Farkascseresznye

By Bene Zoltán

Bene Zoltán Farkascseresznye című műve 2013-ban jelent meg először. A regény „a megálmodott valóság és a mindennapok mezsgyéjén egyensúlyoz. Bár a regény elsősorban a XVI. századi török kori Szeged világába kalauzolja az olvasót, más korszakok, földrajzi zónák idősíkjain is könnyedén mozog, ugyanisa történelmi háttértörténet csupán keretet ad az időutazáson belüli időutazásokra, ami sajátos élménylehetőséget kínál az olvasónak.” (Wilhelm József). Láng Eszter szerint a szerző „nem keresgéli öncélúan a modernitás rögös útján az újdonságot, beéri annyival, hogy jól mond el jó történeteket, közbecsempészve filozófiát, történelmet, urbanisztikát, földrajzot, lélektant, biológiát, azaz mindent, amit tud (és sokat tud!), s ami végül egyetlen egységgé forr össze. Az olvasónak − az igényes olvasónak is − ennyi elég.” „Aki igényes, dinamikus, a történelmi regény klasszikus kereteit szétfeszítő olvasási élményre vágyik – fogalmaz Wilhelm József −, kedveli a történelmi korhűséget, ám a misztikumtól és az erotikus tartalmaktól sem riad vissza, az semmiképpen se hagyja ki a Farkascseresznyét, hiszen egy olyan időkapszulában utazhat, amelyben az ésszerűtlenségek valóságnak tűnnek, amelyben viszonylagossá válik a különbség álom és valóság között.”

Bene Zoltán 1973-ban született, Szegeden él. 2001 óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több prózakötete látott napvilágot, elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban, illetőleg antológiákban olvashatók.

• Language: Magyar
• Publisher: PairDime
• Release date: Nov 13, 2020
• ISBN: 9786155950612

Book preview

Bene Zoltán

Farkascseresznye

„...az ésszerűtlenségek néha nem is azok, mert valószínű, hogy valószínűtlen is történhetik."

(Arisztotelész: Poétika)

második kiadás

Szerkesztette:

Lukács Krisztián Zoltán

Borító:

Árvai Annamária

Kiadó:

PairDime Kft.

Szeged, 2019

ISBN: 978-615-5950-61-2

Kép

www.pairdime.com

© Bene Zoltán, 2013, 2019

© PairDime Kft. 2019

terkep

Az apám siheder korától fogva hordta a sót a nagy Tiszáról a Szent György utcára, Akali Gergely hajóiról a raktáraiba. Amikor én megszülettem, még mindig cipelte derekasan azokat a hol fényesen csillogó, hol szurtosan komor tömböket, amiket az Akaliak aztán a szekereiken szállítottak tovább mindenfelé az országban, s még a határokon is túl. Ezek az Akaliak, tucatnyi másik gazdag szegedi kereskedőcsaládhoz hasonlatosan, sóval kalmárkodtak − egészen addig, míg a szandzsákbég egyik eminje el nem kobozta tőlük mind egy szálig szép hajóikat, hogy egy Bosznaszerájból érkezett, nemrégiben Mohamed hitére tért rácnak ajándékozza mindahányat. Így maradt az apám egyik napról a másikra munka nélkül. Nyilván éhen is pusztulunk, s most nem regélhetnék semmiről sem, hiszen a férgek réges-régen lerágták volna a húst a csontjaimról, ha maguk közé nem eresztik az apámat a tutajosok. Ezek a szép szál, sudár legények, hírhedett bicskások és istenkáromlók, a Maroson úsztatták a fenyőt a messzi fejedelemségből a torkolatig, majd onnan a nagy Tiszán Szegedig, a mi városunkig. Egyik nagybátyám régóta közéjük tartozott, ezért fogadták be az öccsét, az apámat is. A folyón mérföldhosszú fakaravánokat kormányoztak végig, hogy aztán célhoz érvén egyes dolgos kezek szép száldeszkákra hasogassák a csupasz fatörzseket, hogy a hozzáértők hajókat ácsolhassanak azokból a deszkákból, megint mások meg kereskedhessenek vele, akár a sóval az Akaliak, míg bírták a szép ringású hajókat.

A baj azonban csak ideig-óráig hárult el a fejünk fölül a szilaj tutajosok jóvoltából.

Szegény apám a második útján beleesett a Marosba – valahol messze, a hegyek között, ahol még vad és kiszámíthatatlan a víz. Sose láttuk többet. Én magam nem is emlékszem sem az arcára, sem a termetére.

Mindez még jobbadán azelőtt történt, hogy a törökök kiűztek bennünket, keresztényeket a város legbensőbb területéről, a hitvány vizesárokkal és megerősített kerítéssel övezett Palánkból, amit ők inkább Párkánynak neveznek, mert nekik semmi nem jó, ami tőlünk ered. Mire én megszülettem, már egyetlen keresztény nem sok, annyi sem lakott a Vár körül, csak az Alsó- meg a Fölsővároson, no meg igen gyéren a Külső-Palánkban, amit egyesek mondanak Középvárosnak is.

Apám halála után mi ketten az anyámmal a nagyapámékhoz költöztünk az Új Boldogasszony utcába, nem messze az alsóvárosi piactól, ahol szerdánként pakoltak ki az árusok, a mészárszékek azonban vasárnap kivételével, miként átható szaguk messzire hirdette, minden nap működtek. A mészárosok, ahogyan manapság, úgy gyerekkoromban is nagy erejű és nagyhatalmú emberek voltak, a török igen szerette őket, mert hamar megtanulták, hogyan vágják le az állatokat olyan módon, hogy abban a Próféta se találjon kivetnivalót, ha netán felénk vetődik az ő Paradicsomából. Meg aztán, beszélik a népek, hírekkel is gyakorta szolgálnak ezek a tagbaszakadt, borvirágos orrú, véres kötényű férfiak a kíváncsi kontyosnak. Nem tudom, így volt-e, így van-e valóban, csak annyi a bizonyos, hogy a fél gyerekkoromat a mészárszékek környékén téblábolva töltöttem. Az inasok nem egyszer szántak meg holmi belsőséggel, amit íziben a folyton nyakamban csüngő iszákomba rejtettem. Hazaérvén a nagyanyámnak adtam át, mert nagyapám vagy az anyám visszaküldte volna a jóféle zsigereket annak, akitől kaptam. Ők büszke emberek voltak. A nagyanyám meg én nyomorúságosak.

Anyám talán éppen a büszkesége miatt nem ment újra férjhez, pedig takaros asszony volt, a szülés nem hagyott rajta nyomot, s mivel nem voltam hajlandó anyatejet szopni, a mellei is szépek, feszesek, gömbölyűek maradtak, nem lottyadtak meg, mint a legtöbb asszonyé szokott. Engem kecsketejjel nevelt föl, három esztendős koromig nem is maradt meg más a számban, csak ez a zsíros, erős szagú táplálék. Beszélni is akkortájt kezdtem, igen megörvendeztetve a családomat, hogy mégsem vagyok néma, vagy egészen hülye.

Négyéves lehettem, amikor – csak úgy a magam feje után – végiggyalogoltam a Szentháromság utcán, kiballagtam Alsóvárosból, elértem a Tisza-ágat, átmentem fölötte a durván ácsolt fahídon, így érkezvén a Palánk faláig. Anyám szerint csaknem négyszáz öles utat tettem meg, ami közel négyezer láb. El is fáradtam erősen, úgyhogy a Palánk vesszőből font, földdel erősített falába (ami inkább szilárdabb kerítés még ma is, mintsem valódi városfal) vágott keskeny kapunál leültem egy kőre, s elszenderedtem. Miután egyik rokonunk visszavitt Alsóvárosra, azt mesélte az anyámnak, valamelyik janicsár odabasi már egyre kerülgetett. Nyilván úgy vélte, kiváló leszek devsirmébe, a gyermekadóba. A török minden évben végigrabolja a falvakat, hogy fiúgyerekeket zsákmányoljon. A városból még soha senkit nem hurcoltak el, csak akkor, mikor elfoglalták, valamint kilenc esztendővel később, Tóth Mihály uram próbálkozása után – így mesélték nekem a nálam idősebbek. Az összefogdosott jobbágyfiúkat aztán Konstantinápolyba, illetve, ahogy a törökök újabban nevezik, Sztambulba küldik a pogányok, s csak a Fennvaló Mennyei Atya tudja, mi lesz a további sorsuk. Az a rosszarcú janicsár velem is ezt akarta tenni, engem is a szultánnak szánt – vélekedett a rokonunk, aki (szerinte) az utolsó pillanatban mentett meg a veszedelemből. Én mindebből semmire sem emlékszem, előbb a Palánk kerítéséhez dőlve hortyogtam, aztán „megmentőm" kordéján húztam a lóbőrt hazáig.

Életem első időszaka úgy telt, ahogyan a kisgyerekeké rendesen telni szokott: hasonszőrű társaimmal kódorogtam erre-arra, legyeskedtünk a felnőttek körül, csavarogtunk az utcákon és a város határában, néha egymásnak estünk, aztán kibékültünk, ha enni kaptunk, ettünk, ha nem kaptunk, éhesek voltunk. Átestünk mindenféle kórságokon, kisebb-nagyobb baleseteket szenvedtünk, összevesztünk és kibékültünk, dézsmáltuk a gyümölcsfákat. Hat-hétéves korunkban egyikünk-másikunk inasnak állhatott valamelyik mester műhelyébe. Én nem tartoztam ezek közé. Az apám, míg élt, egyik céhnek sem volt tagja, a nagyapám ellenben a halászok megbecsült rendjébe tartozott. Nagyritkán elvitt magával a folyóra, csakhogy egyfelől azt kellett tapasztalnia, fölötte ügyetlen vagyok, másfelől az átlagosnál erősebb, vállasabb gyerekké cseperedtem, így hát úgy döntöttek anyámmal, inkább apám nyomdokaiba kellene lépnem.

Tizenhárom esztendős voltam, anyám már megállapodott az egyik sókereskedővel, hogy jövőre beállok hozzá sóhordó legénynek, midőn egy szép tavaszi napon megtörtént velem az, ami véglegesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életemet.

Szokásomhoz híven a mészárszékek környékén kódorogtam, mikor az egyik mesterlegény elszalajtott az országút felé, szóljak a kunoknak, hajthatják a barmaikat a fustélyok és bárdok alá. A nagy Tiszából kiszakadó ágacskák egyike keletről és északról öleli körül Alsóvárost, délen pedig nádas tavak terülnek el. Nyugat felé, a péterváradi országút és a szélső utcák között három kisebb tó és több aprócska pocsolya fekszik. Rendre ezeknél álltak meg a kunok, ha szarvasmarhát hajtottak be Szegedre, s várniuk kellett, míg a mészárosok előkészülnek. Azon a napon a fölsővárosi Tar János tizenkét állatát terelte tagló alá két majsai legény. A mészárosok már jókedvűen fenték szerszámaikat, amikkel kezelésbe veszik a négytucatnyi lábon imbolygó, közel ezerötszáz bécsi mázsa húst, csontot és bőrt, s én lélekszakadva rohantam, hogy megmondjam a majsaiaknak, indulhatnak. A jószágok éppen ittak, mikor odaértem. Két-három bivaly is fürdőzött a sekély vízben, nem messze az itatóhelytől. Az egyik kun értetlenül bámult rám, mikor hozzá szóltam, végre a másik bólintott, s foghegyről odavetve a furcsán ejtett szavakat, azt is elárulta, a társa egy kukkot sem ért magyarul. Nógatni kezdték a szarvasmarhákat, elfordították őket a vízparttól, én pedig szájtátva figyeltem, ahogy ezek a hatalmas állatok ellenkezés és vonakodás nélkül, egykedvűen engedelmeskednek a két férfinak és csaholó, loncsos szőrű pulijuknak. Ma már tudom, hogy ezeket a szürke színű, hatalmas szarvú patásokat a kunok hozták az országunkba, ama híres-neves tatárdúlás után, s eme gigászok hamar kiszorították legelőinkről a régóta tartott, sokkal kisebb termetű fajtát, amiből mára hírmondó sem maradt. Magukat a kunokat is megismertem már, a nyelvüket jól értem, beszélem is valamelyest, s ha csak tehetem, szívesen diskurálok velük, mert bölcs és egyenes emberek.

Akkor viszont, mikor a két majsai pásztor elhajtotta Tar János tizenkét szarvasmarháját a város felé, nem beszélgettem én senkivel, csak bámultam a kisded csorda után, akár borjú az új kapura. Amint mindahány jószág megindult a mészárszék irányába, fürgén a vízhez futottam, hogy lemossam az izzadtságot az arcomról, mielőtt a nyomukba eredek. Minden bizonnyal túlságosan is siettem, ennélfogva kapkodó és figyelmetlen lehettem, az eszem is valószínűleg a jámboran haláluk felé billegő óriásokon járt, nem holmi óvatoskodáson, ezért nem vettem észre, hogy pontosan egy bávatag bivaly mellett hajolok a víz fölé. A bivalyt alighanem meglephette, amint váratlanul mellette termettem, nagy hirtelen horkantva felém fordult, amitől én úgy megijedtem, hogy ösztönösen hátraugrottam, ám a síkos talajon hanyatt vágódtam. A bivaly nemigen érthette, mi történik, rémült kiabálásom viszont alaposan összezavarta. Úgy döntött, ő inkább odébbáll − s eközben egyenesen a sárba merült jobb lábfejemre hágott. A hirtelen belém nyilalló éles fájdalomtól felsikoltottam. A szokatlan hang miatt az amúgy lomha állat fürgén megugrott, miáltal hátsó lábaival újra rám tiport. Mielőtt elájultam, tisztán hallottam, ahogy recseg-ropog a csontom, és jól láttam a nagy, fekete testet eltűnni a szemem elől.

Otthon tértem magamhoz. Hónapokkal később mesélte el Valér testvér, hogy a majsai kunok szállítottak be a városba, ahol a piactér sarkán a szomszédunk fölismert, együttérzés ébredt a szívében, hát hazacipelt. Nagyanyám először azt hitte, meghaltam, menten jajveszékelni kezdett, nagyapám azonban nyakon öntött egy vödör vízzel, amitől megéledtem kissé. Látván, hogy még pislákol bennem az élet, gyöngéden fölnyalábolt, meg sem állt velem a ferences atyákig. Ez volt irányomban az utolsó szeretetteli cselekedete.

A ferences atyák kolostora és fönséges temploma Alsóváros ékessége. Szeged egész népe tudja, hogy a kolostor kertjében a jó barátok ezerféle növényt termesztenek, mindenikről tudják, miként kell ápolgatni, pátyolgatni és melyik mire való. Egyik a meghűlés ellen hasznos, a másik a csontot forrasztja össze, a harmadik csillapítja az odvas fogak sajgását, a negyedik a köszvény kínjait enyhíti, az ötödik a nőknek hoz enyhülést, mikor viselősek, a hatodik elállítja a szúrt vagy vágott seb vérzését, a hetedik a fejfájás ellen kiváló, a nyolcadik a lovakat óvja a kehességtől, a kilencedik a vízibetegséget mulasztja el, és így tovább.

Gyulai Mátyás atya, a kolostor gvárdiánja maga vizsgálta meg alaposan a lábamat, majd megsimogatta a fejem, megnyugtatta némiképp földúlt nagyapámat, végül megáldott mindkettőnket. Ezután Valér testvér gondjaira bízott, aki íziben az ispotályba szállíttatott, szalmazsákra fektetett, avatott pillantását a sebemre vetette. Nem sokáig teketóriázott, ellentmondást nem tűrve mák gubójából készített főzetet itatott velem, amitől elbódultam. Kábaságomat kihasználva nagy szakértelemmel kitisztította roncsolt lábamon a nyílt sebeket.

Úgy hiszem, hetekig hánykolódtam véres látomások és lázas rémálmok közepette. Kusza emlékeim szerint Valér testvér többször is belém diktálta mákfőzetét, és Gyulai Mátyás atya, a gvárdián