Északi szél

By Remenyik Zsigmond

 
Németh Andor szerint – Remenyik „egyi­ke a magyar irodalom legpittoreszkebb jelenségeinek…” S valóban, ha rendha­gyó életrajzát tekintjük, aligha jellemez­hetnénk találóbban. Hányatott, kalandos élete során kivételes élményanyagra tett szert, volt újságíró, pincér, vasútépítő munkás, tengerész, „Dél-Amerikában vál­lalkozó lett, indiánokkal kereskedett, első regényét spanyol nyelven adta ki Chilé­ben, azután hazajött, tehenészetet rende­zett be a főváros külterületén, és megírta swifti merészségű regényét, a Bolhacirkusz-t,a mindenből kiábrándult idealista breviáriumát”.
Közel hét évet töltött Dél-Amerikában, a közvetlen tapasztalatok élményanyaga ele­venedik meg regényeiben, novelláiban, így e kötet írásaiban is. Az Északi szél című regénye a két Kon­rád testvér történetével indul. Konrád Ödön előtt semmiféle emberi törvény nem volt szent, utcalány tartotta ki, s végül gyilkosságért börtönbe kerül. Testvére, Konrád Viktor, a tökéletes kispolgár, aki a társadalom szokásainak és szabályainak bűvöletében él; ő a regény főhőse. A tör­ténetet elmesélő író Konrád Viktorral Dél-Amerikában találkozik; regényében részletesen és fordulatosan mondja el en­nek az embernek hányattatásait és karri­erjét. Dél-Amerikában, ahol megbomlott a polgári társadalom szokásos, minden­napi rendje, Konrád Viktor már nemcsak a társadalom törvényeit, hanem azokat az „ősi” törvényeket is felrúgja, ame­lyek az emberi létezés alapját, a közös­ségi élet lehetőségeit is jelentik. Alakja a végsőkig elaljasodott, az emberiség ellenségévé vált polgár szimbóluma, az író felfogása szerint a fasizmus jelképe. A Keselyű a fasiszta lelki alkat bámula­tosan plasztikus rajza egy pergően izgal­mas történet keretében. A kisregény drá­maiságát fokozza, hogy ezt a megrendítő történetet Keselyűnek, a szadista szörnye­tegnek az anyja meséli el. Remenyik írói értékeihez tartozik, hogy pszichologizálás nélkül, de hallatlan lé­lektani érzékenységgel tud azonosulni hő­seivel, szereti, és velünk is megszeretteti Carmelót, a vén telepest, akinek emberi tartását nem tudják megtörni a legke­gyetlenebb kínzások sem.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763063

Book preview

REMENYIK ZSIGMOND

ÉSZAKI SZÉL

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1975

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-306-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Remenyik Zsigmond jogutódja

ÉSZAKI SZÉL

ELSŐ FEJEZET

Néhány héttel ezelőtt E. városba igyekeztem, annyi év óta először megint. Gyengéd délután volt, a kései ősz korai sötétedésével, amidőn majdnem átmenet nélkül szívja fel az erőtlen nappalt a hosszú éjszaka. A dombok között, ahol utunk átvezetett, szántottak még, és egy-egy hajlatban látni lehetett, ahogy a csorda éppen készülődik, és vonul is lassan hazafelé. Szanaszét, a dombhátakon, le a völgyek felé éppen takarták a kései szőlőt, vagy szalmába burkolták a fiatal fákat, ez ősi munkáknak már oly méretű, rendíthetetlen hitével, mely talán már nem is volt e világból való. Mert valóban, a múlhatatlanság komor, érdes, és mégis gyengéd, lebegő panasza alatt terült el a táj, a közeli szőlődombok mögött emelkedő, kék színű hegyeivel, rőt színű erdeivel, kiszáradt fűcsomóival és vad bokraival. És minél magasabbra ért a kocsink, fel a domboldalakon és hegyoldalakon, annál beláthatatlanabbá és áttekinthetetlenebbé vált a vidék. Lassú, nehéz köd gomolygott körülöttünk, mire elértük a tetőt. Itt már szelet is éreztünk, egy gyengéd, de mégis erősödő, mindig növekvő szelet. Ebben az őskori környezetben már hallottuk, hogy a közeli erdő gallyait hogy tördeli, csapkodja, ropogtatja a bolond északi szél.

Ahogy beértünk a fák közé, az erdőbe, megállt a kocsink. Nyilván valami baja akadt, efféle alattomos veszély sohasem szűnik meg leselkedni az utazókra. Még ma is hallom a sofőr szitkozódását, amint átkozta a napot, melyen megszületett. És mintha különösképpen felelősséggel tartozna a bajért, gyűlöletes szidalmaival a világ ellen fordult, indulatos átkozódásokkal illetve a gyárost, akinek gyárából a kocsi kikerült; a munkásokat, akik összeállították a kocsit annak idején legjobb tudásuk szerint; megrágalmazva fékezhetetlen dühvel a benzinkútkezelőt, aki kimérte a benzint alig néhány órával előbb; a bányászokat, akik az autóhoz szükséges ércet napvilágra hozták; a gumiültetvény szerencsétlen peonjait, akik éles baltáikkal meghasogatták a gumifa derekát egy távoli szigeten… – de nem is részletezem a sofőr hangos és fékezhetetlen átkozódását tovább, nyilván neki is megvolt a baja, mint mindenkinek ezen a világon. Kiszálltam a kocsiból, hogy felajánljam a segítségemet.

– Azzal ugyan nem sokra megyünk – mondotta a sofőr, és gombolni kezdte vastag bőrzubbonyát. Egy ideig vizsgálgatta a kocsit, majd lassú mozdulattal cigarettára gyújtott. – Hamarosan beesteledik – mondotta aggodalmasan –, legjobb lenne, ha segítség után nézne az úr. A köd is éppen most jött ránk. Ezen az átkozott vidéken meg, ha ránk esteledik, itt tölthetjük az éjszakát.

Egy perc szünetet tartott, nehézkesen mérlegelve a helyzetet.

– Öt-hat kilométerre vagyunk a várostól, ha átcsap a hegyen, még közelebb. Ha igyekszik, leér egy óra alatt, innen már lefelé visz az út. A fürdő mellett van egy garázs, a régi török fürdő mellett, és ha beér a városba, azonnal hívja fel telefonon, hogy küldjenek ki egy kocsit, és bevontassanak. Hogy el ne felejtsem, a Metropol-garázsról van szó, nehogy a Citybe menjen, mert az fenét se ér, kimondott paccerok. Ha aztán szüksége van rám, ott megint találkozunk.

Még néhány utasítást és tanácsot adott, hogy a garázsban kit keressek, kihez forduljak, és kire hivatkozzam, ha sikert kívánok elérni vállalt megbízatásomban, mert, mint ahogy mondotta, ebben a hitvány világban összeköttetések nélkül senki semmit el nem ér. Majd hirtelen megenyhülve, utamra bocsátott néhány jókívánsággal, vállát magasra felvonva, mint aki ismeri, és éppen mert ismeri, felméri és semmibe veszi ezt az életet.

Egy ideig az út vonalát követtem, amely kanyarogva folyt, most már lefelé ereszkedve a fák között. De egy esztelen kanyarnál átvágtam az úton, és a fák között folytattam az utat tovább. Úgy gondoltam – igen helyesen, és mint aki ismeri a helyet és helyzetet –, hogy átvágom az erdőt, lekerülök a szőlődombokig, ott követem majd a vízmosásvölgy irányvonalát, és a régi vámnál könnyen elérem a várost. Némileg bántott is a balszerencse, felelősnek is éreztem magam, elég oktalanul és alaptalanul. Néhány száz méter után mintha oszladozott volna a köd, és a köddel együtt haladtam, olykor magas, fehér hasú nyírfák alatt, újra a mind jobban és jobban gomolygó fehér ködben. De minél jobban gomolygott, olykor megakadva szinte a fák között, úgy világosodott. Ahogy lefelé haladtam, úgy jutottam ki a ködből, és úgy emelkedtek ki belőle a fák, mind tisztább és tisztább körvonalaikkal. Mire leértem a völgybe, már csillagos volt az ég, és esteledett.

A szétszórt dombok között a présházakból éppen indultak az emberek hazafelé. Ki kocsin, ki gyalog, de amerre a szem ellátott, a kőbányák és a vincellériskola felől itt is, ott is feltűnt egy puttonyos férfi vagy egy puttonyos nő, gyors léptekkel vagy cammogva és görnyedten a súlyos teher alatt. Még mélyebben, a völgynek egy még laposabb és süllyedtebb részén feküdt a város, egymás után kigyúló lámpásaival, sötét tornyaival és vad kertjeivel, a mögötte ismét lassan emelkedő hegyek és dombok szakadékai alatt. Gyorsan és hirtelen esteledett.

Hát ez volt az a város, ahová mindig visszatértem, bárhová is vetett közben a sors. Néha bizony megtépázottan, fáradtan, és az élet és világ gonosz rendjéből, alvilági törvényeiből és barbár szokásaiból kiábrándultan, de mindig ösztönösen tértem meg ide, valami halk és szinte jeltelen útmutatás és utasítás nyomán, a múlt, az ifjúság és az emlékezés hívó parancsszavát követve. Alig számba vehető földi tulajdonok híján, ha már pénz, hírnév, megbecsülés és siker messze elkerülték utaimat, mi más álmokat is hajthattam volna lázasan és szomjasan, mint amit hajtottam ezúttal is, az ifjúságét és az emlékezését. Mert azt is be kell vallanom, hogy e hűséges ragaszkodást pazarló bőséggel fizette vissza mindig ez a város. Sohasem mulasztotta el, hogy túl a napi élet érdemtelen és hitvány esetlegességein, ha csak apró jelekkel is, de ne utalt volna távoli és biztató, megnyugtató és reményt keltő formák felé.

Így gondolkoztam az úton, már a házak között haladva lassú léptekkel, mert a régi vámnál már bejutottam a városba. Átvágtam egy parkon, és lekerülve a patak mellé, a régi török fürdő környékére értem. Az első ember, akitől érdeklődtem a Metropol-garázs után, azonnal útba igazított. Rosszul világított, kis téren állott egy ház, meztelen villanykörtével nagy kapuja fölött. A házzal szemben újonnan rendezett parkocska terült el, elveszve, szinte megbújva a házak, fák és bokrok árnyékában. Itt is, ott is vastag kévében szállt fel a házak kéményeiből a füst, lassan emelkedve és szélesen elnyúlva a hűvösödő ég alatt.

Egy közeli kocsmából zene hallatszott keservesen.

Egy alacsony, ősz hajú ember jelent meg a nagy kapuban, fedetlen fővel és ócska munkászubbonyban. Lába vastag rongyokba volt csavarva, afféle rongyos zsákdarabokba, valamivel térden alul megerősítve vastag zsineggel. Kezében kurta nyelű, véres kést tartott.

– Ez itt a Metropol-garázs? – kérdeztem.

– Hátul az udvarban – válaszolta az öreg.

Már ahogy válaszolt, az is alig volt érthető, éppen hogy csak dünnyögött, mintha a torka fájt volna, vagy a foga fájt volna. Hogy jobban halljam, közelebb léptem hozzá.

– Egy szerelőt kell kiküldeni a kerecsendi erdőbe, ahol megrekedt a kocsim. Öt-hat kilométernyire lehet a várostól.

– Ez a Pöhl úr dolga – mondotta az öreg. – Tessék hátramenni a garázsba, és keresni Pöhl urat. Én nem tartozom a garázshoz.

Ezt valami leplezetlen megvetéssel és gyűlölettel mondotta, még vállát is felhúzta, és ki is köpött egyet, majdnem azt mondhatnám, hogy utálattal.

– Nekem éppen elég bajom van a bőrökkel meg a belekkel – mondotta. – Az az én üzletem. A garázshoz semmi közöm. Még csak az hiányzik!

Kezében a kurta nyelű, véres késsel, az udvar mélyire mutatott.

– Oda menjen az úr, ott van a garázs.

Ahogy megköszöntem még szíves útbaigazítását, és ahogy szemben álltam az öreggel, mintha az emlékezés feneketlen, mély tavából lassan kiemelkedett volna egy arc, hogy azután a feledés sűrű ködébe vesszen megint. Egy pillanatig tartott ez csak így, mert ahogy áthaladtam a sötét kapualjon, arra kellett fordítanom minden figyelmemet, hogy átjussak a szeméttel, kocsikkal és ócska eszközökkel borított udvaron, hogy kikerüljem a fal rendszertelen ki- és beugrásait és azt a néhány szomorú ecetfát, amely rendszertelen összevisszaságban állott a csatornák fölé hajolva, eltakarva az eget.

– Erre tessék – szólt ekkor valaki a sötétből.

Mert az egymásra hányt, ócska kocsik mögött hajlott az udvar, és kiszélesedett. Majdnem nappali világosságba léptem, egy nagy, nyitott fészer alá, ahol lámpák alatt néhány ember dolgozott a gépeken. Egy alacsony, zömök férfi állott a fából összetákolt, kis bódé ajtajában, nyilván ez lehetett az iroda, és fedetlen, kopasz fejét felém fordította. Mint ahogy jól sejtettem, ez volt Pöhl, a garázstulajdonos.

Meglehetős hosszú időbe tellett, amíg megértettem a garázstulajdonossal, hogy hol várakozik a sofőr, és amíg rá tudtam venni, hogy küldjön ki érte egy kocsit. Csökönyös erőszakossággal a ködre hivatkozott, a sötétségre, a közben már lejárt munkaidőre, mert még munkásait is belekeverte, nyilván azzal a ravasz számítással, hogy ezáltal feljebb srófolhatja egyébként is magas igényeit. Időbe tellett, míg megadta magát, akkor is valami részvétkeltő szomorúsággal, akár egy kiszolgáltatott áldozat. Intett két legénynek, akiket részvevő hangon utasított, hogy menjenek ki egy teherautóval az általam már megjelölt helyre, és vontassák be a kocsit.

– De arról szó sem lehet, hogy ma már megjavítjuk – mondotta, két kezét nadrágzsebébe mélyesztve. – Holnap reggel előtt már nem mehet tovább uraságod – mondotta.

– Nem is szándékoztam – válaszoltam. Úgy gondoltam, hogy itt töltöm az éjszakát, és lehet, hogy még egynéhány napot. – Van itt valami rendes szálloda?

– Végig tetszik menni ezen a hosszú úton, a fürdő mellett, a színház felé. Ott van a Korona-szálloda – mondotta a garázstulajdonos kissé sértődötten, mert hangjából sértődöttség csendült ki félreérthetetlenül.

– Nem tetszik ismerni a Korona-szállodát?

Hogyne ismertem volna! Nagyon jól visszaemlékeztem még erre az elhanyagolt szállásra, amely esőverte ablakaival, rozsdaette kilincseivel és mállott, sárgás színű falával hosszan elnyúlt a színház mellett, a lejtős domboldalon. Hogyne ismertem volna, hisz magam is meghúzódtam benne gyakran, menedéket és rejtekhelyet keresve és találva szerencsétlen szerelmemben falai között. De semmi szükségét nem láttam, hogy ebbe a titokba az erőszakos garázstulajdonost bármily mértékben is beavassam.

– Azt gondolja, azt a régi, öreg szállodát? – kérdeztem kissé kedvetlenül. Bevallom, lehangolt az a gondolat, hogy az öreg szállás valamelyik sötét, piszkos szobájában töltsem el az éjszakát.

– Az már nem a régi, öreg szálloda, uram – mondotta elutasítólag a garázstulajdonos. Egy pillanatig gondolkozott, majd jóindulatúan és megbocsátóan elmosolyodott. – Egy szép, nagy szállodát építettünk nemrégen a helyén. Szép, emeletes szállodát. Régen járhatott errefelé az úr.

– Meglehetősen régen – válaszoltam, és hogy némileg jóvátegyem avatatlanságomat, még megjegyeztem:

– De most, ahogy jobban körülnézek, azt hiszem, hogy még ezt a házat is ismerem.

– Melyik házat? – kérdezte a garázstulajdonos.

– Itt ezt a házat. Itt laktak valamikor Konrád Viktorék. Egymás hegyén-hátán lakott vagy hat család, közöttük ők is. Most már határozottan emlékezem – mondottam, és hirtelen, mint akit elér az emlékezés szele, mint aki egy irtózatos forgószélbe, szemetet, port, bűzt és hulladékot vészesen kavargató viharba került, úgy éreztem magam, hogy meg kell kapaszkodnom, a falhoz kell támaszkodnom. Zsebkendőt vettem elő, és megtöröltem az arcomat. A garázstulajdonos összevonta szemöldökét.

– Az mind meglehet – válaszolta vontatottan és kissé kedvetlenül –, de amióta enyém a ház, nem lakik itt egymás hegyén-hátán senki sem – mondotta ismét sértődötten, és kihangsúlyozva minden egyes szavát. – Hogy azelőtt mi minden történt ebben a házban, azért én nem lehetek felelős – mondotta. Majd egy percnyi szünet után, szinte indulatosan, és magát szinte igazolóan még hozzátette: – Még kocsmát se tűrök meg a környéken, arról nem is szólva, hogy a vörös lámpás házat is megszüntettettem. Addig talpaltam, szinte térdig jártam a lábamat, de sikerült. Legközelebb ezt a piszkos fürdőt fogom sorra venni.

Hangja félelmetesen viharzott, ahogy két lábát szétvetette, izmos karját félig felemelte, fejét megbillentette a garázs előtt szomorkodó, öreg ecetfa alatt. Úgy állt ott, akár a megtestesült engesztelhetetlenség, akár a végítélet harsány angyala. Akár a megsemmisítő végzet, ég és föld között, a fenyegető beteljesülés rémes pillanatában.

– Úgyhogy nekem semmi közöm Konrádékhoz, se Konrádék szemenszedett pereputtyához, még emlékéhez sem. Tudom, hogy mire gondol az úr – folytatta indulatosan. – Én is hallottam egyet és mást Konrádék felől, szerencsére, nem sokat, éppen csak annyit, mint bárki más ebben a szomszédságban. Tudom jól, hogy valamikor régen elvitte őket Dél-Amerikába a fene, ott elpusztultak vagy meggazdagodtak, már akkor se érdekelt az egész. De hogy szóba kerültek, megfogadom, hogy most ez a béltisztító lesz majd a soron. Még mielőtt a fürdőt elintézem, az ő ügyét fogom elintézni végérvényesen.

– Miféle béltisztítóról beszél? – kérdeztem, szememet az ecetfa fölött hunyorgó, gyenge kis csillagocskára emelve.

– Erről a Konrád-származékról, erről a gyilkosról, aki hitvány módon, orvul és mindenféle kacskaringós mesterkedésekkel bevette magát a házamba. Erről a gyilkosról! – ismételte gyűlölettel, és arca egészen kikelt magából, eltorzult fékezhetetlen indulatában.

Fejét kissé félrebillentve, az udvar sarkában meghúzódó pincelejárat felé intett, a pincelejárat nagy, széles, vasra vert, nyitott kapuja felé, amelyen át vastag hullámban gomolygott fel a gőz. Magam is arrafelé fordultam, és láttam, hogy a nyitott ajtóban, a gőzben, a lépcső legfelső fokán ott állt az öregember, érdektelen tekintetét felénk fordítva, késsel kezében.

– Nyolc évig ült börtönben – mondotta fojtott hangon a garázstulajdonos –, közben én megvettem a házat. Amikor letelt a nyolc év, és ahogy a börtönből kikerült, visszajött a városba megint. Én nem ismertem, csak láttam, hogy itt csavarog a ház környékén, reggeltől estig itt csavarog, olyan állapotban, hogy rossz volt ránézni. Megkérdeztem tőle, hogy mit akar. A bátyámat keresem, azt mondotta. Ekkor hallottam meg egyet-mást arról a bizonyos Konrádról, már csak úgy félfüllel, mert nemigen érdekelt az egész. Akkor hallottam róla, hogy így meg úgy, meg ez, meg az, már ahogy beszélni szoktak az emberek, meg hogy fogta a sátorfáját, és kiment Dél-Amerikába. De ez az ember csak itt ólálkodott a ház körül, a bátyját kereste szomorúan. Még sírt is, és folyton azt hajtogatta, hogy az nem lehet, hogy a bátyja itt hagyta volna ezt a házat. Mindenki, aki látta, azt hihette, hogy nincs rendes eszénél, hogy megzavarodott. Most már tudom, hogy mindezt csak ravaszságból tette! – kiáltott a garázstulajdonos, és két vastag combját még jobban szétvetette, indulatosan.

– Azt hiszem, kissé igazságtalan, ha ezzel az emberrel kapcsolatban ravaszságot emleget – mondottam.

– De igenis, nem vagyok igazságtalan. Mert addig sírt, meg addig szomorkodott, nekidűlve a falnak, meg átölelve a fák derekát itt az udvaron, addig hívta az Istent, mert igenis, még az Istent is hívta, még a jó Istent is belekeverte a dologba, amíg megesett rajta a szívem, és a házba fogadtam. Kiadtam neki a pincét, hogy próbálkozzon.

Az öregember most megfordult, és lassú léptekkel lehaladt a lépcsőn, elveszve a gőzben. A garázstulajdonos nagyot lélegzett, és hangos kiáltással utasította embereit, hogy siessenek és vigyázzanak, mert ebben a pillanatban indult az autó a két legénnyel, hogy behúzzák az erdőből a kocsit. Én magam is lassan megfordultam, és a garázstulajdonos kíséretében megindultam a kapu felé. A gőz még mindig vastagon párolgott a nyitott pinceajtón át felfelé, utálatos szaggal telítve meg az udvart, a fákat, a szanaszét hányt eszközöket és a falakat. Öklendeztető, hánytató szag volt ez, amely még a ház fölé is emelkedett, nyilván még ki is tódult a nagy, nyitott kapun át az utcára, a kis térségre.

– Belekben dolgozik – mondotta a garázstulajdonos fojtott hangon, és orrát ő is elfintorította. – Nincs rá törvény, hogy kitegyem a házból, ott egye a fene, ahol vannak, a törvényeket. Nincs védelem, uram! – kiáltotta elkeseredetten, és egy pillanatra megállt. – Még ebben a városban sincs védelem, ebben a tisztességes, régi városban! Még egy ilyen ember ellen sincs, aki börtönben ült mint a társadalom ellensége, ezt adja össze, uram!

Ahogy a kapuban álltunk, még mindig elmerülve a körülöttünk gomolygó, átható bűzben, a garázstulajdonos felemelte az ujját, és messzire mutatott, a fák fölött magasan álló, lassan nyugvó hold felé.

– Már az isteni gondviselésben is kételkedem – mondotta halkan, és elérzékenyülve karomra tette kezét. – Az emberi igazságszolgáltatásról már régen megvan a véleményem, de hogy az Istenig eljutottam, uram, ez volt a legkeservesebb út. Az Istenig, és méghozzá így az Istenig! Mert csendes ember ez, és elszánt, mint általában a gyilkosok. Tudom, hogy vissza akarja venni a házat…

Volt hangjában valami szomorúság, amely akár egy sötét fátyol, úgy lebegte egész lényét körül. Messziről egy kutya ugatott, és még messzebbről a vonat lassú és mély dübörgése volt hallható.

– Csodálatos élet – mondottam halkan, még mindig az emlékezés lassan növekvő szelében állva, szemben a fák fölött magasan úszó holddal.

– De ebből semmi sem tartozik az úrra – mondotta most a garázstulajdonos szinte megnyugtatólag –, ez az én ügyem meg ennek a háznak az ügye meg Konrádék ügye. Meg, még ha tovább akarok menni, akkor ennek a városnak az ügye, a szomszédság ügye. Tessék úgy venni, mintha semmit se szóltam volna az egész dologról.

Az udvar felől most egy frissen beindított motor zúgása volt hallható, így hát kezet nyújtottam a garázstulajdonosnak, hogy elbúcsúzzam tőle az éjszakára. És mint egy szívességet, még megkértem tőle, hogy ha megérkezik majd a sofőr, utasítsa, hogy hozza el vagy küldje el a szállodába a holmimat. A Korona-szállodába természetesen, mert ott veszek majd szállást, ha már ilyen szépen újra felépítették. Hogy megnyugtassam a sofőrt, hogy leszereljem, hogy némileg jobb belátásra hangoljam, még azt is megüzentem neki, kérve a garázstulajdonost, hogy üzenetemet hiánytalanul adja neki át, hogy neki is veszek a szállodában egy kis szobát, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Természetesen nem sok reményem volt afelől, hogy a sofőr indulatait bármennyire is leszerelem, hisz láttam e pillanatban magam előtt, amint dühöngve rugdossa az ócska gumikat, mosdatlan szájával átkozódva és szidalmazva földet és eget. Távol állt tőlem a remény, hogy behúzódva a szállodai szobába, a sofőr majd feledni fog bajt és kellemetlenséget, mesterségével járó gondokat, és mint aki bőrt cserél, türelmes, mosolygós és kellemes lénnyé vedlik majd át megint, hisz ismeretségünk nem volt valami régi keletű, mondhatnám azt is, hogy az utcán szedtem fel, amint piszkos és ócska kocsija mellett komoran rostokolt. Látni kellett volna, hogy felderült a képe, hogy széthúzódott a szája erőszakolt mosolygással, látni kellett volna, amint dörzsölte két kezét, hogy végre egy rendes fuvarja akad. Mintha megszállta volna a Szentlélek, nem tudott hová lenni az előzékenységtől, ide hajlongott, és oda hajlongott, akár egy ócska cigányprímás, még le is kefélte a kopott ülést, és még erőszakkal be is segített a rozzant kocsiba, mintha legalábbis nyomorék lettem volna, úgy támogatott, nehézkes gyengédséggel emelgetve kezemet és lábamat. No jó, végtére is, ami a sofőrrel történt kinn a kerecsendi erdőben, az nem volt éppen valami különös dolog, éppen csak átfutott egy pillanatra az agyamon az egész, amint a szálloda felé igyekeztem, áthaladva a patak fölött pihenő hídon, és lassan felfelé kapaszkodva a domboldalon.

Hét óra múlt valamivel, mire a szállodába értem. Hát ez volt a Korona-szálló, a régi szállás helyén épült, új szálloda, magasra húzott két emeletével, a közeli sűrű, vad kert bozótjai fölé emelt teraszával, most kopasz vadgesztenyefák csupasz vázaival az ablakok alatt. Magas, jól megtermett portás fogadott a lépcsőn, és amint felvezetett a szobába, egymás után gyújtogatta fel a lámpásokat a sötét folyosón, könnyedén. Először a sofőr szobájába nyitott be, készségesen meghallgatva kívánságaimat, megértően bólogatva, és elcsitítva aggodalmaimat, különösen, amidőn kicsinynek, szűkösnek, nem eléggé tágasnak találtam a sofőr részére kijelölt szobát. Csendes mosollyal ajkán, mint aki valami elemi meglepetést tartogat, csak az ablakhoz lépett, és szó nélkül kitárta az ablakszárnyakat.

Az ablak alatt mélyen látni lehetett a várost, sötét tornyaival, a közeli dombokba vesző utcáival, távoli hegyeivel, a hegyekre felkapaszkodó szőlő- és gyümölcskertjeivel. Lenn, közvetlenül az ablak alatt, szélesen terült el a vad érseki kert, magas fáival és sűrű bozótjaival. Távolabb, akár egy ezüstös csík, a kert végében folyt a patak, azon túl ismét egy nagy gazdasági kert, oldalt pedig, két sor magas jegenyétől határolva, a vasútállomás.

– Uraságod szobája ugyanebbe az irányba nyílik – mondotta a portás csendesen, és kérdezte, hogy nyitva hagyja-e az ablakot.

Nem mintha legkisebb reményem is lett volna rá, hogy a sofőrt kárpótolom efféle esetlegességgel, hitvány és semmitmondó figyelmességgel, mint egy rendes, tiszta szoba, vagy mint az a tündéri éjszakai táj, amelyre ablaka nyílt. Tudtam jól, szinte halálos pontossággal éreztem, hogy a sofőrt nehezen fogom tudni majd levenni a lábáról efféle esetlen figyelmességgel, efféle ügyetlen gondoskodással. Szinte láttam már magam előtt, amint morogva belöki az ajtót, felkattintja a villanyt, és indulatosan becsapja az ablakot. Szótlanul követtem hát a portást, teljesen kénye-kedvére, belátására és ösztönére bízva, hogy nyitva hagyja-e vagy becsukja az ablakot.

Széles, bordó színű szőnyeggel borított folyosón haladtunk végig, az egymás után kigyúló lámpások alatt. A szoba, amelyet a portás számomra kijelölt, mint amelyben legnyugodtabban tölthetem majd az éjszakát, meglehetősen nagy, négyszögletes szoba volt, északi és keleti irányba nyíló ablakokkal. Sarokszoba volt, közvetlenül a tető alatt, közvetlenül a vadgesztenyefákkal beültetett terasz fölött. A sarokban nagy, sárga cserépkályha állott.

– Lesz szerencsénk vacsorára az étteremben? – kérdezte a portás. Sötétkék, aranystráfos tányérsapkáját kezében tartotta.

– Nagyon fáradt vagyok, azt hiszem, jobb lesz, ha a szobába küldenek fel valami ennivalót – mondottam, és az ajtó mellé a fogasra akasztottam esőkabátomat. – A sofőr még hozni fogja majd a kofferomat. Adjanak neki vacsorát. Cigarettát, meg ha akar, valami italt. Természetesen mértékletesen – tettem még hozzá, és dolgára bocsátottam a portást.

Egy fél óra se telt belé, ismét kopogtatott a portás, és aggodalmas arccal jelentette, hogy megjött a sofőr. Istenem, ezt talán fölösleges is volt külön jelenteni, mert akár egy végzetes vihar, sötéten és tele vad indulatokkal viharzott végig a folyosón, még hallani is lehetett át a falakon, amint morogva és a korlát famarkolatát csapkodva jött a lépcsőn felfelé. Mintha egy piszkos külvárosi szállodában lett volna, úgy viselkedett. Mintha sose fordult volna meg rendes helyeken, tiszteletre méltó környezetben, végtére is nem csupán csak az ő szolgálatára és ellátására rendeltetett szálláson. Még most is látom a portást, amint sápadtan állott az ajtó mellett, egyik kezét a kilincsen tartva, másik kezében kofferomat lógatva, amint figyelt a folyosóra kifelé. A sofőr még csak be se köszönt hozzám, végigvonult a folyosón, és hangos indulattal becsapta szobája ajtaját maga után.

– A vacsorát visszautasította – mondotta a portás, és kofferomat letette a sarokba, az ajtó mögé. – Az italt is, meg a cigarettát. Nem kell neki semmi sem.

Vállat vontam, hisz bárki megértheti, hogy ezek után semmi kedvem nem volt, hogy még a sofőrrel is törődjem, ilyen faragatlan, ormótlan és neveletlen viselkedés után. Arról már rég letettem, hogy valaha is megjavíthatom, jobbá tehetem, pallérozhatom és művelhetem az emberek nagy tömegét, ami pedig még megmaradt – kevés és szegényes reményem –, hogy egyes embereknek hasznára lehetek, az is kopott bennem lassan, de végzetesen. Vacsorát rendeltem hát és egy üveg italt, jó vörös bort, amit kedvelek, és megkértem a portást, hogy küldesse fel, és ne is zavarjanak tovább.

Hiába adtam ki ezt a rendeletet, a portás úgy kilenc óra felé még feljött egyszer a szobába. Közben természetesen már felküldte a vacsorát, megágyazott, és tekintettel a lassan hűvösödő estékre, a szobába még külön be is fűttetett. Úgy kilenc óra felé lehetett, a fiatal pincér az étteremből éppen szedte össze a tányérokat, és elpucolta éppen az asztalt, a szobalány pedig éppen befejezte az ágyazást, amidőn gondterhes arccal ismét megjelent a portás, és a félig nyitott ajtóban megállt. Szőke, kerek fejét kissé hátrafordította, mintha fülelt volna a folyosóra kifelé.

– Konrád Ödön keresi az urat – mondotta bizonytalanul, mint aki kötelességét teljesíti, kevés meggyőződéssel.

– Miféle Konrád Ödön? – kérdeztem a kályha mellől, ahová éppen letelepedtem egy kis asztalka mellé, könyvvel a kezemben, és fél üveg vörös borral az asztalon. – Alig hiszem, hogy ismerem.

Pedig ha félig szédülten is, de még mindig az esti események emlékezetében éltem, a régi, kopott ház és a régi emlékek emlékezetében. Csak hirtelen nem kapcsoltam a nevet, mármint hogy Konrád Ödön, a gyerekkori múlt távlatából.

– Nem tudom, felvezessem-e – folytatta a portás, még mindig figyelve a félig nyitott ajtón kifelé. – Itt áll a hátsó lépcsőnél, mert azért a főlépcsőre nem merészkedik.

– Így nem tudok semmit se mondani – válaszoltam kényszeredetten –, tekintve, hogy azt se tudom, kicsoda ez a Konrád Ödön. És azt se tudom, hogy mit akar.

A portás kissé lehajtotta a fejét, és csendesen elmosolyodott.

– Itt él, a régi török fürdő mellett, lenn a pincében – mondotta. – Bőrökben meg belekben dolgozik. Mindenki ismeri, de nemigen veszi senki komolyan. Egy kicsit abajgós.

Bevallom, első pillanatban nem tudtam, mitévő legyek. Most már tudtam jól, hogy ki az a Konrád Ödön, pontosan tudtam, tökéletesen és hiánytalanul. Csak nem értettem a szükségét, hogy lássam, még kevésbé, hogy ismételten és újból lássam, tekintve, hogy már egyszer láttam este, alig néhány órával előbb. Nem is arra gondoltam, hogy mily körülmények között láttam, nem is azt mérlegeltem, hogy vajon megsértem-e, és mennyire sértem meg, ha nem fogadom, ha egyszerűen elutasítom bármi kifogással, betegséggel, rosszulléttel, fáradtsággal, vagy egyszerűen és nyersen csak azért, mert hozzá semmi közöm.

– Lenn várakozik a hátsó lépcsőn, szeretné látni az urat – mondotta a portás, és állt az ajtóban, figyelve kifelé, a

félig nyitott ajtó kilincsén tartva a kezét. – Lenn várakozik a lépcsőn, már ahogy szokott. Csak ül és hallgat, néz maga elé szótlanul. Azt hiszem, hogy valamit akar kérdezni az úrtól, legalábbis azt hiszem, hogy azt említette az előbb.

Egy pillanatig hallgattam, mérlegelve a helyzetet. De láttam, hogy a portás mind türelmetlenebbül és nyugtalanabbul tekinget kifelé, mind jobban kifejezést adva – bizonyos szűkre szabott korlátok között – nyugtalanságának és türelmetlenségének, szinte figyelmeztetve jól nevelt, szolgálatkész modorában, hogy vegyem tekintetbe, az istenért, neki egyéb dolga is van, egyéb elfoglaltsága is van, mint látogatókat jelentgetni éjszaka. Intettem tehát, hogy bocsássa be, vezesse fel szobámba, ha már kikerülhetetlen, azt a szerencsétlen Konrádot.

Egy perc sem telt bele, és anélkül, hogy kopogtatott volna az ajtón, belépett Konrád Ödön. Istenem, hogy megöregedett! Most láttam csak, hogy megöregedett, hogy összeesett, hogy megőszült, és hogy megráncosodott, szeme is hogy elhomályosodott, és keze is hogy megdurvult, tekintete is hogy megváltozott. Néhány órával előbb, amidőn találkoztam vele, első pillanatban meg sem ismertem, hisz ez csak természetes, sok arcot, sok emléket elmos és betemet az idő. De most, mintha csak a múlt ködéből, az emlékek kék, mély tavából emelkedett volna ki, ha ráncosán és elöregedetten is, ha megtörten és meghajszoltan is, de régi vonásaival bukkant fel előttem ez az arc. Szemöldöke is a régi volt, vastag, tömött és bozontos szemöldök, két mélyen fekvő szeme fölött. Fejét ugyanúgy tartotta, mint annak idején, amikor a város első ficsúraként végigvonult a parkon