Nővérek és démonok

By Constantino D'Orazio

Rómában egy fiatal lány utoljára szívja magába az Örök Város zajait, mielőtt élete gyökeres fordulatot venne. Úgy érzi, a megnyugvást csak egy zárda falai közt találhatja meg. Egy történet, amelyben a művészet felfedezése egyet jelent az élet megismerésével.

Egy menekülő lány.
Egy lélegzetelállító és rejtélyes hely Rómában.
Egy művészettörténeti kaland a lélek útvesztőjében.

Virginia próbál beilleszkedni a Santi Quattro Coronati apácaközösségébe, de múltja itt is kísérteni kezdi, miközben az apácák látszólag békés életének felszíne alól nyugtalanító részletek bukkannak elő. A kolostor számos meglepetést tartogat számára, főleg miután egy fiatal kutató érkezik a zárt világba, aki bevonja a lányt egy évszázadok óta rejtegetett titkos terem utáni nyomozásba. Vivi egyre biztosabb benne, hogy minden kérdésére itt találhat választ. A zárda azonban kimondhatatlan rejtélyt őriz, egy mélyen nyugvó, démoni szívet.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 29, 2022
• ISBN: 9789635046423

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

Puskár Krisztián

Ez a regény a képzelet szüleménye. Még ha a cselekmény helyszínei valóságosak is, a szereplők és az események mind a szerző fantáziájának szülöttei.

A Flannery O’Connortól és Francesco Petrarcától származó idézeteket Puskár Krisztián fordította.

A bibliai idézetekhez a Káldi-Neovulgátá-t használtuk. A Szent Ágoston Regulájá-ból származó részlethez Puskely Mária fordítását vettük alapul. A Diognétoszhoz írt levél-ből vett idézet Vanyó László fordításában olvasható.

Irenének és Allegrának,

a múltamnak, jelenemnek

és jövőmnek

Azzal az érzéssel ébredt,

hogy éjszaka átalakultak a folyosók;

kinézett az ajtón,

de akár az alagutak, ott húzódtak ugyanúgy."

Flannery O’Connor: A muskátli

1

Elválás

Lágy esőre ért ki a metróaluljáróból. Az a fajta sűrű csapadék volt, amely hangtalan ér földet, és a levegőben hallik.

A cseppek fátyolt képeztek a szeme előtt.

A távolban látta mögöttük Constantinus diadalívének körvonalait, az úton túl pedig a Colosseum terebélyesedett. Szilárdan és könnyedén, súlyosan és elegánsan, a természet dühe sebezte, az emberek szeszélye roncsolta. Egy nyílt seb Róma szívében.

Apa mondta így valamikor.

Vivì hiába bízott benne – arcát a távolsági busz üvegének támasztva, az éjszakai sztrádán a csillagtalan eget figyelve –, hogy nem fog esni. Isten, akihez a szükség pillanataiban kislány kora óta ismételgetett imáinak egyikével fohászkodott, most nem hallgatta meg. Ha legalább hozott volna egy ernyőt, elkerülhette volna ezt a poklot. De lehetetlen volt előre látni, és ebben az apja sem volt a hasznára: napok óta bűvölte őt a római októberek meséjével, „amikor a városba visszatér a tavasz és a szabadtéren lehet még enni". Egy kedélyesen gondatlan tanács, amely – hasonlóan egyéb gondolatmeneteihez – távol állt a valóságtól. Ráadásul csak ő tudott ennyire nem időszerű lenni. Nem vakációra indult, és nem is a várost akarta kiélvezni.

Ronggyá ázva esek be.

Nem jutott ideje kétségbeesni, mert mielőtt a csend teljesen elnyelte volna, egy levegőbe kiáltott szóköteg rázta fel, egyúttal kegyelemdöfést is adva a benne épp húsevő növényként nyiladozó és ízeltlábúként leselkedő szorongásnak. Pont abban a pillanatban, amikor minden bizonyossága megsemmisülni készült.

Hangos útszéli zaj rázta fel, mielőtt mélyre zuhanhatott volna.

– Hé, kislány, hol a fenébe’ voltál? Itt várok rád má’ ezer éve!

Megállt a kijárat szélénél, ahol egy napernyő védte az esőtől az alá felhalmozott székeket és asztalkákat, amelyek reggel hatkor még arra vártak, hogy később majd turisták szabadítsák fel, és tegyék magukévá őket. Pár órán belül frusztrált kacajoktól és önigazoló panaszoktól zeng majd a hely, olyan csalódott emberektől, akik sosem gondolták volna, hogy a rossz időjárás képes darabokra zúzni életük álmát: hogy elnyelje őket végre az Örök Város ellenállhatatlanul bűzlő rothadása.

Egy férfi dőlt a falnak. Vetkőzött. Vivì rögtön visszafordult a metróba, rossz előérzete támadt.

– Hová mész? Csinálj má’ egy közös fotót velem! Két perc és kész vagyok.

Vivì szorongása nevetésbe csapott át. Hunyorogva nézett keresztül a csapadék függönyén, amely a felhőszakadás szürke ködébe burkolt árnyalaktól elválasztotta, és rájött, hogy nincs veszélyben: a férfi a munkaállomásán tartózkodott. Centuriónak volt öltözve bíbor szoknyában, bőrövvel és saruban, műpáncéllal felvértezve, hogy tudatlan utazók ezreit terelje a Colosseum zsúfolásig telt terére. Őrá pedig a nap első ügyfelének szomorú és ostoba szerepét osztotta a sors. Rajta állt, hogy eljátssza vagy – mintegy tüntetőleg – visszautasítja. Bóknak szánták a szavakat: olyasvalakitől származtak, aki lemondott a komoly munka kínálta méltóságról, hogy az ókor replikánsaként bohóckodjon nap mint nap.

Mindenki olyan egyenruhát hord, amit megérdemel.

Pár órán belül ő is felvesz egyet. Az ő személyisége is átvedlik, hogy egy másik színpadra léphessen vele. Annyi csupán a különbség, hogy ő a bőrét cseréli egyenruhára. És nem veszi le többé.

Talán.

A sors nem mindig a megfelelő pillanatban szól közbe. Épp, mikor már elfogadta volna a bizonytalant és a zuhogó esőn át vezető kellemetlen sétát, egy jópofizó félőrülttel találta magát szemben.

Figyelj, ma nem a legalkalmasabb.

Tudta, hogy az emlékművek magával ragadó szépsége, az emberek melegsége, a centurióhoz hasonló alakok alkalmatlankodása rövidesen mind megszűnnek a számára.

Félt.

Mi több: rettegett. Hónapok óta kínozta a kérdés. Kitartóan, bele-bele nyilallóan, kibírhatatlanul.

Biztos vagy benne?

Nem tudta még, mennyire áll majd ellen az új életnek, amelyet épp magához készült ölelni, ám a sorsa kijelöltetett.

Kétely, melankólia, kíváncsiság és várakozás: Vivì belement az alkalmi színjátékba. Tisztában volt a helyzet abszurditásával, de át akarta magát adni még egy utolsó, megszégyenítő kreténségnek. A coup de théâtre értelmetlenségével, az abszurd színház legjobb hagyományait követve hagyni el a színt. Mert szó se róla, amit tenni készült, az valóban abszurd volt kissé.

Három szökkenéssel a napernyő alatt termett, elővette a fényképezőgépet, amelyet a hátizsákja külső zsebében talált meg előző este, majd az egyik kisasztalra támasztotta, és beállította az önkioldást.

– Várjál, álljunk úgy, hogy mögöttünk legyen a Colosseum. Na nem mintha látszana ebben a zuhéban.

A centurio felvette a sisakját, átadta spádéját a nőnek, és szorosan maga mellé húzta. Vivì összerezzent, mint a vadászt megpillantó szarvasborjú.

Az ölelések.

Egy újabb dolog, amitől megválni készült. A férfi illata. Határozott szorítása, és a saját, ösztönös ellenállása. Lemondani készült az ellenszegülésről, amely mindig ott lakozik egy nő férfi iránti vonzalmában. A különös vágyról, amely a férfiról alkotott elképzeléseit készteti szeretni, nem pedig azt, aki előtte áll. Ez vezette folyton arra, hogy aktuális partnereit meg akarja változtatni és úgy formálni, hogy minél inkább az ő eszményképéhez idomuljanak. Emiatt volt mindig is katasztrofális a szerelmi élete. Hiányozni fog neki – vagy nem – a birtoklás, egy férfi kizárólagos szeretete, akárcsak a viszontszeretése. Szerelem nélkül kell élnie. Ez járt a fejében, amikor a centurio hatalmas keze ránehezedett. Azon pillanatok egyike volt, amikor a legegyszerűbb mozdulat is mély és indokolatlan gondolatok láncolatát indította el benne. Szinte röhejesnek érezte magát.

– Mi az, csak nem sírsz? Ugyan kislány, a végén még elérzékenyülök itt… mi a baj?

Nem vette észre, hogy egy-egy könnycsepp folyik az arca két oldalán, és ideje sem maradt, hogy pózba vágja magát. Az arccsontjait tagoló két duzzadt patak feltűnőbbnek bizonyult az objektív felé villantott mosolynál. Mint egy tinédzser lány péntek esti parfümje, épp olyan zavarodott volt az ő teste is azon a reggelen.

Kínjában elővette a pénztárcáját, és tekintetét fel sem emelve fizetni készült a fényképért.

– Ugyan má’, haggyad. A cég ajándéka. Túl aranyos vagy te nekem. De nehogy aztán bárkinek elmondd, mert a lábam nem éri a földet, úgy seggbe rúgnak. Itt nem jár senkinek kedvezmény.

Vivì szomorú mosollyal fogadta a centurio nagylelkűségét.

Nyugi, nem hiszem, hogy lesz alkalmam bárkinek is elmondani.

Döntésének varázsa megigézte, ugyanakkor emésztette is a szándék, hogy maga mögött hagy mindent. Meghasonlott az azonnali cselekvés vágyától, és a halogatás reményteli, ám annál terhesebb gondolatától. Önnön sorsának elfogadásától jutott el addig a meggyőződésig, hogy épp élete legnagyobb hibáját készül elkövetni. Nem vezetett könnyű út az elhatározásig: hónapok töprengése és beszélgetései világították meg számára saját indítékait. De ezeket mostanra mintha mind elfelejtette volna.

Feje fölé emelte vízálló dzsekijét, és elindult a Colosseum irányába. A víz lágy takaróként terítette be. Csak ekkor tűnt fel neki a közlekedő autók szabálytalan ritmusú zaja. Ebben a reggeli órában a város még jórészt aludt: az elhaladó járművek közt különös csend uralkodott, amelyet az eső finom zúgása töltött meg.

Pár másodperc elég is volt, hogy a cipője beázzon és érezze a lábujjai között behatoló vizet, majd farmerja színváltásának is tanúja legyen. Menedéket kellett találnia, amíg eláll. Közelebb ért a Colosseumhoz, tekintetét az árkádok fölé vésett római számokon futtatta. LIIII, LIII, LII, LI, L, XLIX, nincs szám, XLVIII, XLVII. Az egyik átjáró számozatlan volt, de a sorból egy szám sem hiányzott. Átugrottak egy boltívet, aztán rend szerint folytatódtak, mintha mi sem történt volna. Úgy tűnt neki, mintha egy kis időre maga az építő is elmélázott volna, ahogy az üresség kongó pillanatával szakította meg a megállíthatatlant. Egy hasítékon keresztül valahova máshova tekintett át. A szabadság pillanatára.

Nem vagy valami jó passzban, Vivì.

Az apja mesélt neki valamit arról a számozatlan boltívről, de nem tudta felidézni, hogy pontosan mit. Kellett, hogy legyen oka annak, hogy a rómaiak így hagyták, névtelenül, de ez a furcsaság abban a pillanatban fogódzó volt, ami a kiutat jelentette számára.

Egészen biztos vagy benne, hogy többé nem akarod látni az apukádat?

Kicsi kora óta imádott vele Rómába járni, leginkább azért, mert az apja minden látogatásból kalandot csinált: magyarázatait, anekdotáit és történeteit olyan szónoklattal adta elő, akár egy idegenvezető. Magával ragadta Vivìt. Még ha az információk tetemes része felfoghatatlan is volt számára, lelkesen hagyta, hogy más korokba repítsék: Augustuséba és Neróéba, Raffaello és a Fornarina világába, Bernini és Borromini idejébe, vagy épp a történelmi városközpont rémes fasiszta átrendezésének korába. Érzelmi viharok támadtak és kavarogtak a fejében, konkrét dátumok nélkül.

Vivì birtokában volt annak, amit „érzelmi memóriának" neveznek. Időtálló, ám nehezen megragadható emlékeket őrzött. Bizonyos képek fel-felbukkantak a fejében, ám a környezetük nélkül, és képtelen volt őket időrendi sorrendbe állítani. Az érzelmi áramlatok sodrában a tényeknek egy saját verzióját rekonstruálta. Ideális állapot volt: az elméjét nem terhelték fogalmak és dátumok, csupán kínok és örömök, nevetések és zokogások. Mindaz, amit látott – és elsősorban a feleslegesnek ítélt részletek –, gondolatokat és zaklatottságot szabadított el benne, amiket olykor lehetetlen volt kordában tartani. Ám mostanra ebből is elege lett. Olyan helyre vágyott, ahol az érzelmek minimálisra csökkenthetők.

Bemenekült a számozatlan árkád alá, és lopva körülnézett. A Colosseum egész éjjel ki volt világítva. Messzebb, az aréna peremén egy kereszt állt.

Ó, igen, erre emlékszem.

A keresztet egy pápa állította, hogy véget vessen az építőanyagok szétlopkodásának. Csak úgy akadályozhatta meg, hogy a földdel váljon egyenlővé – mivel évszázadokon át vájták ki fenséges boltívéből és hordták belőle el a márványt meg a mésztufát –, ha szent hellyé avatja. Ez volt az egyetlen módja, hogy tiszteletben tartsák.

Vivì abban reménykedett, hogy ez történik majd vele is. Ahogy a Colosseumot megmentette egy kereszt, ő is némi megnyugvásra találhat, ha magához ölel egyet. Harmincévesen úgy érezte, nem maradt más választása.

Lépteket hallott a nedves macskaköveken. A ritmikusan ismétlődő toccsanásokat könnyedebb, mozgékonyabb zaj kísérte. Szinte vidáman. Egyre közelebbről. Fenyegetően.

Ne mozdulj.

Nem fordult meg, arra várt, hogy a szinte tapintható, mégis kivehetetlenül döngicsélő hangot elnyelje az amfiteátrum kanyarja. Kihajolt az árkád mögül, és egy rövidnadrágos, edzőcipős, a fejére egy K-Way-felső kapucniját húzó futó fiút látott távolodni, mögötte egy kutyával. A fiú erőfeszítése feloldódott a szűnni nem akaró esőben mellette loholó állat lelkesedésében, amely mintha nem is vágyna másra.

Vivì összeszedte a bátorságát, és elindult a fiú nyomában. A zaj minden egyes lépéssel kevésbé lett zavaró. Aztán hozzászokott.

Odafigyelt, hogy ne csússzon meg a Lateráni Keresztelő Szent Jánosról elnevezett út és az előtte lévő kis lépcsőfokok nedves márványán. Elindult az egyenes szakaszon, amelyet pár órával korábban még a bárokba járó fiatalok szombat esti áradata tett zsúfolttá. Mennyi éjszakát töltött ott ő is az egyetemi társaival! A kövezet kifejezetten tiszta volt, nemrég végezhettek vele az utcaseprők. Belegondolt, hogy egy hely hangulata egészen rövid idő alatt mekkorát változhat. Elhagyatott állapotában tiszteletet ébresztett, és elmélyedésre ösztönzött. A bárok a lekapcsolt neonjaikkal, a levont szivárványos zászlóikkal… A hasis, a sör és egyéb alkoholos italok izzadsággal vegyült szagából nem maradt egyéb, mint az épületeket keretező világítás.

Mindig szerettem a római éjszakák meleg fényeit.

Egy fekete bőrruhás fiú tűnt fel az egyik sikátorból, elhaladt mellette, majd tovább a Colosseum irányába.

A dzsekije alatt görnyedő, egy ajtón lopva behatoló fehér foltot pillantott meg. Pár lépéssel később jött rá, hogy egy templom oldalsó bejárata az, nem pedig lakásajtó. Egy pap nyitotta ki épp. Besurrant rajta ő is.

Bent szinte teljes volt a sötétség: csak egy fénynyaláb vetült a szenteltvíztartó edényre, és néhány elektromos gyertya világította meg elvétve a templomhajó falának festményeit. Elsőre csupasz környezetnek látszott. Jelentőségteljesnek. Vivì otthonosnak találta, egyáltalán nem tűnt színpadiasnak. Az utolsó padsornál kinyitotta a hátizsákját, és egy ruhával megpróbálta letörölni róla a nedvességet. Csak ekkor hallotta meg a szökőkút hangját a háta mögött. Jókedvűen zubogott a kerengő közepén, a kolostorra nyíló nehéz kapunál. A belülről kiáramló sötétségben elbújtak az oszlopok és az árkádsor, a kutat is csupán a vízsugár csilingelése árulta el.

Ezért lennék ma itt?

Ez volt az a nyugalom, amelyre szüksége volt. A négy tömör fal nyújtotta megnyugvás, ahová nem hatoltak be a város zajai és fényei. Egy tér, ahol hallani a víz szelíd zubogását. Egy hely, ahol az idő akadálytalanul folyik. Egy ismétlődésre épülő világ. Mindig ugyanolyan. Semmi váratlan. Egy loop.

Vivì emiatt döntött úgy, hogy kolostorba vonul azon a reggelen.

Egy ajtó nyílt és egy fiatal pap jött ki rajta fehér csuhában és szandálban. A novícius kinyitotta a kórusrácsot a templom közepén, és magabiztosan lépett fel az oltárhoz. Meggyújtotta a gyertyákat, csak azután hajolt meg.

Minden reggel ezt csinálja, biztos vagyok benne.

A gyenge fény felfedte a pap háta mögötti falat, és Vivì a szeme sarkából figyelte, ahogy a kis pontok sorozata alakot ölt rajta.

Egy mozaik!

Apró, aranyló csempedarabok bontakoztak ki ezrével az apszis mélyedésének felületén. Opálzöld és azúr, fehér és vörös részek törték csak meg az egységüket. Épphogy hozzászokott a homályhoz, Vivì tekintete körök sorozatát fedezte fel, amint mind különböző, tarka virágokat formáznak, majd feltűnt egy tekeredő ágon ülő testvér alakja, könyvvel a kezében. Tekintete ámulattal követte a növények kanyargós útját, mígnem egy nagy kereszthez ért, amin galambok pihentek meg. Vonzotta a burjánzó egyszerűség, a sallangmentes történet, amelyben a dús növényzet keresztté lesz. Nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna ehhez foghatóan örömteli kereszthalált. Még a félhomály sem volt képes tompítani az aranyló felületből áradó fényt.

Az ifjú pap finoman megemelte ruhája alját, lejött az oltártól, letérdelt és kinyitotta kis cipzáras könyvét. Magában olvasott, csak néha emelte fel a tekintetét. Ajkai hangtalanul mozogtak.

Imádkozik. Nem tűnik olyan rettenetes dolognak.

Vivì pár percig nézte, közben érezte, ahogy a víz lecsorog a ruhájáról a márványra, és tócsát képez körülötte. Szégyenében elnevette magát. Próbálta a padlót feltörölni, de közben leverte a hátizsákját, aminek a hangja megzengette a templomot.

Mekkora idióta vagy!

Nem mert a papra nézni. Biztos volt benne, hogy felé fordult. Érezte, ahogy vér tolul az arcába és kínos kacaj tör elő fékezhetetlenül a gyomrából. Gyorsan összeszedte a cuccait, és kifutott a szentélyből. Amint kiért, ideges és felszabadító nevetésben tört ki. Esőcseppek áztatták a nyelvét, és nehezítették a haját. Csak azért nem esett el, mert sikerült megkapaszkodnia egy fában.

Virginia, mindig mindent elrontasz.

Futva ért ki az útra. A sarki étteremig jutott, ott ismét felvette a hátizsákját, nedves dzsekijét a feje fölé tartotta, és körbenézett, hol van. A rendháznak a közelben kellett lennie. Kis időbe telt, mire kiszúrta: a tőle jobbra álló épületek mögött volt. A Santi Quattro Coronati bazilika együttese az őt körülvevő építmények mindegyikénél magasabbra nyúlt. Vivìt ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint amikor először pillantotta meg: nem hasonlított a többi kolostorhoz. Inkább egy várhoz. Magas falak védték. Kívülről bevehetetlen volt.

Biztonságban leszek odabent?

A hajnali fény kísértetiessé tette. Masszív téglái lekerekített formát öltve emelkedtek toronnyá, miközben apró és szabálytalan ablakokat alakítottak ki az oldalán. Hátulról nézve, ha az ember a Colosseum felől közelítette meg, egyáltalán nem tűnt barátságos helynek, inkább erődítménynek, amelyet a lelkek védelmére emeltek. Védtelen apácáknak. A Celio domb egyik nyúlványán ereszkedett le hatalmas tömegével. Vivìt pár pillanat leforgása alatt megint egymásnak ellentmondó érzelmek kerítették hatalmukba. Tényleg be akar zárkózni ebbe a tömlöcbe? Vagy túllép a félelmein, tovább él az apjával meg a néhány barátjával, és egy kevéssé ígéretes jövő bizonytalanságával?

Mi elől futsz?

Belátta, hogy nem a mélyen gyökerező hit volt az, ami a döntés felé lökte őt, épp ellenkezőleg: abban reménykedett, hogy a falak nyugalma segít majd neki rálelni arra. Szívből remélte. Biztos volt benne.

Vagy mégsem.

Rátért a kolostorhoz vezető utolsó, meredek emelkedőre. A járda egyre keskenyebb volt, emiatt egyre közelebb kellett húzódnia a falhoz. Annál is inkább, mert el akarta kerülni, hogy elsodorja egy sebesen közeledő teherautó. Kimerült volt. Befordult a sarkon, és végre meglátta a Santi Quattro kapuját. Az új otthonát. Abban a pillanatban csörögni kezdett nadrágzsebében a telefon. Elővette és meglátta a számot.

Apa.

2

Kétely

Nem sikerült rájönnie, hogy keze a hideg miatt remeg-e, vagy mert tudja, hogy a vonal másik végén az apja várja, hogy felvegye a telefont. Hirtelen döntött. Kikapcsolta és visszatette a zsebébe.

Ezúttal nem jön velem.

Egyetlen pillantással ölelte magához a Santi Quattro Coronati homlokzatát és megdöbbentette a roskatagsága. Egyáltalán nem így emlékezett rá. Bomló vakolat nyomai, csorbult peremek, különböző korok különféle méretű lyukai. A bejárat fölött alig lehetett kivenni a Szűzanya alakját, azokban az órákban inkább egy színtelen árnynak hatott. Ha nem jelezte volna rajta egy tábla az Ágoston-rendi apácák jelenlétét, egy elhagyatott középkori település anonim bejárata is lehetett volna, a benne lakók védelmére húzott toronnyal. A kapun túl két félhomályba burkolt udvar nyílt, az elsőből a második. Cseppet sem volt hívogató.

Gyerünk, befelé.

Az eső is megváltozott. Ritkásabban hullott, a cseppeket bizonytalan széllökések terelték. A nap sugarai nehezen voltak csak képesek a reggel alacsonyan szálló felhőrétegén áttörni. Vivì keresztülment az első udvaron, ügyelve arra, hogy ne keltsen zajt. Kísérteties volt. Nem rémlett neki, hogy valaha tapasztalt volna ehhez hasonlatos csendet. Távolabb, a második udvar végében, a templom bejárata felett egy négyzet alakú fénykeret nyílt, ami még nyugtalanítóbbá tette a légkört. Az árkádok nyúlánk oszlopai fenyegetően vetették árnyukat a padló kőlapjaira.

Egy mentőautó kétségbeesett szirénázása. Egy sirály hátborzongató sikoltozása. A légzése. Érezte a saját lélegzetét.

CSENDET. MEGSZENTELT HELYRE LÉPSZ, állt az ajtószárnyon.

Levegőt is alig mert venni, úgy nyitotta ki az egyiket.

Pár centit lépett csak beljebb, máris a fülébe hatolt az égi dallam. Az apácák imája édes dalban rezonált egy orgona monoton kíséretére. Vivì feszültsége egy pillanat alatt feloldódott.

Letette hátizsákját a földre, ráhelyezte esőáztatta dzsekijét, majd ujjával a márványtálhoz ért, hogy megnedvesítse a szenteltvízben. A homlokára került kereszt alakú csepptől borzongás futott végig a hátán. Hatalmába kerítette a zene, lebegett tőle.

Micsoda béke.

Leült az utolsó padsorba, ott nem volt senki. Csak ő a sötétben, és a kivilágított oltár előtt ülve imádkozó apácák, akiket egy fémkorlát választott el a templom többi részétől. A fények épp csak megvilágították az első sorokat.

A háta mögött az ajtó magától csukódott be tompán, odavonzva az egyik apáca tekintetét. Vivì észrevette, amint felnéz a zsoltároskönyvből, hogy lássa, ki zavarta meg a reggeli imát. Egyből betolakodónak érezte magát. De a homályban az apáca nem láthatta, ki jött be.

Csak nyugodtan.

Vivì megszabadította az elméjét minden gondolattól. Kitörölt mindent és hagyta, hogy a siratóének ringassa. Képtelen volt kivenni a szavakat, de nem zavarta. Az apácák kórusa összhangban énekelt, minden egyes szótagot türelmesen ütemezve. Egyáltalán nem keltették eksztázisban elragadott nők érzetét. Sőt, mindez kifejezetten természetesnek és módszeresnek tűnt a lánynak. Tizenkét hang olvadt harmonikus egységbe. Mindez megszokott volt számukra, hiszen minden reggel elvégezték a rituálét.

Ez nem egy koncert.

Feltűnt neki, hogy az apácák nem azért énekeltek, hogy bárki hallgassa őket. Hanem maguknak. Tekintetük egy irányba összpontosult, csak néha hajtották le a fejüket alázatosan. Esszenciális mozdulatsor.

Oldalt az egyikük játszott az orgonán. Az volt az érzése, hogy a hangszer követi az éneket, nem pedig fordítva. Mindig akkor váltott hangot, amikor az apácák is. Aztán jobban megfigyelve rájött, hogy