Gyémánt a tűzben: Halálos koncert

By Demeter Attila

A romantikával átszőtt bűnügyi történet egy tévévetélkedő környezetében játszódik.

Fiatalok építik a karrierjüket, de a szokásos akadályokon kívül egy gyilkos is nehezíti a siker felé igyekvő lépteket.

Ki a tettes? A lehetséges elkövetők sorában igazi bűnözők, féltékeny lányok és asszonyok állnak egymás mellett, és többen érezhetik, hogy a gyilkos további áldozattal fog végezni.

A félelem jogos, a tettes ismét akcióba lép, és ezután mindenki célpontnak érzi magát. A lehetséges motivációk között kibogozhatatlanul keveredik a szex, a szerelem és a pénz utáni vágy.

A gyilkos öl, de a vetélkedő folytatódik! The show must go an! A szerződés mindenkit kötelez...

… amíg a halál közbe nem lép.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Aug 11, 2022
• ISBN: 9789633973172

Book preview

Gyémánt a tűzben

Bűnügyi regény

Demeter Attila

2022

Második kiadás

Publishdrive

Minden jog fenntartva

ISBN: 9789633973172

Boglyas az ágyán hevert a meglehetősen takarékosan világított szobában. A plafont bámulta, és hallgatta a közeledő vihar előhírnökét. Az ablak előtt álló diófa lombját a szél cibálta, a leghosszabb ág csikorgó denevérkaparászással verődött néha az ablaknak.

A fiú gondolatait a zordnak ígérkező időhöz alkalmazkodva pocsék hangulat járta át. Pár nappal korábban, egy filmforgatásnak álcázott tesztvezetésen összetört egy luxusautót, és a tulajdonos szerint harmincmilliós kárt okozott benne. Az összeg nagysága méltán okozott komoly gondokat, mert az jócskán meghaladta a mértéket, amivel zaklathatná az apját.

Az öreg Bauer ha nem is gondolkodás nélkül, de általában kiutalta a költségkeretet a fia igényeihez. A kissé gyanús körülmények között romossá lett autó utáni kártalanítással azonban hiába keresné meg.

Miközben Boglyas a jövőn töprengett, felsejlett előtte a gyanú, hogy életében először egyedül néz szembe egy nehezen megoldható feladattal. Eddigi gondjai eltörpültek ennek az óriási összegnek az előteremtése mellett.

A közelgő vihar zúgásához újabb lárma társult. Előbb a kapucsengő fazékhangú berregése majd ajtócsapódás és az anyja hangja szűrődött be a szobába.

– Menjen be! – hallotta Feri az unszolást az előszobából. – Ha szunyál, ébressze fel bátran! Egész nap alszik a drágám.

– Szerintem most piheni ki az egész tanévet – felelte Korgó, és belépett a szobába.

– Fúj! – Barátságtalan fintorral tette be maga mögött az ajtót. – Ilyen komor kriptában laksz?

– Nem tetszik?

Boglyas, valódi nevén Bauer Feri feltápászkodott az ágyról, és elrendezte maga alatt a takarót. Néhány ránc eltűnt ugyan, de a gyűrődések többnyire csak áthelyeződtek, és az összkép változatlan maradt. Feri lelkében sem moccant semmi, idegesítően toporzékolt benne a nyugtalanság. Rövidesen lejár a fizetési határidő, és ez nyomasztotta. Lassan felelnie kell a kérdésre, miből téríti meg a totálkáros kocsi árát, vagy miképpen kártalanítja a gazdáját. Legyintett egyet, és elhessegette a kellemetlen kérdést. Vannak egyéb feladatai, most azok egyikével kell foglalkoznia, ráadásul a pillanatnyi gondok a zenéléssel függöttek össze ezért sokkal kellemesebbek a lenullázott autó emlékénél – a hozzákapcsolódó fenyegetésről nem is beszélve.

– Foglalj helyet! – mutatott maga mellé az ágyra.

Korgó, a menedzsere elindult a helyiség egyetlen rendes ülőhelye felé. Boglyas gyorsan felpattant, félrerántotta a hangszere mellett álló széket, a biztonság kedvéért a lábai közé kapta a háttámlát, és letelepedett az ülőkére.

A nála néhány évvel idősebb vendég megvakarta kopaszodó fejét, segélykérően szétnézett, hátha mégis talál még egy ülőhelyet vagy alacsonyabb asztalt a szobában, de az összes vízszintes felületen hevert valami. Az asztalon békés egymásmellettiségben feküdt a fiú tegnap levetett inge és gatyája a félig elfogyasztott pizzával meg két kiürített sörösüveggel egyetemben.

– Mi a bajod az ággyal? – Boglyas szemrehányóan tekintett a férfire.

– Hogy tudsz ilyen kuplerájban élni? Anyád nem rúgja szét a segged?

– A mutert kitiltottam innen – tájékoztatta a fiú a házirendről Korgót. – Ha nagyon muszáj, a takarítónőt beengedem, de ma szabadnapos. Hol hagytad a csajokat? Azt ígérted, veled jönnek.

A menedzser nagy körültekintéssel leereszkedett a gyűrött ágytakaróra, ügyelt rá, hogy ne döntse fel a szoba italkészletének maradékát, a fél üveg sört. Zakóját kigombolta, megtörölte izzadt homlokát, és csak a ceremónia végeztével válaszolt.

– Jönnek mindjárt. Ketten. Megpróbálják kideríteni, mi a baja a harmadik virágszálnak. Úgy tudom, valami nyavalyája van, és zeneszámok válogatása helyett inkább az ágyikót választotta… Egy másikat, nem ezt – mutatott maga mellett Boglyas rendetlen vackára.

Feri az eddiginél is jobban elterpeszkedett a széken, hátrakönyökölt a mögötte álló fekete elektromos zongorára. A nyitott hangszer zavaros futammal reagált az óvatlan támaszkodásra, a fiú rémülten kapta el a könyökét a Yamaháról. Rossz érzés támadt rá a zeneszerszám méltatlankodása nyomán. A Yamahát majdnem mindennél többre becsülte. Egyetlen tárgy volt a világon, amit az elektromos zongoránál jobban szeretett, de azt a próbateremben tartotta. A Hammond orgonát körülményes minden gyakorlás után hazacipelni, majd a következő alkalommal újra a helyszínre szállítani, ezt a mutatványt éppen elég a fellépések alkalmával előadni.

– Nem sokra tartod a zongorádat – állapította meg Korgó.

– Elfelejtettem, hogy nincs lecsukva – szabadkozott a fiú, és megrázta ápolt, szőke hajkoronáját. Hátrafordult, ráhajtotta a billentyűzetre a fedelet, és úgy támaszkodott a hangszerre két könyökével, hosszú lábait a szoba közepéig kinyújtotta. Valamivel nyugodtabban foglalta el korábbi helyét, de a nyomasztó terminus időzített bombája minden igyekezete ellenére hangosan ketyegett a fejében, és figyelme nagy részét elvonta a különben fontos témáról.

– A lányok talán mégsem a mi zenei hátterünkért imádkoznak ezen a versenyen – mondta Korgónak.

– Francokat – legyintett a menedzser. – Amikor kitaláltam, hogy a Példakép döntőiben ti lesztek a mögöttük álló banda, ugráltak és tapsikoltak az örömtől.

A menedzser cigaretta után kutatott a zsebében. Boglyas sokszor látta már a mozdulatot a vendégeitől, gyorsan lecsapott a tilalommal.

– Ne gyújts rá a házban! – hadarta. – A tűzjelző azonnal szirénázni kezd, amint megszagolja a gyufafüstöt.

Ezt a kifogást vette elő a legtöbbször, és mindig bevált. Gyűlölte a dohánybűzt. Biztosra vette, hogy rákot okoz, de előtte tönkreteszi a hangját, azt pedig nem viselné el, attól jobban félt, mint a ráktól.

Korgó kelletlen fintorral hagyta abba a kotorászást.

– Nincs nálam rágó – dünnyögte.

– Kérsz valamit inni?

A menedzser ránézett az asztalon és a padlón hányódó üvegekre, poharakra, aztán elfintorodott.

– Kösz! Inkább kihagyom.

A lehúzott redőny mögül recsegős mennydörgés zaja szűrődött a szobába, és a dörrenéssel majdnem egy időben, csekély fény is átszökött a reluxa résnyire állított lécein.

– Mindig ilyen rohadt sötétben vagy?

– Nekem jó így – felelte a fiú. – Felhúzhatod a redőnyt, ha félsz.

Az előszobában kellemetlen hangon megszólalt a kapucsengő, majd pár másodpercre rá az eső kerepelése is megzörrent az ablakon, úgy tűnhetett, a zápor jelentette be magát a brekegő csengővel. A zaj majdnem elnyomta anyja barátságos szavait.

– Menjetek be! Ott vannak mind a ketten – hallatszott Bauerné hangja az ajtó túlsó oldaláról.

Feri mozdulatlan, kinyújtott lábai a szőnyeg közepéig értek, akármerre lépne mellette valaki, könnyen áteshetne rajta.

– Itt van a két csirke – tippelt Korgó, és felállt. Mielőtt a bejárathoz jutott, kikerülte a fiú bokáját. Kinyitotta az ajtót, és ettől mindjárt világosabb lett a szobában, pedig az előtérben a villany helyett csak a borús égbolt alól beszivárgó fény birkózott a helyiség homályával.

– Sziasztok! – köszönt rá a lányokra az előszobában. – Marshát hol hagytátok?

A magasabbik lány a vállát vonogatta. – Elrontotta a gyomrát.

– Vagy szimulál – toldotta meg az alacsonyabbik. – Szerintem nem akart ronggyá ázni.

A két, húsz év körüli lány óvatosan beljebb lépett. Mintha mintát vennének a szoba levegőjéből, először csak a küszöb felett áthajolva néztek szét a félhomályos helyiségben.

– Fú! – sóhajtott az egyik. – Ebben a kriptában dolgozzunk?

– Nekem tetszik – nyegléskedett Boglyas. Széttárt tenyerével körbe mutatott a sivár látványt nyújtó falakon. A sötétlila tapéta valóban ódon hangulatot árasztott, és az állólámpába csavart két Wattos égő kék fénye még idegborzolóbbá tette a szobát.

– Rém hülye színre festetted a falakat – ámuldozott az egyik lány még mindig az előszobából

– Csukjátok be az ajtót! – mordult rájuk Feri. – Felőlem kívül maradhattok, de engem zavar az a fényár, amit beengedtek.

A lányok elbizonytalanodtak. Korgó fanyalogva vette elejét a kialakuló veszekedésnek.

– Mindig idiótákkal dolgozom együtt – dünnyögte. Csak annyira fogta vissza a hangját, hogy minden érintett meghallja. – Ne törődjetek vele, gyertek be!

A két lány végre beóvakodott.

– Ő Boglyas – mutatta be a zenészt Korgó. – Ők meg a Top on Pop trió tagjai, Vivien és Bianka.

– Ilyen jól fésült úri fiú, és Boglyas a neve? – vigyorodott el Vivien.

– Régebben ritkábban fésülködtem – vakkantotta el magát a fiú.

– Normális neved nincs? – nézett rá számon kérőn Bianka.

– Kezet ne csókoljak a bemutatkozáshoz? Bauer Feri vagyok naccsád! – Esetlenül pukedlizett.

A menedzser megelégelte a civakodást.

– Elég a locsogásból! Dobjátok le magatokat ide mellém, és kezdjük a munkát!

– Oda? – hüledezett Vivien.

– Más nincs – szögezte le Boglyas.

A lányok kényeskedve ereszkedtek le a bevetetlen ágyra. Nyűgösen, feszengő tartásban helyezkedtek el.

Feri jól megnézte a két új vendéget, és magában megállapította, van mit nézni rajtuk. Vivien szoros farmert és feszes, fekete pólót viselt. A ruha is felkeltette a fiú érdeklődését, azonban a vékony, csillogó fémszállal hímzett anyag alatt domborodó világot sokkal izgalmasabbnak találta. Bianka a másik lányhoz hasonlóan, ugyancsak dekoratív látványt nyújtott. Rajta a térde felett különösen kurtára sikeredő nyári, virágmintás ruha tarkállott, hosszú, barna combjai kecses vonalakkal mutatták az utat a szoknyarész felé, csakhogy a leülés után szorosra zárt lábak gondosan elzárták a további bámészkodás lehetőségét a kandi pillantás elől.

Vivien lassú, megszokottnak tetsző mozdulattal Bianka térdére tette a kezét, barátnője kicsit megigazította a ruhát a combján, aztán átfogta Vivien ujjait. Bauer Feri fantáziája meglódult a látványtól. Arra gondolt, hangszerhez szokott fürge ujjaival ő is szívesen ellátogatna arra a szép combra, esetleg kalandozna is a környéken egy keveset, ha egyszer odajutna.

– Ugye a barátod megkímél minket a nyálas slágerektől? – húzta össze a szemöldökét Vivien, és Korgóra pillantott.

– Bauer úr remélhetőleg nem szereti a „szerelem a holdfényben" stílust – toldotta meg Bianka az előbbi gúnyolódást.

– Ne majrézz! – villantotta ki tökéletes fogsorát Boglyas. – Tőlem csak rock zenét hallhatsz.

– Metált? – fintorodott el Bianka. Még mindig kereste a helyet, hová tehetné le a válltáskáját. Az ágyból a lehető legkisebb területet kívánta elfoglalni, ezért inkább lassú, kecses mozdulattal az ölébe helyezte a világos lila, hasított bőrből készült szütyőt. – Ebben a gótikus barlangban arra számítok. A sárkányokat kiereszted néha a szekrényedből?

– Amikor a páncélos lovagok teára jönnek – kuncogott Vivien.

Korgó vad pillantása zárta az újabb civakodást.

Munkához láttak, és csodák csodájára eltűnt a házigazda és a vendégek között keletkező feszültség, nagy egyetértésben válogattak a lehetséges zeneszámok között.

Azért hozta őket össze a menedzser, hogy megismerkedjenek egymással. Úgy vélte, a három lányból álló Top on Pop énekcsapat akkor kapja a legjobb támogatást a Best Tévé Példakép című vetélkedősorozatában, ha a Boglyas által vezetett Strung Strings együttesre bízza a kíséretet. A banda népszerűsége mostanában lépett a felívelő szakaszba, és a verseny válogatóján átjutó trió ígéretes tehetségként sokat lendíthetett az ő pályájukon is, kölcsönösen a hasznára lehettek egymásnak. A mostani találkozót a vetélkedő anyagának válogatása miatt szervezte meg.

Boglyas készségesen varázsolt elő bármilyen ismert zenét a számítógépéről, aztán felmentek a hálóra, ott keresgéltek tovább. Egy órányi kutatás után Vivien elunta a bóklászást a YouTube-on.

– Francba ezzel a sok vacakkal! – csattant fel mérgesen. – Nem akarok más után énekelni. Szájszagú tőle a mikrofonom. A saját cipőmben és zoknimban járok, a saját dalaimat fogom énekelni!

Korgó meglepődött a hirtelen indulatkitöréstől.

– Erről eddig nem szóltál!

– Most szólok.

A menedzser láthatóan dühösen méregette.

– Eléggé indulatosan adod a felnőtt csajt.

Vivien megvonta a vállát.

– Mit csináljak? Kinőttem a pólyából.

Feri elgondolkodva szemlélte a két lányt. Most szorosan egymásnak támaszkodva álltak a hangfalak mellett.

– Nem bánom – egyezett bele. – Ha rendesen eléneklitek, kaphattok saját nótát – turkált a Yamaha mögötti polcon, és a kusza papírhalomból kiemelt néhány kottát.

Szórakozottan lapozgatott a vonalas papírok között, aztán egyet kitett a szintetizátor kottatartójára.

– Álljatok mögém! Remélem jó a szemetek, mert nincs másolatom, csak innen olvashatjátok.

– Kottából játszod a saját dalodat? – méltatlankodott Bianka.

– Majd akkor játszom fejből, ha már műsorra tűztük – replikázott a fiú, és leütötte az első hangokat a billentyűkön.

A lányok egy ideig csak a zongorát hallgatták, és a kottát figyelték. Először Vivien kezdett el halkan dúdolni, majd társult mellé Bianka, de ő a szöveget is silabizálta.

– Ez tetszik – Vivien lekapta a papírt a kottatartóról, és gyakorlásképpen énekelte a dallamot, ahogy első látásra sikerült. A refrént már magabiztosan adták elő mind a ketten.

Kezedben kalapács, előtted üllő

Az ütéstől megedződsz, ha keményen állod.

Forog a nagykerék, villan a küllő,

Ez lesz hát az örökség, tiéd, ha használod.

Az énekhang hallatán Feri ujjai alatt váratlanul kiszínesedett a kíséret, természetesen cseppet sem zavarta, hogy megfosztották a kottától, tudta a saját szerzeményének minden hangját fejből. Zongoráról átkapcsolta a hangszert orgonahangra, és cifrázva díszítette a dallamot. Bár a szöveg borús színezete alkalmas volt rá, hogy korábbi komor gondolatai fertőzzék a hangulatát, a dallam és a két lány előadása jobb kedvre derítette. Csaknem elfeledkezett a napjait beárnyékoló fenyegetésről.

Az ének szétterült a szobában, a lányok egymást ellenpontozva hozták a két szólamot, és végre magukra találtak. A korábbi unott, nyegle viselkedés után elkapta őket a tűz.

Korgó csendben figyelte a munkát. Lerítt róla, élvezi a zenészek munkáját, a dalokkal való ismerkedést.

Három versszakból állt a szám, a lányok elragadtatottan tapsoltak néhányat, amikor a végére értek.

– Tetszett, bogárkáim? – Boglyas elégedetten sandított az énekesekre.

– Ezért érdemes volt eljönni ebbe a sírboltba – nézett a sötét színű falakra Vivien. – Egyszer már kérdeztem. Te találtad ki ezt a pocsék színt?

– Engem baromira nem érdekel a szobafal színe – nyilatkozott Feri. – A húgom ötlete az ilyesmi.

– Ő is ebben a szobában lakik?

– Nóra? Még csak az kéne! Fél éve kikönyörögte a fatertől, hadd festesse át a kérót. Erre a szobára ezt tartotta stílszerűnek.

– Nem semmi csaj a húgod.

– Mit mondasz majd, ha megismered? – zárta le a témát Boglyas. – Győzött a Kalapács és üllő?

– Marshának még jóvá kell hagynia, de szerintem tetszeni fog neki. Meg talán ő is tetszik majd neked.

– Miért? Nálatok is jobban néz ki? – sóváran legeltette a szemét Bianka rövid ruháján, és a folytatásban látható hosszú lábakon.

– Az tetszik majd, ahogy énekel – igazította el a fiút Vivien. Hátrébb lépett, és kézen fogta a barátnőjét. – Közöttünk ő az ász, ha meghallod a hangját, meggyőződhetsz róla. Azon kívül foglalt. A pasijával ne akarj összeakaszkodni, mert teniszezik.

– C! – cuppantott egy hangosat Feri. – Én meg a Hammond orgonát cipelem, mert nincsenek roadjaink.

Bianka kikotorta a tokjából a telefonját, megnézte mennyi az idő.

– Húzzunk innen babám! – Gyengéden végigsimította Vivien karját. – Még dolgunk van.

Korgó elkínzottan nyúlt a zakózsebéhez, cigarettát vett elő, és sóváran tömte a szájába.

– Tudom, a tűzjelző – nyugtatta meg Ferit, és kattintásra készen markolta meg az öngyújtót. – Odakint gyújtok rá.

Boglyas a kijárat felé terelte vendégeit.

– Anyádtól ne köszönjünk el? – kérdezte Vivien.

Az egyik hangfalon keresztüldobva lógott az előző napon viselt nadrág, a fiú abban kutatott a kapukulcs után. Végigtapogatta az összes zsebet, mire ráakadt.

– A muter nem ugrik az ilyesmire – felelte, és meglóbálta a kulcsot a kezében.

Az udvaron az elvonult eső illata terjengett. A bokrok leveleiről csepegett a víz, a máskülönben ágaskodó orgona és aranyesőágak mélyen lehajolva bólogattak a zivatar utáni gyenge szélben. A vendégek csak libasorban fértek el a keskeny járdán, kerülték a víztől lucskos levelek jeges érintését. Mindenhol tócsák fénylettek, amikor egy súlyosabb ágat kikerültek, és leléptek a járda melletti gyepre, a fű hangosan cuppogott a lábuk alatt.

– Holnap? – kérdezte Boglyas a lányokat, és hátralépett a kapu mellé. Udvariasan előreengedte a fruskákat.

Vivien lépett ki először az utcára.

Élete utolsó lépésével egy alattomos, latyakos gödröt került ki.

A járdát nézte, mert mindenhol számíthatott tócsára, és valószínűleg nem akarta megúsztatni a cipőjét valamelyik feneketlennek tűnő vizes csapdában.

Ha felemelt fejjel közlekedik, és egyenesen előre nézve megy át a kapun, ugyanúgy történik minden, mint ahogy végül lezajlottak az események. Az elképzelhetetlen jövő észrevétlenül közeledett felé.

Boglyas sem fogta fel mindjárt a rémséget. Hallotta a csattanást, aztán látta meginogni Vivient. A lány karja tétova mozdulattal felfelé lendült, mintha elhessegetné azt a valamit, ami nekiütődött a mellkasának, de félbe maradt a mozdulat. Vivien halk nyögéssel, lassan imbolyogva összecsuklott. Furcsa volt a látvány. Bauer Feri már rengeteg filmen látott hasonló jelenetet, az általában másképpen zajlott le.

A képernyőn a halál mindig drámai látvány, itt a valóságban semmiségnek tűnt, és a szemlélőnek idő kellett hozzá, míg megértette a tragédiát.

– * –

A szemközti járda mellett, a meggyfák lombjai alatt álló egyszerű autó ablaka, mint valami lassított filmen lomhán felkúszott, alig látszott mögötte a maszkot viselő vezető, majd a komótosan induló jármű kerülve a feltűnést nyugodtan elhajtott. Boglyas tisztán látta a rendszámot, és mégsem jegyezte meg. A kocsi már akkor eltűnt a kereszteződésben, amikor senki sem értett semmit, még talán maga az áldozat sem.

Mire az autó bekanyarodott a sarkon, Vivien már a földön hevert.

Ekkor eszmélt fel a kis társaság valamennyi tagja.

Bianka felsikított, és mintha utána zuhanna, letérdelt a barátnője mellé a sárba.

A menedzser gyér hajába túrt, és erősen ráharapott a cigaretta füstszűrűjére.

Boglyas megkapaszkodott a kapuban, és az áldozatot bámulta hitetlenkedve.

Vivien csak feküdt a sáros járdán gyorsan elhomályosuló tudattal, a gazdagon hímzett fekete top közepén, az apró, alig másfél centis lyuk környékén sötét folt terjengett.

Bauer Feri először azon csodálkozott, miért fekete a folt, amikor a vér piros. Másodszor az futott át az agyán, hogyha a ruha fekete, a folt miképpen lehet még feketébb. – Talán nem vér – gondolta egy ostoba pillanatig, de a tudata tiltakozott a csalás ellen. Vivienen látszott, nem jószántából fekszik ott, hanem azért, mert a lövés a szívét lyukasztotta ki. Pontosan úgy, mint amikor egy mesterlövész találja el az áldozatát.

Aztán meglódult a lassított felvétel.

A vihar elkésett fuvallatától nagyot rázkódtak a fák nedves lombjai, és hideg vízcseppek árasztották el a szomorú csoportosulás tagjainak arcát, ruháját.

A lenyugvó félben lévő nap valamelyest széttolta a felhőket, és komor, rőt fényt bocsátott a ház előtt látható rémségre.

A madarak rendíthetetlenül csiripeltek, a távolban egy vonat sípolt, a keresztutcában lármás autóbusz húzott el a fák között.

Bianka a barátnője kezét fogta, az arcát paskolgatta és az artikulálatlan sikoltozásból néha kiszűrődött lány neve.

Korgó lehajolt az élettelen test mellé, és bátortalan mozdulattal lefogta a szemét.

Feri még mindig bénultan állt, akkor mozdult meg, amikor a háta mögött meghallotta a lakásajtó csapódását.

– Mi történt?

Az anyja rohant feléjük.

– Rosszul van? – Még nem értette az eseményeket. – Hozzátok be! – mutatott a földön fekvő testre. – Megfázik itt a vízben.

Korgó halkan, rekedten szólalt meg.

– Már nem fázik.

Az asszony még mindig értetlenül pislogott.

– Halott – közölte rémült nyugalommal a férfi.

A nő a szája elé kapta a kezét, és elfojtott egy sikolyt.

– Lelőtték, muter – fordult felé végre Boglyas is.

Az anyjának elkerekedett a szeme a rémülettől.

– A házunk előtt? Lelőtték?

A fia nem akarta túlkiabálni Bianka sikoltozását, bólintással felelt.

– Akkor is be kell hozni – erősködött az anyja. – Nem heverhet itt, csak így a földön – lehajolt, a karjánál fogva megemelte Vivient. – Segítsetek!

– Nem mozdíthatjuk meg – szólt közbe Korgó. – Ha jönnek a helyszínelők, mindent találjanak úgy, ahogy megtörtént a dolog.

– Legalább takarjuk be! – mondta az asszony, és indult a ház felé, hogy rögtönzött szemfedelet keressen az áldozatnak.

– A mentőkért kellene telefonálni inkább – szólt utána a fia.

A szomszédos házakban a lakók halhatták a lövést, de akkora zajt nem csapott a fegyver, hogy az egész utcában megrezegjenek az ablakok, mégis percek alatt előkerült minden lakó. Boglyas legszívesebben rájuk ordított volna: takarodjanak! A hangzavarban csak további lármát keltett volna a felszólítással. Arra gondolt, legalább annyit mondania kellene a lánynak – nyugodj békében, azonban a tolongás és a ricsaj közben inkább azt várná az ember, hogy a halott felkel a helyéről, és elvonul egy csendesebb helyre, ahol nyugodtabban szenderülhet jobb létre.

– Gusztustalan ez a lárma – mondta Korgónak. – Mikor jönnek végre a rendőrök?

– Ott villogtatják a lámpát – mutatott a főút torkolata felől érkező riadó kocsira a menedzser.

Megérkezésük után a hatóság hátrébb szorította a kíváncsi tömeget. Intézkedésük nyomán még a hangzavar is alább hagyott.

A hatóságiak rutinosan, gyorsan végezték a dolgukat. Fényképeztek, videóztak, a halottkém tüsténkedett az áldozat körül, aztán Vivien holttestét beemelték egy nejlonzsákba. Biankát erőszakkal rángatták el egykori barátnőjétől, valahonnan előkerült egy pszichiáter, az foglalkozott vele.

– Rajnai főhadnagy vagyok – mutatkozott be egy magas, kissé testes, civil ruhás férfi. – Mondják el, mit láttak! Valamire emlékszenek ugye?

– Egy életre megjegyeztem – felelte Bauer Feri. – Kiengedtem a lányokat a kapun, Vivien ment legelöl. Szemben állt a kocsi, amelyből valaki abban a másodpercben rálőtt, ahogy kilépett a járdára.

– Milyen autó volt? Felismerte a márkát?

– Suzuki. Egy régebbi gyártmány, lehetett olyan hat-hét éves.

– A színe?

– Sötétzöld.

– A rendszámot látta?

Boglyas tétován széttárta a kezét.

– Láttam, de nem olvastam le. Tudja, hogy van ez? Az ember mindig másra figyel, mint ami fontos.

A főhadnagy legyintett.

– Ne csináljon ebből magának gondot! Megtaláljuk a tettest akkor is, ha nincs meg a rendszám. Látta, ki ült az autóban?

Feri elgondolkodott.

– Láttam – nyilatkozott végül –, de semmire sem mennek vele. Maszkot viselt, és gőzöm sincs róla, férfi volt-e vagy nő. Habár… – tétovázott.

– Eszébe jutott valami?

– Nem, csak elgondolkodtam. – Boglyasnak nem sikerült elkapni a gondolatot, amely átvillant az agyán.

– Maszk volt rajta – hümmögött magában a nyomozó, és a jegyzeteiben lendületes mozdulattal húzott alá egy sort. – Hozzá tud tenni valamit az elhangzottakhoz? – fordult Korgóhoz.

– Én még az udvarban álltam, amikor ez történt. Kevesebbet láttam, mint a fiú.

Két civil ruhás rendőr járta körbe a népes sokadalmat abban a reményben, hogy valakitől érdemi információt kapnak,