fizetett ezért a kis történetért, mely részben az alabamai Montgomeryben játszódik. A Diagnózis összefogja a fenyegető gazdasági válsággal kapcsolatos témát a hazalátogatással. Ám amikor Fitzgerald úgy látta, hogy az elbeszélés megírásához nincs elég anyaga – vagy, hogy érzelmileg nem igazán kötődik a témához -, megpróbálta valamivel izgalmasabbá tenni. Így a Diagnózis esetében az, ami egy komoly történetnek indult, igazi kommersz novella, majdhogynem thriller lett az által, hogy tett bele egy O. Henry-s csavart: egy titkos végrendeletet és egy kis dugipénzt.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 11, 2017
• ISBN: 9781370271276

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Orvosok, nővérek és betegeik

F. Scott Fitzgerald legszebb

kórháztörténetei

Fordította Ortutay Péter

Copyright@Ortutay Péter

2017

Szerkesztette: Kelemen Márta

Smashwords Edition

Tartalom

Előszó

Diagnózis

Az alkoholbeteg

Egy bennlakó

A zene hatalma

Szabadnap a kórházban

Emberek a szélviharban

Diamond Dick és az asszony első törvénye

Bette utolsó betege

A baleseti osztály

Trouble

Előszó

F. Scott Fitzgerald egyik legtipikusabb orvos-vagy kórháztörténete A baleseti osztály. 1932 őszén kezdte el írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. A kész elbeszélést a Post 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bennlakó társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény, a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt az íróra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvoslás iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bennlakó, Bette utolsó betege, Az alkoholbeteg, A baleseti osztály, a Trouble és a Szabadnap a kórházban.

A Diagnózis talán az első olyan elbeszélés, melyet Fitzgerald az után írt, hogy 1931 szeptemberében visszatért Amerikába feleségének (Zelda Fitzgeraldnak) a Prangins klinikán való gyógykezelése után. A Post csúcshonoráriumot, 4.000 dollárt fizetett ezért a kis történetért, mely részben az alabamai Montgomeryben játszódik. A Diagnózis összefogja a fenyegető gazdasági válsággal kapcsolatos témát a hazalátogatással. Ám amikor Fitzgerald úgy látta, hogy az elbeszélés megírásához nincs elég anyaga – vagy, hogy érzelmileg nem igazán kötődik a témához -, megpróbálta valamivel izgalmasabbá tenni. Így a Diagnózis esetében az, ami egy komoly történetnek indult, igazi kommersz novella, majdhogynem thriller lett az által, hogy tett bele egy O. Henry-s csavart: egy titkos végrendeletet és egy kis dugipénzt.

A zene hatalma 1936 májusában jelent meg az Esquire-ben, de Fitzgerald már 1936 februárjában megírta Baltimore-ban.

A Bette utolsó betege című elbeszélést Fitzgerald 1934 augusztusában írta szintén Baltimore-ban. A Post, mely novemberi számában közölte, 3.000 dollárt fizetett érte. Mivel a harmincas évek mind inkább a betegségek, a kórházak, az orvosok és ápolók évei voltak Fitzgeraldék életében, ezért nem véletlen, hogy az író többször is az ezzel kapcsolatos élményeit, tapasztalatait vetette papírra.

A Trouble című novella szintén Baltimore-ban, 1936 júniusában keletkezett, és az író egyik kórházi élményére épül.

Diagnózis

.

Egy ideig a nagy óceánjárót, mely oly magabiztos és büszke a nyílt tengeren, olyan gyalázatosan taszigálták körbe a kikötő vontató hajói, mint egy magatehetetlen vénasszonyt: a kéményei megkönnyebbülten pöffentek egy nagyot, amint révbe jutott. Sara Etherington már a fedélzetről látta, hogy ott áll Charlie és várja. De akkor valami történt. Az a New York, melyet mindig büszkén szemlélt és csodált, valahogy Charlie-ban zsugorodott össze; benne összegződött villódzó, dinamikus szépsége, a magas férfiakra jellemző gyors járása, és minden épp oly ismerős volt, mint négy hónappal ezelőtt. De amint találkozott a szemük, Sara látta, hogy imádottjában van valami más, és az elég furcsa; de amint a hajóhíd lábánál a karjaiba ugrott, mindent elfelejtett a találkozás izgatott pattogó örömében.

- Édes drágám…

- Hadd nézzelek…

A vámvizsgálatra várva Sara egy érdekes új vonást fedezett fel két szép szeme között, mint ahogy azt is, hogy ahelyett, hogy könnyedén kezelje az élettel járó problémákat, most úgy akadékoskodott és idegeskedett a vámossal, mintha a vámvizsgálat valami reménytelenül kusza dolog lett volna.

A hajó utasai, amint elmentek mellettük, vetettek még egy utolsó pillantást Sarára, mert ő volt a legcsinosabb lány az utas listán. Magas volt, friss és csillagszemű; szemei ugyanazt tették, amit a szája – valóban vidámak vagy szomorúak voltak, ha a szája is az volt. Bár az Európában nyaraló férfiak gyakran bókoltak neki ezzel, de hát Amerikában ott volt Charlie, és állandóan csak Charlie járt a fejében; azokban a hónapokban sokszor látta őt álmában, ahogy fehér lovára kapja és elvágtat vele a nagyvilágba. Charlie egyike volt azoknak a férfiaknak, akiknek fehér lovuk is volt; mindig is tudta, hogy ki van kötve kint valahol, és toporzékolva a zabláját harapdálja.

Később, amikor egyedül voltak és Charlie átölelte, Sara megkérdezte:

- Miért vagy ilyen sápadt?  Sokat dolgozik az én kis aranybogaram?  Nem lehet itt baj, ha egyszer már hazajöttem. Hisz hamarosan férj s feleség leszünk.

Charlie hátra vetette a fejét egy rá egyáltalán nem jellemző, kihívó mozdulattal, mintha azt akarná mondani: - Jól van, ha egyszer felhoztad!  - Aztán megjegyezte: - Nem olvasol újságot? Nem tudod, hogy mennek most errefelé a dolgok?

- Bajban vagy, ugye?

- Még nem; legalább is most rögtön nem.

- Akkor hát örüljünk. Most az egyszer még…

De Charlie csak a fejét rázta, révült tekintettel nézett valahová, ahová Sara nem tudta követni.

- Te ezt nem érted – mondta ingerülten. – Csak most jöttél; várj néhány napot. Minden összedőlt és senki sem tudja, mit lehet ellene tenni. - Majd egy hirtelen jött erőfeszítéssel összeszedte magát. – Tudom, hogy nem ezzel kellett volna fogadnom téged, Sara, sajnálom. Lehet, hogy túlzok, nem tudom; de… - Szeme ismét egy sötét pontra meredt, és Sara gyorsan változtatott a témán:

- Sikerült Bennek bekerülni abba a zártkörű Triangle Clubba,¹ vagy mi is a neve, ott Princetonban? Figyelj csak… A legnagyszerűbb görög és római ólomkatonákat vettem meg Dickynek – és egyiptomi katonákat is. Olyan szépek, hogy még én is szívesen játszanék velük. És hoztam még Triplertől egy köntöst is Bennek, és egy nagy-nagy titkot neked.

Erről Charlie-nak eszébe jutott valami:

- Úgy vettem észre, hogy azoknak az embereknek a hajóról rengeteg luxus cikke volt a bőröndben. Komolyan meglepődtem.

- De hát, ha van pénzünk, el is kell költeni valamire, nem? Ez a baj?

- A baj az… - mondta, de leállította magát.

Annyira jóképű volt, az arca oly kedves, és a hangjában még mindig megmaradt az a bizonyos déli dallamos szelídség! Az eljegyzésük óta eltelt időben Sara sosem vette észre, hogy aggódott vagy bánkódott volna valamiért. Négy hónappal ezelőtt egy sikeres Wall Street-i üzletembertől búcsúzott el, aki saját erejéből küzdte fel magát a csúcsra, életerős volt és cinikus, akinek nem voltak óriási veszteségei az első piaci káosz után, és az önbizalma is megmaradt. Holnap pontosan meg kell tudnia, mi okozta nála ezt a változást.

Másnap vasárnap volt, és Charlie benézett Sarához, és elvitte a lakására, ahol két fiatalabb testvérének volt egyszerre apja és anyja. Ben a főiskolán volt; a tizenegy éves Dicky az örömtől lelkesen ügyes ujjaival hozzáértően és okosan rakosgatta új ólomkatonáit.

Voltak köztük római légiósok rövid, fényes karddal, sisakban és pajzzsal, mely fénylett az aranyozástól, egy győztes hadvezér hatlovas harci szekerén, valamint szikrázó, tollas római lovagoknak egy egész serege, foglyul ejtett gallok megláncolva, görög harcosok rövid csizmában és iónai kék tunikákban, fekete bőrű egyiptomiak villogó piros sivatagi öltözékben Ízisz és Ozirisz képével, egy hajítógép és személyesen Hannibál, Cézár, Ramszesz és Nagy Sándor.

Charlie csak bámulta ezt a csodálatos sereget.

- Az ilyesmi – mondta szórakozottan – nem tarthat sokáig.

Sara, aki segített hadrendbe állítani a katonákat, nem felelt.

- Ez majdnem istenkáromlás – folytatta Charlie, s aztán Dickyhez: - Inkább egyél, igyál és légy vidám. Elképzelhető, hogy ez az utolsó szép ajándék, amit még életedben kaptál. Nemsokára egy régi baseballütőnek és labdának is örülni fogsz valamilyen mocskos utcán.

Dicky ijedt szemei láttán Sara kitalálta, hogy már sokszor hallott ilyesmit Charlie-tól.

- Ez hülyeség! - mondta Sara élesen. – Szerintem nem szabad a gyerekeknek a válságot emlegetni. Nem tehetnek róla; csak félni fognak. Ők még nem értik, hogy a felnőttek sem gondolják mindig komolyan azt, amit mondanak.

- De én igenis komolyan gondolom. Nekik is meg kell tudni, mi az igazság. Ha esetleg nem éltünk volna olyan sokáig egy aranyos álomvilágban, akkor most talán jobban szembe tudnánk nézni a dolgokkal.

Aznap délután Sara még egyszer próbálkozott, amikor egy csendes sétakocsikázásra indultak a Central Parkban.

- Mondd meg szépen, mi történt veled - kérdezte. – Hisz tudod, hogy szeretlek, és talán segíthetek. Megértem, hogy ezek a válságos idők az idegeidre mennek, de szerintem valami más is van e mögött, és ha elmondanád, azzal könnyítenél a lelkeden.

Charlie még szorosabban ölelte magához. – Bátor, aranyos kislány vagy – mondta. – De, Sara, esküszöm, jól vagyok. Épp a múlt hónapban nézettem át biztosítási papírjaimat, és közölték, hogy nálam minden rendben van. Örültem neki, mert volt egy olyan érzésem, hogy mindjárt megbetegszem. Pénzügyeimet illetően szerencsés voltam. És téged mindennél jobban szeretlek a világon.

- Akkor hát összeházasodunk a következő hónapban.

Charlie mintha meglepődött volna egy kicsit. – Ha azt hiszed, hogy ez bölcs dolog, épp most!

Sara egy kicsit boldogtalanul felnevetett. – Senki sem dobhatja sutba a szerelmet csak azért, mert nem úgy megy az üzlet, mint szeretné.

- Jelenleg ez egy nagyon nagy lépésnek látszik. Meg kell jól gondolni.

- El akarsz hagyni?

- Ez butaság! Én csak azt mondtam…

Sara sóhajtott, és nem erőltette tovább a témát.

- Az elmúlt évben segítettél kenyeret és ételt osztani a munkanélküli szegényeknek, de aztán, amikor láttad, hogy nincs sok értelme, meggondoltad magad. Mikor kezdtél ennyire aggályoskodni?

- Körülbelül akkor, amikor elutaztál. Az egyik barátom golyót röpített a fejébe, aztán egy brókerház omlott össze itt New Yorkban, aztán minden bank tőlünk nyugatra Ohióban. Senki sem beszél másról. Ha elmentél egy estélyre, és amint egy nő átnyújtja neked a poharat, máris így szól: „Tudta, hogy ez vagy az a részvény négy ponttal visszaesett?" Kezdtem felfogni, hogy a mi szakmánkban valaki sokkal olcsóbban dolgozik valahol másutt a világon, mint mi itt Amerikában. Tudod-e, hogy az ötéves terv…

- Hallgass már, Charlie. Hallani sem akarom. Szentséges ég, tegyük fel, hogy ez mind igaz! De te és én fiatalok vagyunk. Nekünk nem kell attól félni, hogy esetleg újra kell kezdenünk. Nem tudom nézni, hogy ennyire szét vagy esve – és kegyetlenül folytatta -, és hogy előre lefeküdtél, mint egy vesztes, és állandóan csak nyafogsz.

- Én elsősorban rád és Dickyre gondolok. Most júniusban szerzek munkát Bennek. Ha még egy évet elfuserál azzal, hogy diplomát szerezzen, nem biztos, hogy el fog tudni helyezkedni, mert sehol sem kap munkát.²

Ekkor Sara rádöbbent, hogy beteg emberrel van dolga, és hogy per pillanat nincs is mit mondani neki. Megpróbálta azzal elnyerni bizalmát, hogy nem vitatkozott, hanem csak hallgatott. Azt ajánlotta, hogy menjen el valahová egy időre, de Charlie csak nevetett ezen az ajánlaton.

- Ugyan! Eddie Brune elment vagy három napra valahová, meghagyta, hogy semmi esetre se zavarják. És amikor visszajött, azt látta…

Sarának fájt a szíve. Most fordult elő először életében, hogy nem tudta, mit tegyen. Eleget tudott a modern pszichológiáról ahhoz, hogy rájöjjön: Charlie hangulata valamilyen személyes problémának a külsődleges megnyilvánulása, de azt is tudta, hogy Charlie véleménye szerint a pszichoanalízis a gyengék és a bizonytalanok menedéke.

Amint múltak a napok, úgy érezte, hogy szerelme már nem is érdekli Charlie-t. Megijedt.

Aztán a hét végén Charlie kialvatlan és kétségbeesett szemekkel jelent meg nála.

- Biztos, azt hiszed, őrült vagyok – tört ki belőle. – Lehet, hogy igazad van. Van idő – különösen reggel, ha jól kialudtam magam, vagy ha előzőleg megittam egy vagy két koktélt -, amikor a világ bajai elmúlnak a fejem felől és úgy érzem magam, mint azelőtt. De az ilyesmi egyre ritkább. Egy valamit azonban tudok – Henry Cortelyou úgy véli, már nem vagyok olyan jó, mint korábban. Valahogy furcsán néz rám és néhányszor már rendre is utasított az irodában. Biztos, nem akar már velem dolgozni.

Hideg fejjel és logikusan beszélt. Fel akarta menteni Sarát házassági ígérete alól. Azt hitte, hogyha a lány itt lesz, az segít, de nem segített. Amikor elment, már nem voltak jegyesek, de Sara továbbra is ugyanúgy szerette, mint azelőtt, és a remény is megmaradt. És akkor lépett.

II.

Másnap találkát kért Henry Cortelyou-tól, aki a cég idősebb partnere volt. Az, hogy megismerkedett Charlie-val, neki volt köszönhető.

- Észrevett valamit Charli-n?

Igen. Állandóan siránkozik. De mostanában mindenki idegesen reagál mindenre.

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó – mondta Sara lassan ejtve ki a szavakat. Beszélt Dicky ólomkatonáiról, arról, hogy Ben ott akarja hagyni a főiskolát, és hogy már nincsenek eljegyezve. – Lehet, hogy egymás példáját követve mindenki búskomor és öngyilkos kíván lenni épp a válság miatt, de Charlie-nál nem ez a helyzet. Elképzelhető, hogy van valami problémája, vagy valami baja a környezetével, de nem akar róla beszélni. Aztán a siker felkapta, és néhány évig olyan gyorsan pörgette, hogy egyszerűen nem volt ideje szokvány aggodalmakra. Ám a Fortuna mintha most hirtelen elengedte volna a kézét és azt mondja, járj a saját lábadon – nincs több sétakocsikázás. Nos, ekkor úgy érezte, hogy mély csend veszi körül, és ismét szembe találta magát személyes problémáival, de talán már azt is elfelejtette, hogyan is kell őket kezelni. Így természetes, hogy azt képzeli, ez azért van, mert rögös az út, melyen mennie kell, és az ott heverő köveket hibáztatja inkább ahelyett, hogy jobban a lába elé nézzen. Mindez a sok nyafogás a limuzinban. Minden esetre én nem hiszem, hogy Charlie minden ok nélkül ilyen. 

- Akkor hát mi az ok?

- Ezt neki saját magának kell tisztáznia – mondta Sara. – De azt hiszem, az első, amire meg kell kérnem, az, hogy mondjon fel. Ne dolgozzon tovább a cégnél.

- Legyen ez az utolsó szalmaszál – próbált ellent mondani Cortelyou. – Charlie tulajdonképpen jól végzi a rábízott munkát most is. Csak búskomor valamiért még itt az irodában is, és nem tetszik nekünk, amit a hátunk mögött mondogat. Lehet, hogy e miatt az emberek majd azt hiszik, hogy esetleg bajban vagyunk.

- Akkor kérje meg, hogy vegyen ki egy éves fizetetlen szabadságot – mondta Sara. - Van elég pénze. Nem lesz meglepve. És azt hiszem, neki az kell, hogy az, amitől fél, meg is történjen vele, és rájöjjön, hogy ez nem is olyan nagy baj. Szeretem őt, Henry bácsi. Nem akarom feladni.

- Hadd gondolkozzam néhány napig, jó?

Másnap, amikor Charlie hazament, talált otthon egy levelet Sarától. Még mindig az járt a fejében, amit Henry Cortelyou mondott, ezért sokáig csak ült, maga elé bámult és fel sem bontotta a borítékot. Az, hogy elbocsátották, nagyon bántotta, és még most sem tért egészen magához; ám ugyanakkor bizonyos megkönnyebbülést érzett. Most valami más munka után fog nézni, és megtudja a legrosszabbat; ő is része lesz annak a nagy tömegnek, melyet egy sötét vihar űz valamerre. Ahogy gondolatban már össze is olvadt ezzel a tömeggel, megosztva vele kevéske kenyerét, elégedettséget érzett amiatt, hogy ígéretéhez híven csatlakozott hozzá. Minden a múlté – a biztonság, a remény és a szerelem. Felnyitotta a borítékot. A levélben ez állt:

A múlt nevében kérlek, drágám, tégy meg még nekem egy utolsó szívességet. Könyörgöm, tedd meg még ezt; térden állok előtted, hogy bele tudjam tenni ebbe a levélbe azt az erőt, amellyel rávehetlek, hogy ezt megcsináld. Tedd meg ezt vakon, gondolkodás nélkül, akaratod ellenére, csak azért, mert egykor szerettél és egy kis ideig boldogok voltunk. Azt akarom, hogy látogass meg valakit. Marston Raines a neve, a címét mellékelem. Ő a legbölcsebb ember, akit ismerek, de ne félj, nem foglakozik pszichoanalízissel; fő érdeklődési köre az életben a régi egyházi muzsika, és nem is szereti használni adottságait az emberek érdekében. Meséltem neki rólad, és azt mondta, ha esetleg megkedveled, akkor talán tud neked segíteni. Drágám, nagyon kérlek…

Charlie leejtette a levelet.

- Kuruzslás – gondolta. – Megédesíti a pirulát azzal, hogy egy idegen nevet ad neki. Introvertált, extravert, meg miegyéb. Uram Isten, inkább leszek egy barbár ősember, aki azt hiszi, hogy a pestis az Isten büntetése, és aztán megtanulok egy jó csomó kellemes hazugságot, mellyel majd etetem magam apránként.

De amikor uzsonnánál már nem tudott uralkodni magán és elmondta a kis Dickynek, hogy kirúgták és momentán munkanélküli, Dicky sírva fakadt és arról beszélt, hogy eladja ólomkatonáit, csak ne kerüljenek a szegényházba, hirtelen kívülről kezdte magát nézni. Tudta, hogy nem folytathatja így, és ismét elővette Sara levelét.

Kora este volt, amikor meglátogatta Marston Rainest. Raines egy toronyházban lakott a Madison Avenue-n, és amint Charlie bebocsátást nyert egy szép kilátást nyújtó lakásba, New York gyöngysoros fényei épp kezdtek fellobbanni az ablakon kívül. De amint Charlie elnézte, giccsesnek és színpadiasnak, a látszat nagy-nagy fenntartásának látta az után, hogy a valóság most már egészen más. Minden egyes új toronyház valami olyasmi, ami kihívás a nyilvánvaló és a mindjárt bekövetkező katasztrófával szemben; minden egyes fénysugár csak egy végső kétségbeesett próbálkozás azt bizonyítani, hogy minden rendben van.

- De nincs semmi sem rendben! – kiáltotta, amint Raines belépett a szobába. – Úgy néz ki, mintha rendben volna, de csak egy percig; utána már csak egy sértés azoknak, akik tudják, hogy mi