Álom

By Ákos Kaposi

Ez a nap sem volt más mint a többi. Van akinek, unalmas, van aki épp a szerelmet találta meg, van aki dolgozott és voltak akik pihentek. Az idő kereke ledarált mindenki életéből egy újabb napot.  De a következő nap sokaknak máshogy kezdődött. A Föld lakosságának  jelentősebb részének az álma nem ért véget. Napokig, hetekig, hónapokig, évekig.

Akik viszont felébredtek egy lassan átalakuló, szabályoktól mentes világban találták magukat.

Egy denveri csapat úgy határoz, hogy maguk mögött hagyják a modern kor vívmányainak lassan pusztuló romjain agonizáló nagyvárost és elindulnak egy hosszú úton aminek a végén talán megtalálják önmagukat és elkezdhetik felépíteni egy élhetőbb világ társadalmát.

Az Ő történetüket meséli el ez a könyv.

• Language: Magyar
• Publisher: Akos Kaposi
• Release date: Mar 22, 2019

Book preview

értékesítése.

1 Fejezet

Epilógus

20 hete? Vagy már 21? Ő maga sem tudta már pontosan. Egyik nap a világ lakosságának 98%-a álomba merült és azóta sem ébredt fel. Persze teóriák terjengtek az ébren lévők közt, attól függően éppen ki kit gyűlölt, vagy szeretett volna hibáztatni. Sokan az oroszokat látták az ügy mögött, mások Kínát vádolták – és persze a világ másik oldalán az USA is képbe került.

Jaket ez nem érdekelte. Semmi sem érdekelte már. Nem is emlékszik rá, 20 vagy 21 hete él már együtt alvó családjával. Az a néhány orvos, aki valamilyen csoda folytán ébren maradt mind tehetetlenül állt az esemény előtt. Az alvók nem kértek ételt sem italt. Mégsem változott az állapotuk. Csak aludtak. A készülékek agyi működést ugyan mutattak, de felébreszteni nem lehetett őket. Az ébren kószálók megszokták már a jelenlétüket. Csendben lefeküdtek melléjük este és várták a reggelt – hátha valami változik. De minden reggel ugyanúgy kezdődött. Alvó gyerekek, férjek, feleségek, szülők és nagyszülők lettek csendes társai a maradék pár százezer embernek. Akik ébren maradtak az elején még eljártak dolgozni. Próbálták fenntartani a gazdaság gépezetét, de látható volt, hogy ez már sokáig nem működhet így. Egy Denver nagyságú városban 500 ember ha kószált az utcákon. Gyakorlatilag már mindenki ismert mindenkit, mint régi barátokat köszöntötték egymást, ha épp összefutottak a kihalt utcákon.

2. Fejezet

Találkozások

ZOÉ

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Jake elindult a vízművekhez. Hárman maradtak már csak, akik próbálták életben tartani a vízrendszert, bár mindannyian tudták, hogy csak napok kérdése és valami olyan meghibásodás volt történni, aminek az elhárításához tudásuk, tapasztalatuk már kevés lesz. És akkor leáll Denver vízellátása. Örökre. És talán még ez lesz a jobbik eset. Mert ha valamelyik felhőkarcolóban elreped egy főnyomó cső, akkor azt már senki nem állítja meg. Átáztatja az egész épületet, beszivárog a résekbe a víz és lassú, de hatásos munkával tönkreteszi az illesztéseket ezzel is hozzájárulva a pusztuláshoz.

Ma mégis gondolt egyet és nem jobbra fordult az 5 utca kereszteződésénél, hanem balra. Sosem járt még ezen a környéken korábban, kiesett a napi megszokott rutin útvonalától. Maga sem értette miért, valószínűleg elege volt már a mindennapi monotonitásból. Ekkor látta meg az utcán a fiatal lányt, kétségbeesve, sikoltozva két férfi által közrefogva. Fiatal lány volt még, bár megpróbált nagynak látszani, miniszoknya, erős smink, rövid póló. Egyértelmű volt mit akar tőle a két férfi.

Ne ellenkezz! Gyorsabban túl leszel rajta, aztán mehetsz a dolgodra! Ugye nem akarod, hogy szétverjük előtte a szép kis pofikádat?! Kussolj és vetkőzz!

Ne bántsanak, segítség, SEGÍTSÉG!

Az egyik férfi hátracsavarta a kezét a másik elkezdte lerángatni róla a bőrdzsekit. Jake régóta hordott már magánál fegyvert. Nem mintha szerette volna az erőszakot, de úgy gondolta fel kell készülni, hogy meg kell védenie magát. Most csak nézte a jelenetet és nem tudta mit tegyen. Az ő dolga ez egyáltalán? Védje meg magát mindenki. Ez egy ilyen világ. Minek kell ilyen kirívóan öltözködnie ennek a lánynak? Elfordult és elindult a másik irányba. Hülye lány. Magának kereste a bajt.

De, akkor sincs ez így jól. Visszafordult és elkezdett kiabálni a férfiakra.

Abbahagyni! Takarodjatok innen a francba!

A két férfi ránézett. Gyorsan felmérték a helyzetet. Jake egyedül, nem túl kisportolt 35 körüli férfi, ők meg ketten vannak. Egyikük továbbra is lefogta a lányt, a másik nyugodt léptekkel elindult Jake felé. Kezében késpenge villant. Mit számít ha meghal ez az idióta? Minek avatkozik a dolgukba? Rendőrség már rég nincs, majd a patkányok megeszik a hulláját. Jake megállt, kicsit habozott, majd elővette a fegyvert.

Állj! Istenemre szétlövöm a fejed, ha közelebb jössz!

A fickó nyugodtan sétált tovább. Tudta jól, hogy az ilyenek pont, hogy nem fogják használni a fegyverüket. Nem tudják levetkőzni az álszent énüket, hogy ölni bűn, próbáljunk meg minden inkább megbeszélni, meg hasonlóak. Gyorsan végez vele, aztán legalább lesz már egy pisztolyuk is. A lányt meg inkább magukkal viszik. Jó lesz még egy párszor elszórakozni vele. Épp arra gondolt, mikre fogja rávenni az éjszaka, amikor a lövedék átfúródott a koponyáján, hátul kiszakítva egy öklömnyi darabot a koponyacsontból. Meglepődni se volt ideje, azonnal összecsuklott. Nahát! – gondolta Jake. Ez nem is olyan, mint a filmekben. A másik férfi falfehérre válva nézte, de továbbra is markolta a lány kezét.

Ne bántson, kérem. Csak szórakoztunk egy kicsit. Kérem, engedjen el.

Takarodj! – mondta csendesen Jake.

A férfi hátra nézegetve kezdett távolodni. Mint a filmekben. Az idióta ilyenkor mindig elengedi a rossz fiút, aztán az visszajön és lelkiismeret furdalás nélkül mészárol le mindenkit. Na nem. Ez nem történhet meg. Fogta a fegyvert és lelőtte a másikat is. Ez könnyebben ment.

A lány kerek szemekkel, megrémülve nézett rá. Látszott rajta, hogy nem tudja, mi lett volna jobb? Ha ezek itt ketten megerőszakolják, azon valahogy túlteszi magát. Nevelőapja is megtette már párszor. Abba se halt bele. De ez? Ez egy hidegvérű ember. Először elengedi a fickót, aztán gondol egyet és hátba lövi. És most csak néz rá. Pedig meleg, barna szemei vannak.

Mit akar tőlem? – kérdezte.

ÉN?! Semmit. Megmentettem az életedet.

És akkor most?

Most? Megyek. Menj te is haza. Vagy valahova. Akárhova.

Nem fog lelőni?

Miért lőnélek??

Háááát, nem úgy tűnik, mint ami gondot okoz magának.

Micsoda?

Lelőni embereket. – váalszolta. Ez nem normális- gondolta a lány. Lelő két embert és úgy tesz mintha mi se történt volna.

Én nem lövök le embereket?! - Jakeből most tűnt el a felhalmozódott adrenalin. Úgy érezte mindjárt összeesik. Már emlékezett. Ez a két férfi meg akarta erőszakolni a lányt. Ő pedig megölte őket. Hidegvérrel. Most sem bánta a dolgot, de megrettent. Mi lesz, ha elkapja a rendőrség? Vajon a lány igazolja, hogy az ő védelmében tette? Várta a szirénákat, a sikoltozásokat, hogy odacsődüljön a tömeg – de semmi sem történt. Pár perc múlva rájött, hogy nem is fog. Valószínűleg senki sincs ébren a környéken.

Jól vagy? - Kérdezte a lány. Látta, hogy a férfi térde megroggyan. Még a végén összeesik itt nekem. A nagy hős! – vihogott magában. Nem félt már attól, hogy bármi baja eshet – legalább is nem ettől a férfitől. Ezt jobban megviselték a történtek, mint engem. Persze a két férfit még inkább - hisztérikusan felröhögött.

Jake ránézett:

Hogy hívnak?

Zoé. Téged?

Jake. Azt hiszem, megyek.

Mehetek veled?

Gyere. – fogalma nincs, miért mondta ezt. Mit kezdjen ezzel a lánnyal? Egyébként is dolgoznia kell menni. Legfeljebb eljön vele a válalatig, aztán munka végével hazamegy ki-ki a saját otthonába.

Várj meg! Hazaugrom a cuccaimért! – azzal el is viharzott az egyik ház felé.

Jake türelmesen várta. Még mindig nem fogta fel a történteket. Most ő a Kis Herceg? És Zoé a róka? Akiért felelősséggel tartozik? Pár perc múlva Zoé megjelent egy hátizsákkal.

Mehetünk.

Csendben indultak a vállalat felé. Az első patkányok megjelentek a két holtest mellett és vígan falatozni kezdtek a még meleg húsból.

A DOKI

Többször látta sétálni már az utcán. 50 év körüli, jóvágású férfi volt. Kimért léptekkel haladt a városi kórház irányába. Minden nap. Jake a vízművek felé tartott, a férfi előtte ment, majd a kórház utcájába fordult. Intettek egymásnak minden nap, de egyikük se várta be a másikat. Egy udvarias intés, megnyugvásként, hogy élnek még, aztán mehet mindenki a dolgára. De ez a nap máshogy alakult. Egyszerre értek a sarokra, elkerülhetetlen volt legalább köszönni egymásnak.

- Jó napot! – mondta Jake

- Jó napot! – válaszolta a férfi. És itt kínos csend állt be. Egyikük se tudta mit mondjon.

- Szép időnk van ma. – Hülye kezdés, de valahogy meg kell törni a csendet - gondolta Jake.

- Igen. Jöjjön, menjünk együtt. Ha jól tudom, az utunk jelentős része ugyanoda visz.

- Rendben, megyek be a vízművekhez, menteni a menthetőt. És maga?

- Én a kórházba megyek a betegeimhez.

- Vannak még betegek?? – kérdezte csodálkozva. Az alvókat nem tekintette betegeknek. Ők csak alszanak. De soha nem hallott róla, hogy bármelyik alvó is megbetegedett volna. Sőt. Inkább valamilyen fura módon, gyógyulásokról suttogtak az emberek.

- Vannak. Bár, nem tudom, hogy a „beteg" a legjobb szó-e rájuk. Mint ahogy tudja, alszanak. Semmit nem tudok tenni értük – mondta szomorúan – csak ellenőrzöm az állapotukat nap, mint nap.

- Igaz, amit mondanak, hogy alvás közben gyógyulnak?

A Doki hosszasan nézett Jakere. De miért is ne? Miért is ne oszthatná meg a gondolatait ezzel az emberrel. Semmit nem tud róla, de lassan beleőrül, hogy senkivel nem beszélhet arról, amit tapasztal. Ez az ember itt nem orvos, nem fogják együtt megfejteni a titkot, de akkor is jó lenne már végre, ha valaki meghallgatná.

Nincs kedve meginni egy kávét délután? Vagy bármikor.

De. Van még egy kávézó nyitva a 6 utcában. A tulaj addig tart nyitva, amíg ki nem fogy a készletből. Szerencsére beraktározott kávéból.

Rendben, akkor 5-kor a kávézóban.

Alig bírt a munkára figyelni. Várta, hogy összefusson a Dokival. Hátha tud valamit, ami segíthet. Fél ötkor már bent ült a kávézóban. Oleg – az orosz tulaj – kihozta a kávét.

Hogy ment ma a munka? Minden rendben?

Még kitartunk. De készülj fel, hogy pár nap vagy hét és megszűnik a vízellátás. Utána még lehet majd szerezni vizet a raktározókból, de... Ki kell valamit találni. Messze van a tározó, nem lesz kényelmes naponta vízért menni.

Én egy kis orosz faluban nőttem fel. Vezetékes víz sose volt a faluban. Megszoktam, hogy dolgozni kell, ha vizet akarok.

Mióta is élsz már itt?

35 éve.

Na, akkor gondolkozz el azon, hogy mennyire szoktad, vagy nem szoktad meg a vezetékes vizet. Hidd el, nem lesz nagy élmény ballonokban hordozni a vizet.

Az orosz elfordult. Látszott, hogy kedve lenne megsértődni, amiért semmibe se veszik az oroszországi fiatalságát, de belül érezte, hogy igaza van Jakenek. Beleszokott már a jóba. Szereti a kádban egy jó forró fürdőben kilazítani az izmait. Nincs sok kedve kilométereket menni vízért. Naponta.

A Doki belépett a kávézóba és letelepedett Jake mellé.

Egy teát! Mivel is foglalkozik maga?

Vízellátással.

Az fontos. És, hogy állunk?

Rosszul. Nem fogjuk tudni fenntartani a mostani állapotot. Valamit ki kell találni. Ez a rendszer nem arra lett kitalálva, hogy karbantartás nélkül működjön hetekig, hónapokig. Az elektromos egységek jelentős részét ki tudtuk váltani, de félő, hogy pár nap és valami megadja magát. Vagy lekapcsolunk városrészeket, és akkor egyes területeken még megmarad az ellátás, vagy összeomlik egyszer csak az egész.

És mire jutottak?

Nos, mivel hárman vagyunk már csak, akik valamit tudunk még csinálni, és mindhárman ebből a körzetből, ezért holnaptól egyenként lekapcsoljuk a körzeteket. Ez marad meg utolsónak. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, nemde bár?

Kétségkívül. A kórház benne marad az ellátásban?

Igen. De nem számolhat vele sokáig. Egyszerűen nem megy. Fizikailag képtelenség. Így is 3 műszakban vagyunk, 8 óránként váltjuk egymást. Ahol korábban 600 ember dolgozott, most három van. Mi a helyzet a kórházban? – türelmetlenül várta, hátha mond valami biztató a Doki.

A Doki csendesen nézett rá. Tudta, hogy mire vár a férfi. Hogy megtudja a „Nagy Titkot". Pedig azt senki sem ismeri. Ő legalább is nem.

Tudom mire vár – és el kell, keserítsem. Nincs gyógymód. – látta, az elkeseredést az arcán. Valamit csak kellene mondani. Ami egy kicsit felvidítja. Szimpatikus volt neki ez az ember. – De ami érdekes, az az, hogy az alvók nem betegednek. Nem is öregednek. Mintha hibernálódtak volna. Meggondolatlanság lenne kijelenteni, de mégis, ki kérheti rajtam számon? Azt veszem észre, hogy alvás közben gyógyulnak. Minden nap végigjárom a termeket. Az elfekvőt is. Az alvás óta nem halt meg még senki.

Jake meglepődve nézett rá. Hallotta már ezt emberektől, de nem akarta elhinni. Neki két fia aludta mély álmát a lakásban. Hónapok óta már. Azt hitte, csak azért nem látja, hogy öregednének, mert minden nap órákat tölt velük. De ezek szerint nem. Ezek szerint ez valami más.

.......regenerálódnak sejt szinten. Figyel maga egyáltalán arra, amit mondok?

Igen, igen! Csak nem tudom felfogni ezt az egészet. Akkor az alvók most addig nem öregednek majd, amíg fel nem ébrednek?

Nagyon úgy tűnik. De ne vegye készpénznek amit mondok! Ezek csak az én megfigyeléseim, amit a kórházban látok. Az eszközök ugyan a rendelkezésemre állnak, de asszisztensek nélkül nem sok mindent tudok csinálni. Az egész kórházban jó, ha 6-n dolgozunk. És ugye senkit sem lehet rákényszeríteni, hogy jöjjön dolgozni. Napról napra csökken az emberek kedve. Már tényleg csak a hivatástudat, ami hajt minket.

Igen, ezt tapasztalom én is mindenhol. Nem is nagyon lehet, tudni mennyi éber van még, mert lehet, sokan le se jönnek az utcára. Beraktároztak a boltokból és valami csodában bíznak.

Nincsenek csodák. Én a tudományban hiszek. Valami oka van ennek a járványnak is. De olyan szinten tűnt el az éberek száma, hogy lehetetlen összehozni egy komolyabb kutatócsoportot. Nincs internet, se TV se rádió. Nem jönnek a hírek. Félek, lassan visszasüllyedünk az 1850-es évekbe. Elő kell vennem a morzetudásomat hamarosan.

Doki – nekem már csak Doki leszel innentől kezdve – azt tudod, hogy valamit lépni kell. Nem maradhatunk Denverben. Egyszerűen nem megy. A jó ég tudja csak, honnan van még elektromosság. Elvileg az atomreaktorok képesek működni egy biztonsági protokoll alatt. Nem sokat tudok róluk, csak reménykedem, hogy ott is maradtak emberek, akik legalább biztonságosan le tudják majd kapcsolni, ha szükségessé válik. Rendőrt se láttam, katonákat sem. Félek, egyszer csak elszabadul a pokol, ha kezdünk kifogyni a raktározott élelmiszerekből.

Igen, ez egy fenyegető probléma. Az első napokban még mindenki tartotta magát az íratlan szabályokhoz. Láttam, hogy az emberek mennek a boltokba és szinte mindenki csak annyit vitt haza amennyire szüksége volt. Gyorsan rájött mindenki, hogy nincs ki elől lopni. Minek?? Jó, ha jut egy boltra 2 ember.

De ez nem segít nekünk. Az idő ellenünk dolgozik. Egy ilyen nagyváros összeomlik emberek nélkül.

Igazad van. Mélyen legbelül tudom jól, hogy eljön az idő, amikor valamit tenni kell, de próbáltam elnyomni magamban ezt a kellemetlen érzést.

Miről beszélgetnek? – vágott közbe Oleg – Mit kell lépni? Mit akarnak tenni??

Nem tudjuk. De szerintem lassan el kell hagyni ezt a várost és keresni egy kisebb helyet ahol letelepedhetünk.

De miért? – értetlenkedett a csapos – hát nincs itt meg minden, ami kell? Rogyásig tele étellel a polc a boltokban. Áram is van, víz is – bármennyire is szajkózza, hogy nem lesz. Ez Amerika! Itt mindig minden jóra fordul!

Örülök, hogy még mindig él magában a Nagy Amerika Álom eszménye. De nyissa ki végre a szemét. Ennek vége.

Nem hiszek maguknak! Tegyenek, amit akarnak!

Szegény. Eljött Oroszországból, felépítette a saját kis amerikai álmát és most szemben kellene néznie a valósággal.

Mindegy. Mit javasolsz Jake?

Szerintem költöznünk kell. Hamarosan. Addig, amíg használható a megmaradt üzemanyag. Lassan romlik az állaguk, félő, hogy egyszer csak nem indul majd vele semmi.

Rendben. De kik jönnének? Én nem sok mindenkit ismerek. Jóformán csak az ápolókat és még egy fogorvost a kórházból.

Sok ismerősöm nekem sincs. De kiragaszthatunk felhívást a boltokba, gyógyszertárakhoz. Meg az emberek kezébe nyomjuk. Aztán a megbeszélésen majd döntünk azokkal, akik eljönnek.

Jó terv. A kórházban még működik a fénymásoló. Kinyomtatok 100 példányt. Mi legyen a szöveg?

„FELHÍVÁS! VASÁRNAP MEGBESZÉLÉST TARTUNK A KÓRHÁZ AULÁJÁBAN. AKI TUD, JÖJJÖN EL!"

Elég katonás, de lényegre törő. Akit érdekel, miről van szó – eljön.

Ok, Doki. Mára ennyi, vasárnap találkozunk, addig szedd össze a gondolataidat. Ne bőgjünk le ott mindenki előtt.

Oleg, jöjjön el maga is! – szólt még oda a tulajnak a Doki távozóban.

OLGA

Valamelyik szerda lehetett, amikor először látta meg piros ruhájában a polcok között. Fiatal, 20 év körül fiatal nő volt. Még a körülöttük lévő halálos csend sem tudta elhomályosítani a belőle áradó életörömöt. Úgy nézegetett a polcon lévő áruk között mintha természetes volna, hogy egy 2000 négyzetméteres boltban rajta kívül nincs senki. Észre se vette, hogy Jake a közelébe lépett.

Hello! – köszönt Jake

Hello! - válaszolta kedvesen a lány.

Te is vásárolsz? – ennyire idióta, hogy lehetek?? Ordított magában Jake. Mégis mit csinálna?? Bejött megnézni a kakaó lejárati dátumát? Statisztikai kimutatások céljából? Hogy lehetek ennyire idióta??

Neeeem, csak nincs otthon olvasnivaló. Gondoltam eljövök olvasgatni egy kicsit – válaszolta gunyorosan.

Igen? De ott a könyvtár erre a ....

Hahaha!

Bocsánat. Általában nem vagyok ennyire hülye.

Hanem? Mennyire az?- kérdezte kacarászva.

Mi? Ja! Semennyire.

Jót beszélgettünk. Ha lesz még valami mondanivalója a konzerveknél megtalál – ezzel faképnél hagyta a hüledező Jaket.

Megint itt van? Kitalált valami jobb dumát, amivel fel tudna szedni?

Mi? Nem?!

Hanem?- a lány igen jól szórakozott. Régen volt már ilyen jó kedve. Szimpatikus volt neki a férfi, gondolta, szórakozik még egy kicsit a zavarán.

Zavarba hoz.

Én? Mivel? Maga jött ide már másodszorra. És még mindig nem mutatkozott be. Vagy nem fér esetleg a borsókonzervekhez? Arrébb menjek?

Nem, dehogy. Bocsánat, Jake vagyok.

Olga. És nem, nem vagyok orosz. Mielőtt jönne valami orosz poénnal.

Nem is akartam.

Dehogynem! Látom én magán!

Nem, nem! – szabadkozott Jake. Még mindig nem értette, hogy csak játszik vele a lány.

Mindig ellent mond nekem? Milyen kapcsolat lesz ez így?

MI?? Hogy? Milyen kapcsolat?? – már arra gondolt, inkább hátat fordít a lánynak és elrohan. Komplett hülyét csinált magából. Vagy a lány belőle. Mindegy is. De akkor se tud egy értelmes mondatot kinyögni. Mintha 16 éves lenne. Pedig már 35. Két gyerek apja. Nem igaz, hogy egy 20 év körüli lány így játszadozik vele.

Tehát nem akar kapcsolatot. Csak szex, mi? Ilyenek maguk. Hozzád vagy hozzám??

Micsoda? Kihez? Minek?- habogta.

Na, ebből elég. Most elmegyek tovább az ínycsiklandozó zabpelyhek felé. Ha összeszedte a gondolatait – ha egyáltalán vannak – akkor ott megtalál az elkövetkezendő 5 percben. Utána kihussanok innen, és ki tudja lát-e még valaha? - Kacsintott Jakere és tényleg eltűnt a szomszédos sorok mögött.

Jake csak állt bambán. Szinte fel se fogta mi történt az elmúlt percekben. Annyit tudott, hogy ez a nő megbabonázta. Sejtette, hogy nem tehetett valami mély benyomást a lányra, ezzel a szókinccsel, amit meg tudott mutatni magából. De érezte, hogy kell neki ez a lány. Egyszerűen nem veszítheti el. Utána kell mennie és valahogy kicsikarnia egy találkozót. Ha most nem tud meg róla többet, lehet, soha többet nem látja már.

Ajánlhatom esetleg a csokisat?

Na! Egy fokkal jobb. Ez már legalább