Sarkadban a halál

By Erica Spindler

Tizenöt éves korában Jane kis híján életét veszti: egy tóban úszik éppen, amikor egy motorcsónak elgázolja. Hosszú évek után műtétek sorával visszavarázsolják arca szépségét, szobrászművészként egyik sikert aratja a másik után, és boldog házasságban él Iannel, a jó nevű plasztikai sebésszel. Már első gyermeküket hordja a szíve alatt, amikor boldogsága kártyavárként omlik össze. Rémálmában a motorcsónak vezetője visszafordul, hogy bevégezze, amit tizenhat éve elkezdett, s az élet is mintha másolná az álmában látott szörnyűségeket. Férjét gyilkosság vádjával letartóztatják, ő pedig fenyegető üzeneteket kap valakitől, aki minden lépéséről tud. Jane bátran felveszi a küzdelmet, de senki, még saját féltestvére, a rendőrnyomozó Stacy sem hisz neki. Jane mind jobban elveszti a reményét, a gyilkos pedig újra meg újra lecsap körülötte. És egyre közelebb ér hozzá…

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789635385140

Book preview

testébe.

1. FEJEZET

2003. október 19., vasárnap

Dallas, Texas állam

A sötét helyiségben csak a képernyő villódzott előtte, amikor Jane ijedten felriadt. Hunyorogni kezdett, és megmozgatta a nyakát. Fejét valahogy nehéznek, tompának érezte, és lassanként rájött, hogy elaludt a vágóasztalnál. Éppen egy interjún dolgozott a következő kiállításához, amelynek Babadarabok lesz a címe.

– Jól vagy, Jane?

Az asszony a műterem ajtaja felé fordult, s amint meglátta azt a férfit, aki nem egészen egy éve a férje volt, azonnal érzések sokasága rohanta meg: szeretet, ámulat és hitetlenkedés egyszerre. Úgy találta, hogy dr. Ian Westbrook nemcsak okos és elbűvölő, hanem legalább olyan jóképű is, mint James Bond. És ez a férfi szereti őt!

Jane homloka ráncba szaladt, amikor férje arcára esett a pillantása.

– Kiabáltam? – kérdezte.

Ian bólintott.

– Ijesztően. Aggódom érted.

Jane-t is aggasztotta, hogy az utóbbi hetekben háromszor is a saját kiabálására ébredt. Nem megmagyarázhatatlan rémálma volt, nem soha nem látott képek gyötörték, hanem az emlékei. Annak a napnak az emlékei, amelyen egész élete megváltozott. Azon a napon lett bájos és boldog kamaszlányból csúf szörnyeteg.

– Akarsz beszélni róla?

– A szokásos. Egy motorcsónak elgázol egy bakfist. A hajó orra ledarálja a fél arcát, szétroncsolja a jobb szemét, és kis híján levágja a fejét. A lány életben marad, a csónak vezetőjét soha nem találják meg, a rendőrség balesetnek nyilvánítja az ügyet, és lezárja a nyomozást. Itt a vége, fuss el véle.

Csakhogy álmában mostanában a motorcsónak vezetője mindig újra megfordult, és megint elindult feléje. Ő pedig arra ébredt, hogy sikoltozik.

– Itt még messze nincs vége a történetnek – dünnyögte Ian. – A lány nemcsak életben marad, hanem fényes győzelmet is arat. Győzi erővel a sok-sok fájdalmas helyreállító műtétet és azt is, hogy évekig megbámulják. Hogy összesúgnak a háta mögött. Mert megijednek, amikor meglátják, és szánakozón néznek rá.

– Aztán megismerkedik egy jóvágású orvossal – folytatta Jane. – Egymásba szeretnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mint egy könnyfacsaró tévéfilmben, amelyet csak úgy lehet végignézni, hogy közben legalább három zacskó papír zsebkendőt telebőg az ember.

Ian odament Jane-hez, gyengéden felhúzta a székről, és a karjába zárta. Az asszony a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és kitalálta, hogy kint járhatott a hűvös éjszakában, mert hidegnek érezte a pulóverét.

– Velem nem kell gúnyolódnod, Jane. Én a férjed vagyok.

– Én viszont gúnyolódásban vagyok a legjobb.

– Nem igaz. Van, amiben sokkal jobb vagy – felelte Ian somolyogva.

Jane meghatottan viszonozta a mosolyt, és érezte, hogy minden egyes perccel jobban szereti a férjét.

– Talán arra a képességemre méltóztatsz célozni, amelyről Dallasban nemzedékről nemzedékre csak nagy titokban mesélnek az ifjú hölgyeknek, jobb társaságban pedig szót sem illik ejteni róla?

– Pontosan arról beszélek.

– Ezt örömmel hallom. Nekem ugyanis véletlenül éppen ez a szakterületem, dr. Westbrook.

A férfi elkomolyodott, és fogva tartotta Jane pillantását.

– Te nem olyan vagy, mint a dallasi úrinők. És soha nem is leszel olyan.

– Ezt magamtól is tudom, butuskám.

Ian összeráncolta a homlokát.

– Már megint kezded.

– Sajnálom, de néha azért én is veszek levegőt.

A férfi két keze közé fogta Jane arcát.

– Ha egy mindig tökéletesen fésült, fekete kisestélyis, gyöngysoros cicababát akartam volna, azt is megkaphattam volna. Én viszont beléd lettem szerelmes. – Az asszony nem válaszolt, és Ian hüvelykujjával végigsimított az arccsontján. – Megnyerted a harcot, Jane. Nem is tudod, mennyire erős vagy valójában.

Az asszony már-már csalónak érezte magát attól, hogy Ian ennyire hisz benne. Mondhatja-e azt, hogy legyőzte a múltját, ha az emlékeinek, ha annak a régi napnak még mindig ekkora hatalma van fölötte?

Jane a férje mellkasának nyomta az arcát. Ian a biztos támasza, a mindene. Élete nagy szerelme. Pedig azt hitte, hogy azt ő már soha nem találhatja meg.

– A baba lehet az oka – mondta a férfi szelíden. – Miatta térhettek vissza a rémálmaid.

Jane már napok óta sejtette, és előző nap az orvosa is megerősítette, hogy gyermeket vár. A nyolcadik hétben van.

– De hát jól érzem magam! – tiltakozott. – Nincsenek reggeli rosszulléteim, nem vagyok fáradékony, és arról is sincs szó, hogy ne akartuk volna a babát.

– Ez mind szép és jó, de a terhesség kezdete akkor is nehéz időszak. A hormonjaid vitustáncot járnak. És bármennyire is örülünk neki, egy baba azért alapvetően megváltoztatja az ember életét.

Jane belátta, hogy Iannek igaza van. Egy kicsit megkönnyebbült, de teljesen azért nem nyugodott meg. Hogy miért nem, azt nem tudta volna megmondani.

Férje, mintha kitalálta volna a gondolatait, homlokára hajtotta a fejét.

– Bízzál bennem! Elvégre orvos vagyok.

Az asszony elmosolyodott.

– Igen, de plasztikai sebész, nem pedig nőgyógyász. És nem is agyturkász.

– Arra te nem is szorulsz rá, drágám. De ha nekem nem hiszel, akkor hívd fel Dave Nash barátodat! Tőle ugyanazt fogod hallani, mint tőlem.

Dr. Dave Nash pszichiáterként dolgozott, és a gimnázium óta ő volt Jane legjobb barátja. Akkoriban is kitartott mellette, amikor mindenki más úgy kezelte, mintha leprás lett volna. Bulikba, táncolni vitte, miközben a többi srác egy lépést sem volt hajlandó tenni vele. Dave-re Jane bármikor számíthatott, akkor is, ha jókedve volt, s olyankor is, amikor valakinek a vállán ki akarta sírni magát. Húszéves korukban járni is kezdtek egymással, de hamar visszatértek a mindkettőjük számára megfelelőbb barátsághoz. Dave nélkül Jane számára sokkal nehezebbek lettek volna azok az évek, amelyek a balesete és lassú felépülése között teltek el.

Még az is lehet, hogy felhívom, gondolta most, és megint férje mellkasára hajtotta a fejét.

– Mennyi az idő?

– Tíz óra múlt. Ideje, hogy elmenjen aludni, kismama.

A becéző megszólítás örömpírt varázsolt Jane arcára. Mennyi boldogságban lehet része egy nőnek? – futott át fején a kérdés.

– Mit szólnál egy csésze kamillateához? – kérdezte Ian. – Attól könnyebben elaludnál.

Az asszony bólintott, aztán kelletlenül kibontakozott férje öleléséből, átnyúlt a vágóasztal fölött, kivette az interjút tartalmazó szalagot a videolejátszóból, és kikapcsolta a gépet.

– Hogy haladsz a vágással? – érdeklődött Ian, miután a vágószobából kiléptek a műterembe.

– Egész jól, de már nincs sok időm a kiállításig.

– Izgulsz?

– Félek.

– Arra semmi okod – jelentette ki a férfi, miközben a csigalépcsőn felmentek a régi gyárépületből kialakított műteremlakás emeletére, a lakórészbe. – Előre megjósolom, hogy az egész művészvilág csodálattal fog a lábad elé borulni. Méghozzá teljes joggal.

– És mire alapozod ezt a jóslatodat?

– Ismerem a művésznőt, és tudom róla, hogy zseni.

Jane felnevetett. Ian odakísérte a kanapéhoz, leültette, aztán fölébe hajolt, és csókot lehelt a szájára.

– Mindjárt jövök.

– Engedd ki Rangert a kennelből! – szólt az asszony a férfi után, mert hallotta, hogy hároméves retriever keveréke panaszosan vinnyog. – Sír szegény.

– Persze, mert ő Texas állam legnagyobb csecsemője.

– Féltékeny vagy rá? – ugratta Jane a férjét.

– Már hogy a fenébe ne lennék féltékeny! – mondta Ian halálosan komolyan, szeme körül azonban nevetőráncok jelentek meg. – Az ő füle tövét sokkal többet vakargatod, mint az enyémet.

Pár pillanat múlva Ranger előviharzott a konyhából. Még kölyök volt, és nagyon okos, de elképesztően csúnya is, amikor Jane elhozta egy menhelyről. Igazság szerint azért választotta éppen ezt a kutyát, mert tudta, hogy egyébként senki sem venné magához. Ranger valóban egyedi példány volt. Mérete és alkata retriever ősökre vallott, színe spániel elődökre, de pöttyök is voltak rajta, mint a dalmatákon.

A kutya lefékezett Jane előtt, busa fejét az ölébe fektette, és boldog farkcsóválással nyugtázta, hogy gazdája simogatni kezdte selymes szőrét.

– Neked mi a véleményed, Ranger? – kérdezte tőle Jane, és arra gondolt, hogyan hatolt be álmába a múlt, s hogyan érte el, hogy ő ne érezhesse magát többé biztonságban és elégedettnek. – Lehet, hogy fel kellene hívnom Dave-et. Szerinted is?

Pillantása az asztalon fekvő tükrös dobozkára esett, és a sarkoknál ferdére lecsiszolt üvegben eltorzítva látta viszont magát. Eltorzítva. Milyen találó is ez a kifejezés! – villant át a fején. Ő soha nem fog másként magára gondolni. Akkor sem, ha az emberek többsége ma már vonzó, barna hajú nőnek látja. Egyesek talán rácsodálkoznak az állán végighúzódó, keskeny sebhelyre, és valamilyen szépészeti beavatkozás, esetleg arcfelvarratás nyomának hiszik. A figyelmesebbeknek az is feltűnhet, hogy két barna szeme nem egyformán csillog, de ennek okán aligha törik a fejüket.

Jane-t azonban nemigen érdekelte, hogyan látják mások. Ő mindennap kísértést érzett arra, hogy ne nézzen tükörbe, mert akkor nem kell meglátnia benne azt a fiatal lányt, akinek arcát számtalan heg torzítja el, szemkötője pedig csúnyán tátongó szemüreget takar. Plasztikai műtétek sorával helyreállították ugyan az arcát, és egy különleges, számára készített implantátummal a szemét is, ám az életben korábban elfoglalt helyét akárhány műtét sem adhatta vissza. Az orvostudomány legnagyobb csodái sem érhették el, hogy megint ugyanolyannak lássa a világot, vagy az őt.

Az a gondtalan, magabiztos lány, aki ő utoljára azon a szép, de hűvös márciusi napon volt, egyszer s mindenkorra megszűnt létezni. Nem változhatott vissza azzá a lánnyá, de akkor sem akart volna újra egykori önmaga lenni, ha megtehette volna. Nem, mert úgy soha nem lett volna belőle művész, aki Cameo néven jegyzi az alkotásait. Akkor nem lenne fontos mondanivalója a világnak.

– Tessék parancsolni, a két tea – mondta Ian, miután visszajött.

Letette a kisasztalra a bögréket, aztán félretolta Rangert, és leült Jane mellé. Egy darabig csendben iszogatták forró italukat. Ian közben odapillantott az órára, s Jane elképedt, amikor követte a tekintetét.

– Jézusom, elmúlt éjfél!

– Ez nem lehet igaz. – A férfi összehúzta a szemét, de így is csak ugyanazt látta. – Ennek holnap meglesz a böjtje.

– Már holnap van – mondta Jane, és odabújt a férjéhez. – De legalább gyakoroltunk kicsit az éjszakai etetésekhez.

Kis ideig megint hallgattak. Végül Ian törte meg a csöndet:

– Mikor mondod el Stacynek, hogy babát várunk?

Féltestvére említése kellemetlen érzéseket ébresztett Jane-ben, és egyszeriben megkeseredett a szája íze.

Férje kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.

– Örülni fog, ha megtudja – mondta. – Egészen biztosan.

– Remélem, hogy igen. Csak éppen nekem most mindenem megvan…

Mindene, amire a nővére vágyik. És ami még rosszabb: korábban Stacy volt Ian barátnője. Jane összeszorította a száját, és őszintén sajnálta egyetlen testvérét. Jobb lett volna, ha másként ismeri meg a férjét. Stacy ugyan csak rövid ideig járt Iannel, Jane mégis úgy érezte, hogy elvette a barátját.

Ma is maga előtt látta a testvérét, amikor Ian és ő bejelentették neki, hogy összeházasodnak. A magas és szőke Stacy egyébként olyan erősnek tűnt, mint egy mondabeli skandináv amazon, arckifejezése azonban akkor meghazudtolta ezt a látszatot. Tekintete lágyságról és sebzettségről árulkodott. Arról, hogy Ian sokat jelentett neki. Nagyon is sokat.

Férje átkarolta Jane-t.

– Tudom, hogy sok minden történt közöttetek, és rengeteg fájó érzést hurcolsz magaddal. De azért próbáld meg őt is megérteni!

Stacy éppen csak három hónapos volt, amikor rendőr apját szolgálatteljesítés közben lelőtték. Anyja nagyon hamar újra férjhez ment, és a házassági anyakönyvi kivonaton szinte még meg sem száradt a tinta, amikor teherbe esett Jane-nel. Édesapja ugyan Stacyvel is úgy bánt, mintha a saját lánya lett volna, de felfuvalkodott, Highland Park-i családja soha nem fogadta el Jane féltestvérét, és vele szemben látogatásaikkor mindig őt részesítették előnyben. Ebben leginkább Jane apai nagyanyja, a család nagyasszonya járt az élen. Jane ereiben az ő vérük folyik, mondogatta sokszor, Stacyében viszont nem.

Minden könnyebb lenne, ha a szüleik még élnének. Killian nagymama pártfogása és szeretete nélkül Stacy még jól megvolt, az ő elutasító viselkedése hidegen hagyta. Miután azonban szüleik hat éve meghaltak, egyikük szívinfarktusban, másikuk agyvérzésben, csak Killian nagymama maradt meg nekik. Stacynek pedig húszmillió dolláros oka van arra, hogy orroljon Jane-re. Ennyit ért ugyanis Killian nagymama vagyona, s fél éve bekövetkezett halála után azt Jane örökölte meg. Az idős hölgy Stacyre semmit sem hagyott, még csak egy aprócska emléktárgyat sem attól a férfitól, aki pedig neki mégiscsak az apja volt, ha nem is a vér szerinti.

Bárcsak túl tudnánk tenni magunkat mindezen, és olyan közel kerülhetnénk egymáshoz, mint a legtöbb testvér! – gondolta Jane, csak azt nem tudta, hogyan válthatná valóra a vágyát. Felajánlásával, hogy osztozzanak meg az örökségen, csak feldühítette a nővérét. Killian nagymama őt nem szerette, sziszegte Stacy, abból pedig, ami Jane-t illeti, ő semmit sem kér. Egyetlen árva centet sem.

– Hagyd ezt abba! – mondta Ian gyengéden.

– Mit?

– Hogy magadnak teszel szemrehányásokat nagyanyád előítéletei miatt.

– Mi van? Azt képzeled, hogy olvasni tudsz a gondolataimban?

– Nem képzelem. Egészen biztos vagyok benne – mosolyodott el Ian szelíden. – Az összes titkodat ismerem, drágám.

– Az összest?

– A legeslegkisebbet is.

– És mit akarsz kezdeni ezzel a tudásoddal?

A férfi Jane fölé hajolt, és ajkához érintette az ajkát.

– Nos… ez az én titkom marad. Próbáld meg kitalálni, ha kíváncsi vagy rá!

Nem sokkal később Ian ott aludt Jane mellett az ágyban, és az asszonynak csak akkor jutott eszébe, hogy nem is kérdezte meg tőle, miért volt hideg a ruhája, és hol járt ilyen késő éjszaka.

2. FEJEZET

2003. október 20., hétfő

12 óra 20 perc

Stacy Killian nyomozó megállt az ajtóban, és végignézett a tetthelyen. A fényűző szállodai szobában, a széles ágyon ott feküdt az áldozat, kicsit távolabb Stacy társa, Mac McPherson a törvényszéki orvossal beszélgetett, körülöttük pedig a rendőrségi fényképész és a nyombiztosítók tették a dolgukat.

Éppen ebédszünetük volt, amikor riasztották őket. A fiúk közül néhányan becsomagoltatták és elhozták az ennivalójukat, zsíros hamburgereket sült krumplival, vagy még hazulról magukkal hozott szendvicseket, és most ették meg őket, miközben a zárószalag mögött álldogáltak. Egyikük-másikuk nyűgösnek tűnt, a többiek pedig közönyösnek.

A gyilkosságok áldozatainak soha nincs érzékük az időzítéshez.

A folyosót betöltötte az ételszag, és Stacy kaján örömmel gondolt arra, hogy fintoroghatnak a sokcsillagos szálloda vezetői. Azt még talán csak elviselik valahogy, hogy hulla van az egyik szobájukban, de az már nyilván felháborítja őket, hogy még gyorséttermi szagok is terjengnek a levegőben. Stacy soha nem bírta az efféle, mérhetetlenül felfuvalkodott fickókat.

Néhány férfi odabiccentett neki, amikor belépett a szobába. Ő viszonozta az üdvözléseket, s miközben társa felé tartott, cipője mélyen belesüppedt a puha, szürke szőnyegbe. Tekintete bejárta a pazar berendezési tárgyakat, és minden egyes apró részletet elraktározott az emlékezetében. A súlyos függönyöket gondosan összehúzták, az ablak előtt álló, Anna királynő korabeli stílusú asztalkán egy tál csokoládéba mártogatott eper meg egy kis üveg pezsgő állt, mellette pedig egy csokor friss virág.

A halál szagát azonban az íriszek és liliomok illata sem nyomhatta el. A test néha az utolsó pillanatban üríti ki a tartalmát, főként olyankor, amikor a vég hirtelen jön el, és erőszak okozza. Stacy elhúzta az orrát, de nem tartotta vissza a lélegzetét. Azt a hibát csak kezdők követik el. Ő viszont már rég megtanulta, hogy az orra a legrémesebb szagokat is hamar megszokja, és pár perc múlva semmit sem fog érezni.

A legrosszabb az volt, ha a test már erősen bomlásnak indult, s még annál is rosszabb, ha meleg vízben feküdt. Az ellen a bűz ellen nem lehetett védekezni, még az orr alá kent mentolos balzsammal sem. A gyilkosságiak éppen ezért tartottak mindig citromos sampont és váltóruhát az öltözőszekrényükben.

Stacy megállt a beépített szekrény előtt. Félkabátja zsebéből gumikesztyűt húzott elő, belebújt, aztán kinyitotta a szekrényt, és belenézett. A keresztrúdon egy homokszínű nadrágkosztüm meg egy fehér blúz lógott. Nagyon elegáns és nyilván nagyon drága darabok. Stacy megnézte a címkéjüket. Mind a kettő Armani volt. A felső polcon egy pár barna, lapos sarkú, hasított bőr cipő feküdt. Azt sem adhatták olcsón.

– Szia, Stacy!

Stacy odafordult Mac felé, és biccentéssel üdvözölte. A férfi a harmincas évei elején járt, sokat mosolygott, és olyan szeme volt, mint egy kölyökkutyának. Pár hete helyezték át hozzájuk az erkölcsrendészetről, és azóta voltak társak.

Korábbi társai szerint az életvédelmi osztályon Stacy azok közé tartozott, akik a legveszélyesebb és legkellemetlenebb feladatokat végezték. A mellette dolgozók és a pasik közül sokan mások is érzéketlen, férfigyűlölő némbernek tartották. A lehető legrosszabb híre volt az egész Dallasi Rendőrkapitányságon, amelyet röviden mindenki csak DRK-nak nevezett.

A rá aggatott jelzők Stacyt már rég nem érdekelték. A DRK valóban férfiklub volt, amelyben a nőket csak megtűrték. Jó esetben. Egy nőnek keményen meg kellett harcolnia azért, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Okosnak kellett lennie hozzá, szívósnak és munkabírónak. És az is jól jött, ha nagyon hamar sikerült vastag bőrt növesztenie a képére.

A pasik többsége a rendőrségen csak négyféle nőt ismert: áldozatokat, tetteseket, ribancokat és férfigyűlölőket. Stacy kimondottan örült annak, hogy ezek közül a lehetőségek közül őt az utolsó kategóriába sorolták be. Mindemellett tudta magáról, hogy jó zsaru, és kifogástalanul végzi a munkáját. Ebben alighanem még a volt társai is egyetértenének vele.

Mac odaslattyogott hozzá, és megállt mellette.

– Eddig hol voltál? Már javában tart a buli.

– Meg kellett várnia, hogy megszáradjon a körömlakkja – szólt közbe Lester Bart, az egyik nyombiztosító. – A csajoknál ez mindig így van.

– Dugulj el! – felelte Stacy rezzenéstelen nyugalommal.

– Fáj az igazság, bébi?

– Fájni majd neked fog, ha jó alaposan seggbe rúglak. És ha közben letörik a körmöm, akkor valóban harapós leszek.

A nyombiztosító vihogva folytatta a munkáját, és port szórt szét az ujjlenyomatvételhez. Mac a homokszínű nadrágkosztümre mutatott.

– Takaros rongy.

Stacy nem válaszolt, csak megfordult, és bement a fürdőszobába. Társa követte.

– Nem vagy az a beszédes fajta – jegyezte meg.

– Nem bizony.

Stacy itt is felmérte a terepet. A kisasztalon csak egy útitáska feküdt. A törülközők közül egyet sem használtak, az üvegtálkában is érintetlenül feküdtek a szappanok és samponok. Stacy óvatosan megvizsgálta a táska tartalmát. Testápoló, parfüm, krémek voltak benne, óvszerek, síkosító, vibrátor és egy tucat hosszú, valószínűleg kikötözéshez szolgáló selyemsál. Az áldozat szemlátomást szerette az izgató játékokat, és mindent gondosan be is szerzett hozzájuk.

– Ahogy elnézem, nem csak a cserkészek állnak készen mindig mindenre – jegyezte meg Mac.

Stacy ingerülten társa felé fordult, mert bosszantotta, hogy gondolata nagyon közel járt az övéhez. Mac az ajtóban állt, és széles válla szinte egyik félfától a másikig ért.

– Ez vicc akart lenni? – kérdezte tőle Stacy a homlokát ráncolva.

– Jobb nevetni, mint sírni.

– Igen, mondják.

– Te nem így gondolod?

Stacy az ajtóra bökött.

– Ki szeretnék menni.

Társa kis ideig habozott, de végül elállt az útból. Amikor azonban Stacy át akart bújni mellette, megfogta a karját.

– Neked mindig ilyen harapósnak kell lenned, Killian?

– Igen – felelte Stacy, és jelentőségteljesen a férfi kezére szegezte a tekintetét. – De ha ez neked nem tetszik, akkor kérd át magad valaki más mellé.

– Én nem akarok… – Mac félbehagyta a mondatot, és visszahúzta a kezét. – Rendben van, játsszunk a te szabályaid szerint!

Stacy kilépett a fürdőszobából, odament az ágyhoz, és lenézett az áldozatra. A halott, egy fehér nő, hálószobai játékokhoz volt öltözve, vagy inkább vetkőzve. Izgató, fekete szaténköntöst viselt, falatnyi fekete tangát, ugyanolyan melltartót, harisnyatartót és harisnyát. Szaténköntöse nyitva volt, a gyilkos annak az övével fojtotta meg. A nő valamikor szép arcát most sötét foltok borították, szemhéját és ajkát pedig apró, pontszerű bevérzések, amelyeket az erek elszorítása okozott.

Az áldozat úgy harmincéves lehetett, vagy talán valamivel idősebb, és láthatóan adott magára. Selymes bőrével, gondosan manikűrözött kezével, halvány rózsaszínre lakkozott körmeivel és divatosra vágott, szőkített hajával valóban finom jelenség volt. Még így, holtában is látszott rajta, hogy bőven volt mit a tejbe aprítania. Másként persze nem is tudta volna kicsengetni azt a kétszázötven dollárt, amennyibe itt egy éjszakára egy szoba kerül.

– Szilikon csöcsök – jegyezte meg Mac.

Stacy megszokta már az efféle kifejezéseket. Ezt is csak bólintással nyugtázta, aztán közelebb lépett az ágyhoz, felcsapta a jegyzetfüzetét, és néhány gyors vonallal lerajzolta a helyszínt. Tudta, hogy Mac is készített már hasonló vázlatot, de azért a legapróbb részletet is feljegyezte, egészen addig, hogy milyen testhelyzetben feküdt az áldozat. Miután az időpontot is felírta, társa felé fordult.

– Mit tudunk eddig?

– Elle Vanmeer a neve…

– Az igazolványában is ez szerepel?

– Igenis, hölgyem. Ezen a néven jelentkezett be. Egyedül.

Stacy úgy tett, mintha társa ingerültsége nem tűnt volna fel neki.

– Folytasd!

– A szobalány talált rá. Azt hitte, hogy a vendég már távozott, és ki akarta takarítani a szobát. Ő szólt a szállodaigazgatónak, az pedig értesítette a rendőrséget.

– Erszény? Levéltárca? Ékszerek?

– Mindet megtaláltuk. A levéltárcában jó csomó készpénz van. – Mac lepillantott a halott nőre, aztán visszafordult Stacyhez. – Nem rablás volt az indíték.

– Nem hát. Az áldozat ismerte a gyilkosát. Megbízott benne. Ide beszéltek meg találkozót. És az is egyértelmű, hogy mivel akarták tölteni az idejüket. – Stacy megint végignézett az elegáns szállodai szobán. – A tettes olyasvalaki lehetett, aki beleillik ebbe a világba. Hasonló körökben foroghattak, ő meg a nő.

– A jogosítványa szerint az áldozat a Hillcrest úton lakott. Azon a környéken csak szépek és gazdagok élnek.

Highland Park egész Dallasban a legelőkelőbb negyed volt, s amióta város a város, mindig is pénzmágnások lakták.

– Lefogadom, hogy valamelyikük házasságban él. Talán mind a kettő.

– A nőnek nincs jegygyűrűje.

Az áldozat jobb kezén valóban nem volt gyűrű, és még a helyéről árulkodó keskeny fehér csík sem.

– Akkor arra fogadok, hogy a férfi nős – mondta Stacy.

– Az is lehet, hogy puncinyalók voltak.

A megjegyzés Lastertől érkezett. Stacy feléje fordult.

– Parancsolsz?

– Tudod, a leszbikusokat hívják így.

– És te tudod, hogy gusztustalan vagy?

– Csíped az olyan nőket, Killian? Te is benne vagy a buliban?

Stacy szinte már hallotta, miket fog pusmogni róla az egész rendőrség. Killian leszbikus. Végre legalább megtudtuk, miért levágni akarja a pasik golyóit, és nem simogatni. Ez lenne csak a szép!

– Vannak címkézések, amelyeket sértőnek találok – válaszolta a nyombiztosítónak. – Te is annak találnád őket, ha ember lennél.

– Nem kussolnál végre, Laster? – sziszegte Mac mérgesen. – Mi itt dolgozunk.

A másik férfi elvörösödött, és szóra nyitotta a száját, de aztán csak becsukta megint, és semmit sem mondott. Többen is elmosolyodtak a bajszuk alatt, Stacy pedig sejtette, hogy társa nem úszta meg ennyivel. Később bőven lesz mit hallgatnia a többi pasitól. Az viszont nem az ő gondja.

Mac figyelmét újra Elle Vanmeer kötötte le.

– Nem állítom, hogy melléfogtál a házasságtörési elméleteddel, de másik forgatókönyv is elképzelhető.

Lehet, hogy egy párocska meg akart ünnepelni valamit. Évfordulót, születésnapot, esetleg egy jól sikerült szerződéskötést. És az is az ünneplés része volt, hogy itt találkoztak.

– Lehetséges – ismerte el Stacy –, de az, amit látok, nekem nem ezt sugallja.

– Ha a fickó nős, talán a felesége akart ezzel itt betenni neki. A pasas megérkezett, halva találta a szeretőjét, és rémülten elrohant.

Stacy elgondolkodott azon, amit hallott.

– Átkozottul nagy erő kell ahhoz, hogy valakiből kiszorítsák a szuszt. De ettől még úgy is lehetett, ahogyan te mondod – felelte végül, aztán a törvényszéki orvos felé fordult. – Bármikor közbeszólhatsz, Pete.

Az alacsony, kopaszodó Pete Winston, akit bárki inkább nézett volna könyvelőnek, semmint halottkémnek, az ágy végénél állt.

– Tíz-tizenkét órája halott. A szemhéjak és az ajkak bevérzéseiből ítélve pontosan az történt, amit a látszat mutat. Biztosat azonban természetesen majd csak a boncolás után mondhatok.

– Közösült, mielőtt meggyilkolták? – kérdezte Stacy reménykedőn.

A közösülés után sperma vagy nemi szőrzet marad vissza, és akkor nekik lenne miből DNS-mintát venniük.

– Azt még nem tudom. Rajta van a bugyija, de ez semmit sem jelent. – Az orvos megkerülte az ágyat. – Nézzétek csak meg ezeket itt!

Kesztyűs kezével Pete azokra a keskeny műtéti hegekre mutatott, amelyekből az áldozat hasán, csípőjén, combja belső és külső felén is húzódott egy-egy.

– Zsírleszívás nyomai – mondta. – És itt is van valami – bökött aztán a halott haja tövében és állán látható vonalkákra. – Felvarratta az arcát.

– Ezek a mai nők! – szólt közbe újra Laster. – Randevúzol eggyel, és csak utólag jössz rá, hogy egy nagymamát keféltél meg.

A férfiak közül többen felröhögtek, Stacy pedig megsemmisítő pillantást vetett a nyombiztosítóra, ám aztán megint a halottkémhez fordult.

– Tudsz még valamit mondani?

– Nem sokat – felelte Winston, és lehúzta a kesztyűjét. – Reggel nyolckor megkapod a hivatalos jelentésemet.

– Holnap? Ne már, Pete! Ez itt egy gyilkosság. Minden perc számít, és ezt te is tudod. Minden egyes perccel…

A kórboncnok Stacy szavába vágott:

– Többen is vannak már előtte a listámon. Ezúttal ki kell várnod a sorodat. Hiába is győzködnél.

– Értem, persze – emelte magasba Stacy megadóan mindkét kezét. – Nem akarok tolakodni. Nem szeretném, ha bárki is azt vethetné a szememre, hogy nem tartom be a szabályokat. Akkor sem, ha ezt a szerencsétlen nőt olyasvalaki ölte meg, akiben ő megbízott. Akkor sem, ha a gyilkost minden perccel nehezebb lesz megtalálnunk. És akkor sem…

– Jól van, jól van! Felhívlak, akármilyen késő lesz is. Mielőtt azonban beleegyeznél, tudnod kell, hogy a legmélyebb és legédesebb álmodból foglak felverni.

Stacy bűbájosan rámosolygott az orvosra.

– Tündér vagy, Pete. Alig várom, hogy beszélhessünk.

3. FEJEZET

2003. október 20., hétfő

12 óra 45 perc

Rick Deland, a szálloda igazgatója megrendültnek tűnt. Szabályosan belezöldült az idegességbe. Amire egyébként, gondolta Stacy, minden oka meg is van. Az egyik szobájában meggyilkoltak egy nőt, az épületet megszálló rendőrök megfosztották a felvonóitól és a kordonnal lezárt nyolcadik emelettől, vendéglistát kértek tőle, aztán pedig a hozzájárulását ahhoz, hogy mindenkit kihallgathassanak, aki csak szerepel a listán.

– A La Plaza olyan vendégeket fogad – magyarázta az igazgató óvatosan –, akik tapintatos kiszolgálásra tartanak igényt. Ezek az emberek mindenből a legjobbhoz szoktak, amit csak pénzen meg lehet venni. És ők azt mind úgy veszik meg, hogy közben névtelenségben kívánnak maradni. Ha most megengedném maguknak, hogy kapcsolatba lépjenek velük, akkor megszegném azt a kötelességünket, hogy a tőlünk elvárt szolgáltatást nyújtsuk. És mi büszkék vagyunk a szolgáltatásunk magas színvonalára. Az a védjegyünk.

Stacy alaposan megnézte magának a negyvenes éveiben járó, sötét hajú igazgatót. Átlagos férfi átlag feletti öltönyben. Ha osztályoznák az illemtudását, a diplomáciai érzékét és az étkezési kultúráját, alighanem csupa kitűnő osztályzatot kapna. Stacy nem tudta, mennyit kereshet egy ilyen fényűző hotel igazgatója, arra azonban mérget vett volna, hogy a többszörösét viszi haza annak, mint a DRK nyomozója. Akkor is, ha az a nyomozó már tíz teljes évet lenyomott a rendőrségnél.

Arról viszont a pasasnak halványlila sejtelme sem lehet, kivel készül összeakasztani a bajuszt. Stacy Killiannek nem lehet nemet mondani. Elutasító választ ő még soha nem fogadott el.

– Meggyilkoltak egy nőt, Mr. Deland. És az a nő a maga szállodájának a vendége volt.

– Ez természetesen rendkívül sajnálatos, mégsem látom be…

– Sajnálatos? – vágott Stacy a férfi szavába. – Egy gyilkosság jóval több sajnálatos eseménynél.

– Szerencsétlen volt a szóválasztásom. – Az igazgató Macre pillantott, aki szorosan Stacy mögött, az ajtónál állt, de hiába várt tőle segítséget, úgyhogy végül visszafordult a nőhöz. – Elnézését kérem.

– Üres szócsépléssel semmire sem megyünk, Mr. Deland. – Stacy előrehajolt ültében. – A vendégei közül valaki láthatott, esetleg még hallhatott is valamit. Azt pedig csak úgy deríthetjük ki, ha mindenkit kikérdezünk.

A legtöbb gyilkost negyvennyolc órán belül kapják el. Már ha egyáltalán elkapják.

– Ez az igazság, Mr. Deland – kapcsolódott be Mac is a beszélgetésbe. – Minden egyes órával rohamosan csökken annak az esélye, hogy sikerül megoldanunk az ügyet. Az emlékek elhalványulnak, a nyomok kihűlnek.

– Eszébe jutott már, hogy esetleg a személyzet egyik tagja volt a tettes? – kérdezte Stacy.

Az igazgató arcára elképedés ült ki.

– Valaki az én embereim közül? Hogy gondolhat ilyet egyáltalán… Miért hiszi, hogy ők…

– Mert nekik mindenhova bejárásuk van. A szálloda bármelyik részébe. A vendégszobákba is.

Rick Deland hitetlenkedőn ingatta a fejét.

– Alapos előzetes vizsgálat nélkül senkit sem veszünk fel. Nálunk még a drogteszt is kötelező. Az alkalmazottaink kemény kiképzést kapnak. Biztosíthatom önöket, hogy a személyzet egyetlen tagjának sem lehet köze ehhez az ügyhöz.

Stacyt a legkevésbé sem győzte meg, amit hallott, de azért módszert váltott.

– A szobában volt egy tál csokoládéba mártogatott eper és egy kis üveg pezsgő. A szobapincér vitte be őket?

– Pár perccel a vendég érkezése után. Ez is a La Plaza szolgáltatásai közé tartozik. Mi Plaza-élménynek hívjuk.

– De fizetni kell érte?

– Természetesen.

– Friss virágokat is láttam. Azok is a Plaza-élmény részei?

– Nem. A vendég rendelhette őket, esetleg egy barátja küldethette neki a szobájába.

Stacy és Mac összenézett, és mindkettőjük szeme izgatottságról árulkodott. Tiszta képlet. A szerető virágot küldött a találka helyszínére, a pár aztán összeveszett, és a férfi megölte a nőt. A virágok majd elvezetnek a pasashoz, és a rendőrség újabb ügyet zárhat le eredményesen.

A megoldás túlságosan is egyszerűnek tűnt, de a tettesek ostobasága már sok bűncselekmény megoldásában jelentett óriási segítséget.

– Utánanézhetne a dolognak?

– Hogyne! Itt van nálam Mrs. Vanmeer számlája. –