Por és hamu

By Remenyik Zsigmond

 
Az 1936-ban publikált Bűntudat és a Vígszínházban 1943-ban bemutatott Atyai ház után szinte természetszerűleg és a trilógia befejező köteteként ír­tam 1951-ben az itt következő Por és hamu című korrajzot és vallomásomat. Korrajzot és val­lomást — ismételem, mert mint ahogy látni fogják, ez a nagy­terjedelmű és széles mederben hömpölygő mű több (vagy ke­vesebb, de mindenesetre más), mint egyszerű regény — cél­kitűzéseiben, igényeiben, de főként művészi és írói szándé­kaiban igyekszik túllépni a ki­zárólagosan mese és történés bonyodalmaira épített regény határait. Hiszem ugyanis, hogy a fejlődő, de gyökereiben a XVII., XVIII. és főképp XIX. század folyamán kialakult klasszikus elbeszélés mind jobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat töre­dékek, sőt más egyéb részlet­tudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szöve­dékeinek, ezáltal átitatva és behálózva az elbeszélés nyers mese– vagy regényanyagát, szinte a história és krónika határáig terjesztve ki az egyéb­ként kezdettől fogva ledérségre hajlamos műfaj, mármint az elbeszélés és regény kereteit. Egyébként jelen történetem hőse egy bizonyos Lénárt György volt csendőrfőhadnagy, akinek életét és pusztulását mondom és mondatom el egy embertelen hajsza keretében, évszázadunk első tizedébe ágyazva az eseményt, így és ekképpen keltve életre hősök és áldozatok szenvedő, azóta talán már rég elporladt nagy­számú csapatát, szinte halotti beszédet tartva szenvedéseik, porrá és hamuvá vált emlékük fölött, egyben pedig, hogy tel­jes legyen a kör, a bűntudat és az atyai ház után — az író, a gondolkodó és a tanú jogán — e töredékek tükrében mutatva be egy letűnt, kemény, porrá vált világot.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763025

Book preview

REMENYIK ZSIGMOND

POR ÉS HAMU

Korrajz és vallomás

Egy messzi vándor jött, ki ős romok

Felől regélt: A pusztán szörnyű két,

Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok

Lep egy kőarcot. Homloka setét,

A vont ajk vén parancsszóktól konok

S vad szenvedélye még kivésve ég

A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz

S a szív, hol dúlt e dőlyf, temetve rég.

A talpkövön kevély igék sora:

„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:

Nevem Ozymandiás, Urak Ura!"

Más semmi jel. A roppant rom körül

Határtalan szélesre s hosszúra

A holt homoksík némán szétterül.

SHELLEY: OZYMANDIÁS

TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-302-5

© Remenyik Zsigmond jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

Itt ülök, Embert

gyúrok agyagból,

képemre hasonló

fajzatot…

GOETHE

A század első éveinek egyikében, hatban vagy hétben (tehát majdnem egy félszázaddal ezelőtt), az ország egyik kis községében pusztító járvány ütötte fel a fejét. Mint ahogy a hatóságok és a kirendelt megyei orvos megállapították, koleráról volt szó – méghozzá a cigányok kö­zött, akik igen el voltak szaporodva és sűrű településekben lepték el a vidéket. Százszámra rúgott a cigányok száma községenként ezen az alföldi vidéken és akár a legyek, férgek és nyulak, úgy szaporodtak. Elhagyatottság, szegénység és vadság rabságában éltek ezek a cigá­nyok, ráadásul és mindezek közül elsősorban a szegénység rabságában – mert ebben az esetben is a szegénység nyomasztó súlya hozta rájuk és a környékbeli népségre a ragályt –, dögöt ettek a cigányok, földből kiásott, rothadásnak indult dögöt, nyilván egy betegségben elhullt ló, disznó vagy tehén tetemét és ennek következtében jutottak ők maguk is dögrovásra.

Mindez hogyan történhetett?

Messzire, nagyon messzire kellene visszanyúlnunk az ország történetébe, hogy a tudatlanság, elmaradottság, elvadultság és érdektelenség ez áthatolhatatlan, kemény sö­tétségére csak valami kis fény is vetődjék. Elgondolni is szinte képtelenség, hogy akadhattak a szegénység vastag rétegű tőzegében számottevő vagy akárcsak elenyésző kis rétegek is, amelyek akár tudatlanság, akár szegénység és a szegénységgel természettől fogva együttjáró mohóság következtében arra vetemedtek, hogy dögöt faljanak, méghozzá nem is frissen elhullott dögöt, de amit napokkal, sőt olykor már hetekkel előbb a parasztok vagy uradalmi cselédek elhantoltak volt. Méghozzá nem is kivételes esetekként, olykor-olykor és bizonyos kivételesen nyomasztó, nehéz alkalmakból, de általánosan elterjedt volt ez a szokás végig az egész ország területén, természetesen főképp a cigá­nyok között, akik úgy éltek, burjánzottak, tengtek-lengtek, élősködtek a nemzet nagy testének bugyraiban, akár az élősködő tetvek vagy patkányok.

Holott ez a cigányság nem volt éppen utolsó alja-népség, tudatlanságuk, vadságuk és kiszolgáltatottságuk dacára tele voltak értelemmel, életrevalósággal és derűvel; – mert élelmesek voltak és talpraesettek, nem utolsósorban pedig volt bennük valami nyilvánvaló, letagadhatatlan előkelőség. Nyilván dac is volt bennük, gúny és majdnem azt mondhatnánk, hogy érdektelenség és semmibevevés, különben hogyan is dögölhettek volna tétlenül évtizedeken és évszá­zadokon át, tolvajlásból, esküdözésekből, csiszárkodásokból és dögfalásokból tengetve kegyetlen életüket. Akár a dongók, úgy lebegtek a nemzet nehéz, nagy testének fáradt tagjai fölött, szinte törvényen kívül élve és szaporodva, mondhatnánk azt is, hogy kizárva, kirekesztve és elkülö­nülve az urak és parasztok ugyancsak elkülönített, de végtelen határaikon egymással mégiscsak érintkező világától.

Mindez tehát hogyan történhetett?

Magukkal hozták volna ezt a förtelmes szokást, melyet évszázadok, évezredek múltán sem tudtak feladni, dacára a környező példa minden nyomasztó kényszerének, a fajta viszonylagos megszelídülésének, letelepedésének? Igaz, mindig és mindenütt a falvak határában ütötték fel tanyá­jukat, ha városokban székeltek, ugyanúgy a városok kültelkein. Úgy éltek, egymás között és elkülönülve a parasztoktól, mint ahogy zsidók éltek kirekesztve annakidején, gettókba szorulva és falakkal, láncokkal elzárva a szabad külvilágtól. Éppúgy ki voltak szolgáltatva komisz indulatoknak, durva komédiáknak, lenézésnek és semmibevevésnek – és hogy éltek és egyáltalán létezhettek, az csak az érdektelen türelemnek volt köszönhető. Alig volt rá eset, hogy keveredtek volna egyéb fajtákkal – ritka és kiváltságos alkalmakként adódtak elő esetek, hogy magyar, rác, tót vagy román népségbe házasodtak volna, vagy tótok, rácok, magyarok  vagy románok együtt éltek volna leá­nyaikkal. Parasztok, bármily szegények is voltak, még ha rongyuk vagy táplálékuk sem akadt, nem keveredtek cigá­nyokkal, lenézték, semmibevették, magukhoz nem illőnek tekintették őket. Akadt olykor-olykor és kivételképpen, hogy ez mégis megtörtént – de ez már a lesüllyedés és a züllöttség jele volt inkább, mint a szegénységé, mert megtörtént ez (ha megtörtént) urak között éppúgy, mint parasztok között, hogy akadt egy-egy úr vagy paraszt, aki beállt a cigányok közé, összeköltözött velük és közöttük élte, ahogy élte a maga semmitérő, semmibevett, kutyá­nak való életét.

Nem volt se istenük, se törvényük, csak érthetetlen, megmagyarázhatatlan, merev és kőbe vésett szokásaik voltak – írni, olvasni, számolni sem tudtak. Gyerekeik félig meztelenül, rongyokba csavargatva kódorogtak a falvak határában, vagy szedtek piócát a nádastavak sáros rengetegeiben. Tél idején beszorultak kunyhóikba, munka, elfoglaltság vagy iskola helyett végigaludták az egész telet. Igaz, ruhájuk sem igen volt, színes rongyaikon átfútt a szél, ha egyikük-másikuk a kunyhóból mégis kimerészkedett, befútta őket a hó, rájukfagyott a dér, meggémberedtek, összefonnyadtak, megfeketedtek. Nemcsak kezük, lábuk, arcuk, de szájuk, ínyük és nyelvük is megfeketedett, akár a hamu alatt kallódó faszén vagy az üszög. Amellett tele voltak embertelen nyavalyákkal, betegséggel (kiváltképp tüdőbaj pusztított közöttük) – ragya, ótvar és egyéb teméntelen nyavalyák, mert a megkínzott szervezet és az elődök évszá­zados nyomorúsága kemény és letörölhetetlen nyomot hagyott az elcsenevészesedett utódokon. Mit számított az, hogy végre itt vagy ott letelepedtek? Mit számított az, hogy barlangok, gödrök, erdők és nádasok helyett kalyibákba húzódtak, sárból vert, kukorica– vagy napraforgószárral fedett kunyhókba (vagy rongyokból összetákolt sátrakba, szinte kivetve az isten szabad ege alá), ha képtelenek voltak követni akár az urak, akár a parasztok emberségesebb szokásait.

A helyzet inkább az volt, hogy erkölcseik és életmódjuk megszelídülése helyett ők hagytak nyomot, ezek a cigá­nyok, az ország és a népesség számottevően nagy rétegé­nek életében. Különösen a falusi, földet birtokló úriosztály körében vált ez törvényszerűvé, akik a cigányok évszázados szomszédságában maguk is elcigányosodtak, átvéve szigorú, kegyetlen és mégis szabados szokásaikat, erkölcseiket. Szokásos érintkezési és keveredési alkalmak következményeképpen (efféle alkalmaknak számítottak mulatozásokon kí­vül a vadászatok, majd túl ezeken a gyakori érintkezés cigányokkal vásárokon, kocsmákban és marhahajtáskor, majd ismét az a tény, hogy minden vidéki úriháznak volt egy bejáratos házicigánya, akit fullajtárként ide-oda szalajtottak, akikkel kutyát étettek, hullott marhát nyúzattak, vályogot verettek és tapasztattak) – tehát e szokásos érintkezési alkalmak következményeképpen – majdnem törvényszerűen átvették erkölcseiket és szokásaikat. Mint ahogy a hódítás és elnyomás esetében történni szokott, a hódítók, elnyomók és rabtartók – így, itt és ebben a vonatkozásban is átvették az elnyomottak és kiszolgáltatottak szokásait és erkölcseit, mondhatnánk, hogy maguk is cigányokká váltak, legalábbis cigányokhoz hasonlókká, szabados erkölcseikben, felelőtlen érdektelenségükben, szabadszájúságukban, semmibevevésükben, könnyelműsé­gükben. Már legalábbis az éretlen ifjúság és a kiábrándult férfiak.

Ami ebben a vonatkozásban mozdulatlan és érintetlen maradt, az a parasztság széles, mély és hallgatag rétege volt – ez a réteg érdektelenül és majdnem semmibevevően élte a maga nyomorúságos, kínlódó életét. Alig törődött urakkal, cigányokkal; – tűrt és küszködött, valami állatfeletti kemény küzdelemben, hogy életben tartsa magát. Ha részegségiben cigánnyal mulatott, vagy ha elnézte asszonyainak, hogy kártyát vettessenek kóbor cigányasszonyokkal, halottat láttassanak halottlátókkal – az egész lepergett róla hatástalanul, csak ennyi volt az egész. Semmi nem változtatta meg, semmi nem enyhítette vagy formálta át évszázados merev szokásaikat.

Nagy, Báder, Kállai, Váradi, Vidák, Fecske, Csonka, Rácz, Rigó, Lakatos, Csizi, Virág – ezek voltak a nagy cigánynevek végig az egész ország területén, ahol éltek, meghúzódtak, szaporodtak és hulltak a cigányok. Egy nagy rokonságot tartottak fenn egymással, ami végeredményben valóság is volt, mert ahogy összevissza keveredtek, törvény, rend és szentesített erkölcsök nélkül, eredményeiben eltéphetetlen és természetes szálakkal fűzte őket egymáshoz. Dunántúl, Tiszántúl, Dél-Magyarország és a nógrád-gömöri hegyek között elterülő dombvidéken, erdőségben, síkságon egy hatalmas tanya volt az egész, ahol elszórtan vagy sűrűbb rajokban tanyáztak ezek a cigányok, vályogot verve, falat tapasztgatva, vakarózva, tetveszkedve, dögöt falva, – mint akik végleg semmibe veszik a keserves isten által rájukszakadt életet, akárcsak a környező kegyetlen világ törvényeit…

Már több mint egy hete dúlt a kolera Dormándon, amikor a községi elöljáróság és külön-külön a parasztok is elhatározták, hogy őrséget állítanak a falu határában, afféle védőzárat, amely hivatva lesz útját állni a ragály tovább-hurcolásának, terjedésének. Az elhatározáshoz természetesen hozzájárult a megye és a járás kemény rendelkezése is, amely a körorvos, majd később a járási és megyei főorvosok jelentései nyomán elhangzott – közben eltelt egy hét, másfél hét, közel két hét, hogy ez megvalósult. A cigányok hulltak, akár a legyek és közben még az is bekövetkezett, hogy megfertőzték a kutakat, lévén tavaszi olvadás márciusban és valóban nagyon-nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy átcsap a vész a közeli falvakba is, Tárkányba, Besenyőtelekre, Abonyba, de még távolabbra is, Erdőtelekre, Tenkre, Kömlőre, a környező tanyavidékekre, mármint Tepélyre, Szikszóra, Szíhalomra és Hanyira. Mert ez a falu a környék egyik fontos útkereszteződésén feküdt, a tiszai nagy út elágazásánál, ahol Füzesabony felől kettéválik az út, egyik megy Heves, Jászság, Szolnok felé, másik pedig le a Tiszának, Poroszlón, Tiszafüreden át, Debrecen irá­nyába.

(Most, hogy ezt a korrajzot írom, itt ülök a konyhában, hogy egy kissé melegedjek és közben egy falumbeli, dormándi cigányasszonnyal beszélgetek. Neve Nagy Gyuláné, született Báder Hermina. Velem majdnem egykorú, tehát éppúgy emlékezik erre a rettenetes kolerára," mint én, sőt még nálam is jobban, mert ő egészen benne volt. Én az egész szörnyűséget csak hallomásból tudom – egri kis diákocska voltam abban az időben –, míg ő, mint afféle nyolckilenc éves kislány, abban az időben is Dormándon tartózkodott. Itt ül velem szemben a sámlin, fekete hajjal, sötét bőrrel és fájós fogait tapogatja szegény. Beszélgetünk. A szörnyű kolerára következőképpen emlékezik:

– Az első cigány, aki meghalt a faluban, Fecske Já­nos volt. Este hazajött Besenyőről, reggelre meg is halt, pedig szép, fiatal cigánylegény volt, erős, egészséges. Másodiknak Csonka Józsefné pusztult el, aki magyar asszony volt, csak közöttünk élt, a cigányok között, magyar nevén úgy hívták, hogy Bálint Julcsa. A harmadik, aki a nyavalyának áldozatul esett, az én kedves bátyám volt, Báder Lojzi. Amíg magánál volt, mindig azt hajtogatta szegény: „Kinek adok én már pénzt, Herminka, ha meghalok… –, mert engem nagyon szeretett és mindig adott pénzt. Amikor meghalt, kivitték az utcára, koporsóba tették és ott feküdt koporsóban az utcán, amíg eltemették. Erre már nem volt mit tenni; bennünket, akik egészségesek voltunk, kihajtottak a temető mellé, a Suszter Rozi házába, ott adtak nekünk helyet, a betegeket meg Puhu Balázs házába telepítették. Nagyon meg voltunk rémülve mindnyájan, hogy láttuk a sok beteget meg halottat magunk körül, voltak, akik el is kívánkoztak a faluból, szét akartak széledni, el akartak menekülni, szét akartak szaladni, de már nem lehetett, őrizni kezdtek bennünket, meg egyáltalában az egész falut, éjjel és nappal, minden irányban a határban, körös-körül. Meg kell mondani azt is, hogy ahogyan rettegtek a cigá­nyok, úgy nem mutattak semmi félelmet a magyarok. Az őrök közül egynéhány kapott puskát, a többi meg vasvillá­val, kapával, ásóval felfegyverkezve őrködött, akadt azonban olyan is, akinek csak vastag botja volt. Sánta Pesta, vagy ahogy még nevezték, Lapos Pesta volt közöttük a fő, az vigyázott a rendre, az tiltotta meg a kocsmárosoknak, hogy pálinkát küldjenek a cigányoknak. Erre a Lapos Pesta bácsira nagyon haragudtak a cigányok. Haragudtak, de még inkább remegtek, nagyon féltek a haláltól. Még az én szegény apám, ahogy mi hívtuk, Papó is nagyon félt, állandóan sírt és szeme mindég tele volt könnyel. Ő is a haláltól félt, meg a családját féltette, mindannyiukat. Mert ha valaki egy házban meghalt, a házat azonnal kimeszelték, de még a földet, az udvart is bekenték mésszel, mintha valami nagy hó esett volna. Amikor meg Recsko Ferenc meg a lánya egyszerre meghaltak, még bútoraikat is elégették, az összes holmijukat. Így pusztultak nagy tömegben a cigá­nyok. Papunk sem volt, mert az első néhányat még ugyan eltemette, de azután egyszerre csak elmaradt, beszentelés nélkül földelték el őket, akár az állatokat vagy a pogányokat. Ennivalónk az volt bőségesen. Annyi kenyér volt, hogy még a házak padlása is végig volt vele. Mondta is az egyik cigány, akit úgy hívtak, hogy Geda Pali: „Egyetek, igyatok, mint én, nem bír veletek a kolerái De hiába beszélt ilyen gőgösen – mert nagyon büszke ember volt természeténél fogva –, reggelre mégis holtan találták két nagy fiával együtt ezt a Geda Palit. El sem tudták temetni, mert olyan égzengés volt egész délután, hogy csak késő éjszaka földelték el, amikor már egészen besötétedett. Ez valami büntetésnek számított, mint ahogy a kolera meg az a rengeteg halál is valami büntetésnek tűnt fel a cigányok között. Mondtuk is akkor, hogy sok nyomorúságon ment keresztül – és még mennyin fog keresztül menni az emberiség!…)

A kolerajárvány második hetében, egy tisztaegű, csillagos márciusi éjszakán, magános férfialakra lettek figyelmesek a falu határában őrtálló parasztok, amint az lassú léptekkel, kezében kis útitáskával, gyalogosan közeledett a falu felé. A község csendben, dermedten és félholtan pihent, távolabbról lassan döcögő szerelvény dübörgése volt hallható és még távolabbról, lőcsös parasztszekerek rohanó zörgése, a Tárkány felé vezető dűlőutakról. Vadkacsák hosszú raja húzott el a tiszta égen át Hányi felé, ahol az érben nádasok zöldültek hosszú, éles, zizegő levelekkel. Kelet felől, a Tisza irányából a friss éjszakai szél éppen ekkor emelkedett és nyugaton, a Mátra sötét vonalai fö­lött lassan ereszkedett a hold.

A parasztok csendben pipáztak, sorban egymás mellett ülve és a kőhíd oldalán lelógatva lábukat. Mert ez a csoport itt őrködött, az Abony felé vezető úton, a kőhídnál, a Csörsz-árok fölött. Mögöttük, a széles országút túlsó oldalán kocsma állott, vaspántos ablakaival, keservesen kivilágítva, szinte elveszve istállók, széna– és szalmakazlak, állások és egy hatalmas, hombárszerű beszálló zsúfoltságá­ban. Egy sor öreg nyárfa árnyékolta be az épületet, de ebben az éjszakai félhomályban ez is beleolvadt a kazlak, állások és istállók közös nagy tömegébe, láthatatlan, gyengéd zizegéssel remegtetve frissen zöldellő ágait. Valaha, mint mondják, betyárok is látogatták, útban Szikszó, a gyöngyösi szőlők, meg Hatvan felé, vagy hazatérőben a Hortobágyra Hevesen és a Jászságon át. Később árendáskocsma lett belőle a Zichyek és a Buttlerok alatt, de ké­sőbb, hogy ez a két nemzetség elszegényedett, szétkalló­dott és semmivé vált, beolvadva a nemzet szegénységének közönséges rétegeibe, magánkézbe került. Már csak kupecok, hajcsárok, hegyi palóckocsisok látogatták, meghúzódva az állásban egy-egy éjszakára; órákig üldögélve az ivó­ban egy pohár bor vagy féldeci pálinka mellett. Röviden, a század elején ez volt Román Sándor kocsmája.

A parasztok a közeledő férfi láttára felemelkedtek.

Amikor közvetlen közelükbe ért, elébe álltak, szinte elálltak az útját, akár az útonállók, keményen, sötéten és határozottan.

– Hová megy az úr? – kérdezte egyikük, bizonyos Tuza nevezetű, mert az volt a parancs, hogy útját állják bárkinek, úrnak és parasztnak, aki át akar haladni a falun. Ez volt a szigorú parancs és ehhez keményen kellett ragaszkodniok. Tartották is hozzá magukat valamennyien, akik ki voltak rendelve nappalra és éjszakára, a község összes emberei, gazdák és cselédek, az összes Tuzák, Besenyeiek. Csépányok, Kelemenek, Rózsák, Kozmák, Angyalok, Katonák, Oszláncziak, Godók, Fekék és Antalok, de különösen ez a három ember, ez a Tuza, Oszlánczi és Godó, akiket ide állított éjszakára az elöljáróság, éppen erre a fontos útvonalra, a tiszai, debreceni országút mellé, ahol legnagyobb volt a veszedelem, hogy egy részeg palóc kocsis, egri házaló kofa, vándor csavargó, búcsúra járó remete, szökött cseléd vagy házaló zsidó átlépi a falut a vasútállomás felől.

– Aggyon isten jóestét, emberek! – mondotta a férfi, nyugodt tekintetét egyik emberről a másikra emelve, kezében a kis utazótáskával. Kissé fáradt volt, és ez látszott is testtartásán, ahogy elhagyta magát, pihenőállásba helyezve lábait. – Mi van itt, tán valami veszedelem?

– Járvány van a faluban, uram! – mondották a parasztok. Most már ők is megnyugodtak és lábukhoz eresztették fegyvereiket. – Kolera van a faluban, ezért állí­tottak bennünket ide. Körül van véve a falu, tilos az átjárás.

Majd egy pillanatnyi hallgatás után:

– Ha Hevesnek, Kömlőnek vagy Fürednek haladna az úr, meg kell kerülni a falut – mondotta Godó. – Mert az egész falu zár alá van véve, nehogy a megyében szétterjedjen a ragály.

– Kolera… – mondotta a fiatal férfi és egy pillanatig maga elé tekintett, mereven és szemét összevonva. – Semmi hírét nem hallottam. Se Miskolcon, se Debrecenben. Se vonaton, sem az újságokban. Nagy a ragály?

– Csak a cigányok között, uram – válaszolt Oszlánczi és megint hallgattak néhány pillanatig. Mindhárom ember, ez a Tuza, Oszlánczi és Godó csak nézték a velük szemben álló fiatal férfit, ahogy nyugodtan állt, a rémület és a riadalom legkisebb jele nélkül szemeiben – pedig az elmúlt napokban láttak már egyetmást ezek az emberek. Hisz ők maguk is tele voltak félelemmel és aggodalommal, dacára az ő nagy bátorságukat híresztelő szóbeszédnek, a valóság bizony az volt, hogy maguk és családjuk miatt tele voltak rettegéssel.

– De a faluba csak beengednek – mondotta a fiatal férfi.

– Csak ha idevaló. De azt is csak úgy, ha nem megy tovább.

– Hát nem vagyok éppen idevaló, de nem megyek tovább. – Egy pillanat csend volt megint, a kocsma fölött a zöldellő ágakat halkan zizegtette a szél. Néhány kutya vadul ugatott a falu belseje felől. – Rokonságban vagyok R. úrral, hozzája megyek. – Majd igen megkínzottan és csendesen: – Messziről jövök, Debrecenből meg Miskolcról, nagyon fáradt vagyok. Engedjenek be, nem lesz bántódá­suk…

Az emberek egy kicsit gondolkoztak. Majd Oszlánczi szólalt meg, aki legidősebb volt mindnyájuk között.

– Hát akkor kísérd be az udvarba az urat – mondotta Godó Ferenchez fordulva. – De vigyázz, hogy le ne tépjenek a kutyák.

A fiatal férfi kezet fogott az emberekkel és fáradt léptekkel megindult Godó mellett a falu felé az út közepén. De néhány lépés után megállott, Oszlánczi hangjára visszafordulva, aki utánaszólt.

– Tisztelettel megkérdezném az urat, hogy nem a főhadnagy úr? Hogy nem a Gyurka úr? Mert akkor mi már találkoztunk egyszer a vásáron, Ónodon…

– Találkoztunk mi már itt a faluban is, benn az udvarban is – válaszolta a fiatal férfi, hosszú, majdnem bokáig érő kabátját összegombolva magán az oszladozó, gyengülő holdfényben. – Két évvel ezelőtt, benn az udvarban, maga volt az aratógazda. Azt is tudom, hogy Oszlánczinak hívják. – Majd egy pillanatra rá, ahogy újra megindult az úton: – Hát akkor jóéjszakát…

– Nyugodalmas jóéjszakát… – válaszolták az emberek és még sokáig néztek utána, míg el nem tűnt a lassan sötétedő házak árnyékában, Godó Ferenc oldalán. A falu mélyiből veszett vonítással ugattak a kutyák.

A két parasztember visszatelepedett, és rövid bundá­jukba húzódva, csendben gubbasztottak a szürkére mázolt kőhíd tetején. A nagy rét felől, ahol nappal az abonyi gulya legelt, éktelen zengéssel ciripelt a tücsökhad, részeg és vad zenekarként, dallamos és hullámzó zengésükkel betöltve a széles vidéket, földet és eget, az egész földi és égi határt, fel egészen a csillagokig. Kál felől keserves fényeivel hosszú szerelvény döcögött az abonyi berken át az állomás irányában, lassú, mély dübörgéssel. A szél pedig erősödött, most már kitartó, egyhangú zúgással suhogtatva a zöldellő fák gyenge ágait.

– Tudod-e, ki volt ez? – kérdezte most Oszlánczi Tuzát.

Majd ahogy látta, hogy Tuza nem válaszol, csak ül maga elé bámulva és szótlanul, ő maga is elgondolkodott. Pipája is kialudt már, csak tartotta, szorongatta markában a lassan hűlő cserepet.

– Hát ez az a Lénárt Gyurka, aki szerencsétlenségbe keveredett az ónodi vásáron – mondotta Oszlánczi, maga mellé fektetve az ócska, drótozott fegyvert a kőhíd peremén. – A csendőrségnél szolgált, mert nem tudom, hogy ott szolgál-e még. Ügy látom, hogy elbocsátották. Levetkeztették. Oda van a főhadnagyi sarzsi és ezzel kezdheti elölről, vagy mehet világgá, mind közönségesen…

– Mert úgy történt a dolog, hogy az év elején, január tizennyolcadikán, amikor a vásárt tartották, én is elmentem a szatmáriakkal a vásárra, mert azoknál vállaltam kaszálást az idén, lenn Kiskörén. Így hát én is ott voltam az ispánnal meg a gazdával, egy falka cselédséggel, akik jószágot hajtottak vásárra vagy cserébe, már ahogy ki mit akart vagy tudott, mert arrafelé is rossz volt a takarmány az idén. Nagy fagy volt január tizennyolcadikán, de az előtte való napok alatt is, úgyhogy alig tudtunk haladni a szekerekkel meg a jószággal, mert még fagyos eső is esett, csúsztak emberek, állatok. De a vásár napjára csodálatosan kiderült, nagyon világos nap volt, csak úgy szikrázott a réteken a jég meg a hó. Teméntelen népek gyűltek össze erre a vásárra a Hajdúságból meg Borsodból, még Hevesből is, de még a Jászságból is, rengeteg paraszt, ispán, zsidó meg kupec, teméntelen ember meg állat, vegyesen.

– Amikor legjobban állt a vásár – folytatta Oszlánczi, összevont szemöldökkel elmerülve az emlékezésben –, egyszerre csak megjelent a népek között ez a Lénárt Gyuri főhadnagy úr, maga mellé intett kettőt a környékből összegyűlt csendőrök közül és sorba vette a seftelőket, kirakodó­kat, az összes sátrasokat, ponyvásokat, meg egyéb árusokat. Úgy kezdte, hogy odaállt a legnagyobb sátor elé, ahol egy kövesdi rőfös dolgozott és hangos szóval elkiáltotta magát: „Ki akar olcsó vásznat, perkált, ki akar olcsó rőfös-árut, emberek?" Egy pillanat alatt körülvették a vásárosok, ahány asszony, lány, ember meg gyerek volt a vásáron, mind ott tolongott körülötte, ott gázolta, nyomta, taposta egymást egy perc alatt. A kövesdi rőfös sivalkodott, mint akit nyúzásra kifeszítenek, a többiek meg már kezdték is volna összekapkodni holmijukat, az összes miskolciak, debreceniek, keresztesiek meg nyárádiak, mint akiket valami zivatar lepett meg a Hortobágyon.

– Nem tellett bele egy perc, de még egy pillanat sem talán, hogy a kövesdi rőfös bódéját széthajigálta a vásárosok között. Nem mondom, voltak, akik visszahúzódtak, mert mindjárt észrevették, hogy vagy megbolondult, vagy részeg a főhadnagy úr, mert józanon vagy ép ésszel ilyen dologra eddig még senki sem vetemedett, de akadtak sokan, akik nem firtatták az okot, mert kapzsiak is voltak és szerették a potyát. Négy vagy öt bódét hajigált szét, közben meg nem szűnt pucsmolni a sátrasokat, lehordta őket minden elképzelhető csúnya szavakkal, mint aki nincs magánál teljesen. A sátrasok úgy óbégattak, mint akikre rá­szakadt a tető, összetett kezekkel rimánkodtak a főhadnagy úrnak, azután meg a csendőröknek, akik csak álltak, nem tudták mit cselekedjenek. Tanácstalanok voltak egészen és csak a földet nézték, meg néha-néha egymásra pislantottak, de mozdulni sem mertek nagy tanácstalanságukban. Felfordult az egész vásár, mert akik már loptak valamit, elszeleltek, hogy eldugják a portékát valahová nagy szerencséjükben. Ekkor jött a báró – valami báró volt, azt mondták –, és kiszabadította a rőfösöket, csizmadiákat, kalácsosokat, köteleseket meg szappanosokat a főhadnagy úr kezei közül. Szépen karonfogta és vitte magával, a csendőröknek meg intett, hogy igyekezzenek és szedjék össze a széthordott holmit – mentek is utána ész nélkül a csendőrlegények, de már hiába! Üthették a tolvajok lábanyomát, mert mindenki elbújt, aki valamit mentett, az ártatlanok meg csak nevettek, legfeljebb elhúzódtak attól való tartásukban, hogy megrugdossák őket is a legények, hiába ártatlanok. Lénárt Gyurit meg szépen elvezették, bevitte a báró úr a kastélyba, hogy ott kijózanodjék. De még le sem feküdt, úgy mondották, már ott is volt Miskolcról az ezredes úr, aki nagyon megszidta Gyurit, elvette tőle a kardját, leszaggatta gallérjáról a csillagokat és vitte is magával Miskolcra a két legény kíséretében, akik szintén benne voltak a dologban. Hát ez történt Lénárt Gyurkával az ónodi vásáron. Mint ahogy látom már, ki is rázták az egyenruhából, most azután mászkálhat meztelenül meg mezítláb szegény, mert ha egy csendőrt vagy katonát kivetkeztetnek, az akármilyen ruhát is vesz magára, mégis meztelen marad!… – mondotta Oszlánczi, maga elé bámulva, lassan tömködve pipáját a sötétben.

(Természetesen nem egészen így történt a dolog, bár alapjaiban és főbb vonásaiban, ahogy Oszlánczi látta, hallotta és elmondta a történetet, a valósággal mégiscsak egyezett. De honnan is tudhatta volna ez az ember, ez az Oszlánczi, aki ugyan egyszer-kétszer összeakadt az életben ezzel a Lénárt Gyurkával, hogy mi van az ő testében, mi dúlja, nyomorgatja, hajtja maga előtt az ő nyugtalan lelkét és agyát, mik az ő vágyai, tervei, emlékei és reményei, mi az ő viszonya világhoz, emberekhez, jelenhez, múlthoz és jövőhöz, egyáltalán mi az ő sorsa és rendeltetése ezen a világon, az emberek és társadalom e kuszált világában, embertelen rendjében, törvénytelen és áttekinthetetlen gomolygásában! Mit tudhatta ezt Oszlánczi, de mit tudhatták ezt a többi szegény vásáros parasztok, árusok, ponyvás és sátras rőfösök – mit tudhatta ezt az egész szemlélődő, vá­sári koncot összekapkodó szegénység, mit tudhatták a kirendelt, szigorú csendőrlegények, mit tudhatta a báró és az ezredes, aki – való igaz –, hogy nem sokkal a vásári zűrzavar, törvénytelen felfordulás után megjelent, és vizsgálat alá vette Lénárt főhadnagy állapotát. Hogy részeg nem volt, azt bárki megállapíthatta, hisz előtte való nap érkezett a faluba, mégpedig afféle hivatalos körúton, ahol is a báróéknál szállt, ott késő éjszakáig a vendégekkel szépen elszó­rakozott, mértékletesen fogyasztva ételt és italt, csendesen elbeszélgetve, még inkább tisztességesen és csendben hallgatva a vadászatra egybegyűlt urak és hölgyek teméntelen fecsegését. Még az inasok sem vehettek rajta észre semmit, sem pedig az udvaros cselédség, akik közül többel a kora reggeli órákban szóba elegyedett, sétálgatva a park hidegre fagyott fái és vastag zúzmarával lepett bokrai között. Reggel, akivel utoljára beszélt, mielőtt nekiindult volna a vá­sárnak, ahol megtörtént ez az érthetetlen szerencsétlenség, az árvaszéki elnök volt, aki maga is a következő napon tartandó vadászatra érkezett, vastag bekecsben, bélelt kesztyűvel kezén és nagy szőrös kucsmában, ahogy éppen megérkezett Egerből, mert nagy vadász volt ez a Lipovniczky árvaszéki elnök, nélküle aligha lehetett vadászatot tartani Hevesben, Borsodban, Nógrádban, Gömörben, de még Szolnokban és Hajdúban sem. Az elnök Nádasdy Jóskáékkal érkezett, a szokatlanul hideg időre való tekintettel csukott határban, jól bebugyolálva prémek és takarók közé, mert meglehetősen távol volt a vasútállomás. Lénárt főhadnagy a kiszállásnál előzékenyen segített az uraknak, Nádasdynét pedig szinte kibontotta, szinte gyengéden kifejtette a pré­mek közül és szinte kiemelve a lábzsákok, takarók és bundák közül, akár egy gyermeket, úgy tette le, úgy állí­totta lábra a fedett feljáró lépcsőjére. Lipovniczky már fenn állt az előcsarnokban, egy hosszú, széles, sötét folyosón, két kezéről éppen fejtve lefelé a hurkaszerű, egyujjas, bélelt kesztyűket, de ahogy látta Nádasdyné tehetetlensé­gét, bizonytalanságát, újra lesietett a lépcsőn és karonfogva segítette fel az asszonyt az előcsarnokba. „Régen láttalak, Gyurka – mondotta az árvaszéki elnök, fejét kissé hátrafordítva a főhadnagy felé. „Mi van veled? „Hát csak kínlódok, Gábor bátyám – válaszolta a főhadnagy. –Kiszállás, szolgálat, vizsgálat, jelentések, délután már megyek is tovább. Mezőcsáton már várnak éjszakára. – „Hát akkor még látunk, Gyurka – mondotta ekkor Nádasdy valami elnéző, lompos mosollyal és már ment is felfelé a lépcsőn Lipovniczky meg a felesége után, nehezen emelgetve vastag lábait, mert át volt fázva ő is, kegyetlenül tüzelt két fekete szeme, füle meg orra. Lénárt főhadnagy ekkor sarkon fordult és átvágva a szalmába burkolt rózsatők, fenyők és mahóniabokrok dermedt alakzatai között, letérve a csonttá fagyott gyalogútról, és átgázolva a nagy füves réten a kastély háta mögött, kiért az erdő szélére. A feketére fagyott, kemény ágakon varjúk károgtak, most nehéz testüket nekilódítva felröppentek lomhán a csípős, szikrázó levegőbe és hangos jajveszékeléssel eltűntek a pattogó ágak között. Túl az erdőn, a vastag hóval fedett ná­dason is túl, egy magános, árva vízimalom fölött vörösen bontakozott ki tejszínű, híg ködökből a nap, lassú izzással és még erőtlenül. A nádason át, a messzi Nyírség irányá­ból egy csapat jószágot hajtó paraszt közeledett a fagyott patakon át, hangos „kiabálással hajtva maguk előtt lomha barmaikat. A főhadnagy megkerülte a vízimalmot, majd ráfordulva a vásártér felé vezető országútra, megindult a hullámzó, vásáros népség felé. Rövid bekecsét állig begombolva, lovaglónadrágban és csizmában, ahogy mind jobban és jobban belemerült a lármás, vásáros hadba, kupecok, disznócsiszárok, hajcsárok, lacikonyhások, kanászok, kondások, csikósok nagy áradatába, szinte már teljesen egybeolvadva velük, elveszve hullámzó, sodródó sokasá­gukban. Lacikonyhások bódéjában húzta a cigány, távolabb ringlispíl pörgött csilingelve és észveszejtőén, s mindenfelől, ameddig a szem ellátott, ponyvások, sátrasok, kártyavetők, jövendőmondók, vándorló remeték és csonka nyomorékok üvöltő hada hullámzott, kavargott körös-körül. Egy elszabadult ló vagy egy megvadult ökör belegázolt a sűrű népségbe, míg a hajcsárok le nem fogták, meg nem fékezték süket üvöltéssel. A főhadnagy egy csíkos, kék ponyvával fedett bódé oldalánál állott, ahol benn fehérvásznat, barhetot, perkált, posztót mértek éppen a rőfösök. A nagy tolongásban majd felfordult a bódé, elöl és oldalt, de még a hátsó ponyvánál is tolongtak a vevők éktelén kiáltozásukkal eszüket véve a kövesdi árusoknak, átnyúlkálva egymás feje fölött, nehéz kezükben megforgatva, kibontva és újra egymásra hajigálva az árut, ebben a pokoli, áttekinthetetlen, fékezhetetlen és felbomlott zűrzavarban. Hogy mi történt, hogyan is történt az egész, ami Lénárt főhadnagyban a bomlást és a zavart megindította, pontosan sohasem lehetett megállapítani. Talán az árusok féktelen ordítozása, talán az a mód, ahogyan kemény fölénnyel rángatták ide-oda hitvány portékájukat, de az is lehet, hogy a rőfösné gúnyos és szemtelen vicsorgása, ahogy innen is, onnan is elkapkodta, beseperte a pénzt, vagy talán az a mozdulat, amellyel az egyik kiszolgáló rőföslegény mellé­nél fogva megragadott és a tömegből szinte kiemelt és utána valami állati erővel a tömegbe újra visszalökött egy magas, sovány, idősebb asszonyt, de úgy, hogy az végigvágódott a fagyon, magával rántva két-három leselkedő, kíváncsiskodó, félig tehetetlen öreget. Ugyanebben a pillanatban a bódé hátsó részében maga a rőfös is dulakodásba keveredett egy alacsony, zömök, sötéttekintetű paraszttal, aki pedig szintén csak állt és leselkedett, minden gonosz terv és indulat híján, a megszokott vásáros bámészkodással. Lehet, hogy tolvajnak sejtette a rőfös ezt a parasztot – hisz efféle dolog is gyakran megtörtént vásárokon –, mert azonnal rárohant, kezében a rőföt magasra emelve és éktelen, csúnya, mosdatlan káromkodással már verte is az embert, fején, kezén, vállán, ahol csak érte, mint aki elvesztette eszét és megvadult teljesen. Nyilvánvalóan förtelmes volt így, ahogy volt az egész, förtelmes és lázító, mert az emberek körben már morogni kezdtek, mint felingerelt, feltüzelt állatok. A mezőkövesdi rőfös szinte érezte, hogy túlment a határon, de hogy magyarázatát adja oktalan viselkedésének, még inkább ordítozni kezdett, de most már úgy, mint akinek elment a jó dolga és nem tudja magát többé visszatartani. Hangos és ocsmány szavakkal ordítozott, de úgy, hogy egészen belekékült, egészen belefeketedett, szája habzott és nyelve feketén akadozott szőrös szá­jában – szidta a bódéja körül tolongó szegénységet, a szegénységnek magasságos istenit, apját, anyját, becstelen lá­nyát és nyomorult gyermekét, véres átkaival illetve öregeket és halottakat, parasztokat, cselédeket, szinte lábánál fogva rángatva le az istent ítélettételre ebben a hitvány, elvadult pereskedésben. A szomszédos bódék tulajdonosai is hozzácsatlakoztak, vérbeforgó szemmel, szinte szó szoros értelemben mellüket döngetve, eszetvesztő ordítással fitogtatva hitvány hatalmukat és ezzel a hitvány hatalommal fedezve ócska portékájukat. Ez volt az a pillanat, amelyben Lénárt főhadnagy elvesztette az eszét. Egyik oldalon ez a megvadult, magából kikelt, fennhéjázó, szemtelen, ponyvás sisera-had, másik oldalon a megbántott, majdnem együgyű és szinte védtelen vásári, bámész, paraszt szegénység – valami sűrű, nehéz köd ereszkedett a főhadnagy agyára és anélkül, hogy jobban meggondolta volna mit cselekszik és mik lesznek cselekedetének következményei, áttörte magát a sűrű gomolyagon. A nagy felfordulásban, ebben az embertelen tülekedésben első, ami történt, az volt, hogy a ponyvasátor egyik tartóoszlopa kidűlt és így az egész építmény félrebillent, maga alá temetve a nagyszájú rőfössegédet. A kövér bódésaszony ekkor rávetette magát a szakajtóra, melyben halomban állt, esztelenül és bután egymásra hányva bankó és aprópénz, de ahogy utánakapott, már meg is botlott és végigvágódott a roskadásig megrakott kecskelábú pult alatt, magával rántva és kiborítva a színes, erős sásból font, nehéz kosarat. Ekkor Lénárt főhadnagy már benn állt a bódé romjai között, két kezével erősen tartva a mezőkövesdi rőfös kopott bundáját, hogy az mozdulni is alig tudott, csak hápogott és nagy szőrös kucsmája után kapkodott vizes szemekkel és kétségbeesetten, mert még az is lebillent kerek, nagyranőtt fejéről. Mint ahogy említés történt már róla, csak levegő után kapkodott és hápogott, rövidrenyírt, fekete, tüskés haját markolászva kétségbeesetten és eredménytelenül, szinte már nevetségesen és szánalomraméltóan. A környékbeli bódé­sok, mintha csak megérezték volna a rájuk leselkedő veszélyt, sietve kapkodták holmijukat és kétségbeesetten ordítottak. Ekkor tűnt fel az első két csendőrlegény, utána még kettő és mintha a földből bújtak volna elő, még kettő, kemény léptekkel, szigorú szemekkel, feltűzött szuronyokkal. De amint közelebb értek és látták a tömeg közepén Lénárt főhadnagyot, hirtelen megálltak, csak kővé dermedtek, és egy lépést sem tettek tovább. A szó legszorosabb értelmében kővé meredtek, megzavarodtak és úgy álltak, mintha valami varázslat hatalmának engedtek volna, mintha minden tagúkból kiszállt volna az erő. Szemükkel a főhadnagyra meredve, csak álltak, a rend, a hatalom, a törvény, és a tekintély ólomsúlyával gyenge vállukon, mint akiktől összedűlhet a föld, leszakadhat az ég, porrá mállhatnak a hegyek és megrepedhetnek a falak, mint akiknek idegeit és izmait nem indítja mozdulatra más, csak egy kemény parancs, mint akiknek fülét és agyát nem tölti be egyéb, mint egy rekedt, süket, irgalmatlan suttogás. Csak álltak mereven, zavarodottan, mozdulatlanul, szemüket a földre szegezve. Ami ezután történt, már olyan volt, akár egy lidérces álom. Hogy hangzott-e el felszólítás, ösztöké­lés vagy biztatás, ami a körbenálló, bámészkodó, vásáros népséget fosztogatásra ingerelte volna, azt nagyon nehéz lett volna bármiképpen is megállapítani. De magában véve minden, ami történt, felszólítás és biztatás nélkül is elegendő volt ahhoz, hogy a megbántott, mindenben kisemmizett, évszázados emlékeinek súlya alatt nyomorgó népséget törvénytelen, vad gondolatokra ébressze, magának a szerencsétlen Lénárt főhadnagynak egész magatartása, fellépése, félreérthetetlen viselkedése semmi mást nem sugalmazhattak, mint ami utána bekövetkezett. Egyik bódé a másik után esett a nyilvános fosztogatás áldozatául, mert majdnem egyidőben, ahogy megindult a kövesdi bódénál a fosztogatás, úgy harapózott az tovább, mint amidőn ná­dasban, vagy zsuptetős házak között, szélben tüzet gyújtanak. A megvadult népség, szegény cselédek, hajcsárok, zsellérek, vándorló búcsúsok, remeték és koldusok, de ugyanúgy tehetős parasztok, tanyagazdák és kupecok egymást gázolták és eszüket vesztve dúlták halomra a sátrakat, tépték ronggyá, törték cserepekre, hasították pozdorjává a csizmákat, levesestálakat, szitákat, posztókat és vásznakat. Aki valamit elragadott, hosszú, sovány parasztasszony, girhes cseléd, zömök, tagbaszakadt kupec, de még süvölvény lány vagy taknyos gyerek is lett légyen az, sietve elszelelt, hogy mentse a prédát a távoli szekerek között. Lassan elnéptelenedett a fertály, csak a kifosztott rőfösök, csizmadiák, cserepesek szipogtak élettelenül, csak a csendőrök álltak mereven és mozdulatlanul. Ekkor jött a báró sietve, ispánja meg egyik inasa kíséretében. Igen komor volt, sápadt és izgatott. „Mit cselekedtél, Gyuri? – kérdezte a báró, ahogy megállt Lénárt főhadnaggyal szemben, néhány lépés távolságban. „Mi történt veled? Majd közelebb lépett hozzá, szépen karonfogta és még szemével intett is a kasznárnak, aki viszont a főhadnagy másik oldalába karolt és elvezették a kastély irányába. A csendőrlegények erre hajkurászni kezdték a tolvajokat, de igen sovány eredménnyel, mert mindenki elbújt, elrejtőzött és elmenekült, akinek legkisebb mocsok is terhelte lelkét – hiába verték végig a fél vásárt a csendőrlegények, hiába kutatták végig a kocsikat, ponyvákat, tarisznyákat és zsákokat, alig került vissza valami a nyomorult vásárosokhoz. Mint az ürgék, úgy elbújtak ismerős házakba, istállókba vagy szalmakazlakba, akiknek meg nagyobb gonoszság nyomta a lelkét, jóidőben eliramodtak és már messze jártak váratlan zsákmányukkal, túl erdőn, nádason, zsombékokon. Lénárt főhadnagyot pedig szelíden a kastélyba vezették, és ott az egyik vendégszobába kvártélyozták, a második inas gondjaira bízva, hogy az szolgáljon neki és őrködjék felette. Így telt el, ebben a nyugtalanságban, ebben a felfordulásban a délután. Késő este volt, mire egy csendőrezredes, bizonyos Alpáry nevezetű, Miskolcról megérkezett. Kihallgatta a vásárosokat, majd kihallgatta a szolgálattévő csendőrlegényeket, mind komorabban, mind szomorúbban, mind kedvetlenebbül, szótlanabbul. Valóban, nagyon szomorú volt, ráadásul még kedvetlen is nagyon, mert igen szerette ezt a Lénárt fiút. Este kilenc óra lehetett, hogy bement hozzá a szobába. Kiküldötte az inast és megállt az ajtóban. Lénárt Gyuri egy fonott széken ült, most nyugodtan, egy kissé erőtlenül felemelkedett. „No, fiam – mondotta az ezredes csendesen – nagy szerencsétlenséget hoztál magadra. Betetted magad mögött mindenütt az ajtót. Kezdheted, ha tudod, elölről ezt a nyomorult életet…" Elszedte tőle kardját, pisztolyát és még aznap éjszaka vitte is magával Miskolcra a két csendőrlegénnyel együtt, akiket szintén megfosztott fegyvereiktől, mert bűnösnek találta őket kötelességük elmulasztott teljesítésében. Abban az órában, hogy elhagyták a falut, a csukott ablaktáblák mögött még fényesen ragyogtak a kastély termei. Vadászatról már szó sem lehetett, kedvetlenül, keserű szájízzel ültek, pipáztak, szivaroztak, borozgattak az urak. Lénárt Gyurkáról beszéltek és hajnalig nem fogytak ki személyének és jellemének boncolgatásá­ból, a vele kapcsolatos élményeik és emlékeik felelevenítésé­ből és az aznapi szerencsétlen vásári gyalázat mentegetéséből, ostorozásából, magyarázgatásából…)

Csendülő harangszóban lépett be Lénárt főhadnagy az udvarba, veszettül ugató kutyák hangos csaholása között, meghúzódva a hosszú fal mellett, nehogy letépjék kabátját a vadul vicsorgó dögök. (Mert nappal négyszer-ötször, éjszakánként kétszer-háromszor is harangoztak, egyszóval ahányszor a faluban elterjedt a hír, vagy a harangozóhoz eljutott a jelentés, hogy valakit elvitt a ragály.) Nagy telken, az országút felé magas kőfallal elhatárolva, fenyők, gesztenyék, nyárfák és akácok, keményen bimbózó orgonabokrok között állott a ház, vasrácsos sötét ablakokkal. Há­tul, a gazdasági udvar végiben istállók és nagy magtár, mögötte széles, öreg gyümölcsfákkal megrakott konyhakert terült el, kiszáradt tóval és téli virágházzal.

A nagy ugatásra világosság gyulladt ki, először a konyhai cselédek ablakában, majd később, vele majdnem egy-időben, egy másik az istállóban is. És ugyanakkor fenn, a lépcsőfeljáratnál megcsikordult a széles, üvegezett folyosó ajtaja, középtermetű, harminc-harmincöt éves férfi jelent meg az ajtóban, fedetlen fővel, magárakapott vastag kabátban. Ez volt R. Zoltán, birtokos. Nyilván a kutyák ugatására kelt ki az ágyból, de az is lehet, hogy két kis fiacskája nyugtalan sírására, akiket elkülönítve, szinte elzárva tartottak hetek óta már a ragály elől. Fenn állt az ajtóban és onnan szólt le nyugtalanul a hosszú fehér fal mellett szorongó két férfi felé.

– Mi a baj, emberek? Nincs tán valami baj? – kiáltotta és ugyanakkor a kutyákra rivallt, hangos szóval és indulatosan, hogy hagyják már abba veszett csaholásukat, vicsorgásukat. Ebben a pillanatban ért a kapuhoz a kocsis, kezében bottal, hogy szétzavarja a megvadult állatokat. A birtokos lejött a lépcsőn és néhány lépést tett a sötétben álldogáló két férfi felé. Kedvetlen volt és nyugtalan, tele aggodalommal a faluban szűnni nem akaró ragály miatt. – Mit akarnak itt éjszaka? Ki az? – kérdezte valamivel még hangosabban, ingerülten és tele nyugtalansággal.

– Szervusz, Zoltán – mondotta Lénárt főhadnagy, hosszú kabátjában megindulva a lépcső felé, kezében szorongatva kis utazótáskáját. – Én vagyok itt, Gyuri. Lénárt Gyuri – mondotta, és ahogy R. Zoltán mellé ért, kezét nyújtotta, fáradt és szomorú mosollyal, a folyosó végén fellobbanó lámpafényben. Egy konyhai cseléd, vastag kendővel vállán éppen lámpát helyezett a folyosó végiben a tü­kör előtt álló asztalra.

– Én meg csak elkísértem az urat, nehogy széttépjék a kutyák – mondotta Tuza. – Kinn őrködünk a falu vé­gén, Sándor bácsinál. – Majd egy pillanatra rá: – Hát akkor én mehetek, tekintetes uram…

– Köszönöm a szívességét. Elmehet, Tuza. Jóéjszakát…

Még megvárta, míg az ember behúzta maga mögött a kaput, majd megfordult és lassú léptekkel megindult a lépcsőn felfelé, maga előtt bocsátva a főhadnagyot és kulcsra zárva a folyosó ajtaját. Közben egy szót sem szólt, csak egy ideig még állt és állt, tekintetét az előtte álldogáló fiatalemberre szegezve, mint akit mélységesen feldúlt egy vá­ratlan esemény, visszafojtott indulattal és magát mégis fegyelmezve, azt is lehet mondani, szomorúan, tele aggodalommal.

– Hát teveled mi van, Gyuri? – kérdezte csendesen és kedvetlenül. – Honnan vetődtél ide? Olyan vagy, mint akit hajtanak…

Lénárt főhadnagy kissé elmosolyodott. Fáradtan és kissé keserűen.

– Megengeded, hogy leüljek, Zoltán? – Leült az asztal mellé, a falhoz támasztott székre, egy nagy álló tükör alá. Kofferját lassan maga mellé tette és kalapját is levette fejé­ről, sűrű, sötétbarna haját is végigsimította, fáradt mozdulattal. – Ami velem történt, azt biztosan tudod – mondotta csendesen, szemét a földre szegezve. – Hát velem azután elbántak, de ami igaz, még jobban is elbánhattak volna. Most jövök Debrecenből – mondotta. Majd halkan, igen halkan még hozzátette: – A klinikáról most szabadultam. Nagy szerencse, hogy elbocsátottak…

– A klinikáról? – kérdezte a birtokos, lejjebb csavarva a petróleumlámpában a bélt, mert éktelenül füstölt a láng, vastag korommal lepve be az üveg oldalát. – Hát most onnan jössz, a klinikáról?

– Debrecenből, ahol vizsgálaton voltam – mondotta a főhadnagy, fejét még mindig a földre szegezve és kezében kesztyűjét morzsolgatta. – Így intézte el az ügyet Alpáry ezredes úr, hogy a miskolci parancsnokságról Debrecenbe kísértetett a klinikára, kivizsgálásra. Tegnapelőtt azután megjött az elbocsátási parancs, a szolgálattól azonnali hatállyal felmentettek. Ugyanakkor a klinikáról is elbocsá­tottak…

– Mert azt mondta az ezredes, hogy legjobban tenném, ha főbelőném magam – mondotta Lénárt főhadnagy csendesen, nekitámaszkodva az asztalnak, elgondolkodva. – De én azt mondtam, nem tettem semmit, csak megvédtem a vásári