Időgép menetrend szerint: Sci-fi novellák

By Demeter Attila

A scfi-fi nemcsak nagy regényekben, tengernyi műszaki halandzsával körülvéve láthat napvilágot, hanem könnyű, rövid elbeszélésekben is. Öt kötetre terjedő sorozatom, az „Ezeréves őrszolgálat” után, és a következő, szinte napjainkban és hazánkban játszódó „Végül… a végtelen” című regény megjelenése után az elbeszéléseimet adom közre.

Egykor a sci-fi ezerszínű szegmense volt az irodalomnak, mára azonban javarészt leszegényedett a lövöldözős, űrháborús csillagcowboy történetek színvonalára. Bár én sem idegenkedem az űrben zajló ütközetek írásától, azért ez nem tölti ki teljesen a fantáziavilágomat. A kötetben megpróbáltam visszaadni azt a rengeteg színt, ami a sci-fi műfaját felölelheti.

A novellák között megtalálhatóak a hétköznapi élet percei és az időutazós vagy csillagvándoros történetek.
Az írások közül háromból, a „Kutyabarátból”, amely 1974-ben jelent meg a Kuczka Péter által szerkesztett Galaktikában, valamint a „Rapper” és a „Találkozás” címűből hangos változat is készült.
A kötetbe ingyenes beleolvasási lehetőséget biztosít a kiadó, és a fent jelzett blogon én is megteszem ugyanezt.

Remélem, hogy a kötet elnyeri az olvasók tetszését.

Jó olvasást kívánok!

Demeter Attila

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Jan 15, 2021
• ISBN: 9786150105178

Book preview

Csen, csen gyűrű

A farmotoros Ikarus zörögve, köhögve, maga mögé fekete füstöt okádva gyűrte az aszfaltot felfelé, Eger irányába. A másodikos gimnazisták csaknem szenderegtek a műbőr üléseken. Zsuzsa néni, az osztályfőnök jobbnak látta, ha hátra sem néz az ablak melletti első helyről, mert szentül hitte, hogy a diákjai disznóságokat művelnek hátul. Csak felesleges, feloldhatatlan konfliktusba kerülne velük, ha forgolódna, és kényszerűségből leleplezné a rendbontást.

Zsuzsa néni tévedett. Az otthon feltöltött laposüvegekből mindjárt indulás után elfogyott a pia, a fiúk is felhagytak már a lányok ölelgetésével, az unalom motivált mindenkit a buszon.

– Játsszunk fantasztikus utazást! – rikkantott Golyó, a kissé kerekded fejű srác a leghátsó sorból.

Akihez eljutott a hangja, felkapta a fejét. Az osztály kedvelt játékára hívta a társaságot, unalom ellen szoktak vele szórakozni.

Összesorsolták a fiúkat és a lányokat, és a srácoknak egy fantasztikus mesével kellett becserkészni a lányokat valamelyik közeli tanításmentes napra. Ha a beszélő elég érdekes történetet talált ki, akkor, ha a lány akarta, elfogadhatta a meghívást, és a fiú mellé szegődött egy pesti csavargásra, vagy ha úgy hozta a kedvük mozira, táncra esetleg másra is, hogy mire, az sosem vált publikussá.

A különleges hangulatokat felemlítő elbeszélések élénkebbé tették a társaságot, kissé viháncoltak is a gyerekek, amikor valaki látványosan felsült az előadásával.

Derék Pityu is mulattatta a társaságot.

– Elviszlek Amerikába – szédítette a mellé sorsolt Ágit. – New Orleansba megyünk, a tengerparti kocsmában jambaláyát eszünk, aztán meghallgatunk egy koncertet. – Mesélés közben felugrott a két ülés közötti szűk helyen, a haját előrehúzta, balkezét a magasba emelte, a jobbal képzeletbeli gitárjának a húrjait csapkodta, és énekelni kezdett.

They're really rockin' in BostonIn Pittsburgh, PA

Deep in the heart of Texas

And round the Frisco Bay

(Berry – Sweet Little Sixteen)

Többen harsányan röhögtek, Ági két kézzel tapasztotta be a fülét, toporzékolt, és hangos visítása még a zajos Diesel motor hangját is elnyomta.

– Hagyd abba! Hagyd abba! Kibírhatatlanul hamis vagy, és hamis csávóval sehová se megyek!

Derék Pityu leforrázva fejezte be a kornyikálást.

– Ez nem volt derék dolog – röhögött Kovi, a sportok megszállottja. Ereje miatt mindenki respektálta a véleményét, de most fenyegető izommutogatás nélkül is bólogattak neki.

– Te jössz, Bari!

Bartal Zolinak szerencsésen sikerült a sorsolás, Vitkay Évát utalta ki neki Fortuna, és a hódításra ennél jobb lehetőséget nem is remélhetett.

Teátrális mozdulattal meghajolt a lány előtt, képzeletbeli virágcsokrot nyújtott át neki, aztán fél térdre ereszkedett a busz olajos padlóján.

– Ha eljössz velem, én is a tengerpartra viszlek, és sosem látott tájat láthatsz. Az levegő nem teljesen kék, enyhén zöldes árnyalatú, ismeretlen madarak repkednek a felhők alatt, mégsem ezzel leplek meg igazán. Ha felhőtlen az ég, két holdat is láthatsz a fejed felett. Több is lehetne, de a kisebbek csak éjszaka vernek vissza annyi fényt, hogy felfigyelhess rájuk.

Az álmosságból magukhoz térő gimnazisták élvezettel hallgatták a beszámolót, örültek, mert valaki végre tényleg különleges tájról számolt be.

Évának is tetszett a mese, játékosan társult a képzeletbeli kalandhoz, és amikor már eléggé sokat hallott az ismeretlen vidékről, közbekérdezett.

– Derék Pityu jambaláyával kínálta meg Ágit. Te mivel vendégelsz meg, Bari?

– Mandzsát eszünk.

– Az meg mi a fene? – kérdezte mogorván Pityu.

– Frissen szedett, félbevágott kenyérgyümölcs, fasírozottat raknak bele.

– Milyen az a kenyérgyümölcs?

– Halványbarna, ropogóshéjú, illatos, és ha beleharapsz megtévesztésig hasonlónak érzed a zsemléhez.

– Nevetséges! Gyümölcsnek mondod a zsemlét.

– Fán terem – magyarázta Zoltán. – Az utak két oldalán kenyérgyümölcsfa nő, amikor beérik a termés, a város minden lakója dugig tömi magát zsemlével. Persze vannak ültetvények is, az árusok onnan szerzik be a készletüket. Ha már fagyasztva sincs a tavalyi mandzsa, adróba töltik a fasírozottat, ez majdnem olyan finom, mint a kenyérgyümölcs, csak kevésbé ropogós.

Éva magának követelte a jogot, hogy kérdésekkel szakíthassa meg az előadást.

– Strand lesz-e ott, ahová viszel?

– Hosszú, homokos partszakasz vár ránk, onnan mehetünk a vízbe. A levegőben orchidea illat száll, és ha nagyon hevesnek találjuk a nap sugarait, a fejünk felett mandelfák adják az árnyékot.

Éva egy pillanatig várt, mintha számítana még a mese folytatására, aztán lágyan, kedvesen elmosolyodott.

– Buktál, bogaram! Egészen eddig jó voltál nálam, de fantáziátlanul nevezted a mandulafákat mandelfának. Nem leszek a vendéged.

Zoli elszontyolodott, kissé el is pirult. Egy évnél régebben sóvárgott Vica után, és azt hitte, a színes mesével végre a közelébe férkőzhet a lánynak.

Éva hunyorgott párat, megigazította a haját, aztán megszánta a fiút.

– Ne lógasd az orrod! Inkább ülj ide mellém, itt útitársam lehetsz.

– * –

Fáradtan érkeztek a turistaszállóba. A vacsorát csendben fogyasztották el, de közben kipihenték magukat. Kaja után leszedték a tányérokat, félretolták az asztalokat, az egyikre kirakták az egész úton cipelt Mambó magnetofont, és a hangszóróból hamarosan felharsantak a Luxemburgi Rádióból meg a Tinédzser Partiból felvett slágerek. Bőven termett abban az évben a slágerpiac, 1960 a lemezgyárak gazdag termésű esztendeje volt.

A diákok táncoltak, és Zsuzsa néni elborzadva figyelte a nebulóit. Rock and rollt jártak, rongylábaztak, a lányok pörögtek, forogtak, bő szabású szoknyájuk a derekukig fellibbent, szerencsére mindegyik viselt alsószoknyát vagy hosszú kombinét, így az erkölcsök védelmében nem vált szükségessé a beavatkozás.

– Azért is megkeresem nektek az Édes kis tizenhat évest – rikoltott Pityu, és addig pörgette a szalagot a gépen, amíg rátalált a vérbeli rock nótára.

– Még jó, hogy nem keresgélte sokáig – mondta Zoli Évának. – Elunnánk az ácsorgást itt a parketten.

Vica csillogó szemekkel bólintott a fiúnak. Zoltán a korábbi elutasítás ellenére is jól érezte magát. Vica meghívta maga mellé a buszban, és nem mondta, hogy amikor eljön az este, le is út, fel is út.

Chuck Berry után Elvis hangja búgott a szalagról. – Egyedül leszel ma este? – kérdezte a dalban, amelynek alig volt ritmusa. A táncolók összesimultak, pulóver a pulóverhez, térd a szoknyához, nadrághoz, kéz a hátra, vállra; a hajkoronák egymásba kócolódtak.

Zsuzsa néni egyik megbotránkozásból a másikba szédült. – Őrjáratozhatok egész éjszaka a folyosón – zsémbelt magában. – Ha nem vigyázok rájuk, tucatnyi gyereket összehoznak nekem, és engem nemcsak kirúgnak, de le is sittelnek a tanév végén.

A táncolókat nem érdekelte az osztályfőnök néma dühöngése.

– Nyertél, Bari – súgta Zolinak halkan Éva.

A fiú alig fogta fel, mit mondott a partnere. Nem a szavára figyelt, hanem a blúzára, amely a lassú szám alatt a mellkasának nyomódott.

– Hallod?

– Nem. Mit? – Zoltán zavarba jött. – Tudod, elvonja a beszédről a figyelmemet, hogy veled táncolhatok.

– Azt mondtam, nyertél.

– Értem. Mit nyertem?

Vica újra halkra fogta a hangját, közelebb hajolt Zoltánhoz, úgy folytatta.

– A meséddel egy csavaragást. Semmi bajom sincs a mandelfákkal.

– Tényleg?

Vica bólintott.

– Nem akartam, hogy ezen csámcsogjon a banda, ezért hazudtam, de neked most megmondtam az igazat. Kapsz tőlem egy sétát Pesten vagy akárhol.

Zoli meglepetésében elvétette a lépést, és rálépett Éva lábára, a lány felnevetett.

– Szépen köszönöd meg!

A fiú elvörösödött.

– Ne haragudj!

– * –

Elmúlt egy hét, míg a tanári konferencia lehetővé tette a csavargós program megvalósítását. Éváék lakásától csupán három saroknyira találkoztak, reggel nyolckor.

– Anyámék nem tudnak róla, hogy elmarad a tanítás – újságolta Éva.

– Remek! Akkor késő délutánig miénk a nap.

Éva igent bólintott, a haja a heves mozdulattól előreomlott az arcába, de a szeme közben is fényesen csillogott a fiú felé.

– Hoztad a fürdőruhádat?

– Hülyéskedsz? Novemberben akarsz strandolni? – kérdezte Vica.

– Nemcsak a Palatinuson úszkálhatsz.

– Haza ugorjak érte?

– Ne pocsékoljuk az időt! – tiltakozott Zoli. – Megoldjuk másképp.

Éva csodálkozva kutatott Bari szemében, de a megfejthetetlen tekintet válasz nélkül hallgatott.

– Hová megyünk?

– Van itt egy régi antikvárium a Wesselényi utca sarkán, onnan indulunk útnak.

Éva kétkedve ingatta a fejét.

– Itt lakom a szomszédban, mióta az eszemet tudom, ott nincs semmiféle antikvárium.

Most Zoltán nevetett halkan.

– Látod ezt a könyvet? – Kis bőrkötésű szótárfélét húzott elő a zsebéből. – Aki ezt magával hozza, az megtalálja a boltot.

– Mutasd! – a lány belenézett az elé tartott kötetbe: a lapokon érthetetlen írásjeleket látott.

– Milyen betűkkel írták ezt? Nekem teljesen ismeretlen!

– Fogd ezt a gyűrűt! – Zoli vékony nyakláncot húzott elő pulóvere kivágásából, leakasztotta, róla a karikát, és barátnője kezébe adta.

Vica a könyv lapjaihoz tartotta az ékszert, és felkiáltott.

– Jé!

A betűk a gyűrű közelségétől ismerőssé lettek, a felirat szerint valamiféle belépő vagy útlevélféle lehetett a kis kötet.

Megérkeztek a Wesselényi utca saroképületéhez, beléptek a kapun, és az udvar alagsorában megtalálták a kopott kirakatot meg az üzlet bejáratát.

– Itt lakik egy régi barátnőm, jártam nála párszor, de még sosem láttam itt ezt a boltot.

– A könyv meg a gyűrű! – Zoli visszakérte a kölcsönadott rekvizitumokat, és invitálta a lányt a boltba. – Ezek nélkül senki sem látja az ajtót.

– Üdvözletem, fiatalember! – fogadta őket széles mosollyal az antikvárius.

– Jó reggelt! – viszonozták. – Vendéget hoztam – tájékoztatta Zoltán az amúgy is látható helyzetről a boltost.

A régies ruhát viselő eladó tanácstalanul nézett vevőjére.

– A kisasszony tudja…

– Még nem tudja, de azért remélem, hogy beléphet.

– Felőlem – vont vállat a boltos. – Nem kell fogadalmat tennie, a józanész szabályai úgyis parancsolnak neki.

Miközben a poros könyvekkel megrakott polcok között hátra vonultak a homályos bolt mélye felé, Éva ámulva hallgatta a valószínűtlen beszélgetést.

– Mit kellene megfogadnom?

– Lényegtelen. – Bari kinyitotta a legutolsó polc mögötti falba vágott ajtót. – Rövidesen mindent megértesz.

Az ajtó világos, majdnem verőfényes szobába nyílt. A helyiség kényelmesen berendezettnek látszott, az ajtóval szemközti falon óriási ablak és üvegezett erkélyajtó bocsátotta be a fényt.

– Nahát!

– Add a kabátod! – nyúlt az ámuldozó lány felé Zoli.

A szoba közepén legalább három méter széles franciaágy terpeszkedett, a lábrészénél rekamié állt, vele szemben a falon, mintha hatalmas tükör lenne, valamiféle fekete, fényes, vékonyan keretezett tábla lógott. Az ablak fényét átlátszó függöny szűrte, de még így is nyári napfényre emlékeztető derű lengte be a szobát.

– Már látom – kacagott fel Éva.

– Mit?

– Ezt az ágyat. Nem gondoltam, hogy a séta helyett szobára viszel, de azért nincs harag.

Zoli megcsóválta a fejét.

– Félreértesz. Csaknem másfél éve vagyok beléd szerelmes, de eszemben sincs ócska trükköket keresni azért, hogy a takaród alá bújjak.

– Azért ez mégiscsak hálószoba.

– Nem, ez többcélú szoba. Igaz, van ágy is, de itt alkalmanként ebédelhetek, olvashatok, és televíziót is nézhetek. – A falra akasztott kétméteres képernyőre bökött. – Viszont egy régimódi, romantikus hülye vagyok, erről már biztosan meggyőződtél az eltelt hónapok alatt.

– Ekkora fekvőhely és romantika! Eléggé hihetetlen párosítás.

– Nem szeretném, ha a meglepetés ereje segítene hozzá az ölelésedhez.

Éva csípőre tette a kezét, kihúzta magát. Pulóvere megfeszült, szép alakot mutatott, a szeme azonban kezdődő haragról számolt be.

– Valóban megleptél ezzel a tágas szobával, de azért komoly döbbenet nincs bennem!

A fiú behajlított mutatóujjával hívta.

– Majd lesz. Gyere!

Félrehúzta az ablak elől a függönyt, és helyet adott maga mellett.

– Mi ez a nagy csoda? – lépett mellé Vica, és kíváncsian kitekintett, aztán eltátotta a száját.

– Azta…

Elakadt a szava. Nagyjából negyven emeletnyi magasságból tekintett ki a külvilágra.

– Ez a szoba valami lift? Vagy mi?

– Nézd az eget!

Vica tekintete követte a fiú ujját, felnézett, és akkor lepődött csak meg igazán. Az égen két hold fehérlett egymás mellett, az első éppen felfalni készült a másikat, a szovjet felségjelzéseken áll így egymás mellett a két C betű, csak itt hiányzott a látványból a harmadik C meg persze a P.

– Honnan lehet két holdat látni az égen? – Vica hangjában most már egyértelműen csak a csodálkozás maradt, neheztelésnek vagy pláne haragnak semmi nyoma sem volt.

– Innen. Azt ígértem, elhozlak a tengerpartra.

Éva még mindig kereste az értelmet a dologban.

– Sehol a Földön nincs ilyen tengerpart, mindenhonnan csak egyetlen holdat láthatnék.

– Itt kettőt láthatsz. – Zoltán most is elpirult, alighanem a megdöbbentő látvány ismerőjének kitüntető szerepe hozta a pírt az arcára. – Ez nem a Föld.

– Nem… a Föld?

Zoli felbátorodott. Ágyba ugyan semmiképpen sem invitálta volna a lányt, de ahhoz elég bátorságot érzett, hogy átölelje a vállát.

– A könyv, a gyűrű meg az antikvárium képes elutaztatni ide egyetlen szempillantás alatt.

A döbbenet még mindig dadogásra késztette a lányt.

– Ide… Hová?

– A kettős hold bolygójára. A Szerencen vagyunk, a város neve Mulgód.

Éva hitetlenkedve pásztázta tekintetével a tájat.

Lent, a száz méteres mélységben nyüzsgött az élet, gyalogosok jöttek, mentek, sétáltak, gyermekek rohangásztak, labdáztak vagy játszottak másként a házak között, gépjárműforgalmat azonban sehol sem látott, a levegőben viszont hatalmas tolongásnak tűnt a járművek tülekedése. Fura alakú repülőgépek szelték az eget, de nem a földi értelemben vett zajos, szárnyukkal a levegőre támaszkodó gépmadarak suhantak, hanem karcsú, leginkább a sárga villamos szerelvényekhez hasonló társas buszok.

– Mi tartja fenn őket?

– Fogalmam sincs – felelte Zoli. Jártam itt párszor, megértetem magam a helybeliekkel, de ezt a kérdést vagy nem értik, vagy nem válaszolhatnak. Az is lehet, hogy az utca emberei, akikkel csekély nyelvtudásommal szót válthatok, nem ismerik a választ.

Vica elképedve bámulta a külvilágot.

A város távoli peremén túl magasba nyúló, talán a háromezer métert is meghaladó magasságú hófödte hegyek állták útját a pillantásának, a másik oldalon a tenger széles, homokos partja meg az azon túl hullámzó víz határolták a képet. A tenger felett is repkedtek kisebb, nagyobb repülő alkalmatosságok, némelyikről látszott, hogy négy-öt utasnál több nem fér el bennük.

– Utazhatnánk mi is ezeken a repülő szerkezeteken?

– Bárki utazhat.

A nap eddig a ház mögött járt, most átúszott az ég ablakfelőli oldalára, és ferdén besütött a szobába, az addig is világos helyiség valóságos rivaldafényt kapott.

– Azt ígérted, strandra megyünk. Már bánom, hogy nem hoztam magammal a fürdőruhámat.

– Két emelettel lejjebb van egy ruhabolt, ott szinte ugyanolyan bikinik között válogathatsz, mint a Váci utca legdrágább butikjában.

– Honnan lenne rá pénzem?

– Sok mindenre van pénzünk – világosította fel Bari.

– Honnan? – nézett rá megütközve a lány. – Vannak itt rokonaid? Dolgozol valahol?

A fiú megint megrázta a fejét.

– Nem tudom pontosan, honnan van itteni pénzünk, de azt tudom, hogy mióta van.

Éva némán várta a megoldást.

– Amikor a könyvet és a gyűrűt kaptam, akkor jutottam a pénzhez is. A gyűrűt hozzáérintem az üzlet pénztárgépéhez, ha egyáltalán annak nevezhetem a csepp szerkentyűt, és az automata jelzi, hogy kiegyenlítettem a számlát.

Vica ezen elgondolkodott, közben a nagyobbik hold elérte a kisebbiket, és most már tényleg úgy nézett ki, mintha felfalni készülne égi kísérőjét.

– Honnan van neked ez az egész varázskészleted?

– Kaptam egy ismeretlentől.

– Mázlista vagy, Bari! Az ember nem kap csak úgy egyszerűen varázspálcát vagy hozzáhasonló mágikus eszközöket.

– Szerintem nincs ebben szikrányi mágia sem, ez valószínűleg megmagyarázható a fizika törvényeivel, csak még nem ismerjük ezeket a törvényeket. Gondolj bele, az emberiség milyen hosszan nem ismerte az elektromosság elvét! Ez is valami olyasmi lehet. Nagyszakállú, ősz, vén, ráncosodó öregember szólított meg egyszer a buszon, és ő adta nekem az egészet. Azt mondta, neki már nincs rá szüksége, mert egy ideje nincs kivel megosztania az utazások gyönyörűségét, a tengerpart illatát, a toronyházban lévő lakást, a tágas duplaágyat, és nincs utóda, akire hagyhatná, hát találomra engem választott ki, hogy nekem adja a belépőnek használható eszközöket.

– Mondom, mázlista vagy.

– Azt hiszem, tényleg az vagyok. – Zoli arca megint bepirosodott kissé. – Ennek köszönhetem, hogy vettem a bátorságot, és meghívtalak ide.

Ettől Éva jött zavarba, de rajta nem látszott meg úgy, mint másodpercekkel korábban Zoltánon.

Lementek a lépcsőn a butikba, Vica választott magának fürdőruhát, a gyűrű persze állta a számlát, aztán a lakásban átöltöztek.

– Mehetünk? – kérdezte Zoli, amikor a lány előkerült a fürdőszobából, ahol a ruhája alá felvette az új fürdőruhát.

– Alig várom.

Bari az erkélyajtóhoz lépett, onnan hívta Vicát.

– Gyere!

Éva gyanakodva elindult, és az ajtónál megbizonyosodott arról, a kijárat mögött nincs terasz.

– Minek? Egyáltalán minek áll ott egy semmibe vezető ajtó.

Zoli nevetett.

– Ez a lift.

A lány kinézett az üvegen túlra, de nem látott semmiféle szerkezetet.

– Most ugratsz, ugye?

– Szó sincs róla. Figyelj!

Kinyitotta az erkélyajtót, majd habozás nélkül kilépett a semmibe. Éva felsikoltott aztán hirtelen el is némult.

– Azt hittem, lezuhansz – adott hangot rémületének.

A fiú felnevetett.

– Mondtam, hogy lift. Akkor indulok lefelé, amikor elengedem a kapaszkodót – megrángatta maga mellett az ajtókilincs feletti rudacskát. – Gyere, együtt lemegyünk a járdára.

– Lezuhanunk!

Zoli tovább nevetett.

– Nézz ide! Pár tánclépést is tehetek itt az erőtéren belül. – Be is mutatta, amit állított, majd szabad kezével elkapta a lány csuklóját, és húzta kifelé. Vica ösztönösen kapaszkodott az ajtófélfába, de a meggyőző látvány mégis arra késztette, hogy lassan, óvatosan kilépjen a levegőbe. Rábeszélte magát, hogy a látszat ellenére valami keménységen áll. Körülményeskedve elengedte az ajtót, ám nem nyugodott meg teljesen, gyorsan belekapaszkodott Zoli két vállába.

– Akkor megyünk!

Éva bólintott, aztán halkan felsikoltott. Előbb lassan majd némileg felgyorsulva suhantak lefelé az épület fala mellett. Lágy szellő cirógatta a bőrüket, a huzat meglengette a térdig érő, könnyű szoknyát. Zoli átölelte a lány derekát, szorosan tartotta maga mellett, és Vica ettől valamivel biztonságosabbnak érezte a valószínűtlen utazást.

A talaj közelében lassult a zuhanás, földet éréskor puhán döccent a lábuk a járda burkolatán.

– Huh! Ez kemény volt – sóhajtott Éva, és az ijedtség elmúltával is a fiú karjai között maradt.

– Itt