Kalózhercegnő

By Demeter Attila

Minden eddiginél nagyobb veszély les világunkra. Ennek elhárítása a kalandos regény témája. Az ügynökök és az általuk okozható katasztrófa elhárításán dolgozó szereplők a sorozat korábbi köteteiből ismerősek lehetnek, de a korábbi kötetek elolvasása nélkül is követhető a cselekmény. A Sci-fi világában jártas olvasók ismerős eszközökkel is találkozhatnak, fénysebességnél gyorsabb csillaghajókkal, de újdonságot a régi SF rajongók is találhatnak a kötetben.
Jó olvasást, kellemes szórakozást kívánok minden olvasómnak!

Demeter Attila

2024.01.03.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Jan 9, 2024
• ISBN: 9786150197715

Book preview

– * –

Mély, álomtalan alvás után ébredt. Mivel még mindig nem látta a célt, miért került ide. tétovázott, mit tegyen? Reggelizés közben döntötte el, hogy lemegy a tengerpartra, a hatalmas szórakoztatóközpont strandjára, hátha ott eszébe jut utazásának oka.

Szétnézett a végtelennek tűnő homokpadon. Gyermekeknek és felnőtteknek épített játékszerek ágaskodtak az ég felé, hosszan, ameddig a szem ellátott.

Claud emlékezett rá, Lucát mely instrumentumok szórakoztatták, és melyek riasztották. A láthatatlan energiakötélre függesztett dzsamping kabinokat messzire kerülték, ebben a magasból vízbeejtett energiagömbben mindössze egyszer zuhantak a vízbe. A lány, akkor még a kísérője, a túra későbbi szakaszán bevallotta, utálja az ilyen idegesítő hősködéseket, felesleges adrenalin pumpákat. Merenisz – illetve Luca – szelíd nő létére, nem kedvelte a vad mulatságokat.

Bár akkor, a gigantikus óriáskerék kabinjában jól érezték magukat, úgy gondolta, a zsúfoltság most rosszul esne. Egyedüllétre vágyott, ha már idevetődött valami ismeretlen erőnek engedve. A nyugodt emlékezés vonzotta. Felzaklatta a vidám, kiegyensúlyozottan pihenő, szórakozó emberek társasága.

Jobb híján befizetett egy buboréktúrára. A több méter átmérőjű energiagömbben, a víz alatt magára maradva zavartalanul bámészkodhatott és elmélkedhetett, közben szinte közvetlen kapcsolatba került a sekély tengerfenék világával. Közelről nézegette a halakat és a kisebb élőlényeket. A gömb gondoskodott levegőről, nyugalomról és magányról. Az atomnyi vékony energiahártya megvédte minden veszélytől, és a burok utasaként közben csaknem részese lett a tengeralatti életnek.

Egy vízinövény buja bokra mögül figyelt egy öles rablóhalat, amint zsákmányra vadászva bujkál a szerteágazó levélzetben. A távolban más gömbök jöttek, mentek, bennük kisgyermekes családok vagy szerelmespárok járták a tengerfeneket. A gyatra látásviszonyok miatt a távolabb közlekedő látogatók alig váltak kivehetővé. A nap felülről beszivárgó, szűrt fénye árnyalatnyi homályt adott a távolságnak. Claud reménykedett benne, hogyha ő nem látja részletesen mások vonásait, akkor az idegenek sem figyelhetik meg zaklatott barangolását. Bár szigorúan véve, kizárólag elfogadható dolgokat művelt, a többi turista részéről tapasztalható teljes közöny mégis ellazította. Tartott attól, hogy a bensőjében lakozó értetlenség kiül az arcára.

Tucatnyi méterrel odébb az egyik gömb a közepén magányos utazóval egyre határozottabb körvonalat öltött, és egyértelműen felé közeledett. A köztük lévő távolság nagy részét megtette, mire Claud ráébredt, hogy a gömbben egy nő lépked.

Megdermedt. Felkavarodtak a gondolatai. Egyszerre érzett ámulatot, kíváncsiságot és rémületet. A kavargásban gyors egymásutánban rohanták meg a kusza benyomások.

Két-három méterre lehetett tőle a szomszédos erőtérbuborék, amikor bizonyossá vált benne a sejtés, és vállig érő, fekete hajáról felismerte a közeledő a fiatal nőt.

Hitetlenkedve bámult az érkezőre. A nő elmosolyodott, és jobb kezét felemelve, mutatóujját begörbítve hívogatta.

Claud elnehezült lábait sután mozdítva lépett egyet, majd még egyet. A másik gyorsabban jött.

A férfi azt hitte, felordít a meglepetéstől, a valóságban alig rekedt suttogásra futotta erejéből.

– Luca… – elhaló hangon ismételte meg – Luca!

A két buborék érintkezett majd eggyé olvadt.

– Én vagyok, Claud.

A lány a határozott közeledés után kissé elbizonytalanodva, de mosolyogva állt meg előtte.

– Hihetsz a szemednek! Vagy kísértetnek látszom? – kérdezte. – Ölelj meg! Ahogy szoktál, és máris érezed a valóságot.

Széttárta a karját. Claud döbbenetéből ocsúdva elindult a lány felé, aztán gyorsan a karjába kapta, és átölelte.

– Merenisz! Drágám! Luca! – A megindultságtól meg attól, hogy ajkát a lány vállához aztán az ajkához tapasztotta, elfulladt a hangja. – Nem tudom, most hogy nevezzelek, melyik vagy valójában?

– Sosem tudtad igazán – válaszolta a nő. – Egyik nap Lucának neveztél, aztán másnap Merinek szólítottál. Ez már akkor is mulattatott. Ahogy teltek az évek, hozzád hasonlóan elbizonytalanodtam, vajon melyik vagyok a kettő közül?

Megszokott módon, mégis frissen megtalált indulattal ölelte a nőt.

– Meghaltál, tudom – dadogta Claud. – Én is meghaltam, és mégis itt vagyunk. Amióta magamhoz tértem, végig azt hittem, hogy a pokolba kerültem, ahol a bűneim miatt különleges gyötrelmekre ítéltek. Tengődök a körülöttem nyüzsgő vidám és boldog emberek tömegében, míg nekem a végtelenségig tartó, utánad való sóvárgás jut.

Körbesimította a kedves arcot.

– Most már tudom, ez a mennyország.

Luca elmosolyogta magát.

– Pokol? Menny?

Megcsóválta a fejét.

– Ez az Orion. Itt vagyunk, és mind a ketten élünk. Ezen a bolygón ismertél meg. Emlékszel?

Claud hitetlenkedett, de nem szakította el tekintetét a feleségéről. Felületesen vett tudomást a környező, tengeralatti világ csodáiról, helyettük inkább a lányt nézte. Eszébe jutott, hogy sok évvel ezelőtt, ki tudja, mikor, egy ugyanilyen buborékban csókolta meg először. Akkor jött rá, hogy szerelmes belé.

– Ez hogy lehetséges? Valami ősi mesterkedésben van részünk? Valamelyik atlantiszi varázsló nyúlt utánunk az évezredek mélyéről?

Luca töprengve nézett ki az őket körülvevő, halvány fényben irizáló vízre.

– Atlantisz? – ábrándozott egy pillanatig. – Emlékszel rá?

– Mindenre emlékszem – vágta rá Claudron. – Ha akarom, felidézem királyi nagyapád vonásait, ahogy az esküvőnkön összead bennünket. Feledhetném, hogy ő és rajta keresztül te is a Mester kései leszármazottai vagytok? Sosem láttam ennek kézzelfogható jelét, de elhiszem, mert rendkívüli embernek ismertem meg a nagyapád, téged pedig évtizedeken keresztül csodáltalak.

Merenisz, ahogy egykor Atlantiszon nevezték, megszorította a fiú kezét.

– Ha a Mestert említed, akkor arra is emlékszel, hogy ő teremtette az óceán közepére a szigetbirodalmat, és a végén, jogos haragjában ő pusztította el.

Claud nagyot nyelt a válasz előtt, ádámcsutkája fel-le szánkázott az inggallérján.

– Feledni azt az éjszakát? Hogyne emlékeznék rá! A fortyogó tenger elnyelte a rázkódó, tüzet okádó és füstölgő sziklákat, a földeket, a csatornákat, a kontinensnyi sziget minden növényét, állatát és az embereket.

Luca kecses ujjaival végigfésülte homlokába hulló, fekete haját.

– Az embereket? – habozott a folytatás előtt. – Igen! A vadállatnál gyalázatosabban viselkedő embereket.

Claud ismét két kezébe fogta a lány arcát, és megsimította selymes bőrét.

– A Mester téged alighanem megkedvelt, mert megengedte, hogy elmenekülj abból a pokolból.

– Téged is elengedett – felelte Luca. – Velem együtt szabadultál, ez igaz, bár nem ő mentett meg. A Gép teleportált minket az utolsó pillanatban a Holdra.

– Tudom, a Gép már akkor tájékoztatott.

Claud fogyhatatlan szeretettel nézte elvesztett, és újra megtalált kedvesét.

– Ebből még nem derül ki, hogy most miért vagyunk itt, a külsőnkből ítélve húszévesen, erőnk teljében. Kétszer gyászoltalak meg. Egyszer…

– …Berlinben, abban az elátkozott, huszadik századi idővonalban, amely azóta teljesen elenyészett – vette át a szót a lány, aztán elkomorult, lehajtotta a fejét.

– Az… az a halál valóban fájt. A késszúrások és a tudat, hogy akkor szakadok el tőled, amikor éppen csak megszerettük egymást.

Luca nyelt egy nagyot a keserű emlék felidézése közben.

– Előtte senkit sem szerettem, ezért a késpengék nyoma kevésbé sajgott a lelkem fájdalmánál.

– Életem legnagyobb gyötrelmét éltem át – vallotta be Claud. – Amikor több, mint százévesen másodszor elmentél mellőlem, már a természet törvényei szerint történt, és kevésbé viselt meg. Fájt az is. Fájt, de felkészültünk rá. Elbúcsúztunk egymástól, és az együtt leélt élet végén elfogadtuk a törvényszerű szabályt, egyikünk távozik, és a másik rövid időre egyedül marad.

A lány arcáról elvonulni látszott a felhő. Felemelte a tekintetét, újra a fiúra nézett.

– Azt, ugye sejted, hogy a véletlennél több az, hogy a történelem előtti Föld idejében, másodszor találkoztál velem, és újra megismerkedtünk?

Claud tétova fejmozdulattal bólintott.

– Sejteni mindig sejtettem, akkor azt hittem, a Gép intézte el nekünk.

– Az a Gép nagyhatalmú szerkezet, de nincs uralma minden felett.

– Most elmondhatod mi történt? – kérdezte Claud. – Segíts legalább utólag megfejteni, hogyan éltük túl?

– Ugyanúgy, mint most. A Mester küldött vissza.

Claud szeme kikerekedett.

– A Mester úgy döntött, hogy a halálunk után feltámaszt minket, és visszaküld az életbe? Újra láthatjuk az unokáinkat, dédunokáinkat?

Luca felkacagott. Nevetését az ajkai között megcsillanó hófehér fogak tették igazán vonzóvá.

– Már régen távozott az élők közül minden ismerősünk és rokonunk, Claud! Több, mint kilencszáz évvel ezelőtt haltunk meg.

Claud elképedt a csodálkozástól.

– Ezer év…

– Nagyjából – válaszolt a lány.

– Repkednek az évezredek. Tízezer évet szántottunk végig, szinte keresztül-kasul. Mi dolgunk nekünk itt, ebben a világban, ahol kizárólag ismeretlenek vesznek körül, és fogalmunk sincs róla, hogyan élnek az emberek? Tíz évszázad hihetetlenül hosszú idő.

– Ez nem számít, Claud! Azt hiszem, feladatunk van.

– Feladat? Miféle leckét adott a Mestered?

Merenisz megcsóválta a fejét.

– Nem az én mesterem, hanem egyszerűen csak Mester. És a ránk váró feladat valószínűleg nehéz munka lesz.

Claudot nem rázta meg különösebben az információ.

– Nehéz munka? Ugyan miben számít ránk a végtelen hatalmú Mester? Földrészeket süllyeszt a tengerbe, embereket támaszt fel. Mit tudhatunk mi, amit ő nem?

Meri rövid gondolkodás után felelt.

– Annyit már tudok, a világot most igazi veszedelem fenyegeti.

A fiú megvonta a vállát.

– A világot? A lakott bolygókra ügyelnek az őrzők. A felügyeletük alatt működik a technika, és elhárítanak minden támadást. Ha a Robak eddig kudarcot kudarcra halmozott velünk szemben, akkor ennyi év után aligha sikerülhet bármit elérniük.

Merenisz most egész hangosan nevetett egyet.

– Robak?! Azt hiszed, néhány bolygóról beszélek?

Claud értetlenül nézett rá.

– Ha nem pár bolygó sorsa a tét, akkor mennyi? Kétszáz? Ezer?

Luca szemhéja keskenyre húzott résén át nézett szét a férje válla felett látható félhomályos vízi világon.

– Az összes – felelt halkabbra fogott hangon Meri – Az utódaink sokkal nagyobb gonosszal néznek szembe az egykori hódítóknál. A császár harci gépei és katonái játékfigurák ahhoz képest, ami ellen a Mester a segítségünket kéri.

Claud vállat vont, és hitetlenkedve felelt.

– Sokat segíthetünk mi egy istennek...

A lány most a fiú hajának elkószált tincseit zabolázta meg.

– Nem isten. Nekem legalábbis erről beszélt. Ő a Mester.

– * –

Margó részben a forróság elől menekült, amikor kigondolta, hogy a nyár egy részét északon, a királynő egykori székhelyén, Medvevárosban tölti. A Déli Birodalom Rómához közeli szigetén, Corsán, ilyenkor tikkasztó a hőség. Bár alaposan hozzáedződött új otthonához, ahová az ifjúvá serdülés éveire az apja elküldte, a forróság még mindig megviselte.

Red Taylor, az apa jól választott, amikor a Szürke Kardforgatók Rendjének vezetőjére bízta gyermekét és annak nevelését.

Giorgio jó iskolába helyezte el a lányt, és a saját csemetéjének, Silviának kiváltságos társává tette a vendéget.

Margó szép és szerény nagylánnyá érett. Jó magaviselete és tanulmányi előmenetele jutalmául kapta az utat, amelyet felügyelet nélkül tehetett meg a patinás Medvevárosba.

A lány sejtette, hogy itt sincs teljesen magában, vigyázó szemek óvják őt a fiatal lányokra veszélyt jelentő kalandoktól, de élvezte, hogy ez a figyelem tapintatosan háttérbe húzódik, észrevétlen marad. Ha szükségét érezné, bármikor számíthatna nevelőapja vagy Silvia segítségére. Kivételesen kellemes állapot, hogy egyikük sem határozza meg helyette a napi tennivalóit. Oda mehet, ahová akar, azt csinálhat, amihez kedvet érez. A Corsa Castellóban eltöltött négy év alatt megtanulta, mit engedhet meg magának, és ügyesen kerülgette ifjú életének kisebb-nagyobb kísértéseit.

Örült látszólagos szabadságának, és komoly viselkedésével igyekezett rászolgálni a bizalomra.

Már egy hete élte északon a gazdag, nyaralgató lányok életét. Eleinte céltalan lődörgéssel teltek a napjai, csavargott a városban és annak környékén. Járkált a széles sugárutakon, üldögélt a csendesen csobogó folyó, a Spree partján, aztán a város keleti határainál elterülő tó homokpadján csónakot bérelt, és beevezett a fákkal körülvett víz közepére. Mivel a Földre érkezése után szégyellte elgyengülő alkatát, amely a szülőbolygójához képest valamivel nagyobb gravitáció következtében, a Földön meglepte, Corsán sokat sportolt. Serdülő évei alatt tehát megerősödött, így az evezés fáradságát játszva leküzdötte.

Medvevárosban elámult az északiak hűvös nyugalmától, és próbálta átvenni a szokásaikat. Lazábban, nyugodtabban töltötte az idejét, mint otthonában, délen.

A tó közepére érve behúzta az evezőket, és ringatózott a lágy hullámokon. Nézte a pelikánokat, hattyúkat és récéket.

Később elunta a passzív bámészkodást, elővette táskájából az uzsonnát, és ahogy a parton ácsorgóktól látta, apró morzsákat tört le a szendvicséből, azzal etette az egyre bátrabban felé repkedő és úszkáló madarakat. A jószágok hozzászoktak az emberekhez, egyszerűen magához édesgethette őket.

A szórakozásért cserébe csekély árnak tartotta, hogy a táska egész tartalmát szétosztotta az éhes madarak között.

– Elfogyott – mondta nekik, mintha azok felfoghatnák szavai értelmét. – Nincs több. – Széttárta a kezét, mutatta üres tenyerét.

A hattyúk aligha értették a hozzájuk intézett magyarázkodást, de a félbehagyott ételosztásból rájöttek, véget ért az etetés. Tovább álltak, más alkalmi gazda után néztek.

Margó biztonságba helyezte evezőit, eligazította a csónak végén lévő ülőke puha párnáját, aztán leheveredett. Hanyatt fekve az eget és a kékségen úszó felhőket nézte. Mindegyikbe belelátott valamit. Az egyik az apjára emlékeztette, a másik egy hatalmas kastély tornyának alakját vette fel. Álmodozó nézelődése közben csaknem elszenderedett a békésen himbálózó ladikban.

Leragadó szeme egy erősebb döccenés miatt pattant fel. Megijedt. A víz nyugodt, tehát a csónak stabilan leng a hullámokon. Viharnak híre sincs, bizonyára ártalmatlan ütközés szakította ki nyugalmából.

Felült, meg akarta nézni, mi történt.

– Bocsánat!

A mellette veszteglő csónakban húsz év körüli, barna szemű, barnahajú, izmos, ám kissé félszeg fiú lógatta evezőit a vízbe.

– Azt hittem, elszabadult a ladik a partról. Gondoltam megvizsgálom, tényleg üresen bóklászott-e idáig a kikötőnkből. Nem vettelek észre, sajnálom, ha megzavartalak!

Margó gyorsan végignézett saját ruházatán, rendben van-e rajta minden? Megnyugodott, aztán a térdénél megigazította szoknyáját.

– Nem rejtőzködtem – szabadkozott. – Az eget bámultam.

A fiú tekintetével követte a pillantását.

– Szép, tiszta – helyeselt. – Ez a két-három pamacs később némi árnyékot hoz, esőt semmiképpen.

– Így gondoltam én is.

Margó zavartan elhallgatott. A társaságában eddig néhányszor megfordultak fiúk, de a polgármester lánya mellett tisztes távolságtartás övezte. Feszélyezve érezte magát, és ez gátolta a beszélgetés gyors folytatásában.

– Nekem minden felhő jelent valamit – árulta el kis idő elteltével. – Abból ott – mutatott az égen úszó gomolyagra –, mintha az apám figyelné, vajon mit csinálok.

– Mit csinálnál? – mosolyodott el a fiú. – Csónakázol, és ez igen konzervatív szórakozás még a legzordabb apa szemében is. Vagy tévednék? Szigorúak veled?

Margó megrázta a fejét.

– Apám messze van. Nagyon rég találkoztam vele, azt hiszem, azért személyesítettem meg abban a felhőben.

– Messze? – A fiú felvonta a szemöldökét. – Nincsenek távolságok. Hová valósi vagy? Délre?

Margó elgondolkodott.

– Ahogy vesszük. Délen élek. Apám pedig egy másik bolygón lakik, ott születtem.

– Hűha! – játszotta meg az ámuldozót a fiú. – Másik bolygóról érkeztél? Az tényleg messze van.

– Az ismert világok peremén éltem korábban, a Tarantulán.

– Most hallom először ennek a planétának a nevét.

– Érthető. Jelentéktelen kis sziklagolyó. Alig pár millióan élnek rajta, pedig jó adottságai vannak, bár kicsit hűvösebb a Földnél. Gyerekkoromban ezt még nem érzékeltem.

A fiú bólogatott.

– Azt hiszem, ideje bemutatkoznom. Glenn vagyok, és apámé a kikötő, ahonnan a csónakot bérelted.

– Margó vagyok – nyújtotta a kezét a fiú felé. A csónak enyhén megbillent a formális bemutatkozástól. – Apám négy évvel ezelőtt hozott ide, Corsára, hogy földi nevelést kapjak. A Tarantula, nem éppen a civilizáció centruma.

Glenn elhúzta a száját.

– A Föld sem az. A Dibloszt vagy a Salvát joggal tarthatjuk a világ szívének, elvégre ott van a Csillagtársaság központja.

– Ne becsüld le az otthonod! – nézett rá a lány szigorúan.

– Eszemben sincs! Szeretem a Földet. Sok ezer éves múltja van a világunknak, és sok bolygóra jutott el innen a kultúra. Igaz! Egyszer, három évezreddel ezelőtt majdnem az egész lakosság kipusztult. Akkor maroknyi ember kezdte újjáépíteni a társadalmat, és a kultúrát nagyjából átmentették. Hatalmunk vagy erőnk viszont messze van attól, hogy meghatározó lehetne a Csillagtársaságban. Ezen persze nem csodálkozom, viszonylag újak vagyunk a közösségben. Pár évszázad ebben a bolyban csekélység.

– Én nagyon jól érzem magam itt – ellenkezett Margó.

– Félre ne érts! Teljesen elégedett vagyok a Földdel, a városunkkal meg mindennel. Nagyszerű helyem van itt, és jól érzem magam. Pusztán annyit sejtettem veled az imént, amennyit a tanulmányaimból eddig felcsipegettem.

Margó érdeklődve nézett rá.

– Mit csipegettél oly' szorgosan, hogy a nyári csevegéseidbe beleszövöd a maradványait?

Glenn arcát némi szerénykedő pír futotta el.

– Eszemben sincs ezzel téged terhelni. Nyilván pihenni szeretnél, nézd el nekem, ha ostobaságokat beszélek!

Margó szimpatikusnak találta a fiút, és mivel a tanulási vágy űzte ide északra, megragadta a felvetett gondolatot.

– Dehogy terheltél! – mentegetőzött. – Éppen, hogy kíváncsivá tettél. Vakációzom, ez igaz, ettől még gyarapíthatom az ismereteimet. Ezért kérdeztem, hogy mivel foglalkozol? Engem minden érdekel ezen a bolygón.

A fiút még mindig uralta átmeneti zavara. Lerázta magáról a kezdeti nehézségeket, és folytatta a bemutatkozást.

– Egyetemre járok. A Föld legjelentősebb történelmi tanszéke működik itt, a városban.

Margó bólintott.

– Szeretem a történelmet, érdekel a múlt. Színes és tanulságos az abból meríthető ismeretvilág.

Glenn arca felderült.

– Harmadéves vagyok, illetve most következik a negyedik év. Már elég sok vizsgát letettem, azért még van, mit tanulnom.

Margó nézte a fiú férfias, szögletes arcát, homlokába göndörödő hajfürtjeit, és azon tűnődött, vajon Corsa Castellóban miért nincsenek ilyen jó külsejű emberek. Arrafelé mindenkinek fekete a haja, és a pasik annak ellenére kis pocakot hordanak a derékszíjuk felett, hogy a sportok népszerűek. Elkalandozó gondolatai mellett pár mondatot kihagyott Glenn beszámolójából. A fiú éppen a tanulmányait részletezte, amikor figyelmét ismét a hallottak felé fordította.

– Ebben a tanévben főleg a kultúra történelme fogott meg. A festészet, a zene, az írások és a filmek világa. Ritka kincseket őrzünk a Történeti Múzeumban.

– Terveztem, hogy meglátogatom azt a múzeumot. Ezek szerint, te bejáratos vagy oda?

– Sok időt töltöttem mostanában, a falai között.

– Ha jól tudom, az intézet valami szigeten áll.

– Jól tudod. A múzeum a Királynő Szigetén, az egykori kastélyban kapott helyet.

Margó megint elábrándozott.

– Amikor idejöttem, és csónakot béreltem, arra gondoltam, szívesen eveznék egyet a folyón. Nehezen vágok neki a dolognak, azt hiszem, gyáva vagyok hozzá. Túl nagy falatnak tartok több kilométeres evezést.

Glenn elnevette magát.

– Megy az különleges bátorság nélkül. A családunknak van a folyón egy csónakháza. A bérlők reggel, innen keletről elviszik a ladikokat, a víz sodrával könnyedén leeveznek a város nyugati határáig. Este az ottani kikötőben leadják a hajókat, és visszavonatoznak belvárosi szállodáikba. Mi aztán dereglyére rakjuk a csónakokat, és reggelre visszaszállítjuk keletre. Másnap, a kikötőben újra birtokba vehetik a kirándulók. A folyónak ilyenkor, nyáron, gyenge a sodrása, veszélytelenek ezek a túrák.

– Kockázatosnak hittem, egyedül féltem a megpróbáltatástól.

A fiú megint széles mosolyra húzta a száját. Már teljesen lepergett róla kezdeti félszegsége.

– Tedd magad próbára! Vagy tudod mit? Ha még mindig tartasz tőle, szívesen a kísérőd leszek egy napra, és közben teljes biztonságban érezheted magad.

– Egy született csónakos mellett? – kacagott fel Margó. – Meghiszem azt! Nálad jobban valószínűleg kevesen ismerik ezt a vizet.

Glenn serényen bólogatott.

– Minden nyaramat a folyón meg ezen a tavon töltöttem. Tényleg rám bízhatod magad.

Margó előtt felvillant Giorgio gyanakvó tekintete. Gyorsan elhessegette a hívatlan látomást. A másik ábrándkép nagyobb szomorúságot hozott; azt is elűzte magától. A kisgyermek korában átélt szörnyű baleset emléke gyakran jelent meg képzeletében. Már megtanulta elkergetni. Most sem hagyta, hogy anyja elvesztésének borzalmas emléke elhomályosítsa a napját.

– Hiszek neked – egyezett bele a felajánlásba.

– Ha tényleg érdekel a múlt, szívesen végigkalauzollak a múzeumon, bár igaz, arra egyetlen délután kevés, mégsem lehetetlen. Megteszem, amit lehetséges.

– * –

Tízkor találkoztak a folyóparti kikötőnél. Margó közeli szálláshelyéről gyalog sétált el a csónakházig, percre pontosan érkezett. Glenn a kapunál várta, és fülig érő mosollyal köszöntötte. Hófehér pólója szétrepedni látszott kemény izmaitól.

– Késtem? – kérdezte álságosan a lány.

– Pontosan érkeztél – nyugtázta a fiú az érdeklődést, és a háta mögül egyetlen szál virágot varázsolt elő.

– Ezt tűzd a ruhádra! – nyújtotta a piros szirmú szegfűt.

Margó meglepetten vette át a virágot.

– Mivel érdemeltem ki?

– Velem töltöd a napot. Ez nekem ajándék lesz.

Margó érezte, hogy elpirul.

– Nahát… – nyögte ki végül. – Azt hittem, én lehetek neked hálás a mai nap miatt. – Gondosan a blúza gomblyukába fűzte a virágot. Elrendezte a leveleit, ne ágaskodjon szanaszét a ruháján.

– Mehetünk? – kérdezte Glenn.

– Igen – hagyta jóvá Margó, és megigazította a válláról minduntalan lefelé induló oldaltáskát. Alaposan megtömte szendvicsekkel, elképzelése szerint úgy illik, ne hagyja éhezni kísérőjét.

– Azt viszem én! – A fiú elvette a batyut, és fürge mozdulattal a vállára kanyarította. – Már előkészítettem a legjobb ladikunkat.

Maga előtt terelte a lányt a stég felé, az újnak tetsző kétpár evezős hajócskához.

– Kevés dolgod lesz az evezőkkel, a folyó levisz minket a szigetig a közreműködésünk nélkül is. Csak a sodrásig evezünk.

– Nekem tetszik az evezés – vonogatta a vállát Margó.

– Megúsztad vízhólyagok nélkül a tegnapi túrát?

A lány csúfondárosan rámosolygott.

– Szabadidőmben sokat tornázom, megedződtem. A tornaszerek hozzászoktatták a tenyeremet a munkához.

Glenn belépett a csónakba, és besegítette őt a középső ülésre. Miután elhelyezkedett, a fiú leült a hátsó padra, és eloldozta a stégről a ladikot. Ellökte a parttól, aztán pár evezőcsapással megkereste a folyó közepe felé vezető irányt. Hamar elkapta őket a szelíd sodrású víz ereje. Gyorsan középre kerültek, onnantól egyszerűen irányban tarthatták a hajót.

A hullámok apró lökdösése lassan ringatta őket lefelé a folyón. A langymeleg szellő csendesen cirógatta a bőrüket. Az ég az előző napinál tisztábban, felhő nélkül borult föléjük, a parti fák lombjai mozdulatlanul lógtak a habok fölé, árnyékuk sötéten keretezte a partot. Néhol sétáló emberek, játszadozó gyermekek színes ruhája élénkítette a látványt. Keskeny ösvény kanyargott a fák között kerülgetve a száz éves vagy annál öregebb platánokat.

– Mindenhol ilyen lassan csordogál a folyó? – kérdezte Margó a csónakázás első félórája után.

– Itt megkerüli a tavat, és a kanyarban szélesen terül szét. Lentebb, nyugaton, a nagyobb Havel felé haladunk, és keskenyebbé válik a meder, ott felgyorsul a folyás.

– Azt ígérted, veszélytelen csónakázásra viszel.

– Nyugodt lehetsz, ebben az évszakban csendes a víz arrafelé, majd meglátod.

A valóság igazolta az ígéretet, a nyugodt folyó szolgálatkészen vitte a hátán a hajócskát.

Eleinte keveset beszéltek, nehezen indult a társalgás. Nézték a partot, a város szélén épült üdülővidéket majd a belváros felé haladva egyre nagyobbra épített házakat, még beljebb a lakótelepeket.

– Hányan laknak a városotokban?

– Azt hiszem, úgy másfél milliónyian. Az Első Civilizáció végén, mielőtt az idegenek lerombolták, éltek itt talán tíz millióan.

– Nagy lehetett akkor a népsűrűség – vélekedett Margó.

A fiú bólintott.

– Tizenkétmilliárd embert pusztítottak el akkor pár hét alatt a betolakodók. Azóta háromezer év telt el, és most alig élünk a Földön fele annyian.

– Jó is, hogy nincsenek akkora települések, mint régen – felelte a lány. – Szörnyű zsúfolt lehet egy tízmilliós megapolisz.

– A rombolás előtt száznál több olyan város volt a bolygón, amelyikben tízmilliónál több ember lakott.

Margó először hallott ezekről a régi dolgokról.

– Ha nagyra épültek a települések, az emberek hol találtak elegendő termőföldet a lakosság ellátására?

– Sehol. Az élelem egy részét a tengerekben termelték, másik részét pedig gyárakban.

– Gyárakban? – szörnyülködött Margó.

A fiú bólintott.

– Vegyi üzemekhez hasonló ipar állította elő a táplálékot.

Margó megrázkódott.

– Brrr! Szörnyű!

– Biztosan szörnyűnek érezték az akkoriak is – helyeselt Glenn. – A szegényebb rétegek ritkán jutottak igazi gyümölcshöz, húshoz.

Margónak összefutott a nyál a szájában.

– Megéheztem – közölte. – Csináltam szendvicseket neked is. Nincs még ebédidő?

A fiú elmosolyodott.

– Titokban reménykedtem, hogy nem a parti gyorsbüfék egyen kajáját fogjuk fogyasztani. Azt javaslom, ne itt a ladikban együnk, hanem kössünk ki, és keressünk a parton asztalt meg padokat!

A folyó jobbpartján dús rét terült el, a közepén nagy, elkerített játszótérrel. A távolban, a Medveváros felé vezető légiút húzódott négy, ötszáz méteres magasságban. Csendesen suhanó járművek követték ott egymást.

A vízre néző oldalán találtak üres asztalt.

A megvajazott kenyérszeletek között felvágott lapult, és amikor beleharaptak, friss retek ropogott a foguk alatt.

– Olasz felvágottat raktam bele – árulta el a lány. – Szerintem ezek az olaszok értenek a szalámi készítéshez.

– Ma már nincs közöttünk olasz ember – tájékoztatta a helyzetről Glenn. – A nagy rombolás után a párezer túlélő teljes mértékben elkeveredett egymással, és a vérünkben manapság ott él valamennyi akkori nemzet öröksége. Mind együtt vagyunk olaszok, spanyolok, magyarok vagy a korábbi világ bármelyik nációja.

– A Tarantulán sincsenek nemzetek – felelte Margó. – Talán így jó az. Mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, és nincs nemzeti alapú ellenségeskedés. Alighanem ezért élhetünk egymás mellett, könnyen, háborúk nélkül.

A fiú a fejét rázta.

– Ezt többé már nem tudjuk eldönteni. Azt hiszem, a sokszínűség nem gond, hanem előny. Az egyetlen identitású, jobban mondva identitás nélküli tömeg könnyebben irányítható, jobban befolyásolható, és abból is születhetnek bajok. A háborúk eltűnését pedig annak köszönhetjük, hogy a technika mindenki számára lehetővé teszi a nyugodt életet, bőséges az ellátás létfontosságú termékekben. Persze ettől a gazdag emberek még szíthatnának ellenségeskedést, de a Salva és a Diblosz urai ügyelnek rá, hogy erre ne kerüljön sor.

– Rajtuk múlik a nyugalmunk? – hitetlenkedett Margó.

– Azt hiszem. Rajtuk meg azon, hogy a Robak katonái időnként idelátogatnak, és megpróbálnak leigázni minket. A ránk támadó gigászi erő nem hagy teret a belháborúknak.

– Ebben igazad lehet.

Befejezték az étkezést. Visszaültek a ladikba, és tovább ringatóztak az engedékeny hullámokon.

Estére érték el a célt, a kikötőt, ahonnan hazaszállítják a hajókat.

– Jót csónakáztunk – nyugtázta a napot Margó. – A múzeum meglátogatását azért hiányolom.

– Van már programod holnapra? – faggatta Glenn.

– Hogyne! Fontos csavarogni valóm van a környéken.

– Akkor holnap csavarogd velem végig a Királynő Kastélyát! Ha taxival jövünk, kevésbé vonzó az utazás, viszont jut időnk a valódi tanulmányokra.

– Nem áldozhatod rám minden napodat! – ellenkezett a lány.

– Dehogynem! Ma is örültem a társaságodnak, és szívesen töltöm veled a holnapot is.

Margó szégyenlősen megvonta a vállát.

– Hát, ha tényleg ráérsz… – egyezett bele.

– * –

Jessica és Ray csodálkozva állt egymás mellett. Bár évek teltek el azóta, hogy itt jártak, azonnal tudták, hová kerültek az előző másodpercben. A Hold felszíne alatt működő Gép által védett térben, a Búrában találták magukat, egy meglepetésszerű és kéretlen teleportálás után.

– Itt mindig hűvös van? – kérdezte Jess.

A lágy női alt, a Gép hangja válaszolt.

– Mindig. Amikor senki sincs itt, ennél hűvösebben tartom a hőmérsékletet. A kedvetekért azonnal melegebbre állítom körülöttetek a klímát.

– Köszönjük!

– Régen jártunk itt – vette át a szót Ray. – Minek köszönhetjük a meghívást?

– Dolgotok van. Őrzők vagytok, és ideje közbelépnetek.

– Négy éve vagyunk őrzők, és ezalatt egyszer sem hívtál.

– Eddig simán ment minden. Általában ez a ritkább, most ideje közbelépnetek.

– Számíthatsz ránk – felelte Jess. – Mi lesz a dolgunk?

– A helyetekre küldelek titeket, intézkedjetek! Az eszközeiteket már előkészítettem, megtaláljátok a mögöttetek álló asztalkán.

A hátuk mögé nézve meglepődtek a kellékek láttán. A Gép előtt természetesen nem állt fizikai akadály. Legalábbis a saját felségterületén belül. A felügyeletére bízott bolygón a két őrző végezte el hármójuk közös döntése alapján szükséges, fizikai jellegű változtatásokat.

– A fő szabályt ne feledjétek! – toldotta meg a szűkszavú magyarázatot a Gép.

– Észben tartjuk – felelte készségesen Ray.

– * –

Bogdó fia lélekszakadva rohant a dzsungelben. Fák, bokrok ágai csaptak az arcába, a tüskés gallyak szurkálásainak elhárításától több sebből vérzett a keze. Lába meg-megbicsaklott a buckás talajon, mégis kitartóan futott. Száguldott, ahogy négyéves testének tartalékaiból tellett. Amikor végképp elfáradt, megállt, szusszant párat, majd ismét futásnak eredt. Minél hamarább el akarta érni a tábort, a két törzs közös lakóhelyét. Amikor megszabadultak zsarnokuktól, az eleinte istennek tartott Fredtől, a két horda célszerűnek vélte az egyesülést. Biztonságosabb, ha egyetlen táborhelyen él a létszámban megcsappant két törzs, mert ha a balsors úgy hozza, közös erővel védekezhetnek akár a természet nehézségeivel szemben, akár egy rosszindulatú embercsapat ellen.

A fiúcskának a negyedik pihenő után már alig maradt jártányi ereje, mégis gyötörte magát, és erejét megfeszítve megtette a táborhoz vezető utolsó szakaszt. Végső tartalékaival elbotorkált anyjához, és ölébe temette az arcát.

– Mi a baj, Követő? – Így nevezték a néhai Bogdó fiát, mert arra szánták őt, hogy erős és bátor legyen, akár az apja volt.

– Kisfüvest elkapták a gonoszok – nyögte ki a gyermek.

Gyorsláb éppen a tisztáson dolgozott, a tepló karámjának megerősítésén.

– Kisfüvest? – kérdezte riadtan. Kedvenceként nevelgette a tíz évnél kissé idősebb fiút.

Követő remegve bólogatott.

– Merre