Az örömlegény - válogatott novellák

By Guy de Maupassant

Hányszor halljuk, hogy azt mondják valakire: „Igen kedves ember, de valóságos örömlegény.” Beszéljünk nyíltan az örömlegényről, nemzetünk e rákfenéjéről.Mert mi, franciák, valamennyien örömlegények vagyunk, azaz változékonyak, szeszélyesek, ártatlan képpel komiszak, következetlenek a nézeteinkben, a szándékainkban, erőszakosak, és gyengék, akár a nők.De az örömlegények között kétségtelenül leginkább szemet szúr a párizsi flaszterkoptató, akiben a lelki sajátságok jobban kidomborodnak, és aki vérmérsékleténél fogva túlzott mértékben egyesíti magában a kedves kicsi nők minden vonzó tulajdonságát és hibáját…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633749487

Guy de Maupassant

Guy de Maupassant was a French writer and poet considered to be one of the pioneers of the modern short story whose best-known works include "Boule de Suif," "Mother Sauvage," and "The Necklace." De Maupassant was heavily influenced by his mother, a divorcée who raised her sons on her own, and whose own love of the written word inspired his passion for writing. While studying poetry in Rouen, de Maupassant made the acquaintance of Gustave Flaubert, who became a supporter and life-long influence for the author. De Maupassant died in 1893 after being committed to an asylum in Paris.

Book preview

GUY DE MAUPASSANT

AZ ÖRÖMLEGÉNY

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-948-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

© Rónay György jogutódja

A HÁZALÓ

Mennyi röpke emlék, apróság, találkozás, mennyi szerény dráma, amit észreveszünk, kitalálunk, megsejtünk: még tapasztalatlan, fiatal lelkünk számára mind olyanok, mint egy-egy fonál, mely lassacskán a leverő igazság ismeretére vezet.

Ha tűnődő lélekkel, találomra kószálok, és tétova álmodozásaim közben vissza-visszanézek, egyszeriben csupa régi, vidám vagy szomorú kis tényt látok: úgy rebbennek föl merengő gondolataim előtt, mint lépteim előtt a madarak a bokrokról.

Ezen a nyáron Szavojában jártam, azon az úton, mely magasan a bourget-i tó jobb partján húzódik; elnéztem ezt a csillogó, páratlanul tompa kék víztükröt, melyet a lemenő nap elsikló fényei pásztáztak, és lelkemen eláradt a gyöngéd vonzalom, melyet gyerekkorom óta a tavak, folyók, tengerek vize iránt érzek. Alattam terült el a tó olvatag sík lapja, oly tágasan, hogy nem lehetett látni a két végét – az egyik a Rhone felé, a másik Bourget felé veszett el a messzeségben –, túlpartján pedig csipkés hegygerinc húzódott, egyvégtében, egészen a Dent-du-Chat csúcsig. Az út két felén szőlő kúszott fától fáig, elborítva leveleivel törékeny tartóágait; zöld, sárga, piros füzérekben hömpölygött a mezőkön, egyik fatörzstől a másikig fodrozódva, fekete fürtöktől tarkán.

Az út elhagyatott volt, poros és fehér. Egyszer csak egy ember tűnt elő a ligetből, mely nagy fáival Saint-Innocent községet övezi; botjára támaszkodva, s valami teher alatt görnyedve jött felém.

Ahogy közelebb ért, láttam, hogy házaló, ama vándorárusok egyike, akik faluhelyen házról házra járva, olcsó apróságokat árulnak; s egyszeriben eszembe jutott egy régi emlék, egy semmiség, egy éjszakai találkozás Argenteuil és Párizs közt, huszonöt éves koromból.

Egyetlen nagy örömöm volt akkortájt, a csónakázás. Volt egy kis szobám egy argenteuil-i kocsmárosnál, s minden alkonyatkor fölültem a hivatalnokok vonatára, erre a hosszú, lomha szerelvényre, mely minden állomáson letesz egy sereg embert – kis csomagokat cipelő, pocakos, elnehezedett, gyaloglástól elszokott embereket, kitérdelt nadrágokban, mert a hivatalnoki székben a pantallók elformátlanodnak. Argenteuil-ben szálltam le a vonatról, amely mintha tele lett volna hivatalszaggal, zöld kartonokkal és sorba rakott iratokkal. Ott már várt a jollém; alig várta, hogy a vízen suhanhasson. S én sebes evezőcsapásokkal igyekeztem hol Bezons-ba, hol Chatou-ba, hol Épinay-be, hol Saint-Ouenba, vacsorázni. Aztán visszatértem, kikötöttem a hajómat, s mikor fölkelt a hold, gyalog baktattam haza Párizsba.

Egy éjszaka a holdsütötte úton észrevettem, hogy valaki megy előttem. Ó, majdnem minden alkalommal találkoztam a párizsi külvárosok éjszakai vándoraival, akiktől úgy félnek a megkésve hazaigyekvő polgárok. Lassan haladt előttem, valami súlyos terhet cipelt.

A nyomában voltam; gyors léptem kopogott az úton. Megállt, megfordult; ahogy egyre közeledtem, átment az út túlsó felére.

Mikor sebesen elmentem mellette, odakiáltotta:

– Hé, jó estét, uram!

– Jó estét, barátom – feleltem.

– Messzire igyekszik? – kérdezte.

– Párizsba.

– Jó gyorsan jár, egykettőre beér. Én nem bírok sietni, túl sok van a hátamon.

Lassítottam.

Miért szólított meg? Mit cipel abban a nagy csomagban? Halvány gyanú támadt bennem, valami bűntény gyanúja, s elfogott a kíváncsiság. Az újságok hírei annyi ilyen rémtettről számolnak be reggelente, olyanokról, melyeket épp itt, a Gennevilliers félszigeten követnek el, hogy nyilván igaz is akad köztük. Mégse lehet pusztán csak kitalálni, az olvasók mulattatására, azt a sok útonállást és gaztettet, amellyel tele vannak a riporterek hasábjai.

De ennek az embernek a hangja inkább félénk volt, mint vakmerő, s eddig inkább viselkedett óvatosan, mint támadólag.

Most én kérdeztem meg tőle:

– Messzire megy?

– Éppen csak Asnières-ig.

– Asnières-i?

– Igen, uram, házaló vagyok, és Asnières-ben lakom.

Kilépett az oldalfasorból, ahol napközben a gyalogosok járnak a lombok árnyékában, s az út közepére ment. Ugyanúgy tettem én is. Még mindig gyanakodva méregettük egymást, kezünkben a botunkkal. Mikor melléje értem, egyszeriben megnyugodtam. Nyilván ő is, mert azt kérdezte:

– Nem mehetne egy kicsit lassabban?

– Miért?

– Mert nem szeretem ezt az utat éjszaka. Tele van áruval a hátam, és mindig jobb kettesben, mint egyedül. Két embert együtt nemigen támadnak meg.

Éreztem, hogy őszintén beszél, és fél. Engedtem hát a kívánságának, s most aztán egymás mellett baktattunk, ez az ismeretlen meg én, hajnali egykor, az Argenteuil-ből Asnières-be vivő úton.

– Miért megy haza ilyen későn, ha ennyire kockázatos? – kérdeztem tőle.

Elmondta.

Aznap este nem is akart hazamenni; három-négy napra való árut pakolt föl reggel a hátára.

De a vásár jól sikerült, olyan jól, hogy most sürgősen haza kell mennie az áruért, amit másnapi hozomra vettek meg tőle.

Elégedetten magyarázgatta, hogy érti a mesterségét, különleges tehetsége van az árusításhoz, s ami cikket mutogat, főként arra jó, hogy közben, kellő körítéssel, elhelyezze, amit nem bír magával hurcolni a hátán.

– Boltom van Asnières-ben – tette hozzá. – A feleségem vezeti.

– Ó, hát nős?

– Igen, uram, egy és egynegyed éve. Pompás kis asszony a feleségem. Hogy meglepődik majd, ha éjszaka beállítok!

Beszámolt a házasságáról. Két évig kerülgette ezt a lányt, de az csak némi halogatás után szánta el magát. Ifjúkorától fogva volt egy kis üzlete az egyik utcasarkon; mindenfélét árult benne: szalagokat, nyáron virágot, s főként takaros csatokat, cipőre valókat, s egyéb csecsebecséket, ez volt a specialitása egy gyáros jóvoltából. Jól ismerték egész Asnières-ben, és mert többnyire kék ruhákat hordott, Ibolykának hívták. Szépen keresett, ügyes keze volt mindenhez. Most mintha betegeskednék; talán állapotos – mondta, de azért nem volt biztos benne. Üzletük szépen virágzott; ő többnyire úton járt, árumintákat mutatott be a szomszéd helységek szatócsainak; amolyan ügynökféléje lett néhány gyárosnak, s egyszerre dolgozott nekik is meg magának is.

– És ön – kérdezte –, ön mi?

Nagyképűsködve válaszoltam. Van Argenteuil-ben, mondtam, egy vitorlás hajóm meg két verseny-jollém. Esténként nagyokat evezek, és mert szeretem a testmozgást, néha begyalogolok Párizsba, ahol van bizonyos foglalkozásom – sejttettem vele, hogy igen jövedelmező.

– A mindenit – mondta –, ha én olyan jól állnék, mint maga, bizony nem koptatnám éjszaka az országutat. Nem valami biztonságos errefelé.

Rám sandított, és bennem egy pillanatra megint föltámadt a gyanakvás: hátha mégis gonosztevő, aki nem akar fölöslegesen kockáztatni. De újra megnyugtatott, mert azt mormolta:

– Egy kicsit lassabban, ha szabad kérnem. Nagyon nehéz a batyum.

Föltűntek Asnières első házai.

– No, mindjárt itthon is vagyunk – mondta. – Nem az üzletben hálunk; arra éjszaka egy kutya vigyáz, olyan kutya, hogy négy emberrel is fölér. Aztán meg bent a városban drága a lakás. Hanem ide figyeljen, uram, nagy szolgálatot tett nekem, mert megvallom, egy kicsit reszket az inam éjszaka az országúton ezzel a zsákkal a hátamon. Térjen hát be hozzánk, megiszunk egy pohár forralt bort a feleségemmel, ha ugyan fölébred, mert úgy alszik, mint a bunda, és nem szereti, ha fölzavarják. Aztán fogom a fütykösömet, és elkísérem a városkapuig, mert ha nem nyomaszt a batyum, nem félek én az ördögtől sem.

Szabadkoztam, ő meg unszolt; tovább makacskodtam, mire olyan fájdalmasan, olyan őszinte kétségbeeséssel kezdett kérlelni, s olyan ékesszólóan sajnálkozott – mert beszélni, azt tudott, sértődötten kérdezgetve, vajon „utálok-e meginni egy pohár bort egy magafajta emberrel" –, hogy végül is beadtam a derekamat, és vele mentem, egy elhagyatott úton, egy nagy, roskatag ház felé – külvárosok kültelkein látni ilyeneket.

A ház előtt aztán megint elfogott a habozás. Olyan volt ez a nyurga tákolmány, mint valami lebuj, útszéli csirkefogók éjjeli menedékhelye. Ő azonban előretessékelt, belökve előttem az ajtót, mely nem volt zárva. Vállamnál fogva irányított a vaksötétben a lépcső felé, melyet kezemmel-lábammal próbáltam kitapogatni, joggal rettegve közben, hogy belepottyanok valami pincegádorba.

Ahogy végre az első lépcsőfokba botlottam, azt mondta:

– Csak fölfelé, a hatodikon vagyunk.

Zsebemben kotorászva fölfedeztem egy doboz viaszgyújtót, s ebben a gyér világosságban kapaszkodtunk föl. Hátán a zsákkal, lihegve követett, s azt mondogatta:

– Magas… magas…

Mikor végre fölértünk a ház legtetejébe, megkereste a kulcsát, ott lógott a ruhája alatt, madzagra kötve; kinyitotta az ajtót, és beléptünk.

Meszelt szoba volt, közepén asztal hat székkel, s a fal mellett egy konyhaszekrény.

– Fölkeltem a feleségemet – mondta –, aztán lemegyek a pincébe borért; itt fönt nem tartunk.

Két ajtó nyílt ebbe az első szobába; odalépett az egyikhez, és bekiáltott:

– Ibolyka! Ibolyka!

Ibolyka nem válaszolt.

Erre erősebben kiáltott:

– Ibolyka! Ibolyka!

Aztán dörömbölni kezdett az ajtódeszkán.

– Kelsz föl már, a mindenségit! – dünnyögte.

Várt, fülét a kulcslyukra nyomta.

– Eh! – mondta nyugodtan –, ha alszik, hát hadd aludjék. Várjon egy percet, leszaladok borért.

Kiment; én meg mi egyebet tehettem: leültem.

Mit keresek itt? Hirtelen megremegtem. Mert az asszony szobájából suttogás hallatszott, és halk mozgás, szinte nesztelenül.

Az ördögbe is! Kelepcébe estem volna? Elképzelhető, hogy ez az Ibolyka ne ébredt volna föl a lármára, amit az ura csapott, a dörömbölésre, ahogy az ajtót verte? Nem egyszerűen csak jeladás volt ez a cimboráknak: „Madárka akadt a hálóba. Megyek, őrzöm a kaput. A többi a ti dolgotok. Semmi kétség, mind jobban mozgolódtak, a zárral is matattak, elfordították a kulcsot. Hevesen vert a szívem. A szoba sarkába hátráltam. „No jó, nem adjuk olcsón! – gondoltam, és támlájánál fogva megragadtam az egyik széket, harcra készen.

Nyílt az ajtó, egy kéz jelent meg, arasznyira tartotta nyitva; majd egy fej következett, kerek kalapban, kióvakodva a nyíláson; két szem meredt rám. Aztán oly gyorsan, hogy még csak védekező mozdulatot sem tehettem, az illető, a vélt gonosztevő, egy nyurga legény, meztéláb, sebtében magára kapott ruhában, nyakkendő nélkül, kezében a cipőjével – egy jóképű legény, félig-meddig úrforma, szavamra – a kijárat felé ugrott, és eltűnt a lépcsőházban.

Én meg újra leültem; a kaland mulatságossá vált. Vártam a férjet; sokáig kereste a borát. Végre aztán hallottam, ahogy fölfelé cammog a lépcsőn, és lépte zajára elnevettem magam, azzal a tanúk nélküli nevetéssel, melyet oly nehezen bír abbahagyni az ember.

Belépett két butykossal, s azt kérdezte:

– A feleségem még mindig alszik. Nem hallotta, hogy mocorog?

Sejtettem, hogy odaát az asszony fülét az ajtóra tapasztja.

– Nem – mondtam. – Nem hallottam semmit.

Ő meg újra beszólt neki!

– Pauline!

Az asszony se nem felelt, se nem moccant. Ő erre visszajött hozzám.

– No persze – magyarázta –, nem szereti, ha éjszaka meginvitálom egyik-másik barátomat egy pohár borra.

– Hát azt hiszi, nem alszik?

– Persze, hogy nem alszik.

Bosszús képet vágott.

– No – mondta –, koccintsunk.

És nyomban ki akarta inni velem mind a két üveget, egyiket a másik után, egyfolytában.

De most már erélyes voltam. Ittam egy pohárral, aztán fölálltam. Szó sem esett többé arról, hogy elkísér; komoran, az egyszerű emberek zord sértettségével meredt a felesége ajtajára, mint egy vad, akiben vérengző indulat szunnyad, s azt dünnyögte:

– Csak ki kell neki nyitni, ha maga elment.

Néztem ezt a hirtelen megdühödött gyávát, aki maga sem tudta, miért haragszik, talán valami homályos sejtelemből, a megcsalt hím ösztönével, aki nem szereti a zárt ajtókat. Az előbb még gyöngéden beszélt az asszonyról; most nyilván jól elveri majd.

– Pauline! – kiáltotta még egyszer, és megrázta a kilincset.

Az ajtó mögül ébredező hang válaszolt.

– No… mi kell?

– Nem hallottad, hogy megjöttem?

– Nem, aludtam. Hagyj békén.

– Nyiss ajtót.

– Majd ha magad leszel. Nem szeretem, ha fűt-fát idehurcolsz éjszaka inni a házba.

Én pedig szépen elmentem, botladozva a lépcsőn, ahogy elment az a másik is, akinek a cinkosa lettem. S miközben tovább baktattam Párizs felé, azt gondoltam: folyik az örök dráma napról napra, számtalan formában, mindenütt, a társadalom minden rétegében, s az imént, abban a nyomorúságos odúban ebből a drámából láttam egy jelenetet.

Ismeretlen időből

Rónay György fordítása

FRISS LIMONÁDÉT TESSÉK!

Hallottam, ahogy elmesélték Ollivier bácsi halálát.

Tudtam, hogy amikor szelíden, békén elszenderült, nagy szobájának homályában, mert a függönyöket behúzták a rettentő júliusi hőség miatt, az izzó nyári délután fojtó csöndjében az utcáról egyszerre behallatszott egy ezüstös kis csengő szava. Nyomban utána éles hang hasított át a tompa forróságon:

– Friss limonádét tessék! Itt a friss limonádé! Tessék, hölgyek, tessék, friss limonádét tessék!

Nagybátyám megmozdult, halvány mosolyféle jelent meg ajkán, szemében még egyszer fölcsillant valami vidámság, aztán csakhamar ki is aludt, örökre.

Jelen voltam a végrendelet fölbontásánál. Természetesen nagybátyám, Jacques örökölte apja vagyonát; az én apámra néhány bútor maradt, emlékül. Az utolsó pont rám vonatkozott. Így szólt:

Unokaöcsémre, Pierre-re hagyományozom néhány lapnyi kéziratomat, ez íróasztalom bal oldali fiókjában található; hagyok rá továbbá ötszáz frankot, azzal a céllal, hogy vadászfegyvert vegyen rajta magának, valamint száz frankot, azzal, hogy ajándékozza nevemben az első limonádéárusnak, aki az útjába kerül…

Általános elképedés támadt. Átadták a kéziratot; abból világosság derült a furcsa hagyományozásra. Itt következik, szó szerint való másolatban:

Az ember mindig babonák jármában élt. Hajdanában azt hitték, valahányszor gyermek születik, kigyullad egy csillag; ez a csillag követi őt élete során, szerencséjét ragyogásával, balsorsát elhomályosulásával jelzi. Hisznek az üstökösök, a szökőévek, a péntek, a tizenhármas szám bűvös erejében. Úgy gondolják, vannak, akik sorsot vetnek, és vannak, akik szemmel vernek. „Mindig balszerencsét hoz rám, ahányszor csak találkozom vele" – mondják. Mindez igaz. Én is hiszek benne.

Igyekszem jobban megmagyarázni. Nem a dolgok és élőlények rejtélyes hatásában hiszek, hanem a véletlen rendjében. Tagadhatatlan, hogy a véletlen jóvoltából fontos dolgok történtek olyankor, amikor üstökös járt az égen, és estek fontos dolgok szökőévekben is, és bizonyos nevezetes balesetek pénteken történtek, vagy kapcsolatban álltak a tizenhármas számmal; előfordult, hogy némely személyek megjelenésével egy-időben némely események is megismétlődtek, és így tovább. Ebből származnak a babonák. Hiányos és fölületes megfigyelésből, mely az egybeesést oknak veszi, és nem nyomoz tovább.

Nos, az én csillagom, üstökösöm, péntekem, tizenhármas számom, sorsvetőm kétségkívül egy-egy limonádéárus volt.

Születésem napján, mondják, ablakunk alatt egész álló nap ott kiáltozott egy ilyen limonádés.

Nyolcesztendős koromban nevelőnőmmel sétálni mentünk egyszer a Champs-Élysées-re, s ahogy át akartunk kelni az úttesten, hátunk mögött hirtelen megszólalt egy limonádéárus csengőcskéje. Távolabb katonák meneteltek, nevelőnőm azokat figyelte; én meg hátrafordultam, és a limonádést bámultam. Kétlovas hintó közelgett, egyenest ránk hajtott, villámsebesen. A kocsis kiáltott. Nevelőnőm nem hallotta; nem hallottam meg én sem. Éreztem, hogy elesem, hempergek, végem… s egyszerre csak, hogyan, hogyan nem, ott találtam magam a limonádés karjában; hogy magamhoz térítsen, a limonádéstömlő kis csöve alá tartotta a számat, kinyitotta a csapot, limonádét permetezett arcomba… s ettől egészen helyrejöttem.

Nevelőnőmnek betörött az orra. És ha eztán is buzgón nézegette a katonákat, a katonák bizony nem nagyon nézték meg többé.

Tizenhat éves koromban vettem meg az első vadászpuskámat; a vadászat előtti napon a postakocsi-állomás felé tartottam, karomon vezetve öreg édesanyámat, aki nagyon lassan lépkedett a reumás lábaival. Egyszerre csak kiáltás harsan mögöttünk:

– Friss limonádét! Friss limonádét!

A hang mind közelebb jött, a nyomunkba szegődött, követett, üldözött. Mintha egyenesen nekem szólt volna, mint egy kihívás, mint egy sértés. Úgy éreztem, mindenki engem néz, és rajtam nevet; az árus meg csak kiabálta, hogy „Friss limonádét! – mintha engem akarna csúfolni vele, csillogó fegyveremet, vadonatúj vadásztáskámat, vadonat „friss, gesztenyebarna, bársony vadászöltönyömet.

Még a kocsiban is hallottam.

Másnap egyetlen vadat sem lőttem; lőttem viszont egy kutyát, futtában nyúlnak néztem; és lőttem egy jércét, abban a hiszemben, hogy fogoly. Madárka szállt előttem egy sövényre; megcéloztam, elrepült; de valami keserves bőgéstől földbe gyökerezett a lábom. Késő éjszakáig hallatszott… Sajnos, apámnak meg kellett fizetnie a szegény parasztgazda tehenét.

Huszonöt éves koromban egy reggel egy öreg limonádéárust láttam, arca csupa ránc volt, a háta görnyedt, botjára támaszkodva alig vonszolta magát, s majdhogy össze nem roskadt a tartálya alatt. Mintha valamiféle istenség lett volna, a világ összes limonádéárusának pátriárkája, ősatyja, nagyfőnöke. Ittam nála egy pohár limonádét, és húsz sout adtam neki érte. Egy mélyről jövő hang, mely mintha inkább a bádogtömlőből hangzott volna, mint az emberből, aki a tömlőt cipelte, azt nyögte:

– Ez majd szerencsét hoz magának, kedves jó uram.

Aznap ismerkedtem meg a feleségemmel, aki egész életemre boldoggá tett.

Végül azt is egy limonádéárusnak köszönhetem, hogy nem lettem prefektus.

Kitört a forradalom. Erőt vett rajtam a közszereplés vágya. Gazdag voltam, köztiszteletben álltam, és ismertem egy minisztert; kihallgatást kértem tőle, jelezve látogatásom célját. Hajlandó volt fogadni, s ezt a lehető legbarátságosabb formában adta tudomásomra.

A kijelölt napon (nyár volt, irgalmatlan hőség), világos nadrágot vettem, világos kesztyűt, lakk orrú, világosdrapp cipőt. Az utcák csak úgy izzottak. Az ember majd beleragadt a járdák megpuhult aszfaltjába; az úttestet pedig valóságos szennycsatornává változtatták az öntözőkocsik. Ezt a meleg, mondhatni mesterséges sarat az utcaseprők itt is, ott is egybekotorták, s a púpokat aztán belökdöstek a lefolyókba. Nekem csak a kihallgatás járt az eszemben; és siettemben egyszer csak elembe került egy ilyen iszapfolyó. Nekirugaszkodtam: egy… kettő… Éles, riasztó kiáltás hasított a fülembe:

– Limonádé! Kinek kell friss limonádé?

Önkéntelen mozdulatot tettem, mint akit hirtelen meglepetés ér; és elcsúsztam. Szánalmas, keserves dolog volt… ott ültem a sár kellős közepén… nadrágom fekete lett, ingem sárfoltos; a kalapom mellettem úszott. A vad, üvöltéstől rekedt hang pedig szakadatlanul harsogott:

– Limonádé! Friss limonádé!

Előttem vagy húszan szinte vonaglottak a nevetéstől, és féktelen fintorgassál bámultak rám. Hazarohantam. Átöltöztem. De a kihallgatás ideje közben lejárt.

A kézirat így végződött:

Barátkozzál össze egy limonádéárussal, kedves kis Pierre. Ami engem illet, én boldogan mondok búcsút a világnak, ha halálom pillanatában egy limonádés kiabáló hangját hallom.

Másnap találkoztam eggyel a Champs-Élysées-n; öreg volt, nagyon öreg, és nagyon nyomorultnak látszott. Odaadtam neki a nagybátyám száz frankját. Elképedt, megremegett, majd azt mondta:

– Köszönöm szépen, úrfi, ez szerencsét hoz magának.

1878. szeptember 14.

Rónay György fordítása

HAJDAN

Ligetes dombon áll a régi stílusú kastély; terebélyes fák sötét lombkoronája veszi körül; a hatalmas park részben az erdőre, részben a környező vidékre nyílik. A homlokzattól néhány méternyire kőmedence, márványhölgyek fürdenek benne; aztán lépcsőzetesen további medencék következnek, egészen a domb lábáig; foglyul ejtett patak vize zubog le egyikből a másikba.

Az udvarháztól, mely idejétmúlt kacérsággal tekint alá a kagylóval kirakott barlangokig, melyekben egy múltba tűnt század szerelmei szenderegnek, ezen az ódon birtokon mindenből a régi idők hangulata árad; mintha minden régi szokásokról, hajdanvolt erkölcsökről, régmúlt udvarlásokról beszélne, s arról a könnyed választékosságról, melyben őseink tetszelegtek egykor.

Egy kis, XV. Lajos stílusú szalonban, melynek falain pásztorokkal édelgő pásztorlányok, krinolinos hölgyek és fodorított hajú, gáláns uracsok láthatók, egy öblös karszékben egy igen-igen öreg nő ül, illetve inkább fekszik; mihelyt nem mozdul, nyomban halottnak tűnik; csontos múmiakezei ernyedten csüngnek a karszék két oldalán.

Fátylas tekintete valahová a vidék messzeségébe vész, mintha ifjúságának látomásait követné a parkon át. A nyitott ablakon be-betéved egy röpke kis fuvalom, fűszagot, virágillatot hoz magával. Meglebbenti az öreg hölgy ráncos homloka körül a fehér hajszálakat, és lelkében a régi emlékeket.

Mellette, gobelin-kárpitos zsámolyon, fiatal lány ül, szőke haja hosszú fonatban a hátán; oltárterítőt hímez. Álmodozó szeme van, és míg fürge ujjakkal dolgozik, látni, hogy az esze másutt jár.

De az öregasszony feje megmoccant.

– Berthe – mondja –, olvass föl egy kicsit az újságokból; hadd tudjam meg néhanapján, mi történik a világban.

A lány fogja az egyik újságot, végigfutja.

– Csupa politika, nagymama. Azt hagyjuk?

– Hagyjuk, kedveském, hagyjuk. Nincs valami szép szerelmi történet? Úgy látszik, Franciaországban kihalt a galantéria; nincsenek már kalandok, lányszöktetések, mint hajdanában.

A lány sokáig keresgél.

– Végre – mondja. – Az a címe: „Szerelmi dráma."

Az öreg arcon mosolyba futnak a ráncok.

– Olvasd föl.

És Berthe olvasni kezdte. Vitriolos história volt: egy asszony úgy állt bosszút férje szeretőjén, hogy kiégette vitriollal az arcát meg a szemét. Az esküdtszék fölmentette, ártatlannak nyilvánította, a tömeg zajos tapsa közben.

Az öreg hölgy izgett-mozgott a karszékben, s azt hajtogatta:

– Szörnyű! Ez szörnyű! Keress valami mást, kedveském.

Berthe tovább keresgélt; valamivel odább, még mindig a törvényszéki rovatban, ezt olvasta: „Sötét dráma." Egy már elég koros elárusítónő egy fiatalember karjaiba vetette magát; aztán bosszúból rálőtt csapodár szeretőjére. A pisztolygolyótól a szerencsétlen örök életére nyomorék maradt. Az esküdtek, csupa erkölcsös férfiú, a gyilkos nő törvénytelen szerelmének pártjára álltak: felmentő ítéletet hoztak.

Az öreg hölgy erre végképpen fölháborodott:

– Hát manapság mindenki őrült? – kérdezte reszkető hangon. – Igen, őrültek vagytok! A Jóisten megadta nektek, nőknek, az élet egyetlen varázsát, a szerelmet; a férfi megtetézte ezt a galantériával, életünk egyetlen szórakozásával; és ti vitriolt meg pisztolyt kevertek bele, mintha egy palack spanyol borba sarat vegyítenének!

Berthe nem nagyon értette az öregasszony méltatlankodását.

– De, nagymama, ez a nő csak bosszút állt. Gondold meg, férjes asszony volt, és a férje megcsalta.

Az öreg hölgy megrázkódott az indulattól.

– Hogy mivel tömik tele manapság a lányok fejét!

– De, nagymama – felelte Berthe –, a házasság szent dolog.

Az öreg hölgy még az udvarlás nagy századában született; szíve csak úgy remegett a fölháborodástól.

– A szerelem az szent dolog – mondta. – Figyelj a szavamra, kislányom, én három nemzedéket megértem, és tudok egyet-mást, hajaj, sok mindent tudok a férfiakról meg a nőkről. A házasságnak meg a szerelemnek semmi közük egymáshoz. Az ember megházasodik, hogy családot alapítson, és az emberek családot alapítanak, hogy társadalmat alkossanak. Ha a társadalom lánc, a családok a lánc szemei. Ezeket a szemeket mindig egyforma anyagból kovácsolják. A házasságban érdekeket kell összeegyeztetni, vagyonokat kell összhangba hozni, egymáshoz illő fajtákat kell összekapcsolni, s együtt kell dolgozni a közös érdekért: a vagyonért és a gyerekekért. Az ember, kislányom, csak egyszer házasodik, mert így kívánja a világ, de szeretni életében hússzor is szerethet, mert a természet ilyennek alkotta. A házasság, látod, törvény, a szerelem pedig ösztön, és hol jobbra hajt, hol meg balra. Törvényeket hoztak ösztöneink leküzdésére, és szükség is volt rá; de az ösztönök mindig erősebbek, és nem is kellene olyan nagyon tusakodni ellenük, mert az ösztönök Istentől vannak, míg a törvények csak az emberektől.

– Ha az életet nem illatosítanák meg szerelemmel, mint ahogy gyerekeknek az orvosságot megcukrozzák: senki nem fogadná el olyannak, amilyen.

Berthe rémülten, tágra meredt szemmel rebegte:

– Ó, nagymama, nagymama! A szív csak egyszer tud szeretni…

Az öreg hölgy magasba emelte reszkető kezét, föl az égre, mintha a gáláns kor halott istenét akarná megidézni.

– Elfajzottatok – kiáltotta méltatlankodva –, elkorcsosultatok! A Forradalom óta rá se lehet ismerni a világra. Minden tettet teleaggattok nagy szavakkal, az élet minden zugát telezsúfoljátok unalmas kötelességekkel; hisztek az egyenlőségben és a szenvedély állhatatosságában. Oktalan emberek verseket faragtak, azzal akarják elhitetni veletek, hogy a szerelembe bele lehet halni. Az én időmben azért írtak verseket, hogy megtanítsák rá a férfiakat, hogyan lehet egyszerre minden nőt szeretni. Mi, nők meg… Ha megtetszett nekünk egy nemesember, elküldtük hozzá az apródunkat. És ha új szeszély ébredt a szívünkben, gyorsan szélnek eresztettük utolsó szerelmünket… hacsak mind a kettőt, az újat is meg a régit is meg nem tartottuk…

Az öreg hölgy ajkán kötekedő kis mosoly játszott, és szürke szemében valami kis kajánság lobbant, szellemes és kétkedő kajánság, azoké a régi világbeli embereké, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy őket más anyagból gyúrták, mint a többi halandót, úgy éltek, mint felsőbbrendű urak, s egy pillanatra sem érezték, hogy amiben mások hisznek, rájuk is kötelező volna.

A lány sápadt volt, úgy suttogta:

– Szóval, az akkori nőkben nem volt tisztesség…

Az öreg hölgy abbahagyta a mosolygást. Lelkében nemcsak Voltaire iróniájából őrzött meg valamicskét; megőrzött egy keveset Rousseau rajongó bölcseletéből is.

– Hogy nem volt tisztesség? Mert nemcsak szerettek, hanem be is merték vallani, sőt még dicsekedtek is vele? Értsd meg, kislányom, ha a főrangú hölgyek közül valamelyik szerető nélkül maradt volna, az egész udvar rajta nevetett volna. Ha valaki másként akart élni, nyugodtan kolostorba vonulhatott. Ti persze azt képzelitek, hogy férjetek egész életében egyedül csak titeket fog szeretni. Mintha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne. Én viszont azt mondom neked, hogy a házasság igenis szükséges a társadalom élete szempontjából, de nem következik az emberi faj természetéből, érted? Az életben csak egyetlen jó dolog van, és ez a szerelem.

– De ti nem értitek, tehát elrontjátok a szerelmet; hol ünnepélyessé torzítjátok, mint valami szentséget, hol meg áruba bocsátjátok, akárcsak egy ruhát.

A lány remegő kezébe fogta az öreg hölgy ráncos kezét.

– Hallgass, nagymama, könyörgök, hallgass…

És térden állva, könnyes szemmel, egy nagy szenvedélyt kért az égtől, egyetlen, örökké tartó szerelmet, olyat, amilyenről a modern költők álmodoznak; miközben az öreg hölgy homlokon csókolta, és még mindig csordultig a kedves és egészséges bölcsességgel, mellyel a gáláns filozófusok édesítették meg a tizennyolcadik századot, halkan, suttogva mondta:

– Vigyázz, kedveském; nagyon boldogtalan leszel, ha hitelt adsz az effajta bolondságoknak…

1880. szeptember 13.

Rónay György fordítása

SÍRMELLÉKI NŐK

Az öt jó barát befejezte a vacsorát. Beérkezett, gazdag, társaságbeli ember volt mind az öt, három nős, kettő agglegény. Havonta összejöttek, közös ifjúságuk emlékére, és miután megvacsoráztak, hajnali kettőig beszélgettek. Meghitt barátok maradtak, jól érezték magukat egymás közt; talán ezek voltak életük legkellemesebb estéi. Elcsevegtek erről-arról, mindarról, ami a párizsiakat érdekli és mulattatja; olyan volt ez – mint egyébként a legtöbb szalonban is –, mintha újra átolvasnák a reggeli újságjukat, de szóban.

Köztük talán Joseph de Bardon volt a legjókedvűbb. Agglegény volt, s élte – a lehető legteljesebben és legszeszélyesebben – a párizsi agglegények életét. Nem volt se züllött, se erkölcstelen, éppen csak érdekelte az élet, és szeretett szórakozni, hiszen még fiatal volt, alig negyven. Mint a szó legszélesebb és lehető legjóindulatúbb értelmében nagyvilági ember: igen eszes, de nem különösebben mély, sok mindenhez értő, de alaposan semmiben sem képzett, gyors fölfogású, de meglehetősen fölületes férfi, megfigyeléseiből, kalandjaiból, mindabból, amit látott, amit talált s amivel találkozott, anekdotákat csiholt ki, melyek egyszerre illettek komikus regénybe is meg filozófiaiba is, és humoros megállapításokat vont le, melyek révén városszerte a nagy eszű ember hírébe került.

A vacsorákon ő vitte a szót. Minden alkalommal volt egy története, erre számítani lehetett. És kérlelni se kellett, máris nekifogott.

Az asztalra könyökölt, füstbodrokat pöfékelve; tányérja előtt félig telt pezsgőspohár; ahogy így ejtőzött a finom dohányfüstben, melyet átjárt zamatával a forró fekete illata, mintha egészen otthon lett volna, olyan föltétlenül, ahogyan némely lény némely helyen, némely pillanatban tudja otthon érezni magát: hívő a kápolnájában, aranyhal az akváriumában. Két füstbodor közt kijelentette:

– Furcsa dolog történt velem a napokban.

A többiek szinte egy szájjal kérték:

– Mondd el.

Nekikezdett:

– Jó, elmondom. Tudjátok, hogy sokat mászkálok Párizsban, akár a zsibárusok, akik a szekrényekben kutatnak. Én a látványokat lesem, az embereket, ki hol fordul meg, mi hol fordul elő.

Nos, szeptember közepe táján, gyönyörű idő volt akkoriban, egy délután elmentem hazulról, magam sem tudtam, hová. Az emberben mindig motoszkál valami vágy, hogy ellátogasson egy-egy szépasszonyhoz. Válogatni kezd a galériájában, gondolatban összehasonlítja egyiket a másikkal, latra veti őket, melyik az érdekesebb, melyik a vonzóbb, s aztán dönt a szerint, milyen aznap a kedve. De ha nagyon szépen süt a nap, és a levegő nagyon enyhe, nemegyszer leteszünk mindenféle látogatásról.

A nap szépen sütött, a levegő enyhe volt; szivarra gyújtottam, és csak úgy találomra nekivágtam a külső körútnak. Aztán, ahogy bandukoltam, arra gondoltam, elsétálok egészen a montmartre-i temetőig, sőt be is térek oda. Szeretem a temetőket: megnyugtatnak, mélabús hangulatba ringatnak, s erre szükségem van néha. Amellett jó barátaim is nyugosznak ott, barátok, akiket nem látok többet; ki-kijárok hát időnként.

Ebben a montmartre-i temetőben azonfölül egy szívbéli kalandom is pihen, egy kedvesem, aki annak idején meglehetősen megpörkölt, és mélységesen hatott rám, egy elragadó asszonyka, akinek az emléke kimondhatatlanul gyötör, de ugyanakkor eltölt fájó sóvárgással is… sokféle sóvárgással… Meg-meglátogatom, el-eltűnődöm a sírján… Neki is vége már.

Aztán azért is szeretem a temetőket, hogy olyan csodálatosan zsúfolt, különös, nagy városok. Gondoljátok meg, mennyi halott lakik egy akkorka kis helyen, hány és hány párizsi nemzedék költözött oda örökre, mennyi