Pénelopé nem vár

By Sarah Garden

Gondoltál már rá, vajon mennyi érsz szerelem nélkül? Egyébként mindened megvan. Lakás, állás, barátok, rokonok, egészség, biztonság.  Csak a szerelmed tűnik el egyik napról a másikra.

Flore ezzel a kérdéssel találja szemközt magát. A fiatal nő úgy gondolja, megingathatatlan szerelemben van része barátja, a görög származású Dimitrisz oldalán. A férfi megtestesíti mindazt, amire csak egy nő vágyhat. Egészen addig a napig, amíg váratlanul eltűnik, s nem vezet eredményre a rendőrség nyomozása.

Mit tehetsz ebben a helyzetben? Flore ismerősei szerint csakis egyet: várhatsz. S a lány egy darabig ezt is teszi. Ezt teszi egészen addig, míg úgy nem dönt, hogy kézbe veszi a saját sorsát, s elindul. Elindul az egyetlen helyre, amelytől azt reméli, választ adhat Dimitrisz eltűnésének rejtélyére: Görögországba. És valóban válaszokat kap, talán több mindenre is, mint várta. Mert ez az utazás közelebb vitte a számára legfontosabb személyhez is: önmagához.  Segítői új ajtókat nyitnak meg Flore előtt, s ő lassacskán teljesen átértékeli a világot.

Előkerül-e Dimitrisz? Bármi áron szükség van-e a szerelemre? Ez is kiderül az utolsó oldalakon.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: May 30, 2019

Book preview

©2019

1. fejezet

Nem helyeseltem ezt a késői hóesést. Egyszerűen nem helyeselhettem. Borongón bámultam az ablakon át a szélben meg-meglóduló, tanácstalanul kevergő hópihéket, s úrrá lett rajtam az az elgondolás, hogy még a hópelyhek maguk sem helyeslik. Ha őket kérdezik, hát békésen lógatnák lábukat odafönt a tömött, szürke felhőkben, ide-oda vitorláznának, ahová a szél csak hajtja őket, s ráadásul fölöttébb élveznék az egészet. Minek ez a heveskedő hullongálás, így március végén?

Láttam, hogy a kicsi, apátlan-anyátlan hógyerekek mélyen egyetértettek velem. Tavaszra vágytak ők is, pont akárcsak én.

Mogorva, barátságtalan idők álltak mögöttünk, s a fölöttünk olykor ki-kinyíló égbolt nefelejcskékje azzal hitegetett, hogy hamarosan friss, aranyló napfény csorran le a földre, sűrűn, sárgán és éltetőn, akár a méz.

Csoda-e, ha csalódottan figyeltük a hóesést? A kis szerkesztőségi szobában bosszús szavak, félmondatok tudatták a munkájukba mélyedtekkel a kedvezőtlen időjárási eseményt.

Én magam nem tartoztam a munkába mélyedtek közé. Másodjára nyúltam a telefon után, s küzdöttem az alattomos, baljós rosszérzés ellen, ami már a mozdulat kezdetén fészkelődni kezdett. Semmi okom nem volt rá, hogy úgy érezzem, Dimitrisz most sem veszi föl a kagylót. Semmi okom nem volt arra, hogy valami kellemetlenségtől tartsak, mégis ez történt.

Csak a hóesés… próbáltam magamat nyugtatgatni, mellesleg igen-igen esélytelenül. Csak a hóesés… csak ez a szürke, nyálkás idő, ez a félhomály, ez a fúriaként tomboló szél… csak ez tehet minden balsejtelmemről. Dimitrisz fölemeli a kagylót, s pillanatok alatt kiderül, miért is nem jött be értem kettőkor, ahogyan megbeszéltük. Miért nem szólt, hogy valami közbejött, s miért nem válaszolt a hívásomra fél órával ezelőtt. Dimitrisz nem szokott ilyet tenni. Sőt. Nem tett ilyet még sosem.

Halogattam, hogy a telefonhoz érjek. Félretoltam a kezem ügyéből néhány fotót, pár megkezdett cikket, pedig nem voltak útban egyáltalán. Aztán mégis tárcsáztam. A csöngés monoton, egyhangú búgása nem szakadt meg egy pillanatra sem. Csöngött, csöngött a készülék, valahol távolabb, Dimitrisz táskájában, asztalán, talán a kezében, de nem vette föl senki. Tudtam, hogy nincs tárgyalása. Aznap délutánra nem tervezett semmit. Azaz csak annyit, hogy velem jön anyám születésnapját ünnepelni. Ezért jött volna értem kettőre.

Föl se kellett néznem, hogy tudjam, elmúlt három óra is. Mintha agyam valamely - eddig föl nem fedezett részében - ketyegett volna egy szörnyűséges, láthatatlan vekker. Na ezért nem szerettem az órákat sose! Idegessé tettek. Még akkor is, ha belül hordtam őket, a fejemben.

Szó, ami szó, a mozdulat sem volt éppen nyugodt, amivel kirúgtam magam alól a széket. Simone össze is rezzent a szomszéd asztalnál, s vádlón meredt rám szemüvege mögül.

Sosem derült ki, hogy Simone mit hitt. Bevallhatom, lelkem nem szenvedett maradandó sérüléseket ettől. Nem ez volt az, amitől lelkem épségét féltettem. Az a búgás a telefonban… ha valami bántott, akkor az igen. Erősen.

Fölkaptam táskámat, kabátomat - Ilyenkor! Március végén! Még mindig nehezemre esett megemészteni az időjárás cselszövését. -, futtomban kilőttem az asztalomon pihengető számítógépet. Még vetettem egy odavillanó tekintetet a monitoron kihunyó háttérképre. Görögország, kopár, de fenséges tengerpart. Persze, hogy Dimitrisz miatt választottam valaha éppen ezt a képet. Valahányszor ránéztem, ő jutott eszembe, s nem meglepő, hogy így volt ez most is. Furcsa módon a kép látványa elérte azt, amit magamhoz intézett néma monológjaimnak nem sikerült: megnyugtatott kissé. Mintha az, hogy létezik valahol a világban ez a valószínűtlen tengerpart, komor meredélyével, a gyilkosan tűző naptól szénaszínűre száradt növényeivel, lent a zöld, márványos mintájú vízzel, mintha ez a tény hihetővé tenné azt, hogy e föld szülötte, Dimitrisz is létezik, a valóság része, és mint olyan, elérhető. Kit érdekel a nyavalyás telefon? Majd fölveszi egyszer. A telefonokkal leginkább ezt szokás tenni.

Mire az ajtóhoz értem, már mosolyogtam is. Kicsit hervadtabban, de ezt tettem, miközben beültem kanárisárga, színe miatt sok tréfára okot adó autómba, s elindultam, hogy kis késéssel bár, de anyámhoz menjek. Senkit ne lepjen meg, hogy útközben lekopott a kedves mosoly képemről, kevesen vannak, úgy hiszem, akik a délutáni forgalomban fülig érő szájjal képesek navigálni. Tény, hogy elhamvadt mosolyom nem támadt fel főnix-szerűen az autópályára kanyarodván sem, pedig itt aztán nem borzolták lassú lámpák, valamint még lassúbb dugók a kedélyeket. Ami föltámadt, nem a mosolyom volt, hanem ijedelmem. Mégis, hol lehet Dimitrisz? Annyira kevéssé volt jellemző rá ez a viselkedés.

Szinte már az indexelés pillanatában a leállósáv felé mozdítottam a kormányt, ki is tört némi jogosnak mondható zenebona mögöttem. A zenebona a telefonban folytatódott, fülsértőn, rendíthetetlenül ütemes búgással. Mert most sem vette fel.

Különös, de eszembe sem jutott, hogy valami baj történt vele. Dimitrisz nem az a fajta férfi volt, akiről el tudtad képzelni, hogy bármi baj érje. A bajok, ha meglátták határozott, céltudatos, finoman az arcukba mosolygó lényét, megszégyenülten kullogtak a hátsó sorokba előle. Vonzotta a derűt, sikert, a szerencsét és a pénzt. Dicséretére legyen mondva, sosem részegült meg tőle. Elfogadta, mint jogos adót, mint ami jár neki, de azon túl egy fikarcnyit sem törődött vele.

Miért gondoltam volna hát azt, hogy majd éppen most, hátulról s alattomban veti rá magát a balszerencse? Nem volt elképzelhető.

Egész más adott okot az ijedelemre.

Valamicskét csillapult a hópelyhek kavargó tánca, mire anyám háza elé értem. Illattalan, vékony szárú tőzikék lógatták fejüket szomorúan a házig vezető ösvény ágbogai alatt, neheztelőn pillogva a bokájukig emelkedő hóra. Egy feketerigó irdatlan erőfeszítéssel igyekezett valami biztos helyre vonszolni egy túlzó méretű zsömledarabot, jöttömre ijedt csipogással lebbent el az útból, sorsára hagyva az első tulajdonosa által megvajazott s félig elfogyasztott zsákmányt.

Zajlott az élet. Szerintem a kelleténél egy kicsinykét jobban.

Gyanítom, anyám ötszáz méterről észrevett volna egy settenkedő ürgét az avarban. Hihetetlen szenzorokkal lett megáldva. Gyerekkoromban hosszú ideig tartott sakkban azzal az állításával, mely szerint azt ne gondoljam, pillantása nem hatol át szobám téglafalán. Csak hiszem azt, hogy ha magamra zárom az ajtót, kicsuktam őt, s nem lát! Mert ez nem így van. Tud minden apró csínyemről, stiklimről és mozdulatomról. Úgyhogy csak csínján! Pszichiáter ismerőseim szerint kész csoda, a lelki ellenállóképesség csodája, hogy ennek dacára normális felnőtté váltam. Ilyenkor szoktam sejtelmesen, befelé mosolyogni. Még hogy normális! S még ezek hívják magukat lélekbúvároknak!

- Gyere csak! Az ajtó nyitva van! - folytatta anyám hangja a vakvezető navigálást csökkentértelműek számára, akik esetleg a falon át kísérelnék meg maguktól a bejutást, melyen közismerten - anyám pillantását és az ütvefúrót kivéve - nem sok minden jut át.

Odabent elsőként a szomszédasszonyba, Evába botlottam, aki épp nesztelen lépésekkel surrant velem szemközt a kijárat irányába, s közben egyfolytában rémülten pityogta: Már megyek is, csak egy kis narancsszörpöt hoztam, szervusz Flore, nahát, milyen rég láttalak, sietek, itt se vagyok, beszélgessetek nyugodtan, és így tovább, amíg csak be nem csukódott mögötte az ajtó. Eva rituális menekülésén minden alkalommal túl kellett esni, mikor anyámat meglátogattam, s faggatózásaimra, mely szerint vajon miért retteg tőlem a nyájas szomszédasszony, anyám mindössze titokzatos mosollyal válaszolt: Nem retteg. Ugyan már. Nem lettem meggyőzve általa.

Benyitottam a konyhába, jó érzékkel azonnal rátalálva anyámra. Nem volt nagy mutatvány, a vörösfenyő ágai mást nem, mindössze az egyik konyhaablakot takarták.

Anyám épp egy demizsonnyi narancsszínű löttyöt szemrevételezett, ide-oda hömpölyögtetve az üvegben az élénk színű tartalmat.

Kínosan ügyeltem, hogy ne fintorogjak. Elvégre anyám születésnapja van. Sőt. Vakmerően továbbmentem.

Ezt meg se hallottam.

Ezt úgy hívják, hogy kegyes hazugság. Valamint ezen kívül önvédelemnek is hívják. Bár utóbbi funkciója akadozni látszott. Anyám gyanakvóan sandított rám, s erre az időre a botrányos színű folyadék széttöltögetésével is szakított.

A gyanakvó pillantás változatlanul fennállt.

- Remélem, nincs semmi gond köztetek. Dimitrisz rendes ember, és neked épp ideje lenne megállapodnod. Én se leszek fiatalabb, kire számítsak, ha nem rád? Dimitrisz jól keres és szeret téged - szúrósan vizsgálgatott. - Remélem, nem mondtál neki semmi olyat, amivel megbánthattad!

- Ugyan. Semmi baj nincs, anya.

Most már nagyon szerettem volna átadni a születésnapjára szánt orchideát. Azzal mindig el lehetett terelni a gondolatait békés irányokba. Ki is nyitottam a táskámat.

Csúnya volt. Övön aluli. Legalább magam is ne pontosan ettől tartottam volna!

Vagy legalábbis neked biztosan nem mesélem majd el, anya.

Ó, anya drága. Ha tudnád. Soha de soha, egy percig sem voltam biztos magamban. Életemben soha.

Kiraktam az asztalra a műanyagdobozba ragasztott orchideát. Halványrózsaszín szirmai mintha viaszból lettek volna. Anyám fölsikkantott.

Innentől csak a virág számított, s ezért nagyon hálás voltam. Anyám körbeforgatta a dobozt néhányszor, nem nyitotta ki és tapogatta meg az orchideát, mint ahogy én tettem volna, majd beszaladt vele a szobába, s onnan kiáltozta.

Mire a szobába értem, a doboz egy alacsony szekrényke tetején díszlett, mellette egy vörösréz váza s egy tál.

Még lelkendezett, gyönyörködött kicsit, majd kezébe nyomtam a könyvet, melyet ajándékul szántam. „Évelő növények", hirdette a vaskos kötet címe, majd együtt végiglapoztunk benne néhány oldalt. Anyám a kedvenc süteményemet sütötte, borzalmas narancsszörpöt kortyolgattunk hozzá, aztán rendesen, ahogy dukál, elöblítettük s a szárítóra tettük a tányérokat és poharakat.

Megráztam a fejemet.

Tudtam, hogy nem marad egyedül. Amint kikanyarodok a ház elől, Eva újra átfut hozzá, beül a konyhába, „csak egy percre", mint ahogy azt néhányszor elmondja, de ha pár óra múlva visszanéznék, akkor is ott találnám.

Anyám kikísért az autóhoz. Türelmetlen voltam, már indultam volna, de még meg kellett néznem, hol várhatóak idén a fehér nárciszok és lilálló krókuszok. Végre az autóban ültem, mikor integetett, hogy tekerjem le az ablakot.

Eszembe is jutott. És benne járt végig, amíg hazafelé hajtottam az autópályán.

William az első szerelmem volt. Úgy értem, az első igazi. Persze előtte is akadtak kedves diákszerelmek, lobogások, szakítások, ahogy kell, néha még meg is gyötörtek annyira, hogy fájt, de Williammel kezdődött az a hagymázos, félőrült érzés, amit úgy neveznek mások - a szerelem hatalma. Órákig sem tudtunk meglenni egymás nélkül. Mindketten ugyanarra az egyetemre jártunk, ő biológusnak készült, én pedig