21 kilométer

By Greg Grassa

1944 decembere, a szovjet ostromgyűrű bezárult a magyar főváros körül. A német hadvezetés kétségbeesett tervet sző Budapest védőinek felmentésére és útnak indítja a rettegett SS-Wiking hadosztályt Magyarország felé! Valós helyszínekre és megtörtént eseményekbe helyezett főhősök története, kiknek egyetlen céljuk maradt: megmenteni társaikat a bosszúszomjas Vörös Hadsereg karmaiból!

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Sep 18, 2019

Book preview

Greg Grassa

21 kilométer

1944. december 24.

Modlin, Lengyelország

Friedrich Wisch SS-főhadnagy az arcvonalat figyelte egy páncélozott csapatszállító tornyából. Járműve magasan kiemelkedett a végtelen síkságból, jó célpontot biztosítva a szovjet aknavetőknek. Ám az Obersturmführer nyugodtan eresztette le távcsövét. Csupán néhány füstölgő roncsot látott a távolban, az oroszok sehol.

- Úgy tűnik, a tüzérségi tűz megtette a hatását. Elkotródtak. – nyugtázta és átnyújtotta az optikát a mellette könyöklő Max Becker őrmesternek. – Vigyázz rá, össze ne karcold! – figyelmeztette szigorúan társát.

- Az ócska távcsövedet? – rázta a fejét kelletlenül a fehér álcaruhás őrmester. – Igen, tudom, apádtól kaptad valamelyik születésnapodra még tízéves korodban, csak azt nem értem, miért hoztad el a háborúba, ha ennyire félted! – szólt komoly arccal, majd mindketten elnevették magukat az agyonrágott történeten.

A főhadnagy és az őrmester jó pár éve ismerték egymást, mindketten egy Köln melletti faluból származtak, Németország nyugati részéről. Családjaik hetente tartottak összejöveteleket, kártyapartit, kerti sütögetést, egész gyerekkoruk így telt. Az iskola után szétváltak útjaik, mindketten máshol találtak munkát, majd néhány év különbséggel feleséget is. Becker immáron két gyermek apja volt, felesége, pedig hithű náci családból származott, így az elvárásoknak megfelelően Max sem maradhatott ki a világégésből.

- Ha már a háborúnál tartunk… – szólalt meg Wisch főhadnagy – Miért is jelentkeztél az SS-be?

- Na, megint kezdődik! – harsant fel az őrmester, tudta, mire megy ki a játék.

- Az asszony rád parancsolt? – mormolta halkan Wisch, majd hangos röhögésben tört ki.

- Nem tehetek róla, hogy a sógorom egy fanatikus párttag. Mit tehettem volna? Még a végén valamelyik táborban végzem!

- Hát most itt fogod végezni ezen a mezőn. – mondta a főhadnagy és lehervadt a vigyor az arcáról.

A szovjetek bármelyik percben újabb rohamot indíthattak. Már nem jártak messze végső prédájuktól, Berlintől, így minden nappal hevesebben és agresszívebben támadtak – természetesen legfőbb vezérük, Sztálin sürgetésére. Ami néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt, most bekövetkezni látszott – a Harmadik Birodalom haláltusáját vívta.

A németek a Moszkva alatti tél és a sztálingrádi katlan óta folyamatosan hátráltak. A mélységesen lenézett, barbárnak bélyegzett orosz nép készült végső csapást mérni rájuk. Csupán a legfanatikusabb nácik, a legnaivabbak német polgárok, esetleg az elmezavarral küszködők hitték, hogy sikerül feltartóztatni a veszteségekkel nem törődő orosz alakulatokat.

- Egyébként, ha úgy vesszük, te is az asszony miatt jöttél ide meghalni, nem? – vágott vissza Becker.

- Mi van? Te beteg vagy?

- Úgy vettem észre, hogy a válás óta élni sincs kedved, gondoltam, ez ösztönzött, hogy belépj. – rakta össze az elméletét az őrmester, nem habozott a legérzékenyebb pontba döfni.

- Persze, így van! Elmehetnél valami agydokinak, te barom! – felelt Wisch kicsit elkomorodva, nem szerette, ha volt feleségére emlékeztetik. – Mellesleg, ne feledje, őrmester, a felettesével beszél!

- Igenis, főhadnagy úr! – tettetett tisztelgést Becker és ezzel le is zárták az élcelődést.

A csapatszállítóban rajtuk kívül még két katona foglalt helyet, egyik a volánnál, másik az MG 42-es géppuskánál.

- Mozgást látok három óránál, Herr Obersturmführer! – szólalt meg a fegyverkezelő.

Wisch visszavette távcsövét és a szeméhez emelte. A havas tájat egy földút szelte át, azon közeledett valami. Javított egyet a beállításon és megpillantotta a német oldalkocsis motorost.

- Ne lőjön, közlegény! A miénk.

A háromkerekű eszeveszett tempóban közeledett, vezetője ide-oda rángatta a kormányt, hogy az oroszok nehezebben tudják eltalálni, ha esetleg észreveszik a túloldalról. A jármű összevissza csúszkált a fagyott úton. Wisch már szinte látta, ahogy a futár felbukik hatalmas igyekezetében. De megúszta, fél perc múlva leparkolt a páncélkocsi mellé.

- Üzenetet hoztam, Herr Obersturmführer! – hadarta a katona és átnyújtott egy papírdarabot.

Wisch kihajtogatta és végigfutotta az írást.

- Mit találtak ki már megint? – méltatlankodott az őrmester.

- Áthelyeznek minket.

- Pedig már kezdtem megszokni ezt a sík tájat. Hová megyünk?

- „Azonnali vasúti berakodás, irány Magyarország." – felelt a főhadnagy.

- Mind megyünk?

- Így van, az egész rohadt Wiking hadosztály és jön velünk a Totenkopf is!

- Vagyis a teljes IV. páncélos hadtest? – gondolkodott el az őrmester – Mire készülnek ezek?

- Kettőt találhatsz. Szorul a hurok Budapest körül, vajon mi lesz a dolgunk?

- Megvédeni vagy felszabadítani?

- Látod, okosabb vagy, mint ahogy kinézel. – mondta Wisch, az őrmester jellegzetes elmélkedő arckifejezésére célozva.

- Nem értem. Miért hagyjuk el Lengyelországot? Itt a Birodalom határa, ha kivonnak minket innen, ki védi majd Berlint? Ez egy baromság!

- Nem tudom, de ne is őrlődj ezen, parancsot kaptunk, mennünk kell. – fejezte be a főhadnagy.

Becker pedig jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát. A torony oldalának támaszkodott karba tett kezekkel és komoly tekintettel nézte a tájat.

- Vissza az állomáshelyre! – szólt Wisch, mire a sofőr beizzította az Sd. Kfz. 251-es motorját. A csapatszállító meglódult és lassan szántotta a hótakarót, majd kiértek a földútra, ahol már könnyebben haladhattak.

Becker rágyújtott. Rendkívül csalódottnak érezte magát a parancs miatt, reménykedett, hogy esetleg hazai földre küldik őket, de most még távolabb kerül a családjától, mint eddig. Ráadásul karácsony volt, ami még jobban fokozta hiányérzetét. Talán egy kicsit irigyelte is Wischt, akinek nem volt kiket féltenie.

Hosszú utat tettek megidáig. Hadosztályuk 1940 decemberében alakult meg, akkor még Germania néven, egy hónap múlva keresztelték át Wikingre. Mint minden SS kötelékébe tartozó egységbe, ide is csak kivételes fizikai képességekkel, valamint a Führer iránti feltétlen elkötelezettséggel lehetett bejutni. Miután felvételt nyertek, nyolchetes kíméletlen kiképzésen estek át, nem csak német, de belga, holland és dán önkéntes társaikkal együtt. 1941 áprilisában keletre vezényelték őket, majd a júniusi Szovjetunió elleni támadásban máris bevetették az újoncokat.

Miután átestek a tűzkeresztségen, ők ketten elhatározták, hogy versenybe kezdenek – legalábbis a katonai ranglétrán való előrejutás tekintetében. Wisch vezetett főhadnagyi rangjával, míg Becker még mindig csak őrmesteri jelzéseket viselt. Miért? A válasz egyszerű, Wischt nem várta otthon senki, az életén kívül nem volt vesztenivalója, így mindig elsőként vetette bele magát a küzdelembe.

A korszuni kiszögellésben, amikor mindenki kétségbeesetten menekült a közeledő orosz tank elől, Wisch egyedül maradt a fedezékében, kivárt és az utolsó pillanatban felfedve magát, mozgásképtelenné tette a T-34-est egy páncélököllel. Élen járt, ha felderítőkre volt szükség és mindig elsőként rontott be az átkutatandó házakba. Ezzel szemben Becker megfontoltan a háttérben maradt, csakis akkor küzdött teljes erőből, ha nem maradt más választása. „A gyerekeknek apára van szüksége!" – nyugtatta magát, amikor társai holtan estek össze, ő pedig lehúzódott és várt, nem ment ész nélkül a falnak.

A Szovjetunióban sem volt könnyű dolguk, de a jelenlegi parancs még bonyolultabbá tette a helyzetet. Újabb idegen ország, újabb kilátástalan védekezés, pedig annyi szar történt már eddig is…

Beckert a csendes elmélkedésben egy lövedék becsapódásának zaja zavarta meg.

- A picsába! Orvlövész! – kiáltott Wisch és egy erőteljes mozdulattal lerántotta Beckert a páncéllemez mögé.

Az őrmester hirtelen azt se tudta hol van, és mi történik.

- Jól vagy, Max? – kérdezte a főhadnagy.

- Ja, kicsit elkalandoztam. – felelte Becker és az ijedtségtől a levegőt kapkodta.

- Akkor jó, mert majdnem szétloccsantották a fejedet! Megmentettelek, semmiség, volt már rá példa! – legyintett Wisch – Lőjön már vissza, közlegény, kiáltott fel a géppuskásnak, mire az MG 42-es kerepelni kezdett és megszórta a távoli bozótost.

- És húzzunk el innen gyorsan, kapcsoljon rá! Menjen cikkcakkban! – adott utasítást a sofőrnek is, mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban aknavetőtűz zúdulhat rájuk, ha az orosz lövész jelentette rádión a helyzetüket.

Jól sejtette. Az első töltet a kocsi előtt robbant fel az úton, a második mellette és enyhe oldalirányú lökést adott a járműnek. A németek nem voltak meglepve, rengetegszer átéltek már ilyet. Némi megnyugvást adott a tudat, hogy ha nem kapnak közvetlen találatot, akkor a csapatszállító falai megvédik őket.

Hosszú percekig hullott az áldás, végigkövetve útjukat, a szovjetek viszonylag nagy pontossággal mérték be irányukat, de szerencsére nem elég pontosan ahhoz, hogy el is találják őket.

- Már csillapodnak a tetvek. – jegyezte meg Becker.

- Megúsztuk. – fújt egyet a főhadnagy is.

Úticéljuk, a Modlin nevű kisváros, Varsótól északkeletre terült el. Utóbbi napokban ez lett az SS-Wiking hadosztály állomáshelye. Óriási nyüzsgés tombolt az amúgy csendes településen. A távolban tüzérségi eszközök durrogtak, a házak között lánctalpasok és teherautók dübörögtek, jelezve, hogy már mindenki tudott az átcsoportosításról. A forgalmat a katonai rendészet emberei irányították, Wisch páncélkocsiját rögtön a vasútállomáshoz terelték, ahol alig lehetett megmozdulni a feltorlódott harcjárművektől.

- Ezek nem viccelnek. – mondta az őrmester látva a gyülekező Párduc és Tigris tankokat.

- Nem ám. Meg akarják fingatni az oroszokat Budapesten. Jobban mondva mi fogjuk őket megfingatni! – szólt a főhadnagy vigyorogva és egyben kissé vicsorogva. Az Sd. Kfz. 251-es megállt a dugóban. – Na, én keresek valami illetékest, aki pontosan tudja, mi merre hány méter.

- Mi addig nem megyünk sehova. – ironizált Becker figyelve a hatalmas torlódást és a kiáltozó rendészeket, akik próbáltak valami rendszert vinni a káoszba. Egyre jobban utálta az áthelyezési parancsot.

1944. december 30.

Eszterháza, Magyarország

A tanácsteremben csupán néhány szál gyertya biztosította a világítást. Estefelé járt az idő, az ablakokhoz tartozó vastag barna függönyöket mind behúzták a kötelező elsötétítés miatt. Középen egy ovális alakú tárgyalóasztal állt, körülötte néhány cigaretta parázslott a félhomályban. A teremben több volt a vaskereszt és egyéb kitüntetés, mint csillag az égen. Az SS és a Wehrmacht vezetői a bársonyszékekben ültek, köztük a IV. SS-páncélos hadtest parancsnoka, Herbert Otto Gille. A kopasz, szemüveges, idősödő férfi egyenruháján tölgyfalombokkal és kardokkal ékesített lovagkereszt lógott.

Az egyik berlini fejes nyitotta meg az ülést.

- Mint azt bizonyára mindenki tudja, Budapestet néhány napja ostromgyűrűbe zárták az oroszok. A bennrekedt védőknek egyre fogy az ideje. Életük az Ön kezében van, Gille Oberstgruppenführer! – próbált drámai hatást kelteni, de a parancsnok nem kért belőle, csupán intett, hogy „lényegre".

- Tegnap, tudomásom szerint az egész hadtest megérkezett Győr-Komárom térségébe.

- Így van. – biccentett a szemüveges vén róka.

- Remek. Akkor át is adnám a szót Otto Wöhlernek. – mutatott a berlini a mellette ülő férfira. Wöhler gyalogsági tábornok volt, ő vezette a hadseregcsoportot, így neki jutott a feladat ismertetni a