Szarajevói hercegnő

By Kornel Bajtai and Edo Jaganjac

Szarajevót, Bosznia-Hercegovina fővárosát négy évig tartotta ostromgyűrűben a szerb katonaság. A hermetikusan elzárt városban az áramellátás csak ritkán működött, az élelem és az ivóvíz hiánycikk volt, miközben szünet nélkül hullottak a bombák. Az ottrekedt lakosság orvlövészek célkeresztjében élte mindennapjait.

Egy édesanya testével menti meg a kislányát egy becsapódó aknától. Az ötéves csöppséget kórházba szállítják, ahol nincs áram, víz, sem létfontosságú gyógyászati eszközök. Kezdetét veszi a kislány agóniája, akit a BBC újságírója szarajevói hercegnőnek keresztelt el.

A médiának köszönhetően az elkövetkező néhány nap alatt az egész világ megismeri Irma sorsát…

Ez csupán töredéke azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyeket az ostrom alatt álló város lakóinak kell elszenvedniük. Ebben a könyvben sok mindenre fény derül.

A Szarajevói hercegnő egy megtörtént eseményeken alapuló elbeszélés, Európa kellős közepéből. Megrázó és tanulságos…

• Language: Magyar
• Publisher: Kornel Bajtai
• Release date: May 9, 2023
• ISBN: 9786156163011

Book preview

Edo Jaganjac

SZARAJEVÓI HERCEGNŐ

Image 1

Edo Jaganjac

SZARAJEVÓI HERCEGNŐ

Budapest, 2020

A mű eredeti címe:

Edo Jaganjac: Sarajevska princeza

Šahinpašić kiadóház, 2015

Fordította: Bajtai Kornél

© Edo Jaganjac, 2015, 2020

© Bajtai Kornél, 2020

© Free European Men Publishing, 2020

Lányaimnak, Ninának és Sarának, és feleségemnek, Dubravkának – Dudának –, hogy ne feledjük…

Edo Jaganjac

Image 2Image 3

A háború egy folyamatosan zajló, legális erőszak.

Abdulah Nakaš Nale

A háború az az állapot, amikor egymást nem ismerő emberek gyilkolják egymást olyan emberek parancsára, akik jól ismerik egymást, olyan emberek parancsára, akik jó ismerősök, de nem ölnék meg egymást.

Albert Einstein

Háromféle értelem létezik. Emberi, állati és katonai.

Aldous Huxley

Mindent megkaphatsz, amit szeretnél, ha kész vagy megfizetni az árát.

Johann Wolfgang von Goethe

ELŐSZÓ

Ez itt nem egy dokumentum. Ebben a könyvben ‒ ahogyan az gyakran lenni szokott ‒ keveredik a valóság és a képzelet. Sajnos, jóval több benne az igazság. A nevek valósak. Nem láttam okát, hogy megváltoztassam őket. Kalapot emelek az a fajta áldozatvállalás és szeretet előtt, ami életük küldetését – más emberek megmentését –

fémjelezte. Sokan vannak még, akik nem kerülhettek bele ebbe a könyvbe, pedig érdemesek lettek volna rá. Ennek oka kizárólag a cselekmény átláthatósága volt, nem pedig az, hogy érdemeik kisebbek lettek volna, mint másokéi. A bocsánatukat kérem ezért.

Mások inkább a szégyenre szolgáltak rá. Hát, szégyelljék magukat.

11

1992. ÁPRILIS 4., SZOMBAT

Az állatkert ragyogott a napfényben. A gyerekek összegyűltek a ketrec előtt és gyümölcsöt dobáltak a medvéknek. Azok emberfeletti erejükkel csüngtek a ketrecen, egyik mancsukkal a rácsba kapasz-kodva falták a ketrechez pattanó gyümölcsöket. A közeli tavacska felől odahallatszott a vadkacsák hápogása. Arcomon éreztem a hűvös szellő simogatását.

A tél elmúlt, megérkezett a tavasz, a nap már ragyogott, de még nem melegített. A körülöttem lévő emberek fesztelenek és jókedvűek voltak, pedig a háború árnyéka már rájuk vetült. Vagy inkább ott volt bennünk? Háború lesz? Mi fog történni? Vajon mindannyiunk gondolatait csak ez tölti ki?

Magamra terítem a kabátomat, közben tekintetemmel Sarát és Dudát keresem. Az oroszlánoknál állnak. Nina a nyakamban ül és valamit beszél. Vagyis beszélni még nem tud, de igyekszik. Néhány szót már ismer és folyton meglep egy újabbal, amit az ég tudja, honnan tanult. Fogom a lábát és azon gondolkodom, elég stabilan ül-e a nyakamban, mert beszéd közben egyre csak izeg-mozog és hadonászik a karjával. Saját magának mondogat valamit és jobbra-balra forgolódik. A medvéké mellett áll egy másik, vastag vasrácsokból álló ketrec.

Lassan elindulok arrafelé. Ott is veszélyes lakók élnek. Egy hatalmas oroszlán és a párja nyugtalanul sétálnak. Hozzászoktam, hogy fekve látom őket, unottan, mozdulatlanul, most viszont mindketten nyug-talanok, veszélyesek és egyben fenségesek.

– Ez az oroszlán – mondom Ninának. Érzem, hogy Sara megragadja a kezemet. Fél. Az oroszlántól csupán a ketrec rácsa választ el bennünket, ami nem tűnik elegendő védelemnek, ha ez a hatalmas vadállat esetleg úgy dönt, hogy megesz bennünket ebédre. A nőstény megfordul, és eltűnik a falon lévő egyik nyílásban, a hím azonban továbbra is oda-vissza masírozik, szinte ránk se hederítve.

13

– Oroszlán – hagyja el a halk gyermekhang Nina száját. – Oroszlán! – a hangja félelemmel teli.

Egyenesen az oroszlán szemébe nézek. Azt mondják, az állatok nem néznek az ember szemébe. Meglehet, de akkor ezt az oroszlánt erről nem tájékoztatták. Minden fordulónál találkozik a tekintetünk.

Szorosan elkapom Nina kezét és elmélyülök az oroszlán tekintetében…

Végtelen merevség és üresség néz rám vissza. A semmi. Vad, kegyetlen, semmitmondó szigor és semmi más. Hihetetlen. Talán ezért mondják, hogy az állatoknak nincs lelke?

Érzem, ahogy Nina megszorítja a fejemet és arcát a hajamba te-meti. Remeg. A gyerek ösztönösen megérezte, hogy olyasvalami áll előtte, amitől tartania kell, reszket a félelemtől.

– Apa, menjünk innen! – hallom Sara hangját. Ő is hozzám pré-selődik.

– Keressük meg anyát – mondom.

– Oroszlán – ismételgeti Nina ijedten. Elindulunk a ketrectől, közben érzem, ahogy szívem összeszorul. Duda a kenguruk felé fordul, akik imádnivalóan és önfeledten ugrándoznak a fűben.

– Jó, menjünk anyához – mondom, és a kenguruk felé indulok a gyerekekkel, miközben arra gondolok, hogy ezekben az időkben az oroszlánoktól kell a legkevésbé félni.

14

1992. ÁPRILIS 7., HÉTFŐ

Heves lövöldözésektől hangos a város, robbanásokat is hallani.

Dudával a reggeli kávé mellett üldögélünk és üres tekintettel bá-muljuk egymást. Az ablakok zárva. A gyerekek még alszanak. Nem tudjuk, ki lövöldöz, azt sem, hogy kire, a szívünket félelem járja át. Felfegyverzett őrültek lődöznek egész éjszaka. Vajon lehetséges mindez? Nem, Európa kellős közepén, a huszadik század végén nem fordulhat elő ilyesfajta barbárság. A háborúskodás véget ért a második világháborúval. Nyilvánvaló, hogy az újabb háború kizárt. A rendőrség el fogja kapni a felfegyverzett csürhét, és minden olyan lesz, mint eddig. Ha nem a rendőrség, akkor majd a katonaság. A hadseregünk. A mi büszke Jugoszláv Néphadseregünk. Európa negyedik hadereje. Az orosz, az angol és a francia után. Ők a garancia, hogy ebben az országban nem lesz több vérontás és rendbontás. Már be kellett volna avatkozniuk és lehűteniük a forrófejűeket.

Neszt hallok a hátam mögött. Megfordulok, és a világ legszebb látványa fogad. Nina és Sara. Álomittasak, mosolygósak, boldogok.

Sara tündéri, rózsaszínű, tarkabarka pizsamájában, Nina pelenká-ban, álmos szemét dörzsöli. Ügyetlenül lépked Sara kezébe kapasz-kodva, majd megáll és a fülét hegyezi:

– Valaki lövöldözik – mondja tisztán és érthetően, a homlokát ráncolva. Valamin nagyon töri a fejét, egyszerre eszébe jut: – Az oroszlán. Az oroszlán lövöldözik.

Az arcán ismét mosoly árad szét, aztán mindketten ölelésre tárt karral iramodnak felénk.

Egy hónappal később a lelketlen oroszlán és a szarajevói állatkert többi állata már nem élt, a mi Jugoszláv Néphadseregünk pedig többé már nem volt a miénk…

A városban a helyzet napról-napra változott. A háború első hónapja még csak amolyan bemelegítés volt, a későbbiekben teljes 15

erővel szabadult el a pokol. Szarajevó egy völgyben fekszik, amelyet magas hegyek vesznek körül. Ezeken a hegyeken fészkelte be magát a Jugoszláv Néphadsereg tüzérsége, egyenesen felénk szegezett ágyúcsövekkel. Az egész várost szüntelenül lőtték. Nem volt víz, sem áram, sem élelem. Az orvlövészek a környező magaslatokról és épü-letekről vettek bennünket célba, úgy lőtték le az embereket, mint a verebeket. A város védői átkutatták a lakásainkat. Orvlövészeket, fegyvert, gyanús személyeket kerestek. Mindenkire gyanakodtak, a házkutatások pedig erőszakosak és tüzetesek voltak. Mi egyfajta szükséges rosszként tekintettünk minderre, egészen addig, amíg kezdetét nem vette az úgynevezett „kisajátítás" a hadsereg fenntar-tására. Ami nem jelentett mást, mint a magántulajdon elrablását, csak másként megfogalmazva. Ekkor ismertem meg Semirt. Illetve már korábban is ismertem őt, de ekkor ismertem meg valójában.

A Gorica nevű városrészben, ahogyan városszerte mindenütt, felfegyverzett férfiak tűntek fel, akiket eleinte ismerősként üdvözöl-tünk, hiszen a barátaink, szomszédaink voltak. Azonban egyre több olyan arc is felbukkant közöttük, akiket távolról sem ismertünk. Ezek a fegyveresek valamifajta „különleges" egységekbe szerveződtek, és nekiláttak saját maguk ellátásának – minden elképzelhetővel. Na de milyen ellátmány volt ez? Nem volt rend, sem törvény, nem létezett szervezett katonaság vagy rendőrség, ha pedig ezek nincsenek, akkor a dzsungel törvénye uralkodik. Anarchia. Az erősebb törvénye. Az parancsol, akinél a fegyver van. Akinél nincs, annak jogában áll hallgatni és szót fogadni. Így ezek a fiúk erőszakos úton látták el magukat és szemmel láthatóan meg voltak róla győződve, hogy amit elrabolnak, az jár nekik. Joguk van a tulajdonunkhoz, a mi életünket óvják.

Minden városrésznek megvoltak a saját „védői", akik a helyi vezérek parancsoksága alatt álltak, őket többnyire a becenevük alapján ismertünk. Goricán egy bizonyos Džilda parancsolt. Katonái alaposan átkutatták lakásainkat és elvittek mindent, ami csak megtetszett nekik.

A katonaságnak elsősorban gépkocsikra volt szüksége. Az üzemanyag gyorsan elfogyott a városban. A benzin gyúlékony és robbanékony. A dízel nem. Ezért aztán elkezdődött a dízelüzemű autók tömeges eltulajdonítása. Pechemre nekem is volt egy dízel VW Golfom. A garázsban parkolt, de ez nem jelentett különösebb oltalmat.

Džilda néhány katonája egy reggel észrevette az autót a rácsok között, bekopogtak és közölték a halálra rémült anyósommal, hogy es-16

tefelé visszajönnek az autóért. Megparancsolták neki, hogy készítse el a garázs és az autó kulcsait, a forgalmi engedélyt és a többit. Én a kórházban voltam, nem volt kitől segítséget kérnie. Estefelé megérkeztek.

A lakóépületünk alatt mélygarázsok voltak. Embertelen kánikula volt aznap. Új szomszédunk, Semir, egy fiatal, visszahúzódó srác éppen a garázs előtt bütykölte büszkeségét: egy vadiúj fekete Merce-dest. Nem tudta még, hol fog lakni. Vogošćáról1 érkezett, amelyet a szerbek rohamtempóban foglaltak el rögtön a háború elején, és a barátainál húzta meg magát. Csak egy tarka rövidnadrág volt rajta, pólóját az autóba rakta. Éppen a kocsi motorházában matatott egy csavarhúzóval, amikor észrevette, hogy a közelben, a mélygarázs bejáratánál tucatnyi fegyveres gyülekezik, akik óriási lárma közepette rángatják magukkal rémült anyósomat. Ez felkeltette az érdeklődését. Abbahagyta hát a munkát és figyelni kezdett. A csoport megállt a garázsunk előtt és ordítozni kezdtek a szerencsétlen asszony-nyal, aki azonban konokul és merészen megtagadta tőlük a kulcsok átadását. A feszültség nőtt, a fegyveresek már arra készültek, hogy szétverik a garázsajtó zárját, egyikük pedig egészen az anyósom arcába mászva sértegette őt. Nem sok híja volt, hogy ütlegelni kezdjék.

De erre már nem volt alkalmuk. Semir letette a csavarhúzót és üres kézzel, félmeztelenül odament hozzájuk, egy szál rövidnadrágban.

A katonák egész fegyverarzenált hordtak magukkal, bombákat, kése-ket, puskákat, pisztolyokat, de ez sem segített rajtuk. Az anyósomat sértegető fegyveres kapott néhány pofont, amitől a fogait köpködte, a többiek ijedten szemlélték a történteket. Aztán ők is leckét kaptak abból, hogy milyen is a példás magaviselet, néhány pofon, nyakleves és orrcsavarás formájában. Végül rémülten iszkoltak el a színhelyről, abban a hiszemben, hogy személyesen Dragan Vikićtyel, a különleges rendőrség hírhedt parancsnokával, esetleg Kemo Ademovićtyal vagy ki tudja, melyik háborús szuperhőssel találták szemben magukat.

Örültek, hogy élve megúszták. Mialatt további pofonok, fenéken rú-gások és a repertoárjában szereplő egyéb kellékek kíséretében búcsút vett tőlük, Semir megmagyarázta nekik, hogy itt semmi keresnivaló-juk nincs; ha még egyszer meglátja itt őket… És így tovább. Ezután 1 Vogošća Szarajevótól északra fekvő település, a háború alatt a szerb haderő ellenőrzése alatt állt, az ottmaradt horvát és bosnyák lakosságot mostoha körülmények között tartották, sokukat élő pajzsként használták a frontvonalon a szerb katonák.

17

hazakísérte anyósomat, elmondta neki, hogy nincs mitől tartania, majd a kórházhoz hajtotta az autómat. Itt kevésbé lesz szembeötlő

és nem akarja majd senki „kisajátítani".

Semir akciójának azonnal híre ment lakóépületünkben, sorra érkeztek az ajánlatok, hogy náluk lakjon. Nem volt olyan lakás, ahová ne hívták volna meg ebédre, és választhatott, kinél fog aludni. Ő persze megmaradt a barátainál. Nem is csoda. Barátja édesanyja, Ljubica főzte a legjobb babot a társasházban.

18

1993. JÚLIUS 30., PÉNTEK

Ugyanolyan reggel volt, mint bármelyik. Valami badarság miatt ébresztettek fel. Lesétálok az ötödikről a betegfelvételire. Óvatosan lépkedek. A liftek nem működnek, a folyosók pedig napközben is koromsötétek. Néhány hónapja eltörtem az ujjam, amikor a régi és az új kórházépület közötti folyosón mentem át az első emeleten.

A sötétben belerúgtam valami tűzvédelmi ajtóba, ami minden logikát mellőzve a folyosó közepén állt. Azóta jobban odafigyelek. Mellettem lassan suhannak el a kórház többi lakójának árnyai. Vagy üdvözöljük egymást, vagy éppen nem. Mindenkinek megvan a maga gondja, mint a gépek, úgy megyünk elvégezni, amit éppen kell.

Valaki vár rám az előcsarnokban. Úgy látom, hogy nem páciens és nem is ismerős. Istenem, mi lehet az, ami miatt valaki ilyen korán eljön ide? Semmi kedvet nem érzek magamban ahhoz, hogy ismeretlen emberek személyes problémáival foglalkozzam. Reggelig a műtőben voltam, alig aludtam pár órát. Fél éve még elég lett volna ennyi pihenés. Ma már nem az. Fáradt vagyok, mint a kutya, este pedig a repülőtérre kell mennem. Ki tudja, mikor tudok majd újra aludni.

Lassan eljut a tudatomig, hogy nem hallom a gránátokat. Általában napkeltétől úgy este kilencig hallatszódnak a lövések. Most hét óra körül lehet, de nem hallom őket. Nyilván az ismeretlen is ezért jött ide ilyen korán. Sietett, hogy az első legyen a sorban. Figyelem őt, ahogy közeledek felé a folyosón. Hatvan év körüli, magas, borotvált, jól öltözött, kipihent. Tipikus pincelakó. Így neveztük azokat, akik idejük túlnyomó részét az óvóhelyen, vagyis a pincében töltötték. Ki se dugták az orrukat a biztonságból, ellenben mindent tudtak a városvédő taktikáról meg stratégiáról.

– Doktor úr? – indul felém.

Na itt is van. Most nyilván kér majd valamit, ami meghaladja a lehetőségeimet vagy legalábbis ellenkezik az előírásokkal. Ha nem 19

így lenne, csak annyit mondott volna, hogy „doktor vagy „te vagy Jaganjac doktor?

– Parancsoljon.

– Egy barátom küldött magához, azt mondta, tudna nekem segíteni.

Körülnézek. Az előcsarnok üres. A szóban forgó barátot nyilvánvalóan nem ismerem, hiszen nem árulja el, kiről van szó. Ő viszont szemmel láthatóan ismer engem, hiszen biztos benne, hogy én vagyok az orvos, akit keres. Nem értem, hogy vette rá Senčit, a sebészeti rendelő nővérét, hogy felébresszen.

– Hallgatom.

– Az édesanyámról van szó.

– Aha, elnézést, de ki is az ön édesanyja?

– Nem ismeri őt. Hosszú lenne elmesélni. Nem olyan egyszerű

történet.

Elhallgat. Talán arra vár, hogy behívom valahova, ahol más nem hallhat bennünket. De mivel nem ismerem az anyját, úgy ez azt jelenti, hogy nem az én páciensem. Mit akarhat ez az ember? Gyanakodva méregetem. Nem szeretem a pincelakókat. Fogalmuk sincs róla, mi történik valójában, de biztosak benne, hogy mindent értenek. Hallgatják a pletykákat, a rádióból ömlő propagandát, és ezekből igyekeznek leszűrni az igazságot. Igazság pedig nem létezik. Pont ellenkezőleg. Lé-pésről lépésre uralkodik el a hazugság. A háború túl régóta tart már.

Saját tehetetlenségük és a hazugságok miatt a pincelakók fokozatosan elveszítik józan ítélőképességüket, gonosszá és önzővé válnak.

A földszinten nincs semmiféle privát helyiségem. A felső emeleteket szétlőtték, a kórház tizennégy emelete éppen csak, hogy tartja magát. A kijárat felé indulok vele. A széles, aszfaltozott udvaron lépkedünk. A kórházudvart három oldalról egybeépített melléképületek veszik körül, így itt nem veszélyeztetnek bennünket az orvlövészek.

Sétálhatunk. A távolból lövések hallatszódnak. Ahogyan mindig.

A kellemes reggeli hűvösség segít magamhoz térni. Az udvar üres. Meglepő. Sehol senki. Körbenéz, látom, hogy elégedett. Fokozatosan elönt a gyanú. Túlságosan is konspiratívnak tűnik a helyzet.

– Tudja, az anyám Grbavicán2 van – böki ki végre. – Néhány napja kidobták a saját házából. Ismerősöknél alszik. Kapcsolatba lépett ve-2

Grbavica – szarajevói városrész, a háború alatt a szerbek ellenőrzése alatt állt.

20

lem, és arra kér, hogy valahogy hozzam át őt ide. Eltört néhány bor-dája és véreset vizel. Nem tudom, mitévő legyek. Voltam a rendőrségen és a katonaságnál is. Senki sem tud vagy nem akar tenni semmit.

Azt mondták, ön talán tud nekem segíteni. Ezért fordulok magához.

Megtorpantam, a meglepetéstől meredten néztem rá. Miről hadovál ez? Grbavica egy másik bolygón van. Ez megőrült. Mi közöm nekem Grbavicához? Hogy talált meg pont engem? Nyilvánvaló, hogy nem tud segíteni sem a rendőrség, sem a katonaság. Lehet, hogy egy provokátor? Valamilyen rendőr? Azt akarja kipuhatolni, hogy kapcsolatban állok-e a grbavicai szerbekkel. Egy szempillantás alatt feszült leszek, érzékeim kiélesednek. Figyelmesebben szem-ügyre veszem. Az arca hófehér, nap nem érte. Fehér arc… Tehát nem rendőr. Ez ki se jött a pincéből, amióta a városra lehullottak az első

gránátok.

– Mit vár tőlem? – kérdezem zavarodottan.

– Nem tudom – feleli bizonytalanul. – Azt hittem, ön tudja…

Hallottam, hogy sikerült kimenekítenie az édesanyját, és gondoltam, hogy esetleg ismer valakit… Magam sem tudom.

Aha. Hát innen fúj a szél. Lázasan gondolkozom. Azt szeretné, hogy tegyem meg az anyjáért azt, amit a sajátomért megtettem? Nagyon szívesen, csak hát ez már régóta lehetetlen. Az én édesanyám már egy éve itt van velem, a dolgok pedig időközben milliószor vál-toztak. Honnan vette, hogy segíthetek neki? Egyértelmű: kétségbeesésből. Nem tudja, mihez kezdjen. Próba szerencse. Fellélegzek.

De vajon kitől hallott erről? Talán édesanyámtól személyesen? Nem provokátor, de igencsak elszánt. Vagy szemtelen. Nem is ismer, de mégis ekkora szívességet kér tőlem. Amit jelenleg senki sem tudna teljesíteni, kivéve talán Slobodan Milošević. Vagy senki a világon.

A kétségbeesésből merít erőt.

– Ön tagja annak az evakuációs bizottságnak is…

Most már semmi sem tud meglepni. Tekintetem elkalandozik Grbavica irányába. Nem látszik ugyan az épületektől, de arrafelé van.

Mindössze néhány száz méterre. Rögtön a folyó túloldalán. Immár több mint egy éve a szerbek fennhatósága alatt. Most legalábbis két-százezer kilométerre tőlünk. Grbavicán születtem, ott nőttem fel, ott éltem egész életemben. Most pedig…

Visszaemlékszem arra, hogyan hozta ki Brano az anyámat. Mérhetetlen és összefüggéstelen rettegés és várakozás, elsőre homályos 21

segélykérés, majd a fivérem kérelme, és minden elölről… Brano az UNPROFOR szerb összekötő tisztje, aki a háború alatt is épelméjű

maradt. Szó nélkül segített. Anyám nem élte volna túl. Ötven évvel ezelőtt hasonló helyzetbe került. A csetnikek3 egyszer csak megjelentek a házuknál, legyilkolták az apját és a testvérét, a házat pedig felégették. Őt és az édesanyját elengedték, egészen a háború végéig, négy éven át folyamatosan menekültek. Muhadzserek4 voltak. Ezt soha nem felejtette el. Ezért nem csatlakozott hozzánk Szarajevóban. Nem akart megint muhadzser lenni. Brano megmentette az életét. Sikerült rábeszélnie, hogy jöjjön át hozzánk. Testvéremmel a PTT Mérnökség5 famózus épületében vártuk rá, amely a háború alatt az UNPROFOR főhadiszállása volt. De mikor volt ez már…

– A bizottság, amelynek tagja vagyok, a sebesültek Szarajevóból való kimenekítése ügyében illetékes, nem pedig fordítva. Ennek semmi köze sincs a maga anyjához. De ha már itt tartunk, Szarajevóból senkit sem evakuálnak, egyáltalán senkit – magyaráztam neki.

Ha mindez meg is ingatta őt a szándékában, annak nem adta ta-nújelét.

Mi, sebészek, milliónyi bizottságnak voltunk a tagjai. Csak a legfontosabb testületbe nem jutottam be – a katonaság alól való fel-szabadításért felelős bizottságba. Amikor kitört a háború, mindenki fejvesztve menekült kifelé a városból, így végül hozzávetőlegesen harminc sebész jutott a néhány százezernyi maradó lakosra. Nem tudtuk, mi vár ránk, megszerveztük hát magunkat. Nekem a gyógyszerekért és a sebesültek evakuálásáért felelős bizottsági tagság jutott.

A szervezést Abdulah Nakaš – Nale bonyolította le. Ő a háború előtt is a katonai kórházban dolgozott, elvégzett mindenféle gyakor-latot és tanfolyamot, mindent tudott a hadseregről. Született vezető, szervezéshez is ösztönös tehetsége volt. Korai ötvenes éveiben járt, erős volt, mint a bivaly, tudástól és energiától duzzadt. Őt nevezték ki a Bosznia-Hercegovinai Fegyveres Erők6 fősebészévé, ő pedig en-3 Csetnikek – szerb alakulatok a második világháborúban, amelyek együttműködtek a német megszállókkal, harcoltak a partizánok ellen és gyilkolták a nem szerb lakosságot. A délszláv háború során a szerb szabadcsapatok szinonimájaként használták az elnevezést.

4

Török eredetű szó, bosnyákul menekültet jelent.

5

A posta mérnökségi épületébe költöztek be a háború kezdetén a különböző nemzetközi szervezetek.

6

A bosnyák-muzulmán hadsereg, többek között Szarajevót is ők védték.

22

gem saját összekötő tisztjévé. Ezután, egészen spontán módon, az Egészségügyi Minisztérium összekötő tisztje is én lettem az ENSZ-nél és így tovább. Hangzatos tisztségek, amelyek háborús időkben nem sokat jelentettek. Mégis mindennek, de leginkább Nalénak köszönhetően kaptam egy Motorola adóvevőt, egy rozzant Volkswagen Golfot, amit nem a lakosságtól „sajátítottak ki", hanem a belügyi szervek gépparkjából származott, szabadon mozoghattam a kijárási tilalom idején, és természetesen bejárási engedélyem volt az UNPROFOR-hoz. Sokkal több előjogom volt, mint a városban élő legtöbb sebésznek és polgárnak. De nem sokat számított. A munkám ezekben a bizottságokban csak jelképes volt. Csupán színjáték. Az állandó kórházi munka miatt nem is jutott időnk másra.

A legnehezebb, de legfontosabb feladat mind közül a repülőtérre tett utak voltak, ahol átvettük azokat a sérülteket, akik a kifutópályán át érkeztek. A reptér hivatalosan az UNPROFOR ellenőrzése alatt állt, de a szerb tüzérség gyűrűjében volt, akik a környező he-gyekről lőttek. A Szarajevó környéki harcterek sebesültjeit az éj leple alatt a kifutópályán keresztül hozták be a városba, hogy eljuttassák őket valamelyik kórházba.

Ránézek a pincelakóra. Ő egy cetlit halász elő a zsebéből.

– Itt a neve és a régi címe. Itt pedig az ismerősök címe, akiknél meghúzta magát. Megpróbál valamit tenni?

A hangja remeg. Mintha az én kezemben lenne az édesanyja sorsa. A pokolba is!

– Őszinte leszek, fogalmam sincs, mit tehetnék – felelem őszintén.

– Tessék hát. Akkor találjon ki valamit…

Alaposan végigmérem. Nem hisz nekem. Azt gondolja, hogy nem akarok segíteni. Ravaszul a bizalmába fogadott azzal, hogy egy papírra leírta az anyja tartózkodási helyét, és most várja, hogy beka-pom-e a horgot.

Senči jelenik meg az ajtóban, felém int.

Nem tudom, mit kezdjek ezzel az emberrel. Le kell őt ráznom.

– Meglátom majd – indulok. – Most mennem kell.

Fogom a cetlit a kezemben, és nézem, ahogy elmegy. Milyen idős lehet az anyja? Mindegy is, az édesanya, az édesanya, kortól függetlenül. Ő kipihent, frissen borotvált, kialudta magát, amit rólam nem lehet elmondani. A vállamra helyezi a gondját és továbbáll. De felróhatom-e neki ezt ebben a bolondokházában? Adott egy nevet és egy címet Gr-23

bavicán. Én meg átvettem. Közben pedig ötletem sincs, mit tehetnék.

Brano még ott van az UNPROFOR-nál, de enyhén szólva is túlzás és pofátlanság lenne ilyesmivel fordulni hozzá. És semmit sem csinálni?

Elfelejteni az egészet? Az lenne a legkönnyebb. Így lesz. Nyilvánvaló. Ké-zenfekvő és kegyetlen. Nem, ez sem helyes. Ennek az embernek segítség kell. Megfontolom. Hátha lesz valami lehetőség, talán…

Lassú léptekkel megyek be a kórházépületbe.

Senči az ajtóban vár, tekintetével a távozó pincelakót követi.

– Minden rendben? – kérdi kíváncsian. Nem akar kiszedni belőlem semmilyen titkot. A kérdés csupán arra vonatkozik, hogy volt-e értelme felébreszteni engem emiatt az ember miatt.

– Igen, talán. Fogalmam sincs – felelem. Én sem tudom, mit kezdjek az egésszel. – Kávé illatát érzem?

– Én nem tudom. Gyere be, és győződj meg róla magad – mondja nevetgélve.

Az üvegajtón belépünk a folyosóra, onnan jobbra fordulunk a szobáink felé. Itt szoktunk kávézni, ha van rá időnk. A szoba dugig van ágyakkal, rögtön az ajtó mellett egy kurta kanapé és egy kisasz-tal. Azon gőzölög egy csésze erős, illatos török kávé. Leülök, gépiesen állapítom meg, hogy nincs másik csésze, ezúttal is egyedül kávézom.

Senči és a többiek elmennek, visszatérnek majd, ha lesz egy kis idejük, de a kávé után nekem is indulnom kell. Csak egy kicsit magamhoz térjek. Kávé! A legjobb módja a nap indításának. Jobb, mint egy pincelakóval és a képtelen elvárásaival foglalkozni. Sokkal jobb.

A jelenlegi rendelő biztonságos. A háború előtti rendelő és a kórház impozáns főbejárata a hegyeken lévő orvlövészek kereszttüzében volt, ezért hátrébb kellett költöznünk. Egy oldalsó bejárat, harminc méterrel beljebb, az udvaron át megközelíthető fekvéssel ideális megoldásnak bizonyult. A többi kórházi épület takarásában volt, ahogy az előtte lévő udvar is. Itt nyugodtan ki tudtuk emelni a sebesülteket az autóból, nem kellett az orvlövészektől tartani.

Az udvarról a folyosóra jutunk, amely jobbra és balra ágazik.

Jobbra vannak a mi hálótermeink. Két kis helyiség jutott az itt dolgozó teljes személyzetnek, amely nagyjából tíz főből áll. Az elsőben a rendelő dolgozói alszanak, a másikban a műtősök. Egyszer fényes nappal elaludtam a kimerültségtől ebben a mi kis szobánkban, mialatt a kórházat lőtték. Ébresztgettek, de nem voltam hajlandó felkelni. Annyira fáradt voltam, hogy megmozdulni se volt erőm, ké-24

sőbb homályosan csupán arra emlékeztem, hogy az ágy mozgott alattam, annyira remegett a talaj. Miután felébredtem, megállapítot-tam, hogy a szomszéd szobának nincs többé külső fala. Fél méteren múlt az életem.

A balra lévő folyosón találhatóak a rendelők. Az első kettő, egy jobbról és egy balról, a sebészeti betegellátók, ezeket hívjuk kicsinek és nagynak. A kicsi az udvartól balra helyezkedik el és nem is any-nyira kicsi. Pont elég nagy, hogy két pácienst lássunk el egyszerre, de kisebb a másiktól és kész. A nagyba jobbról jutunk be, azon túl egy ajtón keresztül át lehet menni a szemközti műtőbe is. A főfolyosó folytatásában van a gipszelő, a nőgyógyászati rendelő és még néhány helyiség.

A mi kórházunkat már a legelejétől „csetnik kórháznak" nevezték. Mi másnak is hívhatták volna? Azt követően, hogy valaki leltárba vett bennünket, megállapította, hogy a megmaradt öt sebész-spe-cialistából kettő muzulmán, három pedig szerb, noha a főnökünk, Vuja dühösen jelentette ki, hogy ő nem szerb, hanem montenegrói.

Később francia, majd állami kórháznak nevezték a miénket, de mindvégig katonai kórház maradt.

Vuját, a mi montenegróinkat kérdés nélkül követtük, ő pedig bátran elvállalta a legnehezebb eseteket is. Oroszlánként küzdött, így idővel elkerülhetetlenül célponttá is vált. „A ti kórházatokban a legnagyobb a halálozási ráta" – hallottam egy alkalommal egy rossz-májú alaktól. Óriási sértés volt ez számomra, aki éjjel-nappal láttam Vuja emberfeletti küzdelmét, ahogyan mindenkit meg akar menteni.

Levetette a Jugoszláv Néphadsereg egyenruháját és velünk maradt.

Vuja az egykori tisztmellvértje mögé bújva igazi jótét lélek volt, tisz-teltük és szerettük őt. A sértésre egyetlen rándulással sem reagált, a megjegyzést tevő rosszindulatú fickó pedig hamarosan elmenekült Szarajevóból.

Vuja, Nale és Tamba, a három legidősebb és legtapasztaltabb sebész éjt nappallá téve a kórházat járt, sebészeti komplikációk után kutatva, a rendelőben pedig Đoga és én, a két legfiatalabb sebész dolgoztunk. Crkva, Ranko, Goran és Hare, a négy kezdő specialista segített bennünket. Rendszertelen beosztás szerint váltogatták egymást, ott ugrottak be, ahol épp szükség volt rájuk. Röhejes volt arra gondolni, hogy valaha létezett bármiféle szabályszerű munkaidő. Ma a munkaidő 24 órás.

25

Velünk volt még két jópofa egyetemi orvostanhallgató, két jóba-rát, akik a lezárt városban rekedtek és saját otthonuktól és családjuk-tól távol harcoltak a túlélésért. Faruk és Duško. Faruk kelet-boszniai muzulmán volt, Duško hercegovinai szerb. Kezdetben rémültek és zavarodottak voltak, utána azonban rájöttek arra, hogy az a szerencse érte őket a szerencsétlenségben, hogy olyan tapasztalatot sze-rezhetnek, amilyet sehol máshol nem, és ezt ki is használták. Mindenhol ott voltak, állandóan kérdezősködtek, szabadidejükben pedig sebészeti szaklapokat és az Anatómiai atlaszt lapozgatták. Kivétele-sek, belevalóak, jókedvűek és ügyesek voltak.

– Száz muzulmánért sem adnám – mondta egyszer a barátjáról Faruk.

– Miért, arra készülsz, hogy kicseréled őt? – ugratta Semir.

Faruk megütközött ezen a felvetésen. Hallotta, hogy működik egyfajta embercsere, de hogy bárki is helyettesíthetné az ő Duškó-ját…? Paprikavörös lett. Egyébként is elpirult minden apróságtól.

Mindenesetre innentől fogva azt mondogatta: – Nem adnám egy rakás karamellért sem…

És ott van még a rendelő lelke, a mi Senčink. Gyönyörű, sovány szőkeség, egy erősebb szél is elfújná. Meggyőződésem, hogy a ren-delőnkben semmi se működne, ha ő nem lenne. Csendes, de határozott. Minden terhet a vállára vesz. Talán túlságosan fiatal volt ehhez a feladathoz, de remekül feltalálta magát. Kénytelen volt. Az apjával egy gránát végzett még a háború legelején, a testvére többször is megsebesült a fronton, és nem volt jó bőrben. Ő ápolja, élelmet és bá-torítást visz neki. Minden egyes napon, a géppuskák kereszttüzében szalad át a Skenderijánál7 lévő hídon. Azt hittem, összeomlik, amikor Mišo megsebesült. Mišo a fiúja volt, akinek nemrégiben el kellett távolítanom az egyik veséjét, amikor eltalálta egy golyó, miközben átszaladt az orvlövészek sugárútján. De Senči nem adta fel. Semmi sem látszott meg rajta. Ott volt a műtőben, végig a hátam mögött állt, mialatt kivettem a barátja veséjét és összevarrtam a beleit. Jó volt, hogy jelen van. Hogy láthatja, hogy rendben lesz minden. És rendbe is jött. Később azon gondolkodtam, vajon nekem lenne-e elég bátorságom végignézni egy szerettem hasonló műtétjét. Senči minden nappal bátrabb és erősebb lett. A háborúban a jó emberek még 7

Skenderija – szarajevói sport- és üzletközpont, a várost átszelő Miljacka folyó bal partján.

26

jobbakká váltak, a rosszak meg még rosszabbá. Fokozatosan minden önmaga karikatúrájává változott.

Reggel kilenckor kezdődött. Az épület előtt fékek csikorgása hangzott fel. Valaki sikoltott. Senči és Duško rohant ki. Én a szobában maradtam, összeszorult gyomorral. Mint mindig, amikor meghallom azt az átkozott fékcsikorgást.

– Edo, gyere! – dugja be a fejét Senči a szobába, majd elrohan.

Felkelek és én is kisietek a helyiségből. A folyosón már hatalmas a nyüzsgés. Néhányan hordágyon fekszenek, körülöttük a személyzet ügyködik, odakinn újabb és újabb autók érkeznek, további sebesülteket hozva. A szemem sarkából látom, hogy Ranko és Crkva is előbúj-nak, mindketten tiszta, hófehér, új köpenyben.

– Én megyek a kicsibe – kiált Ranko és bemegy a baloldali rendelőbe. Crkvára nézek. Ő int, majd bemegy a jobboldali, nagyobbik rendelőbe. Nincs sok beszélnivalónk. Körülöttünk teljes a káosz. Látom, ahogy Marin, az aneszteziológusunk éppen intubál valakit a folyosón. Ide később még vissza kell jönnöm. Belépek a jobboldali rendelőbe, végignézek az egész helyiségen. Három, vérben úszó embert látok. Bal felől egy páciens nesztelenül figyeli a hordágyról, hogy mit csinálunk. Senki se foglalkozik vele. Ez azt jelenti, hogy a sérülése nem súlyos. A mellette fekvő nő jajgat és saját véres kezét vizsgál-gatja. A homlokán is folyik a vér, Duško pedig éppen a kötést távo-lítja el a karjáról. A figyelmem a harmadik betegre összpontosul – egy tizenhét éves fiú az. Hosszú hajú, úgy néz ki, mint Jim Morrison.

Meztelenül fekszik a hordágyon, a feje és a jobb combja is véres. Hallgat, közönyösen bámulja a mennyezetet. Senči éppen eret vág rajta.

Crkva leveszi a kötést a combjáról. Ő oda se pillant. Én is odalépek.

Megfogom a kezét, a pulzusát mérem.

– Mennyi vért? – kérdi Senči.

– Hatot – felelem. Iszonyú sok vért vesztett. A pulzusa eszeveszett tempóban ver, de erőtlenül… Éppen most távozik belőle az élet. Őt pedig ez már nem is érdekli. A félcentis seb, mindennek az okozója, immár nem is vérzik. A lábán lévő legnagyobb artéria sérült, perceken belül meg fog halni. Nincs mit tenni… Senči megtölti a kémcsöveket vérrel és átadja valakinek. Infúzióra teszik. Megérkezik Marina is.

– Mi történt? Femoralis8? – néz rám kérdően. Bólintok.

8

Femoralis – az arteria femoralis (combütőér) rövidítése.

27

– Mi a helyzet azzal ott kinn? – kérdezem.

– Semmi, meghalt – feleli szárazon.

– Műtő – kiabálom és már indulunk is. Az ő betege meghalt, eny-nyi. Nincs értelme tovább rágódni ezen. Mindhárman együtt toljuk a kocsit.

– Szorítsd a sebet – mondom Crkvának, teljesen feleslegesen.

Amúgy is teljes erejéből szorítja.

Most nem vérzik, de amint elindul az infúzió, ismét ömleni fog.

Fény villan. Bekapcsolták az áramfejlesztőt. Még most is meglepődök, amikor beindul és felkapcsolódik a világítás. Áthaladunk az egyik, majd a másik nyitott ajtón. Egyértelmű, hogy ki áll az első helyen a műtőben. Ennél sürgősebb senkinek sem lehet. Esetleg ugyanilyen sürgős. A műtő össze van kötve a nagy rendelővel. Az egyik oldalon a páciens bemegy a rendelőbe, a túloldalon egy lengőajtó áll, amely egy kis folyosón keresztül vezet a műtőbe. Sajnos, itt lent csak egy műtő áll rendelkezésre. A többi sebesültet a második emeletre kell vinni. A liftek pedig áram nélkül nem működnek.

A műtőben nagyüzem van. A nővérek már megtanulták a gépek kezelését. A gépek csörömpölve beindulnak. Mi átöltözés nélkül bemegyünk. A pácienst áttesszük az asztalra. Míg én kesztyűt húzok, Marina intubál. Hallom, hogy Nale kiabál valamit. Majd beront a műtőbe.

– Mi ez?

– Femoralis.

– Te vagy én?

– Ahogy akarod.

– Akkor megyek, bemosakszom.

Csőbe húzott. A műtő egyszerűbb, mint a triázs9.

– Crkva, te jössz velem – hallom Nale hangját. Crkva elengedi a sebet és elindul.

– Várj, tartsd még egy kicsit ezt a sebet – emelem fel a hangom Crkva felé. Riadtan lép vissza.

– Kezdheted – hallom Marina hangját. Elkezdem. Felvágom a bőrt. Egy csepp vér se. Egyre mélyebbre jutok a szövetben, itt van!

Megtalálom a lüktető eret, akkora, mint az ujjam.

– Edo, gyere, ezt látnod kell – hajol be Ranko a műtőbe.

9

Triázs – a páciensek sorrendjének meghatározása a sürgősségi ellátásban.

28

– Jövök – felelem. Figyelmesen elválasztom az artériát a véná-tól és újabb műanyag csipeszt helyezek az ütőérre. Ennyi, kész. Most már nem fog elvérezni. Csepeg belé az infúzió, a vér pedig a műtét közben megérkezik. Innen már Nale kezeli. Protéziseink még akadnak. De vajon meddig?

Miközben Ranko után loholok, megállapítom, hogy a nagy rendelőből eltűnt a nő és a férfi is. Nyilván nem volt komoly sérülésük.

Várhatnak, amíg elvégezzük a szelekciót. Újabb véres testek hevernek a hordágyakon. Körülöttük fehér köpenyes, táncoló tömeg.

A folyosó és a kis rendelő is megtelt.

– Ezt nézd – mondja Ranko. Egy tízévesforma meztelen gyerek fekszik előtte, kötéssel a hasán. Ranko leszedi a kötést. A gyerek remeg a félelemtől. Megfogom a kezét, közben a hasán lévő hatalmas sebet nézem. Valami itt nincs rendben. A pulzusa normális, de …

Mi lehet ez? Kezemet a sérülés irányába csúsztatom. Kicsúszott a mája, vagy…

Döbbenten nézem a kezemet. Egy darab máj van benne, a hasfa-lon pedig akkora a lyuk, hogy azt is látom, honnan szakadt