Firenzi Akták: A Vörös Kincs

By Gabor Kiraly

A Vörös Kincs egy magával ragadó kalandregény, románccal fűszerezve. Egy csapat küzdelme, hogy megtalálják a hatalmas vagyont érő, és örökre elveszettnek hitt, legendás kincset. A kaland során szembe kell szállniuk a veszedelmek sorával, vadállatokkal, extrém időjárással, Szibéria végtelen távolságaival, a csontrepesztő hideggel és emberi butasággal. Egyedül saját erejükre, kitartásukra és egymás szeretetére támaszkodhatnak. Nyomon követhetjük két pár szerelmének kibontakozását. A könyvben nincsenek sárkányok, varázslók, csak aggódással, feszültséggel, szeretettel teli hétköznapi emberek. Meglepően jó olvasmány, jó szórakozást! Nyomtatásban is kapható: https://www.createspace.com/5218863

• Language: Magyar
• Publisher: Gabor Kiraly
• Release date: Nov 29, 2014
• ISBN: 9781311952363

Gabor Kiraly

Gabor Kiraly born in 1958,Hungary.He lived 42 years under communist's rules, where opportunities to see the world were limited...That is why he spent the last twenty years with extensive traveling, in about thirty countries of three continents.Working his way thru years, and the lands of the Big Unknown, he made a great number of friends in low and high places, and lived in numerous cities and towns of several countries. He walked the real streets of the scenes in his novels, he worked the jobs as his characters do. His scenes exist, his characters are flesh and blood.He had seen filthy hordes of children roaming on Cairo's streets, as well as he was invited to Penthouse-parties in Munich.Mr. Kiraly is a great fan of classical music, art, books, history. He loves the ancient Japanese form of poetry: the HAIKU, and he practises the more contemporary, western (English) version of this art.Beside his writer's desk he has a painter-, and graphic-artist studio and showroom, he illustrates his own books.Mr. Kiraly lives with his wife Gwen in Canada, in a small town at the shores of the Great Lakes. He's a happy man.

Book preview

Király Gábor

Firenzi Akták:

A Vörös Kincs

Minden jog fenntartva!

Copyright: Király Gábor 2014

Smashwords Edition

1.Fejezet

Bevallom, van egy gyenge oldalam.

Ha módom van rá, általában segítek. Most nem kell hatalmas dolgokra gondolni, csak apróságokra. Én mindig átadom az ülőhelyem egy terhes anyukának, átsegítek idős embereket az úttesten, vagy segítek összekapkodni az elszakadt zacskóból szétszaladó almákat a parkolóban.

Nem azért mert megérdemlik, vagy, mert rendes népek, (elképzelésem sincs miféle embereknek segédkezek), hanem mert semmibe nem kerül, és jobban érzem magam utána.

Anton Szimonov esetében nem voltam igazán segítős kedvemben… Részeg volt, mosdatlan, és úgy szaglott, mint egy pár katona-zokni az ostrom második hetében. Oroszul beszéltek, de a pincér hozzáállásából ítélve, igen közel voltak a ponthoz, ahol a felszolgáló általában megkéri a vendéget, hogy távozzon.

Én elfordultam, ott sem voltam, nem akartam kisegíteni, vagy belekeveredni. Az a fajta jelenség, amitől menekülni szeretnél, mielőtt észrevesz.

Észrevett.

- Uram. Lenne szíves kisegíteni néhány Rubellel? Kérem, legyen szíves!-

Affrancba! Kimondta a ’varázsigét’. Tudni kell, hogy van egy másik gyenge pontom is: meg kell tanulnom, hogyan mondjak ’nem’- et, ha azt hallom ’kérem’.

- Várjon! - mondtam a pincérnek.- Mennyivel tartozik? - és kifizettem a számláját.

- Köszönöm uram!- egészen jó volt angolból, azzal a félreismerhetetlen (ronda) orosz kiejtéssel. Ezután, mintha egy jó Grimm-mesében lettünk volna, ezzel állt elő:

- Mivel jó volt hozzám, teljesítem egy kívánságát! De csak egyet, és azt is megmondom melyiket. -

Valószínűleg bután nézhettem rá, mivel így folytatta:

- Ha akarod, bemutatlak neki. Hm, mit mondasz? - tértünk át tegezésre.

- Bemutatsz?! Kinek?!-

- Kedves külföldi testvérem, tegnap reggel láttalak a temetésen, aztán itt a bárban, aztán ma megint itt ülsz, és le nem vennéd a szemed róla, még ha fizetnének sem. Úgy néz ki, hogy rajtad kívül mindenkinek világos, hogy valamit akarsz, és folyton őt lesed.

- Oh…- mondtam igen okosan.

- M-hm, a-ha, és én vagyok az egyetlen, aki elég közel mer menni hozzá, hogy bemutasson valakit.

Egyébként ne remélj túl sokat, rettentően válogatós, nem te lennél a legelső, aki lógó fejjel megy haza már az első randi előtt. De veled kapcsolatban van egy érzésem, szerintem kedvel téged, már így látásból ítélve… a-ha, biztos vagyok benne, hogy kedvel. Nekünk pontosan egyforma ízlésünk van pasikban. Ő az iker-testvérem.

Háát… így kezdődött. Leültettem az asztalomhoz, és hagytam beszélni. Órákon keresztül meg nem állt. Később a nővére is bekapcsolódott, az órákból napok lettek, és végül az ismeretségünk egy nagyszerű barátsággá nőtte ki magát. Azon az estén értem el egy fordulóponthoz, ahol az életem más, soha nem várt irányba terelődött, és örökre megváltozott.

Valami okos, öreg és ráncos kínai mondta egyszer, hogy a leghosszabb utazás is az első lépéssel kezdődik.

Kezdjük az elején!

2.Fejezet

Nevem Marco Firenzi, volt USA tengerész-gyalogos. Két turnust szolgáltam, egyet Dél-Koreában, a másodikat Japánban, Hokkaido szigetén, Szapporóban. A kalandos életet és akciót élőben akartam megismerni, ezért választottam a tengerész-gyalogosokat. A terv az volt, hogy a katonáskodás után megpróbálok megélni akció-, és kalandregény íróként, mm… talán egy kis románccal fűszerezve.

A regényírásra való felkészülés részeként azt terveztem, hogy elutazok a városokba és különböző helyszínekre, ahol majd a történeteim játszódnak, beszélgetek a helyiekkel, fotókat készítek és megpróbálom „érezni" a helyet. Így jutottam vissza először Japánba, majd hamarosan Szapporóban kötöttem ki.

Nyilvánvaló választás volt, már ismertem a várost, ismertem néhány helyi lakost, éttermet, közlekedést. A bázison még szolgáltak barátaim, félig-meddig otthon voltam. Egy közepes színvonalú motelben vettem ki szállást, és kezdtem felfedezni a várost, amit tengerész-gyalogosként nem láthattam. Napokat töltöttem sétával, aztán autót béreltem. Ez egy rossz döntésnek bizonyult, Japánban nincs értelme autót tartani. A tömegközlekedés olcsó, és működik. Gépjármű forgalom drága és órákat töltesz egy helyben várakozva. A Japánok ezt is kihasználják, rengetegen dolgoznak a kocsijukból számítógépen keresztül, és mire hazaérnek, már csak pihenniük kell… Nekem erre nem volt időm, (időm lett volna, de mi értelme egy autóban 7 órát ülve kalandokat keresni?) Béreltem egy robogót, ami nagyban kisegített, de egy dolgon nem tudtam magam túltenni, el voltam veszve. Itt nincsenek utcanevek! A kerületnek van neve, a negyednek van neve, és az épületeknek van neve. Találj meg egy helyet egy város-térkép segítségével, amin nincsenek utcanevek… nem rossz.

Végül is, néhány fárasztó nap után, ültem a motel-szobámban, és csak bámultam ki az ablakon, reménytelenül.

Az utca másik oldalán egy neonreklám villogott idegesítően. Már megtanultam nem odafigyelni a hirdetésekre, úgysem értem mit akarnak rám sózni, de egy idő után világossá vált, hogy ez angolul volt írva. Egy helyi utazási iroda hatalmas képernyője, szemfájdító piros- sárga- kék színekkel próbálta a figyelmemet elkapni. A következő szöveg volt rajta:

„Látogassa meg az Orosz Távol-keletet! Eredeti Orosz Pezsgő, Stolichnaya Vodka és Beluga Kaviár! Mi elvisszük a Hetedik Mennyországba! Vlagyivosztoki utak a legkedvezőbb áron! Ne hagyja ki! Éjjel nappal várjuk hívását a következő számon…"

Ígéretesnek tűnt, „Mit veszthetek?", gondoltam, és felhívtam a számot…

***

Három nappal ezelőtt érkeztem, és meg kell mondanom őszintén, ez nem Japán. Az utazási iroda állta szavát és eljuttatott a „Hetedik Mennyország hotel-, étterem-, és bár komplexbe. A szállodák rangsorában, ami különböző számú csillaggal jelzi a hely minőségét, a „Hetedik Mennyország határozottan kiérdemelne egy erős mínusz 2 csillagot. Az épület magában jó helyszínt szolgáltatna egy horror regényhez!

A szobafoglalási formaságok végeztével a portás néni (!), adott egy villanykörtét és visszatért a teendőihez.

- Elnézést! Halló?- és kopogtam a pulton, hogy felkeltsem a figyelmét.

- Aha?-

- Nem szívesen zavarom, de miért is kaptam ezt?- kérdeztem eléggé meglepődve.-

- Mister! Mégis mit gondol mi ez?- kérdezte elviselhető angolsággal. Mivel én továbbra is csak értetlenül bámultam, mint az őz a reflektorfénybe, sóhajtott, és folytatta: -Ez egy villanykörte! Ha nem akar a sötét szobában ülni egész álló nap, hamar ki fogja gondolni, hogyan kell használni. Biztos vagyok benne, hogy még Amerikában is vannak villanykörték… jesszusom.

- És… aztán?

- Aztán? Aztán felkapcsolja a villanyt, világos lesz és látni fog. Amikor kijelentkezik a szállodából, visszaadja a villanykörtét és én nem számolok fel kiegészítő költséget érte. Nem rossz, hm? Amióta bevezettem ezt a rendszert, nem lopják többé őket.-

Lassan megvilágosodott, miről is volt szó:

- Áh, értem! Okos rendszer. Kaphatnék esetleg kettőt?-

- Sajnálom, de mi itt szabályok szerint vezetjük a hotelt: Egy lakosztály, egy villanykörte!-

Szabály az szabály, nem azért voltam ott, hogy megváltoztassam a dolgok menetét, úgyhogy nem vitáztam, hanem felsétáltam az emeletre, hogy elfoglaljam a szobát. Kora-délután volt, így hamar megtaláltam a mennyezetről lógó drótot a foglalattal, és megtettem a szükséges lépéseket, hogy élvezhessem a villanyfényt.

(Azért azon elgondolkodtam, mennyivel izgalmasabb lett volna, ha éjjel foglalom el a szobát, korom-sötétben…)

Ezek után kimentem a fürdőszobába, hogy egy kellemes forró zuhanyt vegyek. Kinyitva az ajtót, azonnal ledermedtem. Ez a látvány egyedül megérte, hogy ebben a szállodában kaptam szobát. Ha valaha is képes leszek átadni olvasóimnak a mellbevágó, felkavaró érzéseket, miket átéltem, megérdemlek egy Pulitzert, vagy egy irodalmi Nobelt.

Egy műtőszoba álló-képe egy B-listás horror filmből, legalábbis nagyon hasonlított rá.

Az egész fürdő csempézve volt, a kórházi-zöld három-, és a fehér két különböző árnyalatában. A fürdőkád és a WC-csésze beton-koporsóba ágyazva, a csap-szerelvények, valamint a vízvezeték látható darabjai vasrudakkal egymáshoz hegesztve.

Úgy hiszem, hogy a vezetőség lopás-megelőző új rendszere van a dolgok hátterében, és biztos vagyok benne, hogy a rendszer működik.

Egyébként a hely meglepően tisztának nézett ki, és még tiszta illata is volt.

Néhány apró dolgot azért még meg kell említenem: Nyoma sem volt a szokásos szállodai mini-szappan-sampon-stb. készletnek, nem volt zuhany, nem volt WC-papír és nem volt meleg víz.

Amikor elsoroltam észrevételeimet a recepciós-hölgynek, ő kedvesen, türelmesen elmagyarázta:

- Látja, uram, maga szerencsés! Ma Szerda van, ami „fürdőnap". Este 6 órakor lesz forró víz, maga kapni fog egy szappant, törülközőt, WC-papírt és egy zuhany-rózsát is! Egyébként a toalett-papírra nem lesz szüksége 6 előtt, mert déltől általában nincsen folyóvíz úgysem, amivel leöblíthetné a WC-t. Le kell állítanunk a víz-szolgáltatást, hogy elegendő forró vizet tudjunk melegíteni. Amiket kapni fog megtarthatja, kivéve a szappant és a törülközőt. Azok visszakerülnek az irodába! Az új rendszer jól működik, de csak akkor, ha betartjuk a szabályokat. -

- Ebben biztos vagyok!- mondtam, majd újabb sokkot okozva megkérdeztem:

- Tehát azt mondja, hogy minden délben leáll a víz-szolgáltatás a forró víz érdekében?-

- Honnan veszi ezt a butaságot?- kérdezte meglepve.

- Óh, hát gondoltam, hogy talán a forró víz miatt…- próbálkoztam.

-Már megint! Nem maga az első… Talán csak az én hibám, de én egyszerűen nem értem… Nem… no meg, a nyugati turisták túl lettek kényeztetve ezekben az új fényes szállodákban… Nagyon kevesük olyan szerencsés, mint maga, aki rátalált erre a mi eldugott, de minőségi Hetedik Mennyországunkra a kiváló konyhával és remek árakkal!

Akárhogyan is, én továbbra sem értem a dolgot. Én mindig úgy gondoltam, hogy az Amerikaiak egy tiszta népség, és már megint itt vagyunk, ugyan annál a problémánál: maga nem az első, aki javasolta a minden-napos fürdő bevezetését.

Nekem ne mondja senki, hogy az Amerikaiak olyan piszkosak, hogy fürdeniük, vagy zuhanyozniuk kell minden nap!? Én meg voltam győződve, hogy ez csak kommunista hangulatkeltés.Most őszintén! Kérdem én: hogy van az, hogy az Oroszok olyan tiszták. Hogy nekik elég, ha vesznek egy meleg fürdőt minden Szerdán és Szombaton? Jesszus Mari!- hitetlenkedett tovább.

Ajjaj… ki vagyok én, hogy vitába szálljak ezzel a logikával?

Ahogy már az előbbiekben is mondtam, nem azért voltam ott, hogy megváltoztassam a világot, ráadásul tengerész-gyalogosként már rég megszoktam a hideg vízben való tisztálkodást.

Az árak tényleg kedvezőek voltak, a konyha elképesztően jó, és eltekintve az eddig említett kisebb-nagyobb furcsaságokról, az épületnek hangulata volt. Az 1950-es évek győzedelmes kommunista grandiózusa. Minden túlméretezett, magas, vastag, és erős. Eddig meg voltam elégedve magammal. Ezek azok a dolgok, amiket egy Amerikai, vagy Japán, esetleg Német turistacsoport soha nem fog megtapasztalni. Ez az, amit egy író keres, ha meg akar élni egy várost.

Ahogy a recepciós ígérte, 6 előtt egy idősebb hölgy, ragyogó fehér egyenruhában kopogott az ajtómon, s ellátott a toalett-papírral, adott egy használt szappant, egy zuhany-rózsát és egy hattyú-fehér ragyogóan tiszta fürdő-lepedőt. Hat órakor vasúti pontossággal megérkezett a forró víz. Később elfogyasztottam egy kiváló vacsorát a szálloda éttermében, majd visszavonultam a szobámba, hogy rendezzem a gondolataim, lejegyezzem a nap eseményeit, és feltöltsem a napi fotóimat a laptopomra.

3.Fejezet

Következő reggel hideg vízben megmosdottam, megborotválkoztam, és készen álltam, hogy felfedezzem Vlagyivosztokot, az Orosz Távol-Kelet városát. Nem volt határozott úti célom. Egy számomra új városban szeretek arra menni, amerre az ösztöneim visznek. Ha van szerencsém egy magasabb helyet találni, onnan szétnézek, és az egyik irányban gyárkéményeket-, a másik irányban templom-tornyokat látok. Általában a templom-tornyok irányába indulok el.

Vlagyivosztok egy meglehetősen nagyváros, de kisvárosi légkörrel. 600.000 lakos, egyetemek, múzeumok, színházak. A város leghíresebb szülötte Yul Brinner, akinek még szobrot is állítottak. Nagyváros, rengeteg látnivalóval, de ez még nem elég, hogy eltérítsen a saját szabályomtól: kövesd az ösztöneidet, ne a turista-csoportot.

Már legalább két-három órája koptattam az aszfaltot, amikor zenét hallottam. Lassú tempójú zenét játszottak valahol szabad-téren, valószínűleg élő-zene, nem hangfelvétel.

Nagyon halk volt, tulajdonképpen csak egy-egy erősebb szellő-fúváskor hallottam. Nem tudtam volna megmondani milyen zenét játszottak milyen hangszerekkel, de ennyi elég volt, hogy az érdeklődésem felkeltse. Ez volt határozottan valami, amiről többet szerettem volna tudni.

Úgy tíz perc elteltével megtaláltam a zene forrását. Egy régi stílusú temetési menettel találkoztam. Vallási téren nem (sem) vagyok szakértő, de úgy gondolom, hogy egy Orosz Ortodox ceremóniának voltam a tanúja.

Egy magas, sovány pátriárka vezette a menetet, hófehér, hosszú szakállal, teljes fekete öltözetben. Kezében egy méretes arany keresztet támadólag előretartva igazán karizmatikus benyomást keltett. Őt követték a gyászhuszárok, szintén feketében, fejfedő nélkül, négy egyforma, felnőttre méretezett koporsót hozva, majd végül a nagyszámú gyászoló tömeg. A menetet a zenekar zárta, tangó-harmonikán és balalajkán hagyományos orosz zenét játszva.