Törékeny hűség

By Ivanics Gergő

A kollekció különféle stílusjegyeket képviselő rövid történeteket tartalmaz, melyek között leginkább a tudományos-fantasztikus és poszt-apokaliptikus drámák kaptak helyet. A szomorkás hangulatú sztorik talán hozhatnak néhány könnyes pillanatot, habár nem az volt a cél, hogy minden olvasó a zsebkendőjét áztassa. A különböző történetek főszereplői szerethető személyiségek sanyarú múlttal vagy jövővel, ám fontos szerepet töltenek be az egyes művekben. Remélem, mindenki megtalálja a számára legkedvesebb történetet és nem esik depresszióba az egyébként nem túl nyomasztó novelláktól. Nekem az írásuk közben sikerült néhányszor.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2019
• ISBN: 9786150043920

Book preview

cover.jpg

Ivanics Gergő

Törékeny hűség

Novellás kötet

Az út

Gyilkos a hőség, sehol egy felhő. A sivatagi országút mindig is kietlen volt. Csak a 69-es Mustang öreg motorja töri meg a puszta csendjét, ahogy rója végtelen útját.

Nem mintha számítana…

A sofőr közel olyan vén, mint maga a gép. Viselt arca arról árulkodik, a világ rosszabb hely lett, mint volt.

A jármű oldalát már a rozsda emészti, ki tudja, mióta van úton.

Nem mintha számítana…

Rápillant a napellenzőhöz tűzött fotóra. Vidám, családi hangulat. Férj, feleség, két gyermek, ám ez már régen volt, mielőtt a világ megváltozott.

Nem mintha számítana…

Ahogy elhalad egy elhagyatott benzinkút mellett, észrevesz néhány felgyújtott holttestet. Lelassít, hogy szemügyre vegye, hagytak-e valamit hátra.

Nem mintha számítana…

Ránézésre semmi hasznos, így ismét felgyorsít. Unalmas órák telnek el, lassan felhők takarják el az eget. Talán hamarosan vihar lesz.

Nem mintha számítana…

Ahogy sejtette, hamarosan enyhe zivatar áztatja a poros, homokos aszfaltot. Benzin van elég, még vezethet tovább. Egyelőre semmi menedék a láthatáron, hosszú éjszakának ígérkezik.

Nem mintha számítana…

Hajnalban egy kisvároshoz ér, lelassít a táblánál. A hely neve már régen lekopott. Ahogy elhalad a házak mentén, emberek viaskodnak egymásssal. Késekkel és bunkókkal hadakoznak.

Nem mintha számítana…

Szemügyre veszi őket, hátha némelyik hasznos tárgyat hordoz. Csupasz testűek, arcukat tetoválás fedi.

A puszta őrültjei, már ismeri őket. Veszélyes tébolyultak, kegyetlen állatok.

Nem mintha számítana…

A várost elhagyva egy felborult tartálykocsira lesz figyelmes. Sehol egy lélek. Leállítja a hevült motort és megvizsgálja a tartályt. A fosztogatók még hagytak némi benzint, talán elég lesz egy darabig.

Nem mintha számítana…

Ismét sötétedik. Az úton egy szakadt ruhás nő integet izgatottan. Rutinosan kikerüli, majd tovább hajt. Már régen tanult a hibákból.

Talán segítségért kiált. A motor zaja elnyomja a nő nyöszörgését.

Nem mintha számítana…

Éjszakára egy országút menti viskóban szeretne megszállni. A célnak megfelel, mégha kissé hűvös is van. Még konzerveket is talál az egyik ládában.

Nem mintha számítana…

Ösztönei azt súgják, egyetlen óra elég az alvásra, folytatnia kell útját. Miután újraindítja a motort, egy tucatnyi

fosztogató ront elő a fészer mögül. Lángoló üvegeket dobnak a jármű után, de már régen lehagyta őket.

Nem mintha számítana…

Egész napkeltéig meg sem áll. Egy lángoló farmra lesz figyelmes. Letér az országútról és megközelíti.

Fényes nappal bárki észreveheti, nincs hova elrejteni a kocsit.

Nem mintha számítana…

A pajtában testek hevernek, az egyik megmozdul. A fiatal lány súlyosan megégett, hangját alig hallani. A Colt biztosítója kattan. A férfi elfordítja a forgótárat a megfelelő helyre. Már csak két töltény maradt.

Nem mintha számítana…

Meghúzza a ravaszt. Legalább nem fájt neki többé. Sem étel, sem benzin nem maradt a környéken. Ideje tovább állni.

Az utolsó golyót különleges alkalomra tartogatja.

Nem mintha számítana…

Hosszú idő után akaratlanul szükség lehet a megállásra. Öreg már, de a szeme még jó. Napszemüvegét feltolva megpillant egy útzárat.

Nem mintha számítana…

Felgyorsít, hogy áttörje, ám egy szakadt alak hajol elő az egyik roncs autó mögül. Puskája nem hibázik, a sofőr vállát találja el.

Nem mintha számítana…

A lövés sem tántorítja el céljától. A járművek ütköznek, a motor felhőköl, a férfi eltűnik a kerekek alatt. Fél kézzel kénytelen tovább fogni a kormányt.

Nem mintha számítana…

Még egyszer szemügyre veszi a fotót a napellenzőn. Napszemüvegét visszatolja homlokáról. Még van egy töltény. Az út talán soha nem ér véget.

Nem mintha számítana…

Danny

Danny intelligens fiúnak számított. Sokat kérdezősködött, akárcsak a többi nyolcéves. Seldon doktornő, amikor csak tehette, benézett hozzá a laborba. Ő foglalkozott vele a legtöbbet a balesete óta. A fiúnak rengeteg dolgot kellett megtanulnia. A memóriája olykor rakoncátlankodott.

– Jó reggelt, Seldon doktornő – köszöntötte a portás.

A nő viszonozta a gesztust, majd elindult az öltöző felé, ahol átvette egyenruháját, ami egy egyszerű fehér köpenyben merült ki. Mindig összeszorult a gyomra, mikor a kórterembe kellett mennie Danny-hez. Kórterem volt, ugyanakkor labor is egyben, tele fontos műszerrel. A fiú különlegesnek számított, akárcsak az esete. Helyben végeztek minden vizsgálatot, legyen az mentális vagy fizikai. Igen korlátozottak voltak a lehetőségei, hiszen már hónapok óta ott tartózkodott.

Belépve az ajtón kollégája fogadta.

– Áh, Nina! Korán jöttél – a férfi kissé meglepettnek tűnt.

– Dolgozni jöttem – válaszolt hidegen a nő.

– Biztos, hogy nem… – nézett rá kérdőn.

– Biztos, Jacob. Ez a munkám. Már megbeszéltük ezerszer – szakította félbe a férfit, kissé nyugtalanul.

– Jól van, rendben – sóhajtott fel a férfi – El kell vonatkoztatnod…

Míg Jacob tovább állt, a doktornő szúrós tekintetet vetett rá, míg el nem tűnt a folyosón. Ki nem állhatta kollégáját. Himsoviniszta baromnak tartotta, amiért mindig lekezelően bánt vele. Azt hitte, hogy csak azért, mert nő, nem képes elvégezni a feladatát.

Tudta, hogy tévedett és ezt be is akarta bizonyítani.

– Nina! – szakította félbe elmélkedését a fiú.

– Danny? Jó reggelt! – egyszerre sugárzott a nő arca, minden bosszúsága elszállt.

– Reggel? – lepődött meg a fiú.

– Tudom, sajnálom – ült le a nő a székére.

– Ablak nélkül elég rossz idebent.

– Elhiszem, Danny. De meg kell értened, hogy…

– Semmi gond, Nina. Tudom, hogy különleges kezelést kapok, bár nem értem, mit is jelent ez az egész – szólt közbe a fiú.

– Ne törődj vele, kicsim. Kezdhetjük a mai nap foglalatosságaival?

– Milyen nap is van?

– Kedd.

Napokra voltak osztva a tesztek, kezelések, vizsgálatok. Akadt köztük számolás, memória gyakorlat és egyéb mentális készség tesztek. A kedd éppen a számolásra esett. Végül egybe kötötték egy kis memória játékkal, mely kártyák formájában nyilvánult meg. Danny hetek óta egyre jobban teljesített.

Mikor elvégezték a szükséges teszteket, a doktornő átadta műszakját és haza indult. Éjjel volt, az úton a világítás egy seregnyi szentjánosbogárhoz hasonlított, mintha oszlopban haladnának egymás után. Teljesen kikapcsolt a volánnál. Magával ragadta a gyönyörű fénypászmák sokasága. Egészében elnyelte a sötétség, melyben a parányi fénygömbök jelentették az egyetlen támpontot.

Álomszerű merengését egy éles kürtszó foszlatta szét, hogy felemelkedjen a való világba. Szemeit tágra nyitva eszmélt fel, hogy áttért a szemközti sávra. Azonnal ellenkormányzott, majd ismét az uralta a járművet. Rögtön kirázta fejéből a mélabús álmot és megszorította a kormányt.

Danny és a balesete jutott eszébe. A szegény fiú hasonló események és körülmények között szenvedte el sérüléseit, ami miatt most abban a kórteremben fekszik. Töprengett, bánkódott és együtt érzett. Ám nem messze volt már a lakása, ezért kizárt minden gátló tényezőt és gondolatot, hogy biztonságban hazaérjen.

Lakásába lépve látta, hogy férje a televíziót bámulja. Ügyet sem vetett a nőre. Jó ideje már, hogy elhidegültek. Nina munkája miatt sokszor nem értettek egyet több dologban, a férfit zavarta a nő hozzáállása hivatását illetően. Megértette, ám úgy gondolta, hogy a férfinak is meg kell értenie, hogy mit miért csinál és miért szereti csinálni azt, amit.

A nő azonnal a fürdőszobába sietett. Megszabadult minden ruhaneműjétől és megnyitotta a csapot a zuhanyzóban. Összekuporodva zokogott a hideg csempének dőlve. Így senki sem hallhatta vagy láthatta, hogy mit csinál. Csak a szokásos depressziós tünetek, mindig elmúlik.

Később teljesen kimerülten hajtotta álomra a fejét. Minden dühe és szomorúsága elmúlt, legalábbis arra az éjszakára, ahogy eddig is.

Másnap határozottan lépett be munkahelyére. Kiborította Danny állapota, annak ellenére, hogy a számokkal már jól bánt. Komoly döntést kellett meghoznia. Mikor kollégája üdvözölte, azonnal kitessékelte, majd leült a székre, ahogy szokott, ám ezúttal hagyta a felesleges körítést és rögtön a közepébe vágott.

– Nina? Mi a baj? – Danny zavart volt.

– Van egy utolsó tesztem a számodra.

– Utolsó? Azután nem lesz többé… bajom?

A nő nem válaszolt, inkább elővett egy fotót.

– Danny…

– Igen?

– Felismered őket? – emelte hozzá közelebb a képet.

A fiú habozott, végül megtörte a csendet.

– Én… hiszen… Ez én… Anya?

A doktornő könnybelábadt szemekkel, hisztérikusan felborította a széket, majd kirohant a laborból. Nem tudta kezelni a helyzetet. Az, hogy visszanyerte az emlékezetét, a lehető legjobb eredménynek bizonyult, azonban fizikai állapota már kevésbé.

Egyszerűen nem tudta elmondani neki az igazságot. Hogy ő csak egy mesterséges agy, beültetett memóriával, ami egy tartályban lebeg érzékelőkre kötve. Az nem ő volt. Nem az, akit mindig is szeretett.

Az ő kicsi Danny-je elhunyt a balesetben.

Drágaságom

Mióta a kicsi Mike édesapja eltávozott és édesanyja megözvegyült, nehezebbnek bizonyult kettejük kapcsolata. Dana, aki kevesebb figyelmet fordított kisfiára, néhány éve hallott az új robot projektről, amely azok számára kedvező, akik nehezen tudják elvégezni mindennapi teendőiket energia- vagy időhiányuk miatt.

A gondnok robot elvégzett minden házkörüli munkát, amire csak szükség volt. Egy fontos funkciója azonban különlegessé tette, amitől nem egy átlagos munkagépezetnek számított. Képes az emberek viselkedését tanulmányozni és ezáltal a megfelelő mondanivalót megejteni a megfelelő időben. Ha az ember szomorúnak érezte magát, bíztatóan próbált hatni rá. Mérlegelt és próbált megfelelni az emberi elvárásoknak, hogy teljes értékű tagja legyen a családoknak.

Egy nap azonban túlságosan is meg akart felelni a G17-es nevezetű gondnok robot, amely Dana és Mike otthonában töltötte immár második évét.

G17 éppen végzett a kerti munkájával, majd a házba lépett, hogy letisztítsa végtagjait. Éppen a számára kialakított kis helység felé lépdelt, amikor meghallotta, hogy Dana éppen a Norfolk terrierjükhöz beszél.

– Imádlak, te rossz kislány! – fakadt ki a nő örömében, miközben gügyögött a kutyának – Te vagy az én egyetlen kis drágaságom!

A robot éppen elkezdte a tisztítási műveletet, mikor hallotta, hogy a nő szólítja. Nem késlekedett, azonnal gazdája elé sietett.

– Mit óhajt, asszonyom? – G17 lelkes hangnemet vett fel.

Dana a robot kezébe nyomta a parányi kutyát, majd nagyot sóhajtott.

– Vidd el Lulu-t a kozmetikushoz, aztán hazafelé ugorj be az iskolába Michael-ért. Addigra biztosan vége lesz a tanításnak. Nekem még sok dolgom van.

– Értettem, asszonyom, rögvest intézkedem.

Azzal elindult a kocsihoz, majd betette a kutyát maga mellé egy kis rácsos dobozba az ülésre.

Több mint egy órába telt, míg a kozmetikus végzett a kutya rendbetételével, végül G17 kivitte egy parkos részre, ahol elvégezhette dolgát. Míg várt, azon gondolkozott, micsoda értéke van ennek a kis szőrös élőlénynek. Nem volt sok ideje morfondírozni, Lulu jelezte, hogy végzett, ezért G17 rögtön a dobozába tette és elindult, hogy felvegye Mike-ot az iskolában, amely fél órányira volt az otthontól.

Mikor megérkezett, a fiú már várta a parkolóban. Szó nélkül beszállt a kocsiba, majd hordozható játékkészülékét kezdte nyomkodni.

– Milyen napod volt, Michael úrfi? – érdeklődött kíváncsian G17.

A fiú kisebb szünet után kurta választ adott.

– Rossz.

– Minden rendben van?

– Nincs.

– Tudom, hogy a körülmények nem épp a legkedvezőbbek, Michael úrfi, azonban ne csüggedj. Az idő gyógyír, mindig mondják.

– És te elhiszed ezt a baromságot? – förmedt rá a fiú.

– Én… – habozott a robot – Én elhiszem.