Szerelem a Parketten

By Jenny McLachlan

Csajok! Ezt el kell olvasnotok! A PINK sorozat első könyve a gátlásos Bea Hoggról szól, aki csak egyedül, otthon, a sötét függöny mögött hajlandó táncolni. Bea legszívesebben láthatatlanná válna, ha társaságba kerül, ám mégis, mindenki meglepetésére, benevez egy táncversenyre. Ráadásul nem is akárkivel, hanem a jóképű Ollie Matthewszal! A próbák egyre izgalmasabbak, amíg ki nem derül, hogy Ollie Bea egyik legjobb (volt) barátnőjével jár. Vagy mégsem? De miért viselkedik a fiú olyan furán néha?
Gyere és olvasd, hogy együtt táncolj a Katica-lányokkal: vár Bea, Betty, Kat és Pearl! Innentől fogva minden évszak tartogat neked katicás meglepetéseket!
A Katica-lányok legközelebbi kötete Bettyről szól majd!

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Mar 2, 2021
• ISBN: 9789634159872

Book preview

cover.jpg

Jenny McLachlan

Szerelem

a parketten

Katicalányok (Bea)

Móra Könyvkiadó

Tartalom

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

Impresszum

Hétpettyes Óvoda

– Lányok, hányszor mondtam már, hogy nem szeretem, ha ilyen durva kalózosdit játszotok! – mondta Miss Cherry szigorú tekintettel az előtte ülő négy kislánynak. – Pearl, ne nevess! Nem illik egy kalózhoz, hogy a bugyiját mutogassa, nemhogy egy Hétpettyes óvodáshoz! Kat, Betty, nyughassatok már! Tessék, itt a tej, amíg megisszátok, szeretném, ha komolyan elgondolkodnátok, hogyan viselkedik egy igazi Katicalány! Bea, ne edd meg, azt a nyuszinak szedtük!

1.

Tíz évvel, négy bakfismelltartóval és egy nagy veszekedéssel később…

Apró, meztelen lény nyalogat. Csak semmi pánik, gyakran előfordul. Most az arcomat puszilgatja. Lekvár- és banánillata van, meg… nahát! Nem is teljesen meztelen. Gumicsizma van rajta. Hát ez új. És elég fura.

A telefonomért nyúlok, 5.34 van.

Reggel 5.34!

– Bea! – kiabál Emma. – Boldog szülinapot!

– Hagyjál! Nincs is szülinapom! – Megpróbálom Emmát lelökdösni az ágyamról, de nagyon kitartó, végül birkózni kezdünk. Hiba volt. Ahhoz képest, hogy csak hároméves, a kishúgom nagyon is erős. Egy pillanatra átsuhan rajtam, hogy mégiscsak felnőtt vagyok, de mielőtt végig tudnám gondolni, máris benne vagyunk egy igazi dulakodásban. Aztán addig csiklandozom, amíg elmegy az ereje, és végre kipenderítem az ágyamból. Gyors, mint a villám, és most lentről támad.

– Pedig ajándékom is van! – mormolja valahonnan a lábamtól.

– Mi lenne, ha később adnád ide? – Lehet, hogy így is tudnék aludni még egy kicsit, hogy a lábamon fekszik. Nem is olyan rossz. Olyan jó meleg és…

– Most adom oda! – visítja erre. Vagyis megint olyan kedvében van, hogy úgyse tudok hatni rá, úgyhogy a jól bevált trükkhöz folyamodom, és így szólok:

– Hallod ezt?

– Mit?

– Mintha Apa hangját hallanám! Megjött Apa! Itthon van! (Dehogy van. Apa épp Mexikóban dolgozik.)

– Apa! – Emma elrohan, mint akit puskából lőttek ki, dübörög lefelé a lépcsőn, én pedig hasra fordulok, és arccal belefekszem valami meleg ragacsba. Talán egy darabka banán.

Megszaglászom. Nem banán.

Két órával később Emma megint beront hozzám, hogy felébresszen a suli miatt. Fejjel rohan a gyomromnak, miközben azt kiabálja:

– Szeretlek, Beabéka!

– Én is, Pupák!

Megpróbálom lefelé tuszkolni.

– Szeretlek, Tökfej! – visítja.

Ahogy a kapuhoz sétálok, a szomszéd ház tetejéről madárraj reppen. A kapuból visszaintegetek. Szeretlek, Pupák!, gondolom magamban, de nem kiabálok… mert iskolába Félszeg Bea indul, Igazi Bea ma is itthon marad.

Félszeg Bea máris elérte, hogy behúzzam a nyakam, és leszegett fejjel kullogjak a buszmegállóig. Minél távolabb kerülök a házunktól, a húgom kopott gyepen álló sárga csúszdájától és a pirosra festett bejárati ajtónktól, annál kevésbé találom magam.

„Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny!",¹ mormolom az orrom alatt, és a tizenegyedikesek felé tartok, akik a bolt előtt ülnek, az alacsony téglafalon. Ahogy szoktam, jó messzire ülök le a többiektől, és előveszem a telefonomat. Az egyik fiú fejbe dob egy M&M’sszel. A csoki lepattan, és az ölemben landol. A fiú röhögve nézi, mihez kezdek a helyzettel. Csak bámulom a drazsét. Kék.

Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny, gondolom megint.

Edd meg, Bea, gyerünk, kapd már be!

Lesöpröm a drazsét a földre. Hát nem ez életem legerősebb pillanata.

Mire megjön a busz, gyakorlatilag láthatatlan vagyok, és amikor leroskadok a Kat melletti ülésre, a barátnőm még csak fel sem néz. A zsebtükrébe bámul, amelyet mindig magánál hord. Azt hittem, azt ellenőrzi, hogy minden aranyszőke hajszála a helyén van-e, Kat azonban megragadja a karomat, közelebb ránt magához, és azt sziszegi:

– Nézz hátra!

A busz hátulja felé pillantok.

– Minek?

– Ott van! Tudod, Ollie! Az Ölelős Ollie, Ollie Matthews! Ó, istenem! Ne bámuld már ilyen feltűnően! Na, most nézd meg! Ne, várj, ne most! Na, most! Annyira helyes, nem?

Most Katre pillantok. Ahogy sejtettem, a szája félig elnyílt, és nagy, fényes bociszemmel bámul. A „szexi vagyok, ugye?" arcát próbálgatja. Bár szerintem pont úgy fest, mint a kishúgom a bilin, kakilás közben.

– Ne engem bámulj, hanem őt!

Így hát odanézek. És most végre megértem, Kat miért van úgy oda. Ollie Matthews… tényleg különleges. Kedves, barna szeme van, a haja kicsit borzas, a válla olyan igazi férfivállféle, a keze pedig…

– Figyelsz, Beabab? – csapja be Kat a zsebtükröt. – Azt hiszem, kénytelen leszek leszállni a földre, és a tizenegyedikesekről átnyergelni a tizedikes fiúkra. Különben is, lehet, hogy Ollie lesz az igazi! Hiszen ott volt a Nagy Ölelés!

– Mi? De hát megmondta, hogy csak véletlen volt!

– Hát én egyáltalán nem éreztem véletlennek! – háborodik fel Kat.

– Azt hitte, hogy a tesója áll ott, azért ölelt meg. Merthogy neked is olyan kabátod van… az a madaras. Meg egyforma magasak is vagytok. A húga jó nagyra nőtt ahhoz képest, hogy még csak hetedikes.

– Jaj, Ollie annyira… annyira dögös, nem? – áradozik Kat, tudomást sem véve arról, hogy megpróbálom a szemét rányitni a valóságra.

Ölelős Ollie közben az iPodját hallgatja, és kibámul az ablakon, de még azt is olyan dögösen teszi, a szeme (szexisen) nagyra nyílik, ahogy a fákat nézi, a dögös fákat, a szexi zöld levelekkel.

– Igazad van, Kat – szólalok meg. – Ollie tényleg valahogy…

– Na ugye! – lelkendezik Kat. – Mondd ki te is! Mondd csak ki, hogy Ollie Matthews dögös! – Elhallgatok, Kat azonban tovább nyaggat. – Mondd ki, na, mondd már!

– Na jó. Belátom, hogy akár úgy is mondhatjuk, hogy… dögös.

– Igen! Rettenetesen! – karol belém Kat. – Most pedig gyerünk, mondd el, mit tudsz róla!

Milyen szerencse, hogy amit egyszer hallok, az rögtön megragad az agyamban.

– Tizedikes.

– Ennyit én is tudok!

– Tavaly szerepelt a Bugsy Malone-ban.

– És kit játszott?

– Hát Bugsyt.

– Az azért elég jó, nem?

– De.

– És még? – követelőzik Kat.

– Rögbizik is.

– Azta!

– Ő a csapatkapitány.

– Azta!

– És ő énekelte azt a számot a szalagavatón az együttesével.

– Melyiket?

– Gyere, gyere, szeress, úgy kívánlak – dudorászom halkan.

– Beabab, ne már!

– Jól van, na. Bocs.

– Tudsz még valamit?

Még egyszer Ölelős felé pillantok.

– Mindig feltűrve hordja az ingujját. A karja pedig egyszerűen… – Inkább befogom. Nem vagyok hajlandó újra kiejteni azt a szót a számon.

Kat hunyorogva néz rám.

– Ideadod a matekodat? Elfelejtettem házit csinálni – dől hátra mosolyogva.

Kat folyton „elfelejt" házit írni, én meg mindig odaadom neki az enyémet, hogy lemásolja. Ez, mondhatni, barátságunk egyik alapköve. A táskámban kotorászom, a matekkönyv helyett azonban valami kemény, szőrös műanyagot húzok elő.

– Ez meg mi a jó ég? – kérdi Kat undorral.

Jézusom! Egy meztelen Barbie hajába markolok. És nem elég, hogy meztelen, de a „puniját" (ahogy Emma mondja) valaki kék filccel kifestette, és még flittereket is ragasztott rá. És várjunk csak, az ott… az komolyan teafű?

– Ez Ralph! – nevetem el magam.

– Ralph? – Kat láthatólag semmi vicceset nem talál a dologban.

– Emma Barbie-ja. Mondta is, hogy ad nekem valami ajándékot. Gondolom, erre értette. Egyébként a szomszédunk farkaskutyájáról kapta a nevét.

– A legkevésbé sem érdekel, hogy a süsü húgod kiről nevezi el a babáját. Jaj, rakd már el! Annyira égő!

– Ezt nézd! – fordítom Kat felé a csillogó területet. Kat rémülten hátrahőköl. – Annyira vicces! Gondolom, azt akarta, hogy olyan legyen, mint Anyáé… Mármint nem úgy értem, hogy Anyának ilyen csillogós!

A busz ebben a pillanatban kanyarodik, majd nekilendül egy emelkedőnek, Ralph pedig nagy ívben kirepül a kezemből, és az ülések közé esik.

– Bea, akkora lúzer vagy! Vedd már fel!

Kutakodni kezdek a lábak és a táskák között.

– Mi van, Beabab? Elvesztetted a Barbie-dat? – kiabálja valaki hátulról.

Jaj, csak ezt ne! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy Ralph épp Pearl Harris kezébe kerüljön?

Pearl hátradől a hátsó ülésen, és végigtekint a birodalmán. Hosszú, barna lábát egy fiú ölében nyugtatja. Két ujjal fogja Ralphot, látom, hogy a kékre lakkozott körmére flitter meg teafű ragadt.

Elindulok felé. Olyan hihetetlen, hogy valaha még a bugyikon is osztoztam ezzel a lánnyal. (Az arieles Disney-bugyikon. Persze ez még a Hétpettyes-korszakban történt.)

– És mondd csak, Beabab, minek hoztad el a babádat a suliba? – A hátsó sor erre röhögésben tör ki, nagyra értékelve Pearl fantasztikus humorérzékét.

Egyébként épp Pearl kezdett annak idején Beababnak hívni, még a Hétpettyes Óvodában, akkor még csupa szeretetből. Aztán pár évvel később jól lealázott a tesiórán, amikor azt kiabálta:

– Biztos egy csomó babot eszik, azért ilyen dagi!

– Na mi van? Ez a barátnőd? – mondja, és ad egy nagy puszit Ralphnak, majd előrehajol, és megpróbálja a számhoz szorítani a babát, mintha smárolnék vele. Ellököm Ralphot, a busz újra gyorsít. Ralph cuppog, Pearl barátai meg csak röhögnek.

Megpróbálok nyugodt maradni, és nem kapkodni a baba után. Pearl most Ralph lábával bököd az orrom felé. Pearl bandája csendben vigyorog, várják, mi jön még. Én meg állok szó nélkül, és csak azon imádkozom, hogy Pearl minél hamarabb elunja ezt a hülyeséget.

– Na, szeretnéd visszakapni?

– A húgom babája – válaszolom.

Látom, hogy Pearl arra gondol, ugyan már, mióta van neked húgod, de aztán csak annyit mond:

– Ja, persze. – A bandája meg – hahaha! – tovább röhög.

– Nagyon szép haja van! – folytatja Pearl, és simogatni kezdi a baba vastag, gubancos haját. – Pont, mint a tiéd, Beabab!

Hirtelen áthajol az előtte lévő üléshez, amelyiken Ollie ül, és kifelé tuszkolja a babát az ablakrésen. Ollie erre hátrafordul, hogy megnézze, mi folyik mögötte. Lassan kiveszi a füléből az egyik fülhallgatót. Pearl még jobban kilógatja Ralphot, és hülyén vigyorog hozzá.

Most már tényleg muszáj lenne megszólalnom. A húgom Ralphot még nálam is jobban szereti. Megpróbálom elvenni Pearltől a babát.

– Add vissza, Pearl! Ez a húgom kedvenc babája!

De ez csak olaj a tűzre, mert Pearl erre még nagyobb veszélybe sodorja Ralphot.

– Aha, szóval ez a kedvenc kis Barbie-kád, akivel az ágyban szoktál enyelegni?

Ollie erre lassan kinyúl – ez a fiú mindent olyan szép nyugodtan csinál –, kiveszi a babát Pearl kezéből, és átpasszolja nekem. Mondanom sem kell, hogy nem tudom elkapni, és kénytelen vagyok megint a padlón keresgélni.

Mire felállok, Ollie és Pearl már Ollie fülhallgatóján osztoznak. Az arcuk szorosan egymás mellett, Ollie füle szinte Pearl szájában. Szerencsére rólam már meg is feledkeztek.

– Hát ez nagyon ciki