Megfojtott viszonyok: Bűnügyi regény

By Demeter Attila

Egy reggelen jólöltözött, szép, fiatal lány holtestére bukkan egy kocogó a patak partján. A személyazonosságát a nála lévő értéktárgyak alapján első pillantásra nem lehet megállapítani, így a rendőröknek már az is fejtörést okoz, ki volt a szépség, amíg élt. Azt végképp csak alapos nyomozással deríthetik ki, hogy miért kellett meghalnia, és végül a hagyományos kérdésre adható választ, hogy ki a tettes, csak az utolsó lapokon tudjuk meg. Amíg a rejtélyt a hatóságok és az öntevékeny nyomozók megfejtik, féltucatnyi gyanúsítottat kell végigvizsgálni, volt-e alibije, és kire mutatnak az eleinte halványan látszó, később határozottá váló bizonyítékok. 

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Oct 4, 2022
• ISBN: 9786150105192

Book preview

Megfojtott viszonyok

BÜNÜGYI REGÉNY

Demeter Attila

2022

Második kiadás

PUBLISHDRIVE

Minden jog fenntartva

ISBN: 9786150105192

A vízparton heverő holttest jobb lábáról hiányzott a cipő, a bokáját a patak nyaldosta. Orsi megborzongott a látványtól, mert a hosszú éjszakai órákra gondolt, míg a tetem a hideg vízben ázott. Ennyi időn keresztül rengeteget fázhatott szegény.

A látványt bámuló fiatalnak eszébe ötlött, hogy a földön heverő áldozatnak hiába érkezik a korai óra ellenére huszonhat fokig melegedő hőmérséklet, az egész éjszakán át tartó kénytelen fürdőzés dermesztően hatott szegényre. A gondolat szemlélődés közben, váratlanul jeges borzongást okozott neki is. Vacogtatóbbat, mint a halál közelsége. Pillanatnyi kételye sem támadt ugyanis afelől, hogy a mozdulatlanul heverő test egy halott kihűlt teteme.

Orsi húsz perccel korában, felhúzta az edzőcipőt, megigazította futáshoz használt trikóját, a telefonjában bekapcsolta kedvenc zenéjét, majd vidáman nekivágott a minden reggeli futásnak. Liftezés helyett, gyermekded módon letrappolt a földszintre, a lépcsőházban a kanyaroknál tenyerével csapkodta a falat, így segítette az irányváltást. Mire a hatodikról leért, annyiszor csapott a falra, hogy a csuklója közelében egészen kivörösödött a bőr.

A lépcsőházból kilépve gyors pillantással felmérte a soksávos út veszélytelenségét, aztán átvágott a fák közé, ferdén keresztülfutott a ligeten a vasútállomás irányába, és a Cinkotai útnál rátalált a biciklijárdára. Egyenletes tempóban nekivágott a mindennapi távnak. Néhányszáz métert szaladt a szürke aszfaltsávon, félúton járt a mező közepén, a rákosligeti vasútállomás irányában, amikor a Rákos patak túlsó oldalán meglátta a halottat. Elkedvetlenedett az élettelen test látványától.

A lábát a vízbe lógató lány döbbenetesen szép lehetett életében, ám irigylésre méltó bájait bőrének szürkés színe alaposan lerontotta. Orsit az irigykedéstől főképp a vöröses-kék színű, kétujjnyi szélességű csík látványa tartotta vissza. A végzetes elszíneződés a nyakon futott körbe, és látszott, az áldozatot kínos érzések áraszthatták el a véraláfutás keletkezésekor. Minden bizonnyal légszomj gyötörte.

Ruházata valószínűleg a város legdrágább szalonjából való, és minden bizonnyal szívesen viselte, amíg az estélyinek is nevezhető alkalmi csoda a csábítást szolgálta. A felgyűrődött szélek alatt virító szép formájú combok legalábbis ezt sugallták. Gömbölyű vállain feszülő egyenletesen barna bőre gondozott, ápolt és gazdag testet burkolt. Alighanem jól élt, amíg az élete hirtelen, a rosszakaratú gyilkos tevékenysége következtében megszakadt.

Orsi orvostanhallgató létére alig érzett izgalmat a váratlan és kegyetlen látványt szemlélve. Meglepetése nagyobb volt, mint a rémülete, elvégre a hulláknak még az orvostanhallgató számára is a boncasztalon a helye, nem a patak partján. Ahogy múlott a meglepetés, a nyakában lógó telefonja után nyúlt, abból kitartóan áradtak a harsány, vidám és tökéletesen kegyeletsértő dallamok. Kikapcsolta a zenét és felhívta a rendőrséget.

– * –

Takács főhadnagy bosszankodva pillantott végig az előtte torlódó kocsisoron. Mióta teljesen ötletszerűen és a józanésznek eléggé ellentmondva mindenféle táblával körbe bástyázták a piac környékét, az általában zűrös kereszteződés ostromlott harcállásponthoz vált hasonlatossá. Kénytelen mozdulattal bekapcsolta a szirénát, mert villogó nélkül még szombat reggel hatkor sem kockáztathatta meg a veszedelmes szlalomozást az autók berregő barikádja között.

– Légvonalban háromszáz méter a távolság, és mégis körbe kell autóznom a fél várost – motyogta félhangosan, mire a mellette ülő és a bóbiskolásba elmerülő társa felhorkant.

– Mi van?

– Eh! – legyintett a főhadnagy. – Majd szólok, ha megérkeztünk.

Szirénával két percig tartott az út.

Bognár hadnagy amilyen gyorsan elaludt, olyan fürgén pattant ki megállás után, a főnöke mellől a kocsiból.

– Miért nem említette, hogy a patak túlsó partján fekszik az áldozat? – kérdezte mérgesen Orsitól.

– Ne haragudjon, másodéves vagyok! Azt hiszem, a negyedik évfolyam tananyaga a holttestek környezetének pontos ábrázolása a helyszíni szemlékre – válaszolta epésen a lány.

– Hagyd őt! – intette le morcos beosztottját Takács. – Köszönettel tartozunk, mert rémült sikítozás helyett hidegvérrel jelentette az esetet, és ahelyett, hogy behunyva a szemét elfutna a helyszínről, türelmesen megvárt minket. Jó napot! – darálta le egy szuszra.

A lány kiengesztelve fogadta a köszöntést.

– Maradjak, vagy mehetek a dolgomra?

– Fel kell vennem az adatait meg a vallomását arról, miképp talált rá – bólintott fejével a meder túlsó partján fekvő tetemre.

– Az adataimat lemásolhatja innen – nyújtotta felé Orsi az igazolványát – az eset leírása pedig nagyon rövid. Kifutottam ide edzeni, mint minden nap, és egyszer csak megláttam. Slussz.

– Ez tényleg rövid. Látott valakit a környéken?

– Senkit, és ha látok azzal sem jutnak messzire, ez a lány több órája halott. Ha valaki erre járt az elmúlt percekben, az alighanem pont olyan ártatlan a gyilkosság ügyében, mint én.

– Ezt meg honnan tudja? Miért lenne több órája halott? – vetette közbe ellenséges hangon a hadnagy.

Orsi fintorogott, és végig mérte.

– Az előbb értesülhetett arról, hogy másodéves vagyok, illetve voltam. Ősszel leszek harmadéves. Külön a maga kedvéért elárulhatom, nem gépészmérnöknek készülök, hanem orvosnak.

– Hagyd békén a kisasszonyt! – mordult fel kissé indulatosan a főhadnagy. – Inkább telefonálj a központba, a diszpécser figyelmeztesse a doktort meg a technikusokat, jobban járnak, ha a túlsó oldalról jönnek!

– Bocsásson meg! A kollégám egész éjszaka betöréseknél helyszínelt – magyarázkodott a lányhoz visszafordulva, és átadta a személyi kártyát.

– Baj egy szem se – enyhült meg végleg Orsi. – Mehetek a dolgomra?

– Nyugodtan – felelte Takács. – Az adatait felírtam. Előfordulhat, hogy megkérjük rá, fáradjon be hozzánk a vallomás aláírása miatt.

A Cinkotai út felől, a patak túlsó oldalán villogó lámpákkal kanyarodott be három rendőrségi autó meg a hullaszállító.

A gyepen lefékező kocsikból kiugráló technikusok villámgyorsan kifeszítették a sárga szalagot, ámbár ez teljesen felesleges cselekménynek számított. A réten még mindig nem járt senki, Orsi pedig már a Ferihegyi út túloldalán trappolt tovább napi futóedzésén.

– Eltapostátok a nyomokat? – villogtatta szúrós tekintetét a nyomrögzítők vezetője.

– Amennyi nyom ezen a nedves gyepen megmaradt, mind a tiéd. Gazdálkodj vele belátásod szerint!

– Kösz! – nyugtázta mogorván a nyomrögzítő.

A szakemberek szenvtelenségével vették szemügyre az áldozatot. Lefényképezték minden irányból; közelről, távolabbról. Természetellenes testtartásban hevert a betonvályúval keskeny csatornává változtatott patak partján. A betont támasztó domború gyephanton eleven ember csak gyötrelmek árán feküdne nyugodtan, a halottnak nem számított keserves szögben hátrahajló dereka. Egyik karja a teste alá tekeredett, a másik kinyújtva hevert mellette a lakótelep irányába mutatva, mintha azt jelezné, arra távozott a tettes. A rendőrök hiábavaló iránymutatást kaptak a mozdulatlan kéztől. Teljesen mindegy, merre menekült a gyilkos a nedves füvön, a nyoma már eltűnt az élő természet parányi mocorgásainak következtében. A fűszálak nedvesen nyújtóztak a reggeli párában, kiegyenesedtek, és olvashatatlanná tették a helyszín cipőtalpnyomait.

– Mikor történt az eset? – tette fel a szokásos kérdést az orvosnak a főhadnagy.

– Úgy gondolom estefelé – a doktor az áldozat karját hajlítgatta, a kialakuló hullamerevség jeleire figyelt. – Szerintem este kilenc után és tizenegy előtt.

– Valamelyik szórakozóhelyről kísérhette haza alkalmi vagy állandó partnere – vélekedett Bognár hadnagy.

Végeztek a legelső vizsgálattal, hordágyra tették a halottat.

– Belenéztetek a táskájába?

– Óvakodtunk attól, hogy szétszórjuk a benne lévő holmit.

A nyomozó óvatosan leakasztotta a tetem válláról az apró ridikült.

– Felületesen belenéztem, a szokásos női dolgokon kívül nincs más bene tájékoztatta a főnökét.

– Telefon, iratok?

– Legfőképp ezek hiányoznak. Később az irodában alaposan végigmustráljuk a tartalmát.

– Remek! – morgott Takács főhadnagy. – Van egy ismeretlen áldozatunk, tökéletesen névtelen, és egyedül azt tudjuk róla bizonyosan, hogy halott. Lehet akár külföldi is, és akkor örökre titokban marad a kiléte.

– Szerintem kizárhatjuk a lány külföldi hovatartozását. A ruháját a Váci utca egyik legdrágább varrónője készítette – szólt közbe az orvos. – Legalábbis a címke alapján így gondolom, a jelentésemben pontosan leírok mindent.

– Azt jól gondoljuk, hogy megfojtották. Ugye?

Az orvos helybenhagyóan bólintott.

– Ez messziről látszik. A ronda csík a nyakán egyértelművé teszi a halál módját.

– A tettes a táska vállszíját használta eszköznek? – kérdezte a főhadnagy.

A doktor megcsóválta a fejét.

– Ez kétséges. Majd erről is olvashatsz az írott anyagban. Ha minden áron itt a helyszínen kell tippelnem, akkor azt mondom, a táska szíja aligha lehet az elkövetés eszköze.

– Vékony?

– Az bizony, de attól még alkalmas rá. Azért kételkedem ebben, mert a nyomok sokkal szélesebb eszközre vallanak. Ez a vagyont érő táska valódi bőrből készült, tehát a vállszíj elég erős a fojtogatáshoz, csakhogy ez a négy-öt centi széles horzsolás inkább nadrágszíjra utal.

– Akkor férfi a tettes?

A doktor megvonta a vállát.

– Nők is hordanak övet.

– Többnyire keskeny divatövet – ellenkezett Takács.

– Vagy bőrövet a farmerhez – szólt közbe a kialakuló vitába Bognár.

– Délre pontos szakvéleményt kaptok – tárta szét a tenyerét a doktor. Elbúcsúzott, beszállt a kocsijába és elhajtott a hullaszállító nyomán.

A szokásos mederben zajlott a helyszínelés. Néha kicsit zajosabban, többnyire csendesen. Mindenki tette a dolgát, felesleges ilyenkor intézkedéseket harsogni és játszani a főnököt meg a felelős embert. A főhadnagy engedte, hagy a megszokott mederben csordogáló ügyintézés lassan gombolyítsa maga előtt a kezdetben kusza, később, esetleg pár nap múlva kibogozhatóvá alakuló rejtélyt.

Bognár váratlanul megbökte a főhadnagy vállát.

– Ne nézz oda feltűnően, de arrafelé érdekes jelenséget láthatsz! Figyeld, mi zajlik ott, és ha jónak látod, csendben beküldhetnénk a park fái közé valamelyik rendőrt.

– Mit látsz? – kérdezte Takács, és fejét óvatosan mozdítva kutatott a lombok alatt a tekintetével. Még nem tudta pontosan, mire figyeljen.

– Egy fickó a fák közül valószínűtlenül nagy fényképezőgéppel a mancsában leskelődik. Olyannak látszik, mint egy paparazzo valamelyik olasz filmben. Pillants a tízemeletesek felé, és a játszótér közelében megláthatod.

A főhadnagy lassan a fák közül kilátszó libikóka felé fordította a fejét, meglátta a húsz év körüli szőke férfit. A fák között bujkált, és éppen objektívet cserélt a gépen.

– Egész biztosan sajtófotós hiéna!

Régifajta fényképezőgépet használt, évekkel korábban kiment a divatból a többi hasonló filmes kamerával együtt. Inkább a fotóművészek csattogtatnak ilyet a műtermekben, a riporterek sokkal kisebb digitális gépeket használnak, azokból nem fogy el minduntalan a film, és a feldolgozáshoz felesleges a sötétkamrákban bujkálni.

A főhadnagy kerülte a feltűnést, odasétált az egyenruhások vezetőjéhez, és halkan utasította, csípjék fülön a leskelődőt.

A rendőrök régi motorosnak számítottak a szakmában, füleltek már le hétpróbás tolvajokat is csendben. Gond nélkül elkapták a hatalmas fényképezőgéppel bajlódó lesifotóst.

– Mit művel maga itt ember? – nézett rá szúrós szemekkel a főhadnagy.

– Semmi köze hozzá – válaszolta nyeglén a nyurga fickó.

– Lassabban a testtel – hűtötte le a férfi indulatait a nyomozó. – Ez gyilkosság helyszíne, tehát van közünk hozzá.

– A parkban fényképeztem, és maguk ez ellen nem emelhetnek kifogást. A park nyilvános terület, a bejárathoz elmulasztottak őrszemet állítani, én pedig nyilvános területen azt fényképezek, amihez kedvet érzek.

– Én pedig egy bűntény helyszínén attól kérem el az igazolványát, akinek az igazoltatásához kedvet érzek. Remélem, magánál van, mert különben a kapitányságon leszünk kénytelenek a személyét azonosítanunk.

A lesifotós óvatosan becsomagolta a fényképezőgépét a bőrtokba, aztán a farzsebében kotorászott az igazolványa után.

– Újságíró vagyok – mondta félvállról. – Végzem a dolgom. Maguk is csak azt teszik. Maguk felderítik a bűnügyeket, én pedig tájékoztatom róla a közvéleményt.

– Früchtl Gábor – diktálta a főhadnagy a jegyzetfüzettel felszerelt őrmesternek, aki odakísérte a fényképészt.

– A Felkait használom – igazította ki a férfi a nyomozó ismereteit.

Takács félszemmel ránézve, majdnem elmosolyodva szólt az őrmesterhez. – Írja oda ezt is! A Felkai Gábor nevet használja.

– Így írom alá a tudósításaimat – folytatta az újságíró. – A Früchtl elég nehezen megjegyezhető.

– Ha maga újságíró, akkor miért fényképezőgéppel járja a terepet?

Felkai vállat vont.

– Szeretem magam illusztrálni a cikkeimet.

– Erre a célra pedig ezt a százéves Nikont találta a legjobbnak. Ugye?

– Ehhez aztán végképpen nincs semmi köze! – fortyant fel a riporter.

– Láthatnám a sajtóigazolványát?

Az egyenruhás minden adatot rögzített Felkai igazolványáról, és visszanyújtotta a kártyát az újságíró felé. Miután az elvette a műanyaglapot, az őrmester várakozóan tartotta a tenyerét a további dokumentumra várakozva.

Felkai megint kotorászott keveset a tárcájában, és rongyosra kopott papírlapot vett elő.

– Ezt használom – adta át a feslett szélű nyomtatványt.

– Ezt? – csodálkozott el a főhadnagy. Átvette a nyűtt papírt. Forgatta, vizsgálgatta. – Ez a legközönségesebb megbízólevél arra, hogy a Reggeli Posta megbízásából adatokat gyűjtsön és fényképezzen.

– Most kezdem a pályát – ismerte el a riporter.

Takács lassan összehajtotta, és visszaadta a kopott megbízást.

– Jobban járna, ha először etikai tanulmányokat folytatna. – Lesújtó pillantást vetett a férfira. – Emellett faggassa ki a megbízóját arról, szerinte érdemes-e magára haragítania a rendőrséget.

Felkai sértődötten rakta el az igazolást.

– Ez rám tartozik – dünnyögte az orra alatt. – Megtalálom a tanácsadóimat, ha az ötletekre áhítozom.

– Na, tűnjön innen a fenébe! – bocsátotta el Takács. – Piti hiéna.

– * –

Szalay Gyula atlétatermete megjelent az üzem nagycsarnokának ajtajában, és a nők tekintélyes része önkéntelenül odakapta a fejét. A tulaj, Szalay úr fájó szívvel ugyan, de beletörődött, hogy nem a nyári vakációt munkával töltő lányok kapkodják utána a tekintetüket. Azok számára általában más jelenti a férfiideált, noha természetesen akadt kivétel a szabály alól. A fiatalok rajongásának hiánya miatt bőven kárpótolta a harmincasok feléje forduló pillantása, ezek is meggyőzően bizonyították, még mindig figyelmet keltő a megjelenése.

– Jó napot! – köszöntötte harsányan a dolgozóit. A hangra az is odanézett, akit férfiként hidegen hagyott a vállas, izmos jó megjelenésű főnök. A köszönését fogadni illett. A tulajdonos sohasem várt a mások üdvözlésére, fenntartások nélkül megelőzött az üzemben akár egy vakációs diákot is a szokásos jó reggelt kívánó szavakkal. Ebben alig játszott szerepet embertársai iránt érzett megbecsülése. Általában senkit sem tisztelt, az alárendeltjeit miért tisztelné? Egyszerűen ezt szokta meg. Ha belép valahová, jó hangosan köszön, és túlharsogja a gépek zaját. A hangja ehhez bőségesen elegendő. Magával szemben megkövetelte a legnagyobb tiszteletet, ezért cserébe megadta a látszatát annak, ő is tiszteletet gyakorol másokkal szemben. Ha mégis kiabált, akkor félelmetes orgánummal zúgott végig a dorgálás az egész üzemcsarnokon, ettől mindenki rettegett.

Az emberek természetesen méltányolták a köszönés gesztusát, és hozzá hasonlóan harsányan viszonozták az üdvözlést.

Szalay, ha lenne értelme a fogalomnak a huszonegyedik században, az őskapitalista jelképe lehetne. Úgy bánt az embereivel, ahogyan az esztergályos bánik a szerszámaival. Nem szerette, nem tisztelte őket, viszont becsülte bennük azt, hogy többnyire teljesítik a kívánságait, mint ahogy az esztergakés is megbízhatóan szolgálja a gazdáját, ha megkapja az összes feltételt a munkához. Ezért ragaszkodott a formaságokhoz.

Lassan végigvonult a csarnokon. Hangosan üdvözölte az elfoglaltabbakat, a távolabb dolgozókat, nekik elkerülte a figyelmét a korábbi köszöntés. Mindenkire vetett néhány futó pillantást. Mindig nagy figyelemmel járt a gépek között, alaposan felmért mindent, megjegyezte, ki min dolgozik, halad-e a munkájával. Most a bejárattól távol eső sarokban gyanúsat észlelt, és közelebb ment a zörögő, csattogó hajtogató-géphez.

– Mit művel ember? – kiáltott döbbenten a gépen dolgozó munkásra, Havasira. A gépkezelő megrettent. Éppen a görgők közé készült becsúsztatni a munkadarabot, a cég hirtelen megjelenő tulajdonosa pánikot váltott ki belőle, és kiejtette a kezéből a kartonlapot.

– Jó napot főnök! Most érkezett?

– Mit számít, hogy mikor érkeztem? Ha a világ túlsó felén járok, akkor is tilos kitámasztani a biztonsági berendezés kioldóját.

Az emberek gyorsan felfigyeltek a kialakuló botrányra. Érvényesült a hatalmas mellkasból felszakadó hangorkán hatása, mindenki értesült arról, valaki bajba került.

– Mikor kapott utoljára balesetvédelmi oktatást? – Ez a kérdés mindenkiben rossz sejtelmeket ébresztett.

– Áprilisban, főnök – dadogta a dolgozó.

– Akkor alighanem hallhatott arról, hogy a biztonsági berendezéseket szigorúan tilos hatástalanítani!

Havasi habozott a válasszal, és Szalay tudta miért. Az oktatást az alkalmazottak általában formaságnak tartották, holott a megelőzést szolgálta a védelmükre kiépített technikával együtt. Ezeken az ismétlődő előadásokon sokszor elismételték, megengedhetetlen a védőberendezések kiiktatása.

– Nem tudom – hebegte a dolgozó.

– Jöjjön be az irodámba! – parancsolta Szalay. – Ott megnézzük, aláírta-e akkor a jelenléti ívet meg a kiskönyvet.

Havasi riadtan kapcsolta le a gépet, és lesunyt fejjel követte a főnököt, akin ránézésre alig látszott, hogy pár másodperccel korábban üvöltözött a beosztottjával.

Áthaladt a csomagológépek között a belső műhelybe, és köszönésének mogorva hanglejtéséből mindenki megérezte, baj készül.

– Rozika jöjjön be, legyen szíves! – kevesebb indulattal szólt rá a műszakvezetőre, mint korábban a hibázó dolgozóra. – Havasi úr kiiktatta a biztosítóberendezést a gépén! Tudott erről?

– Ne haragudjon, főnök! Ma még nem jártam körbe a műhelyben. Itt kellett kisegítenem, mert a lányoknak még akadozva megy a munka. Tegnap kezdtek – mutatott a csomagológépek között tüsténkedő vakációs diáklányokra.

Szalay fél füllel figyelt a válaszra, ismerte Rozikát. Az asszony minden apró jelből megértette mit vár tőle, az ő esetében csupán papolás lenne, ha hosszan okítaná a feladatáról. Különben sem lehet ott mindenhol, minden pillanatban. A történtekért Havasi a felelős, és kizárólag rá érvényes a dorgálás. A művezető asszonyt elég emlékeztetni rá, ma történt valami, amit elmulasztott szóvá tenni.

Rozika kicsit zavarodottan állt meg a félig nyitva maradt irodaajtóban.

A főnök az iratszekrényhez ment, és elővette a személyi kartonokat tartalmazó mappát. Pár pillanat alatt kikereste a megfelelő dokumentumot, és Havasi orra alá bökte.

– A maga aláírása? – A jeges hangtól szinte deressé változtak az iroda sarkában álló szobanövények.

– Igen – ismerte be kelletlenül a dolgozó.

– Látja ezt a másik papírt? – Kapoccsal odatűzött iratot tolt a megszeppent ember orra alá.

– I…igen – dadogta a férfi elkeseredve.

– Egyszer már figyelmeztettem az idén. Akkor azt is hallhatta, nincs második figyelmeztetés. Menjen az öltözőbe, és többé ne lássam itt! Hétfőn bejöhet leszámolni.

– Főnök! – rimánkodott gyámoltalanul a férfi.

– Ne könyörögjön, ember! – A hatalmas hangerő szinte elsöpörte a nyápic alakot a szőnyeg széléről. – Nem tartok igényt senkinek a munkájára, aki miatt vizsgálatot kaphatok, megbírságolhatnak, esetleg börtönbe is kerülhetek. Fegyelmezetlen embernek az üzemben nincs keresni valója!

– Most fordult elő utoljára, főnök – próbálkozott tovább Havasi.

– Ebben biztos vagyok, mert mostantól tilos a gépek közelébe jönnie, és az üzemből is kitiltom.