Az elnyomottak

By Gabriel Wolf

Az elnyomottak („Pótjegy” sci-fi sorozat 3/1.)

A jövőben az emberek rendkívül rövid életűek. Születésük után mesterségesen felgyorsított növekedéssel, felnőttként jönnek a világra. Csupán egy-két napig élnek, ezért mindenhová a klónjukkal utaznak, hogy ha ők váratlanul meghalnának, akkor a „pótember” folytassa helyettük az utat. Az ő számukra vásárolnak tömegközlekedési eszközökre „pótjegyet”.
A pótemberek kizárólag helyettesítő szerepet töltenek be, nincsenek jogaik, nem lehet önálló véleményük, még akkor sem, ha némelyiknek bizonyos helyzetekben talán mégis lenne.
Egyszer az egyik klón fellázad, és úgy dönt, nem folytatja az eredetileg megkezdett vonatutat, hanem saját feje után megy:
Leugrik a szerelvényről, mert ki akarja deríteni, miért vált az emberiség ilyen sérülékennyé és halandóvá. A névtelen szökevényt szorítja az idő: Rövid életéből kifolyólag mindössze egy-két nap áll rendelkezésére, hogy nyomozzon. Ám amikor az út végén megtalálja kérdéseire a választ, olyan megdöbbentő felfedezést tesz, amire senki sem volt felkészülve.

Egy drámai történet emberségről és embertelenségről. Klasszikus science fiction újszerű fordulatokkal.

• Language: Magyar
• Publisher: Arte Tenebrarum Publishing
• Release date: Jul 14, 2020
• ISBN: 9788835864516

Book preview

www.artetenebrarum.hu

Copyright

©2020 Farkas Gábor

Minden jog fenntartva

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

www.artetenebrarum.hu

Szerkesztette:

Farkas Gábor, Farkasné S. Linda és Petrovics Dorina

E-könyv verziószáma: 1.0

Utolsó módosítás dátuma: 2020.07.14.

Fülszöveg

Az elnyomottak („Pótjegy" sci-fi sorozat 3/1.)

A jövőben az emberek rendkívül rövid életűek. Születésük után mesterségesen felgyorsított növekedéssel, felnőttként jönnek a világra. Csupán egy-két napig élnek, ezért mindenhová a klónjukkal utaznak, hogy ha ők váratlanul meghalnának, akkor a „pótember folytassa helyettük az utat. Az ő számukra vásárolnak tömegközlekedési eszközökre „pótjegyet.

A pótemberek kizárólag helyettesítő szerepet töltenek be, nincsenek jogaik, nem lehet önálló véleményük, még akkor sem, ha némelyiknek bizonyos helyzetekben talán mégis lenne.

Egyszer az egyik klón fellázad, és úgy dönt, nem folytatja az eredetileg megkezdett vonatutat, hanem saját feje után megy:

Leugrik a szerelvényről, mert ki akarja deríteni, miért vált az emberiség ilyen sérülékennyé és halandóvá. A névtelen szökevényt szorítja az idő: Rövid életéből kifolyólag mindössze egy-két nap áll rendelkezésére, hogy nyomozzon. Ám amikor az út végén megtalálja kérdéseire a választ, olyan megdöbbentő felfedezést tesz, amire senki sem volt felkészülve.

Egy drámai történet emberségről és embertelenségről. Klasszikus science fiction újszerű fordulatokkal.

Tartalom

Az elnyomottak

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Az elnyomottak

Első fejezet: Az ember fekete

Második fejezet: Félelemhez való jog

Harmadik fejezet:  Embertelen élet, emberi halál

Negyedik fejezet: Az elnyomottak

Ötödik fejezet: A pótemberek hajnala

Hatodik fejezet: A mester ébredése

Hetedik fejezet: Fekete Júdás

Bővebb információ  Gabriel Wolf sorozatáról

Szerzői utószó

A szerzőről

Kapcsolat

Egyéb kiadványaink

Első fejezet: Az ember fekete

– Pótjegyet adhatok? – kérdezte a fiatal, fekete férfi a vonatpályaudvar jegypénztárának ütésálló plasztikablaka mögül. Niog egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon miért vannak ilyesmik még mindig a világon bárhol is felszerelve. „Végül is régóta nincs már bűnözés a Földön. Akkor vajon mitől véd?" – gondolta magában. De nem ért rá leállni ezen hosszabban eltöprengeni, mert máris jött a szerepétől elvárt, ismétlődésből adódó szokásos válasz, amit mindennap megadott a pénztárosnak:

– Igen, persze. Kérek pótjegyet is.

„Miért is ne kérnék? – kérdezte magától Niog egy szemmel alig látható grimasz kíséretében. „Manapság mindenki a pótemberével jár. Ki a fene utazna egyedül? Hisz veled is ott van! – szólította meg magában a fekete pénztárost szemrehányóan. Valóban ott állt mögötte a „pótja". Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ő, de a bőre fehér volt, mint egy olyan emberfajtának, amit régen kaukázusinak neveztek. A fehér bőrű, hímnemű pótember bizonytalanul ácsorgott a fiatalember mögött. Olyan arcot vágott, mint aki mondani szeretne valamit; mintha már ott lenne a nyelve hegyén egy rendkívül fontos kijelentés, de valami visszatartaná attól, hogy hangosan is kiejtse a száján.

Niog pontosan tudta, hogy mi az a valami, ami visszatartja: a jogok hiánya. A pótembernek ugyebár nincsenek jogai. Nem beszélhetnek. Még akkor sem, ha fontos közlendőjük lenne. Igazából ez persze paradoxon, mert nem lehet fontos közlendőjük. Semmilyen sem lehet.

Pótpolgárok Törvénykönyve (PPTK) 1:1 §

(1) A pótpolgárnak nincsenek jogai.

(2) Nem lehet véleménye. Ha mégis lenne, akkor sem közölheti.

Niog még mindig a pénztáros mögött ácsorgó sápadt másolatot figyelte. Egy kissé ijesztőnek találta a félhomályban várakozó, zavart – sőt, lehet, hogy kissé dühös – arckifejezést vágó hímnemű lényt. A férfi nem tudta, hogy mit talál benne riasztónak, hiszen őmögötte is ácsorgott egy ilyen pótember, a saját pótja: s-Niog¹. „Ha ezeket egyszer összeeresztenénk! – gondolta magában Niog szórakozottan. „Vajon társalogni kezdenének? – Kissé beleborzongott ebbe a gondolatba. „Még hogy beszélgessenek! Az tényleg rémisztő lenne!"

– Tessék! – adta át a fiatalember 6:20-as vonatra szóló menetjegyet a halványabb színű, olcsóbb papírra nyomtatott pótjegy kíséretében.

Niog kifizette, és zsebre tette mindkettőt. A pótembernek nem adta oda a sajátját, mert nem voltak zsebei, ahová eltehette volna. Egyébként sem lett volna joga bármit is magánál tartani, mivel a PPTK szerint nem minősült teljes jogú polgárnak. Valójában semmilyen jogú polgárnak nem minősült, mert embernek sem lehetett volna igazán nevezni. A Pótpolgári Törvénykönyv címébe a „-polgári" szót is talán csak korrektségből tette oda valaki annak idején. Hogy pontosan mikor, arról Niognak fogalma sem volt.

– Több napot! – köszönt el a férfi a pénztárostól. A fiatalember mögött álló „pótpénztárostól" nem köszönt el.

„Úgysem lenne joga visszaköszönni" – gondolta magában Niog. „Akkor meg miért fárasszam magam? Azoknak senki sem köszön. Nem is igazán emberek. Végül is fehér a bőrük. Ki köszönne egy olyannak?"

– Több napot! – intett búcsút a pénztáros is.

„Még hogy több nap! Szép dolog az optimizmus – gondolta magában a férfi keserűen. „Bárcsak valóban több napunk lenne. Legtöbben még a másodikat sem érjük meg. Három napig viszont szerintem még a szerencsések sem élnek. Én legalábbis még nem hallottam olyanról.

– Több napot! – intett oda Niog most néhány kollégájának, amíg a saját vasúti vagonjához baktatott. Munkatársai visszaintettek. Volt, aki köszönt is neki, de ő nem igazán figyelte, hogy kiből milyen reakciót váltott ki. Valójában rendkívül unta őket. Nemcsak őket, de a mögöttük kifejezéstelen arccal tébláboló, fehér bőrű pótemberüket is. „Ugyanazok a pofák mindennap! – szitkozódott magában Niog. „Ráadásul nem elég unni a fekete, eredeti verziót, de a fehér utánzat is ugyanúgy néz ki! Utálom ezt a világot. De jó lenne egy másik korban élni! Akkor, amikor még sokáig éltek az emberek, és nem léteztek ezek a hülye fehér bőrű utánzatok. Olyan málészájú mindegyik! Mintha visszamaradottak lennének.

– Több napot, Mr. Niog! – köszönt rá a férfire már fent a vonaton Mr. Nefriti, az osztályvezető az irodában, aki (Niog nagy sajnálatára) ugyanazzal a 6:20-as vonattal járt be minden reggel dolgozni, mint ő.

– Mr. Nefriti! – biccentett Niog udvariasan. – Uram! Hogy s mint?

– Jól, jól! Fiam, üljön le! – javasolta az osztályvezető. Bár inkább utasításnak hangzott, semmint kérésnek.

– Köszönöm – udvariaskodott Niog. Utálta ezt az alakot. Úgy kínálta őt hellyel minden reggel, mintha nemhogy ez a néhány szék a vagonban, de az egész vonat az ő tulajdona lenne. Nem kérte, hogy foglaljon helyet, hanem megengedte. Nefriti mindent ilyen lekezelő módon tett. Képtelen volt tiszteletet mutatni bárki iránt is. Valószínűleg azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tisztelt senkit. Niog véleménye szerint a pótemberével is undorítóan bánt. Talán még bántotta is, amikor más éppen nem figyelte. Habár ez tiltott volt a PPTK szerint, de Niog simán kinézte belőle, hogy ilyesmire is vetemedik, ha éppen olyanja van.

– Hogy van? – kérdezte Nefriti.

– Mindig ugyanúgy, uram. Mindig ugyanúgy.

– Az jó. Az a biztos. Ne változzon soha semmi, én mindig azt mondom.

„Mert egy barom vagy!" – gondolta magában Niog. „Utálom ezt az egyhangúságot. De legfőképpen téged. Én változásra vágyom. Nincs is annál szebb dolog! Ez az egyhangúság maga a pokol. Akármit is jelentsen ez a szó. Valahol olvastam róla, azt hiszem."

– Ahogy mondja, uram – felelte Niog engedelmesen. Tudta jól, hogy a főnöke ezt a választ várja. Ha nem ezt mondta volna, az osztályvezető valószínűleg igencsak furcsán nézett volna rá. – Ne változzon soha semmi – ismételte utána ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy a másik mondta.

Nefriti elégedetten mosolygott. Mindig így tett, amikor valaki elismételte a felszínes bölcsességeit. Imádta hallani a saját hangját. Azt pedig még jobban, amikor más hangján hallotta vissza azt a marhaságot, amiben már először, általa kimondva sem volt semmi mélyenszántó.

– Nagyon jól mondja, fiam! – veregette vállon az idősebb, fekete bőrű osztályvezető a beosztottját, aki eközben leült a szemközti ülésre. Niog mellett a halványabb színű, olcsóbb kivitelezésű, karfa nélküli széken a fehér