A lányok a szomszédból

By Mel Sherratt

Egy MÁR halott. Egy MÉG nem.

Egy meleg, tavaszi estén öt tini találkozik egy városi parkban. Csak négyen jönnek ki élve

Fél évvel a tizenöt esztendős Deanna Miller halála után valaki üldözőbe veszi a Stockleigh-i tizenéveseket, és elvetemült támadások sorozata rázza meg a kis közösséget. Deannáért állnak bosszút? Vagy többről van szó?

Eden Berrisford nyomozó versenyt fut az idővel, hogy elkapja a támadások mögött álló aberrált alakot. Ám amikor az unokahúga, Jess Mount tűnik el, személyessé válik számára az ügy...

Az emberrabló Jess életét fenyegeti. Vajon sikerül Edennek megmentenie az unokahúgát? Vagy Stockleigh lakói kénytelenek egy újabb lányukat meggyászolni?

Egy lebilincselő, hátborzongató thriller sorozat első kötete.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2018
• ISBN: 9786155676529

Book preview

cover.jpg

Mel Sherratt

A LÁNYOK

A SZOMSZÉDBÓL

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Girls Next Door

Fordította: Debreczeni Kinga

Copyright © Mel Sherratt, 2016

Hungarian translation © Debreczeni Kinga, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155676529

BALHÉ – 2015. április

Katie Trent csigalassan vánszorgott. A parkba tartott. Legjobb barátnője, Jess megbetegedett, és máris teljesen elveszettnek érezte magát nélküle. Igaz, az utóbbi időben volt ideje hozzászokni ehhez, mert Jess sülve-főve együtt volt a pasijával, Caydennel.

Amikor Jess felhívta és közölte, aznap este nem tart vele, Katie felvetette, hogy lemondja a randevút Nathannel, és inkább átugrik hozzá. Nathan az új lovagja volt; az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ő szemelte ki magának a fickót. Cayden erőltette, hogy barátkozzon vele össze, mert abban bízott, hogy ezáltal ő is közelebb kerül majd a Barker testvérekhez.

Katie egyáltalán nem volt elragadtatva tőle, noha tudta, hogy néhány barátnőjét eszi a sárga irigység, mert Nathan nagyon is népszerű volt, a maga rosszfiús módján. Mindazonáltal a srác állandó hangulatingadozása meglehetősen idegesítette Katie-t, és nemigen lelkesedett az ötletért, hogy találkozzon vele, legfeljebb úgy, ha négyesben voltak.

Jess azonban ragaszkodott hozzá, hogy aznap este igenis menjen el nélküle, és találkozzon Nathannel; azzal érvelt, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Persze Jessnek mindegy – gondolta Katie. Nem neki kell elviselnie, hogy Nathan a torkába dugja a nyelvét. Önkéntelenül megborzongott a gondolatra.

Ahhoz képest, hogy még csak április vége volt, kellemesen meleg volt az idő, és nyolc órához közeledve a tiszta égbolt lassan, percről percre egyre sötétebb lett. Katie kényelmetlenül toporgott magas sarkú bokacsizmájában, bár kétségtelen, hogy igazán felnőttesnek érezte magát. Jess felsője volt rajta, és egy bőrdzseki, amiről azt mondta a mamájának, hogy egy stockleigh-i olcsóruha-boltban bukkant rá, de a valóságban egy vagyont fizetett érte a Topshopban. A szülei nem szerették, ha túl erősen sminkeli magát, ezért amikor kilépett a házból, folytatta. Feltett még egy kis festéket, remélve, hogy ettől sokkal komolyabbnak, felnőttesebbnek tűnik, és így talán könnyebben leplezheti az idegességét.

A Mitchell Estate-en a Reginald Square felé indult, befordult a sarkon, és a Davy Roadon át a park felé vette az irányt. A játszótér felé vezető, murvával felszórt út füves területen kanyargott, jobb oldalán egy töltés húzódott. A távolban az aluljáró, ahová esős időben szoktak behúzódni a srácokkal.

Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta a töltés tetején Nathant és két másik srácot. Caydennel és Jess-szel mindig szívesen találkozott, de Nathan két évvel idősebb volt náluk. És persze a barátai is idősebbek voltak. Hirtelen földbe gyökerezett a lába; azt fontolgatta, hogy sarkon fordul, és eliramodik. Jess biztos nagyon mérges lesz, de most ez sem érdekelte.

– Katie!

Egy pillanatig hezitált, majd a hang irányába nézett. Nathan integetett neki. Világos volt, hogy már nincs visszaút, így lassan elindult a fiú felé.

– Hol a barátnőd? – kérdezte Nathan, amint odaért hozzájuk. Átkarolta a vállát. Volt valami furcsa a mozdulatában, mintha azt akarta volna érzékeltetni, hogy Katie a tulajdona. – Hol az a kis gyagya ribi?

– Egyáltalán nem gyagya ribi – felelte Katie. Remélte, hogy érezhető a hangján a felháborodás, de rá kellett jönnie, hogy messze nem sikerült olyan éllel válaszolnia, mint szerette volna.

A két másik srác vihogni kezdett. Katie már találkozott velük: a Cartwright ikrek, Tom és Craig. Bamba tekintet, és kissé fellengzős stílus. Craig a telefonját babrálta, Tom pedig egyre az aluljáró felé vezető utat kémlelte.

– Szóval egyedül jöttél? – kérdezte Nathan, noha a válasz nyilvánvaló volt. – Klassz, hogy végre mindnyájan közelebbről megismerkedhetünk veled, de előtte van egy kis elintéznivalónk.

Katie remélte, hogy a fiúk nem vették észre a grimaszolását. Amint Nathan közelebb hajolt hozzá, megcsapta leheletének kellemetlen szaga. Biztos beszedett valamit…

– Kérsz egy kis cuccot? – kérdezte Nathan, és Katie ajkához nyomott egy füves cigit.

– Nem, kösz. – Katie szívből utálta a cigaretta minden változatát, miután kénytelen volt végignézni, ahogy a nagyapját, aki napi negyven szálat szívott, könyörtelenül elragadta a tüdőrák. Az alkohollal nem volt gondja, és alkalomadtán nem mondott nemet egy kis ecstasyra sem. Ezek a srácok nyilván valami sokkal keményebb anyagot toltak. Nathan pupillája olyan volt, mint egy nagy, fekete, golyó ütötte lyuk.

– Hol van Jess? – kérdezte ismét, majd az órájára pillantott. Végignézett a töltésen.

– Vacakul van.

Nathan gunyorosan szomorkás arcot vágott.

– Ne izgulj, majd mi elszórakoztatunk. Igaz, srácok?

Katie nyelt egy nagyot. Már az is épp elég idegesítő, ha Nathannel kettesben vannak, de hogy még ez a két mamlasz is ott legyen?! Abban maradtak a szüleivel, hogy legkésőbb tízre haza kell mennie, de úgy döntött, legfeljebb egy órát marad még, aztán lelép, mondván, hogy muszáj meginnia valahol egy sört. Vagy keres valami más kifogást… Nagyon zabos volt Jessre. A fene egye meg Caydent!

– Ott jön – mondta Craig, és a töltés mentén kanyargó útra mutatott. Mindnyájan odanéztek.

Katie látta, hogy valaki feléjük tart. Laza szabású farmert, tornacipőt és fekete, kapucnis felsőt viselt, a hátán sárga felirattal. A kapucnit jól a fejére húzta, így szinte semmi sem látszott az arcából.

– Ki ez? – kérdezte Katie. Úgy érezte, egyre vészjóslóbbá válik a hangulat.

– Travis Barker – felelte Nathan. – És most megkapja a magáét – azzal leszaladt a töltésről, hogy elébe kerüljön.

Tom a földre dobta a csikket, eltaposta és Nathan után iramodott, a nyomában Craiggel.

Katie nézte, amint lopva megközelítik a fiút. Már csaknem odaért az aluljáróhoz, amikor Nathan hatalmas csapást mért a halántékára. A srácot váratlanul érte a támadás, térdre esett, majd feltápászkodott, és szembe fordult a fiúkkal. Nathan az arcába vágott. Craig követte a példáját. Tom lendítette a lábát, és hatalmasat rúgott belé. A fiú másodszorra is a földre esett.

Mint egy falka feldühödött, vérengző kutya! Csak úgy záporoztak az ütések és rúgások a földön magzati pózban kuporgó fiúra! Katie-ben megállt az ütő. Fogalma sem volt, hogyan állíthatná le az agresszívan tomboló fiúkat. Ekkor vette észre a kést. Nathan kezében villant a penge.

– Ne! – suttogta rémülten Katie.

Valósággal megbénította a rettegés. Látta, amint Na­than a fiú hasába döfi a kést. Úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Nathan kihúzta a kést a sebből, és ismét döfött. Újra és újra lecsapott áldozatára.

– Hagyd abba! Kérlek! – kiáltotta Katie, és leviharzott a töltésről. A fiúk felé rohant, akik továbbra is kegyetlenül gyötörték áldozatukat. Maga sem hitte volna, hogy van elég bátorsága hozzá, de teljes erőből meglökte Craiget, majd Tomot is. Azt remélte, így talán észhez térnek, és eloszlik a mindnyájukat elvakító vörös köd. Nathan döbbenten nézett rá, majd a földre ejtette a kést.

Katie a földön fekvő fiú mellé térdelt. A szájából ömlött a vér, és hörögve igyekezett lélegzethez jutni. A kapucnija hátracsúszott. Katie megpillantotta az arcát. Elborzadt. Egy lány feküdt a földön…

Katie ismerte őt.

– Deanna? Jaj, ne! Deanna… – a karjába vonta a lányt, és a fiúkra kiáltott: – Ez nem Travis, hanem a húga!

– Egy lányt támadtunk meg? – Tom a fejéhez kapott. – A francba! Mit tettünk?!

– Hívjátok a mentőket! – kiáltotta Katie.

– Meghalt, ugye? – fordult Craig Nathanhoz. – A te hi­bád! Arról nem volt szó, hogy késelés is lesz!

Nathan hevesen megrázta a fejét.

– Nem halt meg! Lélegzik. Nézzétek!

– De elvérzik! – mutatott a földön heverő lányra Craig.

Katie a karjában tartotta a levegőért kapkodó Deanna meggyötört testét.

– Hívjátok a mentőket! – kiáltotta torkaszakadtából. – Ha meghal, mindnyájunknak annyi!

Nathanban lassan tudatosult, micsoda szörnyűséget követett el. Megragadta Katie dzsekijének gallérját, és egész közel hajolt az arcához.

– Ha bárkinek is mersz szólni arról, ami történt, halál fia vagy! Megértetted? Előkerítelek akár a föld alól is, és a családodon is bosszút állok – azzal elengedte Katie kabátját, és eliramodott.

– Hívjatok orvost! – kiáltotta Katie, de Tom és Craig elrohant Nathan után. Fejvesztve menekültek. Katie teljesen tehetetlennek érezte magát. Csak kuporgott a földön, Deannával a karjában, és sírt.

Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon!

Deanna felhördült, és vér bugyogott a szájából.

– Inkább ne beszélj… – suttogta Katie, és elővette a zsebéből a telefonját. – Mindjárt itt a mentő. Itt a segítség. Minden rendben lesz.

Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon!

– Mentők? – zokogta Katie a telefonba. – A barátnőmet megkéselték. – Elmondta a diszpécsernek, hol vannak, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, mert azt vette észre, hogy Deanna tekintete üvegessé válik. Érezte, hogy a teste elernyed. – Ne, Deanna, kérlek, ne! Deanna! – szorosan magához ölelte, s könnyei patakokban záporoztak a lány hajára.

A mentő szirénázása néhány percen belül felhangzott, de Katie számára mégis úgy tűnt, mintha hosszú órákon át kellett volna várnia az érkezésére.

– Nagyon sajnálom – ismételgette, s képtelen volt levenni a tekintetét Deannáról. – Mennem kell. Nem maradhatok, mert nagy bajba kerülök.

Amikor két mentő felért a töltés tetejére, Katie intett nekik, hogy merre menjenek. Lerohantak a töltésről, egyenesen Katie és Deanna felé.

Katie óvatosan letette az öléből Deannát.

– Bocsáss meg – mondta ismét, majd felállt, és elszaladt.

PÉNTEK

2015. OKTÓBER 9.

EGY

Eden Berrisford rendőr őrmester a mellette baktató fiatal nőre pillantott, és felsóhajtott.

– Huszonhat éves vagy, és az esküvődről van szó – mondta, amint a járdához értek. – Ha most nem állsz a sarkadra a leendő anyósoddal szemben, akkor hosszú távon sok nehézséggel kell majd szembenézned.

– Nem hiszem, hogy vele kapcsolatban valaha is lesz esélyem a sarkamra állni. Seth szerint soha nem szól egy rossz szót sem, pedig állandóan belekotyog mindenbe. Sőt, nem egyszer előfordult, hogy amikor nem vagyunk otthon, átjön és kitakarít.

– Nekem nem lenne gondom azzal, hogy valaki szépen kitakarít helyettem – jegyezte meg Eden mosolyogva.

Amy Nichols nyomozó sokatmondó pillantást vetett kolléganőjére.

Odaértek Eden kocsijához. Délután fél négy volt. Vihar közelgett. Elég sötét volt már, a környező házak lámpái sorra kigyulladtak. Még nem fordult télbe az ősz, de a nappalok észrevehetően egyre rövidebbek lettek; még vagy két hét volt hátra az óraátállításig.

– Hű, micsoda szél van! – panaszkodott Eden. – Mintha percről percre egyre metszőbb lenne a hideg! Örülök, hogy ma este nem vagyok szolgálatban.

– Jön a vihar, őrmester – vonta fel Amy a szemöldökét. – A legszívesebben bemosnék egy nagyot annak az arrogáns szemétládának!

Eden és Amy aznap délután egy pár tanúvallomását vették fel; a nő volt férje folyamatosan zaklatta őket, emiatt került rendőrségre az ügy. Sokéves rendőri pályafutása során Eden többször is kapcsolatba került az illetővel, úgyhogy semmi kétsége sem volt afelől, hogy amikor felteszi a volt feleségének a kérdést, hogy kíván-e feljelentést tenni ellene, nemleges választ fog kapni. A nő rettegett a pasastól. Annak ellenére, hogy az áldozat beleegyezése nélkül is lehet feljelentést tenni, nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték ahhoz, hogy vádat emeljenek a pasas ellen. Eden mindössze annyit tehetett, hogy összegyűjtötte a lehető legtöbb terhelő bizonyítékot, és reménykedett, hogy egy szép napon sikerül meggyőznie a nőt, hogy tegyen feljelentést, és vigye végig az ügyet. Megszólalt az URH-rádió, a központ jelentkezett. Végighallgatták az adást.

– D429 a központnak – mondta Eden. – Jelenleg a helyszínen vagyunk, úgyhogy beugrunk, és elbeszélgetünk az illetővel. Szóval rögzítheted a rendszerben, hogy rajta vagyunk az ügyön.

– Vettem. Köszönöm, D429.

Noha mostanában ritkán fordult elő, hogy apró-cseprő bejelentésekkel foglalkozzon, Eden sosem fordított volna hátat Stockleigh lakosságának. Bár immár őrmester volt, nem szállt a fejébe a dicsőség és nem tartotta rangon alu­linak, hogy kisebb horderejű ügyekben is eljárjon. Persze ez nem minden hasonló pozícióba kerülő kollégájáról volt elmondható.

Amyre pillantott; hosszú, dús, szőke bubifrizurája remekül illett ovális arcformájához. Immár egy hónapja dolgoztak együtt, napi munkakapcsolatban, és bár termetük meglehetősen furcsa kontrasztot alkotott, hiszen Eden magasságához képest Amy ugyancsak aprócskának tűnt, azért beigazolódott, hogy bár kicsi a bors, de erős; kiderült, hogy Amy nem egykönnyen jön zavarba, és kiáll magáért, ha arról van szó. Kiderült, hogy mindemellett nagyon is odaadó és figyelmes: az esküvőjével kapcsolatos döntéseket illetően jókora fejtörést okozott neki, hogy a saját akaratát érvényesítse-e, vagy inkább adja be a derekát, és legyen úgy, ahogy mások szeretnék, csak azért, hogy ne legyen sértődés.

– Miért nem mondod a leendő anyósodnak, hogy hajlandó vagy kompromisszumra, ha ő is enged egy kicsit a saját álláspontjából? – kérdezte Eden, amikor befordultak a sarkon. – Mit tudom én, felveszed a fodros-bodros, hosszú ujjú ruhát, ha hajlandó fekete táskával megjelenni, és persze hozzáillő szemceruzát használ.

– Na, egy ilyen szöveg után nem hiszem, hogy élve megúsznám – felelte nevetve Amy.

Eden megszemlélte a bejárati ajtót, amelynek oldalablakában egyszer csak feltűnt egy férfi arca.

Hallották, hogy kattan a retesz, és egy apró termetű, idős férfi kukucskált ki az ajtónyíláson.

– Jó napot, Mr. Percival – Eden elővette a rendőrigazolványát, és odatartotta az ajtóréshez. Emlékezett, hogy korábban már találkozott a férfival.

– Szokás szerint elkéstek! – csattant fel Mr. Percival, azzal becsapta az ajtót az orruk előtt. Eden homlokráncolva nézett Amyre, de a következő pillanatban hallották a biztonsági lánc csörgését, és a férfi kinyitotta az ajtót. Beléptek a házba. Mr. Percival a botjára támaszkodva előre ment. Amint a nappaliba értek, Eden első pillantása egy bekeretezett fotóra esett. Egy esküvői kép volt. A fotón lévő nő láttán azonnal beugrott neki, honnan ismeri a férfit. Azt a nőt soha, de soha nem fogja elfelejteni… Évekkel korábban történt, Eden rendőri pályája elején. Mr. és Mrs. Percival akkoriban máshol lakott. Mrs. Percivalt álmában érte a halál, és Eden érkezett elsőként a helyszínre. Akkor látott először holttestet. A mai napig hajszálpontosan emlékezett mindenre; arra is, hogy amikor az ágyban fekvő, halott nő láttán kitört belőle a zokogás, Mr. Percival készített neki egy teát. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem emlékszik rá. Végtelennek tűnő tirádába kezdett, közben összevissza hadonászott, és csuparánc arcában dühösen villogott a szeme.

– Ebben a hónapban ez a harmadik alkalom, hogy lenyúlták! – kiáltotta panaszosan, és öregesen megfordult. – Elkötik, rodeóznak vele, és amikor lemerül az akksi, egyszerűen otthagyják. Olyan vagyok az elektromopedem nélkül, mint a partra vetett hal. Fogalmam sincs, mit csináljak! Nem tudom máshol tárolni, és az önkormányzat nem hajlandó építtetni egy nyamvadt rámpát! Ha lenne rámpám, behozhatnám a házba a járgányt. Nem mintha kényelmes lenne idebent tárolni, mert nincs elég hely, de legalább nem arra kellene ébrednem, hogy megint lába kélt. Lemaradtam a fél hármas futamról, mert nem értem el a bukmékeremet. A fene essen azokba a kölykökbe!

– Tudja, hogy ki vitte el a járművet, Mr. Percival? – kérdezte Eden.

– Itt éltem le az életemet – folytatta az öreg –, és én mondom maguknak, régen soha nem volt példa ilyesmire. Nem láttam, ki vitte el. Visszajöttem a bevásárlásból, és kint hagytam a járgányt a ház előtt. Csak gyorsan beszaladtam a mosdóba, mert már nem tudtam tovább visszatartani. Az orvos valami erősebb vízhajtót írt fel, úgyhogy csak úgy pörög a vesém! Mire visszamentem a járgányért, már hűlt helye volt.

Eden kinézett az ablakon. A Hopwood Estate az út másik oldalán volt; mellette egy nagy, füves térség, amelynek közepén kis patak csordogált. Az út mentén hatlakásos társasházak sorakoztak. Ha az ember nem ismeri a környéket, nem egykönnyen igazodik el a hasonló épületek hatalmas, áttekinthetetlennek tűnő kavalkádjában. Egyébként is, ez a városrész – a lóhoz és kutyához címzett kocsmával a kellős közepén – okozta a legtöbb fejtörést és adta a legtöbb munkát a rendőrségnek. A környék lakói rendszeresen látogatták a kocsmát, reggelente, déltájban és este is, ezért ha bárki ellen elfogatóparancsot adtak ki, a rendőrök egyenesen odamentek, tudván, hogy jó eséllyel megtalálják, akit keresnek. Eden azon morfondírozott, vajon ezúttal melyik kis gazfickó követte el a lopást. Ugyanis ez mindenképp lopásnak számított, még akkor is, ha nekik mindez csak játék.

Felírta az adatokat, felvette a jegyzőkönyvet, de ennél többet valójában nem tehetett.

– Rábízom az ügyet az egyik kollégára, és amint visszaértünk a kapitányságra, ideküldünk egy járőrt, hátha kideríthetjük, hogy… – majd hirtelen elhallgatott, mert megpillantott odakint egy elektromopedet. Egy kamasz vezette, és közben torkaszakadtából rikoltozott, mintha egy westernfilm minden hájjal megkent cowboyhősének képzelné magát. – Egy pillanat türelmet, Mr. Percival!

Nyomában Amyvel Eden kirohant a házból. Kapóra jött, hogy ezúttal megkülönböztető jelzés nélküli kocsival voltak, és civilben – a srácnak eleinte nem is tűnt fel, hogy üldözik, de amint észrevette, gyorsítani kezdett.

– Nem kaptok el, boszorkák! – kiáltotta. Beintett, és teljes sebességre kapcsolt.

– Ha nem hozod vissza most azonnal – kiabálta Eden –, nem állok jót magamért, és feldugom a se… – Amy elszáguldott Eden mellett, és utolérte az elektromopedet. Kis híján sikerült elkapnia a járművet. Már nyújtotta felé a kezét, és csaknem el is érte, amikor a járgány hirtelen felugratott az úttestről a járdára.

A srác a zökkenéstől kibillent az ülésből, és elveszítette uralmát a robogó felett. A járgány nekihajtott a sövénynek és felborult, magával rántva kéretlen lovasát. Amy elgáncsolta az épp feltápászkodó és menekülni készülő fiút, Eden pedig a srác csuklójára kattintotta a bilincset.

– Liam Matson, letartóztatom az elektromoped eltulajdonítása miatt – Eden alig kapott levegőt. – Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Megértette?

– Ez fáj! – kiáltott fel a fiú. – Pert indítok rendőrségi túlkapás miatt!

– Remélem is, hogy fáj, te kis önző pondró! – Eden felrángatta a földről a fiút. Amy is odaért hozzájuk, a járgánnyal. Az úttest felé vették az irányt. Eden betuszkolta a fiút a kocsi hátsó ülésére, majd rádión beszólt az őrsre, hogy küldjenek járőröket a helyszínre. Végigcsinálhatta volna ő is az ilyenkor szokásos procedúrát, de semmi kedve nem volt a papírmunkához, így ha csak tehette, lerázta magáról ezt a terhet.

– Ezzel mi legyen, őrmester? – mutatott Amy az elekt­romopedre.

– Kétségtelen, hogy nagyon vagányul festenél rajta – vigyorgott Eden. – Lásd, kivel van dolgod, hagyom, hogy ezúttal tiéd legyen a nagy lehetőség. Vidd vissza Mr. Percivalnak. Nyeregbe, babám!

Amy döbbenten meredt rá.

– Miért pont én? Miért nem várjuk meg a járőröket? Simán visszavihetnék ők is.

– Tekintsd főpróbának!

– Miféle főpróbának?

– Tudod, a YouTube-műsorodhoz. A legutóbb, amikor én vittem vissza, mire visszaértem az őrsre, már tele volt a közösségi média a rodeózásom felvételeivel. Gondolhatod… Úgyhogy én már nem vállalkozom ilyen mutatványra.

– Pedig azt hittem, hogy odavagy a klassz járgányokért – ugratta Amy. – Elvégre van egy Lambrettád, nem igaz?

– Tájékoztatásul közlöm, hogy amiért odavagyok, annak minimum kell hogy legyen normális szélvédője és visszapillantó tükrei, valamint krómozott alkatrészei és légkürtje. Érted, mire gondolok, ugye? – vigyorgott Eden. – Na, gyerünk, pattanj nyeregbe! Ígérem, hogy nem fotózlak le akció közben, és nem teszek közzé kompromittáló képeket a neten!

KETTŐ

Cayden Blackwell kapucnijába belekapott a szél. Még jobban előrehúzta. A zuhogó eső csendesedett, és átadta helyét a metsző, mindenhová behatoló, apró szemű szitálásnak. Mihamarabb oda kell érnie Jessékhez, különben bőrig ázik… Az órájára pillantott, 17.30 volt. Szednie kell a lábát.

Abban maradtak, hogy elmegy Jessért, aztán együtt átmennek hozzájuk. Most mégis másfelé vitte az útja, mert előbb mindenképp találkozni akart a barátjával. Hozzájuk nem hívhatta el, mert az édesanyja biztosan nem állta volna meg kérdezősködés nélkül, ha Travis Barker egyszer csak beállít hozzájuk. Az első kérdése az lett volna, hogy mit keres ott Travis egyáltalán, és rögtön ezt követően azzal folytatta volna, hogy mit akar az ő kicsi fiától. Mindezek után közölte volna vele, hogy egyszer s mindenkorra tartsa magát távol Caydentől, de ha épp nem a legjobb kedvében van, egyszerűen minden további nélkül elküldte volna Travist melegebb éghajlatra.

Travis Barker közismerten nagy bajkeverő hírében állt, de Cayden bízott abban, hogy a segítségével szert tehet egy nagyobb összegre – és ha sikerül, végre kiléphet a piti, húszfontos ügyletek világából. Szívesen beszállt volna egy nagyobb jövedelemmel kecsegtető üzletbe, és ha valaki, akkor Travis képben volt az ilyesmivel kapcsolatban.

A pénzügyeket leszámítva, Cayden alig várta már, hogy kettesben maradhasson Jess-szel, már csak azért is, mert végre nem lesz otthon senki, aki megzavarná őket. Végre lesz lehetőségük arra, hogy csak egymásra figyeljenek. Előző este már volt róla szó, hogy aznapra közös családi pizzázást terveznek, Cayden öccsének tiszteletére, aki remekül vette az akadályt a középiskola első osztályában. Persze arra számítottak, hogy velük tart, de Cayden nemet mondott, azzal az ürüggyel, hogy tanulnia kell a vizsgákra. Végül is nem lódított olyan nagyot; aznap este az anatómia rejtelmeiben tervezett elmerülni, ami kétségkívül érdekes tudomány.

Másra sem vágyott, mint arra, hogy végre a karjában tarthassa Jesst. Szerencsére az öccse, Lloyd házon kívül lesz, így nem fog rájuk rontani, hogy megzavarja a románcot. Anya sem fog megjelenni az ajtóban, teával a kezében. Mindig ehhez a trükkhöz folyamodik, hogy bemehessen és ellenőrizhesse, hogy nem csinálnak semmi olyasmit, ami „nem való". És persze apa sokat sejtető vigyorgásától és frappánsnak szánt megjegyzéseitől sem kell tartaniuk. Apa néha tényleg elvetette a sulykot, és állati kellemetlen helyzeteket teremtett az állandó poénkodásával.

Cayden és Jess néhány hónapja jártak. Azelőtt jöttek össze, hogy Jess legjobb barátnőjét, Katie-t bevitték a fiatalkorúak intézetébe, és három másik srác vizsgálati fogságba került, Deanna Barker meggyilkolásáért. Caydennek már régóta tetszett Jess. Jess nagyon népszerű volt az iskolában, de Cayden nem tartozott a legmenőbb srácok közé. Mindenki tudta, hogy Jess nem adja magát egykönnyen. Sokak szerint kemény diónak számított, de Cayden nem törődött ezekkel a szóbeszédekkel. Néhányszor megpróbált már közelebb kerülni Jesshez, és most, hogy végre senki nem lesz otthon este, megint remek alkalom kínálkozik erre. Idő legalábbis lesz rá. Furcsa bizsergést érzett az ágyékában. Nem kizárt, hogy Jess tudja majd valamiképp enyhíteni ezt a bizonyos bizsergést – mosolygott magában. Végül is legutóbb, amikor ugyancsak üres volt a ház, remek megoldásokkal szolgált erre a problémára.

Blackwellék a városszéli, mezőkre nyíló Cavendales negyedben éltek. Több mint ötven családi ház épült ebben az övezetben, de a Peppermint Avenue-n – ami voltaképpen zsákutca – mindössze hét épület volt. Cayden szüleinek jól menő, saját informatikai vállalkozásuk volt. A család 2003-ban költözött ide; akkoriban építették az első házakat a környéken. Egy évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy a duplabeállós garázs tetején Cayden és Lloyd számára kialakítanak egy kis külön lakrészt. Persze ez távolról sem jelentette azt, hogy Cayden és Jess zavartalanul élvezhette volna egymás társaságát, mert amikor végre kettesben lehettek volna, Lloyd minden adandó alkalommal szándékosan rájuk rontott. Cayden elégedetten nyugtázta magában, hogy aznap este végre nem kell ettől tartaniuk; legalább két órán át nyugodtan lehetnek kettesben, mert a család többi tagja biztosan házon kívül lesz.

Olyan érzése volt az embernek, mintha egy szellemvárosban járna. Csak az elhaladó autók zaja törte meg a csendet; a reflektorok fénye pillanatokra bevilágította az utat, az elmúlt órákban lehullott és hatalmas pocsolyákba gyűlt esővizet hangos loccsanással verték fel a járművek kerekei.

Cayden összébb húzta a gallérját, amint átvágott a Rail­ton Drive-on, és a főútra vezető ösvényre kanyarodott, Jessék házának irányban. Megfordult a fejében, hogy beugrik a kisboltba néhány doboz sörért és egy kis csokiért. A Cavendales negyed lakói nem egyeztek bele, hogy üzletközpont épüljön a környékükön, mert attól tartottak, hogy a fiatalok bajkeverő