A vén telepes Carmelo története

By Remenyik Zsigmond

Amilyen kalandos volt Remenyik Zsigmond életútja, novellái iséppen olyan sokszínűek. Olvashatunk szatirikus karcolatokat anagyvárosi szegények nehéz sorsáról, önéletrajzi ihletésű történeteketdél-amerikai kalandozásairól, g yermekkori élményeket,megha

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633770139

Book preview

REMENYIK ZSIGMOND

A VÉN TELEPES CARMELO TÖRTÉNETE

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-311-6 (epub)

ISBN 978-963-377-312-3 (mobi)

© Remenyik Zsigmond jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

DALESZ T., A NYÁJAS TŐZSÉR

– A fene essen a beletekbe, már megint milyen marhaságot csináltatok! – mondotta Zárka, ügyeletes rendőrkapitány, kezében tartva a rendőri jelentés egyik dicsőséges aktáját az előtte álló ügyeletes őrszemnek, detektíveknek és fogházőröknek, akik kimeredt szemekkel és értelmetlenül bámultak a rendőrkapitányra.

Zárka rendőrkapitány kétségbeesetten folytatta:

– A fene essen a maguk buta fejébe, egyik marhaságot csinálják a másik után. Olyan rendőri jelentéseket irkálnak, aminőt még maga a Jóisten se látott. Van fogalmuk maguknak egy rendőri jelentésről egyáltalán? Mi van ezzel az emberrel, ezzel a Finn Gusztávval, mi az atyaúristennek hozzák ezt a nyakunkra, amikor ennek nem itt a helye. Mit kezdjünk mi egy öngyilkossal egyáltalán? Ahelyett hogy átutalnák a mentőkhöz, a mentők a kórháznak, a kórház esetleg a temetkezési osztálynak, fogják, és behozzák a rendőrségre, bezárják a szerencsétlent a fogdába, a többi csirkefogó mellé. Mi az, hogy közlekedési akadályt képezett? – kérdezte cvikkerét feltéve, és az egyik detektívhez fordult.

– Kapitány úrnak alássan jelentem – kezdte a Furkós nevezetű detektív –, kérdem, nem elég közlekedési akadály-e az, ha valaki a villamos elé veti magát, a villamos fékez, és hirtelen kisiklik, ugyanakkor egy bekanyarodó autó felrohan a járdára, és elüt egy magas rangú főpapot. Ezt látja a szemben levő ház ablakából a nemzet csalogánya, Órjás Munczi művésznő, és ijedtében kiesik az ablakon. Arra vezeti a varázslómester Kassner elefántját, az megijed, és nekirohan egy temetési menetnek, a lovak megbokrosodnak, és berohannak a Mignon Cukrászdába a halottal, és rádöntik a koporsót a pultra, a krémesek és indiánerek közé. Véletlenül ott tartózkodtam, és egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy mindez a rendőrség ügyeinek keretébe tartozik. Magam voltam, aki a fent nevezett Finn Gusztáv öngyilkosjelöltet elővezettem, és a kerületi őrszobán letétbe helyeztem.

– Azonnal értesítsék a mentőket – mondotta elkeseredve Zárka rendőrtiszt –, és ezt a Finn Gusztávot rúgják ki, ha a mentők megérkeznek. Még csak az hiányzik, hogy öngyilkosokkal is foglalkozzunk! Kéne is a büdösöknek, hogy beüljenek a komfortos rendőrségi fogdába, ott dögöljenek és zabáljanak! Az egész rendőrséget koldusbotra juttatnák, mehetnénk mindnyájan, ahány felé látunk, ha még az öngyilkosokkal is foglalkoznánk. Máskor meg jobban nézzék meg, kit hoznak a nyakunkra! Végeredményben nem egy szálloda a rendőrségi fogda, és ha maguk minden egyént arra érdemesítenek, hogy oda cipeljenek, jól nézünk ki hamarosan.

Amikor a foglár kinyitotta a rendőrségi kóter ajtaját, és abban megjelent Furkós detektívvel, a benn ülők abbahagyták a beszélgetést. A kis szoba tele volt rongyos alakokkal, összefogdosott utcalányokkal, öreg piaci hordárokkal, tejeskofákkal. A sarokban ült egy sovány fiatalember, rongyos felsőkabátban, rojtos keménykalappal fején és ízlésesen megkötött, kopott nyakkendővel. Kezein visszahajtott, lyukas kesztyűt viselt, amelyből kilógtak ujjai. Fakó kamásni lötyögött foltozott cipője fölött.

– Én mindég azon a véleményen voltam – kezdte most a társalgást egy félrecsapott kalapú lány, aki két állástalan pincér között üldögélt –, hogy az a legnagyobb könnyelműség, ha az ember nem kéri előre a pénzt. Ebből rendesen baj származik, és az ember holtbiztos a rendőrségre kerül. Meg kell nézni, a hivatalnokokat meg a tisztviselőket is előre fizetik, mért éppen csak a bárcások legyenek kivételek!

– Finn Gusztáv! – ordította be a fogdába az ügyeletes rendőr, és körülnézett.

A fiatalember felemelkedett, és előzékenyen megemelte kalapját.

– Mi a fenét keres itt maga? – kérdezte Furkós detektív, kezeit zsebébe mélyesztve. – Magának itt semmi keresnivalója, azonnal jönnek a mentők, és elviszik. Öngyilkosoknak a mentőkön a helye, esetleg a kórházban, de legjobb esetben a hullaházban vagy a bonctani intézetben. Jöjjön ki és várjon!

– Kérem, én már nem akarok tovább élni – sóhajtotta Finn Gusztáv öngyilkosjelölt –, eldobtam magamtól az életet! Hiába csinálnak velem akármit is, ha kikerülök a mentőktől, megint csak öngyilkos leszek. Hát magyarázzák meg nekem, hogy minek éljek? – kérdezte a többiek felé fordulva, és széttárva csattogtatta két karját, akár egy madár.

– Ez nem a rendőrségre tartozik – válaszolta a detektív –, ehhez immár nekünk semmi közünk. Siessen, mert itt vannak a mentők. Mindenki azt hiszi, hogy a rendőrség egy jótékonysági intézmény, amelyik enni meg inni ad, öngyilkosokat elhelyez és lebeszél. Hát, ha eddig azt hitték, ezután meglátják, hogy nem egészen így áll a dolog. A többiek meg csendben legyenek, még csak hajnali két óra! Ne büdösítsetek, az anyátok istenit, és csend legyen!

– Akármit is csinálnak velem – hajtogatta Finn Gusztáv a folyosón –, engem nem térítenek el szándékomtól. Meg akarok halni – hajtogatta egyre, még akkor is, amikor betuszkolták a mentőautóba.

– Az istenit a fejüknek – mondotta Furkós detektív az ügyeletes rendőrnek, amikor Finn Gusztávval elrobogott a mentőautó –, ilyen dolguk az embereknek még sohasem volt, és mégsem tudják magukat megbecsülni. Akármit is csinálnak, jön értük egy autó. Gyűjtőautó, vagy mentőautó, vagy hullaszállító autó, és elviszi őket kényelmesen. Autó nélkül már egy lépést se tesznek mostanában ezek a gazemberek. A szegény detektív meg koptatja a talpát, bizony nagyon megváltoztak a viszonyok az utóbbi időben. Ha ez sokáig tart így, még a detektívek is csirkefogásra adják majd a fejüket, nem lesz ebben a városban egy rendőr se, nem lesz detektív, mindenki zsebmetsző lesz, bárcás meg kurvapecér. Autón megyünk még a reterátba is!

– Bárcsak már úgy lenne – tette hozzá az ügyeletes foglár, aki kissé nagyothalló volt, és megtörölte bozontos bajuszát.

Még aznap éjszaka a konok öngyilkos, Finn Gusztáv különböző módozatokat eszelt ki arra vonatkozólag, hogy megszabaduljon az élettől. Amikor a mentőállomáson megvizsgálták, és útilaput kötöttek a talpára, megemelte rojtos szélű kalapját, és lyukas kesztyűjét kezére húzva, zsebkendőjével leveregette foltozott kamásnijáról a port. Igen hideg volt, és fújt a szél.

– Zörgessenek már be a fülkébe – hajtogatta egy kövér, finom úriember, keresztbe vetett lábakkal, a nyilvános illemhely előcsarnokában verítékező homlokkal a többi türelmetlenkedők élén, akik már régóta várakoztak ott, és el sem tudták képzelni, hogy mi fenét csinálhat benn a fülkében az a bús képű fiatalember, aki a helyet több mint félórája elfoglalta.

– Disznóság mégis, ami itt történik! – kiáltozták mások is, közöttük a leghangosabban Disznó Elek könyvkiadó, számos polgári érdemrend tulajdonosa. – Ez nem magánterület, amit csak úgy ki lehet sajátítani! Ez egy közhasználatú helyiség, a köz szolgálatába állított helyiség, ahová mindenkinek szabad a bemenet.

Az illemhely tisztogatónője is feltette szemüvegét, és oldalán csörgő kulcsaival megjelent. Alacsony kis asszony volt, aki saját bevallása szerint, mielőtt ide került volna, valamikor „jobb napokat látott".

– Micsoda disznóság történik itt? – ordította Disznó Elek könyvkiadó, és ezekben a pillanatokban minden bűnéért megvezekelt. – Nyissa ki az ajtót, törje be, ha másként nem megy, különben is magánál van a kulcs. Több mint félórája várakozunk bebocsátásra! Nem hiába középület, olyan is benne a kiszolgálás.

A tisztogatónő bekopogott a kis fülke ajtaján, de mivel választ nem kapott, kulccsal kinyitotta az ajtót. Disznó Elek könyvkiadó a falnak dűlt, és majdnem elájult. A többiek is, akik mögötte állottak, majd feldöntötték a tisztogatónőt, egymás hegyen-hátán tülekedtek a kis fülke felé. De ott az ajtóban visszahőköltek.

A kis fülkében derékszíjára kötve lógott, a vízvezetéki csapra erősítve, a konok öngyilkos, Finn Gusztáv. Arca már kék volt, és kezei kilógtak a lyukas kesztyűből. Kalapja kissé félrecsúszott a fején, és kamásnis lába belelógott a porcelántálba.

– Rendőr! Rendőr! – kiabáltak összevissza, majd hirtelenében leoldották a fiatalembert, és végigfektették a kövezeten. Disznó Elek könyvkiadó átgázolt a tömegen, magára rántotta a kis fülke ajtaját, és kapkodva bezárta azt…

Félóra múlva, amikor a konok öngyilkos fiatalember, Finn Gusztáv magához tért, csüggedten végigtekintett az őt körülvevő tömegen. Disznó Elek könyvkiadó éppen akkor távozott volt a kis fülkéből, teljes dicsőségben, akár egy hadvezér. Finn Gusztávot meglehetős nagy tömeg vette körül, volt ott rendőr, mentő, rikkancs, pincér, utcalány, hírlapíró, egyszóval, a társadalom legeslegjava gyülekezett körülötte, és szájtátva bámulták a szerencsétlen alakot.

– Most pedig előállítom a kerületi kapitányságra – mondotta a rendőr, miután az öngyilkos fiatalembert leigazoltatta. – Máris több szavahihető úriember részéről panasz érkezett, hogy bezárkózva a kis fülkébe, olyan dolgot művelt, amire a helyiség éppen nem való.

Amint Finn Gusztáv, a konok öngyilkos, a rendőr kíséretében az őrszoba felé haladt, nagy tömeg kísérte őket útjukon, munkanélküliek, hajléktalanok, rongyosak, soványak és éhesek. Két detektív is csatlakozott hozzájuk, akik szép szavakkal, belátásukra hivatkozva, szétkergették a tömeget.

Zárka ügyeletes rendőrtiszt majd szívszélhűdést kapott, amint értesült a dologról. Két kézzel megragadta az asztalt, és ülő helyzetéből megkékülve felemelkedett. De uralkodott magán, feltette cvikkerét, és behívatta a nagyothalló foglárt.

– Foglár – kiáltotta Zárka rendőrtiszt, mint az utolsó ítélet hírnöke –, helyezze ezt az embert fogdába! Végeredményben mást már nem tehetünk, mint hogy megbüntetjük csökönyös és visszaeső öngyilkossági kísérleteiért. Aktát csinálok, amiben majd kifejtem bőven szempontjaimat. Arra mégsem vagyunk berendezkedve, hogy efféle dolgokkal foglalkozzunk érdemlegesen, amit megtehetünk, csak az, hogy ártalmatlanná tesszük az ilyen alakokat. Maholnap még megtörténik a csoda, hogy kénytelenek leszünk átalakulni prédikátorokká, hittérítőkké és lelkipásztorokká, ami nem lenne egészen szájunk íze szerint való dolog. Két hétre lakat alá tesszük a fiatalembert, remélem, hogy megjön az esze. Közben utasítást adunk, ha bárhol és bármikor mint visszaeső öngyilkos újból feltűnik, az első őrszem vagy detektív tartsa kötelességének, hogy lássa el alaposan a baját. Hagyja lógni a kötélen, vagy rúgja vissza a Dunába!

– Ha még egyszer öngyilkost behoznak ide – folytatta felemelt hangon Zárka rendőrtiszt –, ha még egyszer megtörténik, hogy nyakamra hoznak egy öngyilkost, úgy rúgom ki magukkal együtt, hogy a lábuk se éri a földet. Még csak az hiányzik, hogy a rendőrség is a szentimentalizmus tekervényes útjára tévedjen. Még csak az hiányzik!

A zárkában, amikor Finn Gusztáv, a konok öngyilkos fiatalember megjelent, és udvarias köszönéssel üdvözölte a benn ülőket, kofákat, öreg targoncásokat, éjszakai nőket, pincéreket és zsebtolvajokat, azok őt mint régi ismerőst, a legbarátságosabban fogadták.

– No, öregem, te rekordot tartasz – mondotta is neki az egyik pincér, akinek szemei kékre voltak dagadva, és fél arca vörös volt, nyilván egy pofontól, amit kapott –, még ki se tetted a lábad, és máris újból bekerültél.

– Csak az a kár az egészben – tette hozzá egy tejeskofa –, hogy meglehetős ritkán vannak felállítva a városban az őrszobák. Hogy ha valamiért megfogják az embert, annyit gyalogoltatják, míg bekísérik, hogy megfájdul a lába. Ha én lennék az elöljáróság, csak annyit mondok, legalább minden utcasarokra építenék egy valamirevaló kis kótert…

A fiatalember Finn Gusztáv csökönyösen hallgatott, elbóbiskolt, és észre se vette, hogy elmúlt az éjszaka, kihajnalodott. Reggel egymás után kihallgatták a kofákat, prostituáltakat, pincéreket és öreg targoncásokat. Amikor felébredt, azt hitte, hogy álmodik. Már késő délután volt. Tetvek mászkáltak jól fésült fején, és egy egér rágogatta éppen kopott kamásniját. Vele szemben a padon elegáns, kövér úriember üldögélt, fekete városi bundában, galambszínű kamásnival lábán, csontkeretes szemüveggel szemén és sötétszürke velúrkalappal fején. Az elegáns úriember a sarokban üldögélt, meglehetősen zavartan, és láthatólag nemigen tudott beletörődni sorsába.

– Mégiscsak disznóság – mondotta indignálódva a kövér úriember, megjegyzését kimondottan Finn Gusztáv felé irányítva –, mégiscsak disznóság, hogy újabban mindenféle csekélységekért unos-untalan a rendőrségre hozzák az embert! Ha elüt valakit autójával, vagy az emeletről kirúgja a cselédjét, hogy az lábát töri, már viszik is, meg se kérdezik, hogy kicsoda, micsoda! Azt hiszem, uram – tette hozzá –, megegyezhetünk abban, hogy a rendőrséget nem a jobb emberek részére találták ki!…

A velúrkalapos úriember barátságosan mosolygott, és nyájasan tovább folytatta. Látni lehetett, hogy kissé részeg, nadrágja le van öntve lével, mellényéről hiányzik a gomb, és kamásnija sincs begombolva.

– Engedje meg, hogy megismerkedjünk – folytatta a nyájas úriember. – Nevem Dalesz T., tőzsde- és váltóüzletem van. A városban minden pincér ismer, minden taxisofőr, minden lotyó és minden tönkrement kereskedő, birtokos és vállalkozó.

– Finn Gusztáv vagyok – mondotta a fiatalember, és felemelkedett, megemelve rojtos kalapját. – Mint visszaeső öngyilkos két hétre vagyok lezárva, de hát értse meg, uram, minek is élnék, minek is élnék! Nem mondom, tegnap bizony kissé ellőttem magam, az esti újságokban nyilván benne is volt az eset, a kisiklott villamoskocsival, autóval, temetési menettel és cukrászdával, igen nagy felfordulás volt, beismerem. De akármit is tesznek velem, nem tudnak lebeszélni, se eltéríteni szándékomtól. Én már ötször voltam öngyilkos – folytatta, és papírokat szedett ki zsebéből. – ötször, uram, és ezt igazolni is tudom bizonyítványokkal: a mentők bizonyítványával, a kórházak bizonyítványával, és remélem, most a rendőrség bizonyítványával is. Ötször, egymás után, igen, uram, pontosan ötször.

– És miért, ha szabad kérdeznem? – kérdezte a nyájas úriember, közelebb húzódva Finn Gusztávhoz. – Talán a nyomor, ha szabad kérdeznem?

Finn Gusztáv széttárta két karját.

– Hónapok óta munka nélkül vagyok, uram – sóhajtotta. – Együtt élek az apámmal, aki még valahogy csak dolgozni jár, de mindég szemrehányásokkal illet. Azt mondja: „Guszti, Guszti, nem elég, hogy felneveltelek, tisztességesen, becsületesen felneveltelek, még most is azt akarod, hogy én tartsalak el?" Rossz családból is származom, uram, szégyellem a családomat, és nem tehetek ellene semmit. Apám pöcegödör-tisztító, anyám kerítőnő, uram, húgom bárcás, bátyám meg pederaszta, uram! Én vagyok a legkisebb, és mindég szemrehányásokkal illetnek. Pedig szüntelenül munka után járok, mert akarok ám én dolgozni, egyik helyről megyek a másikra, de tudja, milyen a helyzet!

– Milyen a helyzet? – kérdezte nyájasan Dalesz T., a tőzsér, és érdeklődve figyelt.

– Az utca tele van munkanélküliekkel, uram! A jégvermek mellett lakunk, egy kis ólban, de a múlt héten felgyújtották a jégvermet a csavargók, úgyhogy a mi kis bódénk is elégett. Hitelünk nincs, a rossz gazdasági viszonyok következtében még az apám üzlete sem megy kielégítőképpen. Hiába, keveset emésztenek az emberek! Nővérem hónapok óta hitelbe dolgozik, bátyám rossz útra tért, ha van pénze, még ő fizet! Anyámról jobb nem is beszélni, gyereklányok megrontásáért másfél évet kapott. Hát ez a helyzet, uram!

A kora esti órákban behozták a zárkába még Fagy Gyulát, akit egy szoborleleplezésen zsebtolvajláson értek. Fagy Gyula zsebtolvaj leült szótlanul a sarokban, és ölébe rakta hosszú kezeit. Rágógumit majszolt, és két szemét az ég felé fordítva, szüntelenül sóhajtozott.

– Én a magam részéről mindent el fogok követni – mondotta ekkor Dalesz T., a nyájas tőzsér, és jóindulattal megveregette a konok öngyilkos, Finn Gusztáv vállát –, meg fogok kísérelni mindent, hogy talpra állítsam magát, barátom! Itt van a címem, ha kiszabadul, első dolga legyen, keressen fel irodámban, meglátja, nem koptatja a lábát hiába. De nehogy valami bolondságot csináljon megint, tartsa ezeket az öngyilkosságokat arra az esetre, ha már minden kötél szakad! Nekem annyi jó ismerősöm, barátom és lekötelezettem van ebben a városban, mint kutyában a bolha. Ha lehetséges, nemcsak magáról fogok gondoskodni, lehet, hogy alkalmat találok arra is, hogy egész családja hóna alá nyúljak.

És számos ígéretet tett, égre–földre esküdözött, hogy gyámoltalan és elkeseredett barátját megmenti az élet számára. Közben Fagy Gyula zsebtolvaj is felemelkedett, megemelte kalapját, és sötét színekkel kezdett kilátástalan és hajszolt életének ecsetelésébe. A tőzsér nyájasan őt is meghallgatta, őt is vállon veregette, és őt is biztosította jóindulatáról.

Rövid időre ezután bejött az ügyeletes foglár, és kivezette a tőzsért, aki mindkettőjüktől még nyájasan elbúcsúzkodott. Estére és az éjszakán át újból megtelt a zárka, hoztak az elvitt utcalányok, pincérek, öreg targoncások és piaci kofák helyett más utcalányokat, más pincéreket, más piaci kofákat és más targoncásokat. Jött a foglár, és felgyújtotta a villanyt. A kis fogda megtelt bűzzel, tetvekkel és nyögéssel.

– Most már határozottan állíthatom – mondotta lelkesen Finn Gusztáv, a konok öngyilkos, a hidegben Fagy Gyula zsebmetszőhöz húzódva –, hogy esztelen könnyelműséget akartam elkövetni. Szerencsétlen családi állapotaim, nyomorúságom elvették az élettől való kedvemet, ezt mindenki megértheti. De ha kiszabadulok, esküszöm a próféta szakállára, most már egészen másként fogom fel a dolgokat. Felkeresem Dalesz T. tőzsért, aki, magunk között mondva, igen nyájas úriember, amellett csontkeretes szemüveget visel, és frizuráján még a tetű is elcsúszik. Egyszóval, ő az én életem megmentője, áldassék neve mindörökkön örökké, ámen!

– Nekem mondod? – válaszolta Fagy Gyula zsebtolvaj, és zsebébe nyúlt. Aranyórát, ezüst cigarettatárcát és egy platinával sűrűn telerakott, dupla fogsort emelt ki onnan, rákacsintott Finn Gusztávra, és a homályos lámpánál megcsillogtatta azokat…

Két hét múlva a konok öngyilkos fiatalember, Finn Gusztáv kiszabadult a fogdából. Első dolga volt, hogy hazasietett, lebújt a pincébe – mert egy beomlott pincében laktak, a leégett városi jégverem szomszédságában, amelyben nagy tócsákban állott a víz. Apja, nővére és bátyja, mindhárman szanaszét dobált szalmazsákokon heverésztek. Villamosok rohantak el fejük fölött szörnyű dübörgéssel, figyelmeztetve őket elveszett életükre minduntalan.

– Szedjétek a sátorfátokat! – mondotta lelkesen Finn Gusztáv. – Rakjátok magatokra a legjobb rongyaitokat, és vágjatok olyan ájtatos pofát, aminőt csak tudtok, és gyerünk! Most aztán már vége a nyomorúságnak! Egy finom úriember érdeklődik sorsunk iránt, és biztosra vehetitek, hogy meg fog bennünket menteni.

– Szedjétek össze igazolványaitokat, bárcáitokat, én is zsebembe teszem igazolványaimat ötszöri öngyilkosságomról, hogy lássák, nem hiába cselekszenek. Ha még ez is kevés, elvisszük a mamánk esetéről szóló rendőri jelentés jegyzőkönyvét is. Végeredményben nem milliomosokat fognak itt talpra állítani, hanem olyan embereket, akik valóban rá vannak szorulva.

Este megjelent Fagy Gyula zsebtolvaj is, aki szintén kiszabadult a fogdából, tele bizonyítványokkal, rokkantsági bizonyítványokkal, kiutasítását igazoló iratokkal, törvénytelen születését igazoló keresztlevéllel, úgyhogy reggelre nagy csomag gyűlt már össze ezekből az iratokból, igazolványokból, bizonyítványokból.

Másnap rendesen kimosakodtak, magukra vették legjobb rongyaikat, bekenték magukat Finn Gizi utcalány olcsó parfümjével, és gyalogosan elindultak Dalesz T., a nyájas tőzsér városi irodája felé. A legszebb remények ébredeztek szívükben, mindenki saját sorsának jobbra fordulásáról álmodozott, amint átvágtak az üres telkeken. Az öreg Finn Gábor latrinapucoló jól táplált és sokat emésztő polgárokról álmodozott, Finn Gizi utcalány egy tisztességes foglalkozásról, Finn Géza egy banánkereskedésről vagy szivarárusításról, Finn Gusztáv munkanélküli pedig akármilyen munkalehetőségekről, környezetének megváltozásáról. Fagy Gyula zsebtolvaj pedig valami hosszú lejáratú szerződésről egy orfeumba, ahol mint zsonglőr és illuzionista bűvész csillogtathatja majd képességeit.

– Kézit csókolom, alászolgája! – köszöntötték a nyájas tőzsért, amint annak irodájában rájuk került a sor. A tőzsér nagy íróasztal mögött trónok, barátságosan leültette őket, és megveregette vállukat.

– Írok egy levelet a Népgondozó Igazgató úr őkegyelműségének – mondotta. – Figyelmébe ajánlom magukat, mert hová jut el egy társadalom, kérem, amelynek értékes, munkabíró tagjai segítség híján elzülleni kénytelenek. Az igazgató úr személyes jó barátom, őt is éppen nemes meggyőződése és tántoríthatatlan hite juttatta fel magas pozíciójába, mármint hogy elsősorban azokon kell segíteni, akik azt legjobban megérdemlik. Az ő zseniális ötlete volt, hogy minden munkás egész életén keresztül fizessen keresetéből egy összeget, hogy halála után tisztességesem eltemethessék. Itt van a levél!… Igazolványaikat vigyék magukkal, és már a bebocsátásnál is hivatkozzanak bátran rám. Meg vagyok győződve, hogy ezzel a levéllel végleg leráztam magamról önöket, és valamiben hozzájárultam megmentésükhöz. Legyenek értékes tagjai ennek a társadalomnak, és mindég méltányolják annak gondoskodását – mondotta még a nyájas Dalesz T. tőzsér, majd felemelkedett íróasztalától, és újból kezet fogott mindannyiukkal. A fiatalember Finn Gusztávnak adta az ajánlólevelet, aki most feltette kalapját, csak azért, hogy mély tisztelettel és megható hálával újból leemelhesse azt…

– Legjobb lesz, ha az igazgató úrhoz magam megyek be – mondotta az előcsarnokban Finn Gusztáv a többieknek. – Adjátok ide igazolványaitokat, irataitokat és bizonyítványaitokat. Ti csak a titkárságig jertek, és egyszerre csak egy beszéljen.

– Alászolgája, kézit csókolom! – mondották, amint a portás bebocsátotta őket a titkárság szobájába, amely hatalmas terem volt, három nagy ablakkal egy térségre, két íróasztallal a középen és rengeteg székkel a falak mentén. A nap besütött az ablakon, és megvilágította őket dicsőségesein.

Finn Gusztáv, hóna alatt az irományokkal, bizonyítványokkal és igazolványokkal, mélyen meghajolt a titkárnő előtt, aki meglehetősen gyanakodva közeledett feléjük. Átvette a levelet, felbontotta és elolvasta. Majd egy pillanatra eltávozott, magával vive a Finn Gusztávtól átvett iratokat.

A titkárnő rövid idő múlva visszajött. Arcán felháborodottság tükröződött. Megállt a fiatalember Finn Gusztávval szemben, aki a többiek élén, a rájuk sütő napfényben álldogált.

– Ez mégiscsak szemérmetlenség! – kiáltotta a titkárnő, és az iratokat egymás után csapkodta az asztalra. – Hogy van maguknak bátorságuk zavarni az igazgató úr őkegyelműségét, ilyen kérésekkel?! Nem szégyellik magukat? Hogy gondolják ezt tulajdonképpen? Nem gondolják talán komolyan, hogy a kegyelmes úr protezsálni fogja magukat, elsősorban ezt a bizonyos Finn Gusztávot, aki ötször lett öngyilkos, itt vannak az igazolványok, le sem tagadhatja! Megbízhatatlan ember, nem teszi ki talán a kegyelmes úr magát miatta kellemetlenségnek?! Mit gondolnak maguk, és mit gondol Finn Gizella, aki egy bárcát mellékel, ez meg egyenesen felháborító! Testvére, Finn Géza, nyilvántartott egyén, erkölcstelen életmódja miatt. Anyjuk a börtönben, apjuk kimondott munkakerülő, bár nem is szezonmunka-brancsban dolgozik. Vagy azt gondolják talán, hogy zsebmetszőkkel is összeszűrjük a levet? Zsebmetszőkkel, ötszörös öngyilkosokkal, bárcásokkal és nyilvántartott munkakerülőkkel? A kegyelmes úr fel van háborodva, és utasítása értelmében felszólítom önöket, hogy hagyják el e nemes épületet, mielőtt felhívná a rendőrség illetékes osztályait! Takarodjanak! – kiáltotta felháborodva a titkárnő, és lecsapta az asztalra mélységes undorral az igazolványokat és bizonyítványokat.

A Finn család és sorsukban társuk, Fagy Gyula zsebmetsző, dermedten hallgattak, és kétségbeesetten szedegették össze irományaikat. Sötétségben álltak, pedig rájuk világított a hatalmas ablakon betörő nap. A nap, amely meleg volt, és hatalmas kévéit rájuk hullatva világított, világított iszonyatosan!

És csak most, ebben a nagy világosságban kezdték halvány körvonalakban látni sorsuk sötétségének reménytelenségét…

(1932)

RUMOS FUVAROS NAPJAI

Az Evet utca ázsiai pusztaság. Tele van sötétséggel, széllel és nyomorúsággal. Sovány emberekkel és sovány állatokkal. Kutyákkal, öreg kecskékkel, télen piszkos varjakkal, nyáron undok patkányokkal. Mezítlábas gyerekekkel, szegény asszonyokkal, rongyos munkanélküliekkel, éhes munkásokkal és fáradt kocsisokkal. Beteg lovakkal, éhes tehenekkel. A nagy város fuvarosai laknak itt, ma már ők is tönkrement emberek, akik dübörgő stráfkocsijukon egész nap hiába róják a várost, vagy állnak kinn reggeltől estig a placcon. A városban nincsenek legelők, a szénakereskedők üzletei pedig vastag rostéllyal fedettek. Es különben is: minden sarkon rendőr áll, ha nem rendőr, hát detektív, ha nem detektív, úgy besúgó, és ha sem rendőr, sem detektív, sem besúgó nem áll és lapul a sarkon, mindenütt ott vigyáz a rendre és a tisztességre a „társadalom. Mindenki szegény itt, nyomorult, éhes és rongyos. Ennek a sötét vidéknek csak egy fényes csillaga van, és ez Gémes háztulajdonos és b. családja. Saját villájában lakik, saját villáján saját ablakokkal és saját tetővel, amely majdnem az égig ér. De Gémes háztulajdonosnak semmi érzéke az efféle miszticizmusokhoz, két vastag lábán nagyon is a földön áll, két olyan talpon, amely alatt megremeg a föld. A közbiztonságra való tekintettel állandóan vastag bottal kezében jár, és ha nejével karonfogva sétára indul, maguk előtt engedve az aranyos kisbabájukat tologató, rémült cselédlányt, a sötét utca és az egész vigasztalan környék kivilágosodik. Kivilágosodik, és megtelik a rend és biztonság földöntúli dallamaival. Mögöttük bomlasztó szagokat sodor a szél, és előttük még a veszett kutyák is meghátrálnak a sarkokon. Villájuk bezárva, nincs semmi baj! Istállóik kiadva, és ha egy fuvaros nem fizet, még el lehet árvereztetni a lovát. Lovát, kocsiját és szerszámait. Nincs semmi baj tehát! Mindenki tudja ezt, a fuvarosok, a sovány lovak is tudják, és kívülük az egész utca nyomorult lakossága. „Az örök világosság fényeskedjék fölöttük – mondják tehát kezeiket összekulcsolva mindannyian, és szemeiket az égre emelik, ahol ezek a kívánságok meghallgattatnak.

Sovány, öreg ló bukdácsol az Evet utcai kövezeten. Nemcsak sovány és öreg ez a ló, de beteg is, éhes és végtelenül elnyűtt. A nagy, nehéz fuvarosszerszám alatt roskadozva, alig bírja nyakát fenntartani, állandóan térdre bukik, és szájából folyik a nyál. Nagy stráfkocsi elé van fogva, téglával teli, nagy stráfkocsi elé. A bakon ül a tulajdonos, bizonyos Rumos L. fuvaros, magas, szakállas ember, kezében gyeplő és ostor. Az ostor vége már lekopott a sok ütéstől, és a bot vége is dagadt.

Este hat óra felé járhat az idő. Az utca tele van munkából hazatérő emberekkel, akik megállnak, felháborodva nézik és hangosan szidják Rumos fuvarost. A gyerekek felkapaszkodnak a stráfkocsira, és vészjóslóan fütyülnek. Rumos fuvaros hosszú szakállával mozdulatlanul ül a bakon, és már csak néha vág végig egyet a lovon.

– Alávaló egy alak vagy, Rumos! – kiáltja felé a szeméttelepről egy másik fuvaros. – Van lelked befogni ilyen állatot? Nem eteted rendesen, és orvost sem hívatsz hozzá, ha beteg. Fel kéne téged jelenteni állatkínzásért, hogy ilyen beteg és rosszul táplált a lovad!

Rumos fuvaros továbbhajt, sovány asszonyok dugják össze fejüket, és ijedt szemmel a fejüket rázzák.

– Gyalázatos! – kiáltják, és egy öregasszony még le is köp rá az emeletről. A köpés véletlenül a lóra esik, és oldalán lecsurog.

– Egy ilyen aljas gazembert fel kellene jelenteni – mondja a sarkon álló utcaseprő egy kintornájához támaszkodó öreg koldusnak. – Fel kellene jelenteni, mert ennyire hagyta jutni ezt a szegény állatot. Az egész utca ismeri ezt a Rumost. Itt bérel helyet a ló számára, Gémes háztulajdonos istállójában, igaz, hogy az istállóbért sem fizeti meg, a lónak enni sem ad rendesen, se nem gyógyíttatja, ha beteg. Amellett használja a szegény állatot, kizsarolja a végtelenségig, le kellene záratni, felelősségre vonatni azért, amit csinál. Csak lássa meg valami elöljáró, majd ellátják a baját! – mondotta az utcaseprő, és megvetően kifordította az egész rakás szemetet a roskadozó ló előtt, aki, hogy belegázolt, térdre esett.

Mint ahogy illő volt, úgy erről az esetről, mármint hogy általánosságban Rumos fuvaros miként bánt eddig is beteg lovával, értesült Gémes háztulajdonos is személyesen. Módfelett felháborodott, és felháborodásának következményei voltak. Első dolga volt, hogy elkacsázott a legközelebbi rendőrségi őrszobába, ott bemártotta Rumos fuvarost, ezután beszélt telefonon az állatorvossal, és telefon nélkül az összes környékbeli rendőrökkel, utcán lődörgő detektívekkel és besúgókkal. Ennek az lett a következménye, hogy Rumos fuvaros még a harmadik sarokig sem ért vánszorgó lovával, már körülvették rendőrök, besúgók, maga a tisztiorvos, utcaseprő és az egész utca népe. Lerángatták a magas kocsiról, lovát kifogták, és hangosan ordítoztak rá. Leghangosabban természetesen az Evet utcai élő lelkiismeret, Gémes háztulajdonos.

– Ilyen alávaló alakot, aki így táplálja, és ennyire hagyja jutni azt az állatot, akinek a munkájából él, agyon kéne verni! – ordítozták minden oldalról.

Rumos fuvaros kövér, magas alakja kiemelkedett a tömegből, szakálla lengett a szélben, és szemei bizonytalanul tekingettek szerteszét.

– Ki kell fogni a lovat – állapította meg a tisztiorvos. – Ez az állat beteg, teljesen munkaképtelen, alig áll a lábán. Abszolút rosszul táplált, ezért maga még számadással tartozik!

– Igen, ezért még felelni fog! – kiáltotta a rendőr, és néhány detektív azonnal hozzálátott, hogy jegyzőkönyvben örökítsék meg az esetet. A külváros népe felháborodottan zajongott, a szegény lovat sajnálták, és a fuvarost szidalmakkal illették.

– Bíróság elé kell állítani, és felelősségre vonni – kiáltotta az utcaseprő Janicska is, és rongyos ruhájából majd kibújt örömében, hogy végre lefogták Rumos fuvarost, és hogy az igazság, a törvény és a rend ily nagyszerűen érvényesült.

– Lelketlen disznó, akinek börtönben a helye! Ahelyett hogy rendesen tartaná az állatot, akinek munkája után él, lakást nem fizet, és kocsmába jár! Hisz beteg is az állat, uraim! – kiáltotta felháborodott hangon Gémes háztulajdonos. – Akárki megnézheti! Hogy bírna ilyen körülmények között reggel jókedvűen felkelni, munkába menni, egész napon át dolgozni! Példát kell mutatni itt, uraim – emelte fel hangját a háztulajdonos, és minden szavát a körülállók helyeslése kísérte. – Példát mutatni, és be kell bizonyítani, hogy így nem mehet tovább!

„Így nem mehet tovább, szívem, jó éjszakát" – ordította egy nyitott ablakon át a rádió, mire az öreg kintornás koldus is felállította hangszerét, és éktelen lármával muzsikálni kezdett. Rumos fuvaros két rendőr között, detektívek, besúgók és egyéb dicső férfiak hatalmas tömegétől kísérve megindult a rendőrségi őrszoba irányába…

A független bíró egy pódiumon osztogatta az igazságot. A bíró is kövér volt, hatalmas testű és szakállas, akárcsak Rumos fuvaros, mégis érthetetlen szigorral kezelte őt, és minden egyes szavával tudtára adta, hogy megvan a véleménye az egész dologról, Rumos személyéről, a társadalmi osztályról, amelyhez a fuvaros eddig tartozott, és ezután is tartozni fog, és egyáltalán mindenről és mindenkiről ezen a világon. Ezt Rumos fuvaros is észrevette, és hamarosan tisztába jött vele, hogy jó kezekbe került.

A tények ismertetése után a tanúk egész serege tett vallomást. Detektívek egész raja hozott bizonyítékokat, hogy Rumos fuvaros mióta folytatja embertelen bánásmódját a szegény, öreg lóval. Ezt és ehhez hasonló vádakat hangoztattak a tanúknak jelentkezett környékbeli házmesterek, fűszeresek, utcaseprők, kocsmárosok, patikusok és lelkészek.

– A ló öreg és beteg. Öregségén és betegségén kívül jelenlegi állapota rossz ellátásának és annak az embertelen bánásmódnak tulajdonítható, amiben Rumos fuvarosnál részesült, dacára, hogy általa kereste meg kenyerét, lakbérét, ruházkodását és szórakozásait. A ló gyógyíthatatlan, tehát levágását és hatóság általi elföldelését javasolom! – mondotta a községi állatorvos, és hatalmas pecsétekkel ellátott bizonyítványokat helyezve az asztalra, befolyásolni igyekezett a független bírót.

Ezzel azután mindent betelt. A bíró, felháborodva ennyi gonoszság láttán, felemelkedett, és kihirdette az ítéletet. Rumos fuvarost embertelen magatartásáért, állatkínzásért, szolgálatában álló jószágának meg nem becsüléséért, annak egészségi állapota elhanyagolásáért, stb., stb., stb., magas pénzbírságra ítélte, és még fogdával is sújtotta. Elrendelte a beteg ló elkobzását, levágását, és a hatóság általi elföldeltetését. Mindenki megnyugodva fogadta az ítéletet, csak Rumos fuvaros szakálla őszült meg pillanatok alatt.

– A bírságot megfizetni nem tudom – kiáltotta a fuvaros –, most, hogy még beteg lovamat is elveszik, teljesen munkanélkülivé válok! Soha ebben az életben nem lesz alkalmam, hogy a levágott ló helyett másikat szerezzek! – kiáltotta, és összekulcsolta két kezét.

A független bíró jólelkűen a pénzbírságot is átváltoztatta fogházbüntetésre. Rumos fuvaros így egészében három hetet kapott, amit jogában volt neki azonnal kitölteni.

Amint Rumos fuvaros kiszabadult a fogságból, kénytelen volt megmaradt, rossz szerszámait és kocsiját is elkótyavetyélni, hogy élni tudjon, míg valahol munkát talál. Lassan múltak fölötte a hetek. Különböző istállókban húzta meg magát, régi cimboráinak jóvoltából, akik szállást pár napra ugyan még adtak neki, de munkára lovak mellé már nem vették, mert az esetből kifolyólag Rumos fuvaros állatkínzó hírre tett szert. Kint lődörgött az utcákon, közben állandóan rongyosodott, és néha napokon át alig evett. Így a hatalmas, kövér ember már csak árnyéka lett saját magának, és gúny tárgya az Evet utcai perifériának, ahol hosszan lógó szakállal és piszkos rongyokban, ha megjelent, a szél is menekült előle, sivítva felkavarva az út porát.

– Ez nem mehet így tovább, Rumos – mondotta neki szánakozva egy este a közeli építkezések pallérja, akinek annak idején a fuvaros sokat dolgozott, meszet szállított, téglát hordott és faanyagot, kis lovával –, ez nem mehet így tovább. Felveszlek az építkezéshez napszámosnak. Elég erős vagy, majd beajánllak Gémes háztulajdonosnak is, akinek a házát most nagyobbítjuk.

Rumos fuvaros másnap már az épületen dolgozott mint napszámos. Hordta a téglát, a meszet, habarcsot kevert, és húzta fel a magasba csigákon. Kis talyigán tolta be az utcáról a cementzsákokat, és homokot szitált. Közben ruhája még jobban tönkrement, és a módfelett alacsony napszámból nem tellett neki elegendő étkezésre. Gémes háztulajdonos, ha kijött az építkezéshez, figyelembe se vette, átnézett rajta két istenáldotta szemével, mert Gémes háztulajdonosnak jó szemei voltak, mindent megláttak első pillanatra. Nagyszerűen tudta magát mindenütt tájékozni, azonkívül kövér volt, vastag botot hordott a karján, kalapját félrecsapta, és hatalmas ülepét kitűnő nadrág fedte.

– Nagyon lesoványodtál, Rumos – mondotta neki estefelé a jó erőben levő pallér. – Nem értem, hogy akármennyit is zabáltok, mégis olyanok vagytok, mint akibe hálni jár a lélek. Biztosan elisszátok a pénzt – tette még hozzá tájékozódólag.

Rumos tagadólag rázta fejét, és hosszú szakálla lebegett a szélben. Meztelen lábával a habarcsban állott, és szemei izzottak kócos haja alól. Nagy, lesoványodott ujjain a bütykök kidagadtak, orra megnyúlt, és pofacsontjai előreugrottak. Az agglegény Rumos fuvarosnak munka közben is sokat kellett titokban pihennie, hogy lábon tartsa magát, és össze ne essék fáradtságában, rosszul tápláltságában és kezdődő betegségében.

– Menj el, Rumos, mészért – mondotta a volt fuvarosnak a pallér –, hozzál két mázsa meszet. Az Evet utca végén van a mészraktár, ahonnan annak idején te is szállítottál. Itt a cédula. Itt van ez a kiskocsi, két mázsa meszet magad is elbírsz – tette még hozzá a pallér, és kisujjával zsíros fülét piszkálgatta.

Rumos fuvaros nyakába vetette az istrángot, és nyomában a zörgő kiskocsival, megindult a mésztelep irányában. A telepen hamar megrakodott, és amint visszafelé indult végig a poros, ázsiai pusztaságú Evet utcán, rosszullét fogta el. De összeszedte magát, és görnyedten, fájós és mezítelen lábaival, éhesen és rongyosan, hosszú, lógó szakállal, megfeszítve minden erejét, húzta a kiskocsit.

Az utca tele volt emberekkel. Amerre Rumos fuvaros elhaladt, az emberek megálltak, és a gyerekek lemásztak a fákról. Mindenki szájtátva bámulta a roskadozó fuvarost, amint rongyosan, égő szemekkel, megfeszített, gyenge lábakkal, kiéhezetten húzta a talyigát.

– Hol van a lovad, Rumos? – kiáltotta valaki az árok széléről, ahol egy kis sámlin guggolt. – Most, hogy már nincs lovad, magad húzod a kocsit? – kiáltotta át az utca túlsó végiről Janicska utcaseprő is, lapátjára támaszkodva.

A házak kapuja alól a hírre, hogy Rumos fuvaros maga húz egy kocsit, kitódultak az utcára a lakók. Sokan vigyorogtak, és kiabálásukkal Rumost ingerelték.

– Olyan sovány vagy már, mint a lovad volt, Rumos! – kiabálták minden oldalról. – Hamarosan magad is arra a sorsra jutsz, mint a lovad!

Rumos fuvaros hosszú szakállát megtörölte a lecsurgó nyáltól, és kendőjével felszárította izzadt homlokát. Nekifeszülve a kocsinak, a gödrös úton csak nehezen tudott haladni, gyomra émelygett, és feje szédült. Két térdét egymáshoz ütögette, mint a hideglelős. Olykor-olykor, hogy fel ne bukjék, megállt.

– Sovány már, mint a lova! – ordították Rumos fuvaros felé az utca végiről, végig az utcán, a házak ablakaiból, a fák tetejéről, a villanypóznákról, a kanálisokból és az utcasarokról. – Akár a lova, igen!

Rumos fuvaros megállt. Ebben a pillanatban világosodott meg előtte minden, meglehetősen tisztán, félreérthetetlenül és határozottan. Levetette nyakáról az istrángot, és ledobta az utca kövezetére.

– Akkor eridjetek a rendőrhöz meg a besúgókhoz, és jelentsétek fel a gazdámat, Gémes háztulajdonost! –kiáltotta vadul. – De ne csak az én gazdámat, a ti gazdáitokat is és egyáltalán minden gazdát és minden tulajdonost, aki emberekkel és állatokkal dolgoztat, sovány emberekkel és sovány állatokkal!

A munkanélküliek, szegény asszonyok, rongyos munkások, egyáltalán, az egész nyomorúságos utca népe kitátotta a száját.

– Addig is, amíg magunk meg nem tudjuk szerezni magunknak az eleséget – ordította Rumos fuvaros, sovány ökleit rázva hosszú szakálla előtt –, addig is, felelősségre kell vonni mindenkit, aki rosszul táplálja munkásait! Kihasználnak bennünket, kizsarolnak a végtelenségig. Felelősségre kell vonni, egytől egyig, kivétel nélkül, mert mind rosszul táplálja állatait és munkásait, akiknek a munkájából lakást fizet, kávéházba jár és zabál. Most menjetek! – ordította. – Ha a lóért beárultatok, most is menjetek! Minden sarkon áll egy detektív, ha nem detektív, úgy besúgó, ha nem besúgó, akkor rendőr vagy valami efféle, szaladjatok szót, ahányan vagytok! Jelentsétek fel munkaadóitokat, mert ti is mindnyájan rosszul tápláltak vagytok, soványak, betegek és rongyosak.

Rumos fuvaros a megdermedt asszonyokhoz fordult.

– Eridjetek! – ordította. – Áruljátok be férjeitek meg gyerekeitek munkáltatóit, hívassatok most is orvost, detektívet, rendőrt és besúgót. Elöljárót, bírót, börtönőrt és hóhért! Addig is, amíg mást nem tehetünk! Állítsátok vád elé a gyárigazgatókat, háztulajdonosokat, gazdálkodókat, hajótulajdonosokat, kereskedőket! Ott áll a sarkon egy rendőr! – ordította hosszú szakállát megrázva, és felfordította a meszes kiskocsit. – Szaladjatok! És ha nem lesz eredmény, vonjátok le a konzekvenciát! – ordította rekedten Rumos fuvaros, és fáradtan leült az árok szélire, az árnyékba, egy csenevész fácska alá.

„Eljön majd egy jobb idő, ha eszünket vesszük elő!" – ordította egy nyitott ablakon át a rádió, szívhez szóló zenekísérettel. És az Evet utcai ázsiai pusztaságban bizonytalanul még, de mégis így kezdett derengeni a homály…

(1933)

MISZT HENRIK, a kezdő vállalkozó

– Ez az üzlethelyiség, amit kimondottan a maga részére tartogattam – mondotta Ing Antal telekspekuláns és ingatlanügynök a kereskedő Miszt Henriknek, és vastag botjával megzörgette a lehúzott vasrolót. – Mert vagy igazat mondok, vagy nem mondok igazat! Nézzen jól szét, ez itt a Zsiráf utca, körös-körül, amerre lát, hogy hadászati kifejezéssel