Felvonó a pokolba

By Gabriel Wolf

Dallas Mayweather évekkel ezelőtt elvesztette először a családját, aztán a feleségét is. Azóta a férfi magányosnak érzi magát, és nem találja a helyét a világban. Szabadidejét azzal tölti, hogy misztikus, megmagyarázhatatlan dolgokról olvas az interneten. Talán azért, mert választ keres arra, hogy miért bánt így el vele az élet.
Egyszer egy ilyen kutatás során egy weboldalon talál egy szokatlan rituálét:
A „Liftes játék” egyfajta városi legenda, ami arról szól, hogy ha az emeletekhez tartozó számozott liftgombokat az ember megadott sorrendben végignyomkodja – olyan módon, mintha egy kódot írna be –, akkor a felvonó elviszi utasát a túlvilágra.
Dallas úgy dönt, megpróbálkozik a dologgal: Panelházuk liftjében megkísérli beírni a weboldalon látott számsort, és a megadott sorrendben végigutazik az emeleteken.
Hibát követ el, ugyanis élete onnantól egy merő rémálommá változik: Összekeveredik az ébrenlét az álommal, a valóság a képzelettel, az e világ a túlvilággal. A férfi egy olyan helyen találja magát, ahonnan talán egyáltalán nincs kiút. Ott is marad örökre...
Hacsak egy olyan személy a segítségére nem siet, aki képes felvenni a harcot a Dallast csapdába ejtő „árnyemberekkel”.

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Aug 10, 2022
• ISBN: 9781580544085

Book preview

Copyright

Írta:

©2019 Gabriel Wolf

Ez az írás eredetileg címadó műként az Arte Tenebrarum Könyvkiadó „Árnyemberek" című horrorantológiájában jelent meg 2020-ban.

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztette:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 1.2

Utolsó módosítás: 2022.08.10.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

Dallas Mayweather évekkel ezelőtt elvesztette először a családját, aztán a feleségét is. Azóta a férfi magányosnak érzi magát, és nem találja a helyét a világban. Szabadidejét azzal tölti, hogy misztikus, megmagyarázhatatlan dolgokról olvas az interneten. Talán azért, mert választ keres arra, hogy miért bánt így el vele az élet.

Egyszer egy ilyen kutatás során egy weboldalon talál egy szokatlan rituálét:

A „Liftes játék" egyfajta városi legenda, ami arról szól, hogy ha az emeletekhez tartozó számozott liftgombokat az ember megadott sorrendben végignyomkodja – olyan módon, mintha egy kódot írna be –, akkor a felvonó elviszi utasát a túlvilágra.

Dallas úgy dönt, megpróbálkozik a dologgal: Panelházuk liftjében megkísérli beírni a weboldalon látott számsort, és a megadott sorrendben végigutazik az emeleteken.

Hibát követ el, ugyanis élete onnantól egy merő rémálommá változik: Összekeveredik az ébrenlét az álommal, a valóság a képzelettel, az e világ a túlvilággal. A férfi egy olyan helyen találja magát, ahonnan talán egyáltalán nincs kiút. Ott is marad örökre...

Hacsak egy olyan személy a segítségére nem siet, aki képes felvenni a harcot a Dallast csapdába ejtő „árnyemberekkel".

Tartalom

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Első fejezet: Miért én?

Második fejezet: A halott

Harmadik fejezet: A nő az ötödiken

Negyedik fejezet: Anya halott

Ötödik fejezet: Te miért élsz?

Hatodik fejezet: Újjászületés

Hetedik fejezet: Élve

Nyolcadik fejezet: Küldetés

Kilencedik fejezet: Vissza a pokolba

Tizedik fejezet: Mary

Tizenegyedik fejezet: Árnyember

Utószó: Tények és érdekességek

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Első fejezet:

Miért én?

– Emlékszel arra, édesem, amikor először találkoztunk? – kérdezte Mary.

– Persze. Én tizenhárom éves voltam, te pedig tizenkettő.

– Bizony. Akkor még azt sem tudtuk, mi a szerelem.

– És azt sem hittük, hogy nemcsak egy életen át képes tartani, de még azon is túl – tettem hozzá.

– Emlékszel rá, amikor először vallottál nekem szerelmet?

– Nagyon féltem. Azt hittem, el fogsz utasítani.

– Sosem utasítottalak volna el. Mindig téged szerettelek. És örökké téged foglak.

– Akkor miért hagytál el? – kérdeztem, ahogy egy könnycsepp kezdett megjelenni a szememben. Még nem csordult ki, csak csillogóvá vált miatta a tekintetem, mintha lázas lennék.

– Tudod, hogy nem az én döntésem volt. Van, ami egyszerűen csak megtörténik. Akaratunktól függetlenül. Egyébként is fogunk még találkozni. Ne érezd úgy, hogy elhagytalak volna.

– Nem hibáztatlak – mondtam szipogva, és megtöröltem az ingem ujjával a szememet, aztán az orromat. – De néha nagyon magányosnak érzem magam... Olyankor, ha felébredek, és nem vagy itt. Vagy amikor késő este hosszas olvasás vagy tévénézés után lefekszem, és nem vagy sehol. Sosem vagy itt.

– Pedig mindig veled vagyok. És egyszer...

– Úgyis együtt leszünk – vágtam közbe és mondtam ki helyette a már jól ismert mondat végét. Mary mindig ezzel nyugtat. Pedig ő is tudja, hogy amit szükséges elismételni, az már eleve nem számít megnyugtatónak.

– Túl sokat töprengsz, Dallas. Én mindig mondtam ezt neked. Ne agyalj és ne aggódj annyit. Csak éld az életed! Így csak depresszióba süllyedsz. Vagy állandó rettegésbe. Tudj boldog is lenni néha! Abból még senkinek nem származott baja.

– Nem merek – ismertem be. Maryvel mindig lehettem őszinte. Bármit kimondhattam, és sosem fordította később ellenem. – Nincs bátorságom boldognak lenni, mert félek, hogy utána megint szomorúság következik. Óriási szomorúság. Ha viszont mindig kissé levert vagyok, akkor talán nem érkezik semmi meglepően rossz, ami sokkolna. Az állandó „kicsit rossz" számomra bebiztosítja, hogy sose legyen váratlanul katasztrofális.

– Ezt csak te hiszed – mosolygott a feleségem. – Ilyesmi nem létezik. A valóságban semmi nem biztosít be semmit. Az sem, ha állandóan kényszeredetten vidám vagy, de az sem, ha tudatosan deprimálod magad. Én azt mondom, Dallas, hogy inkább csak szeress élni. És akkor rá is fogsz jönni, hogy hogyan tedd. Ne a szomorúságot keresd, mert akkor előbb-utóbb meg is találod. A boldogságot keresd, a szerelmet. Engem pedig felejts el végre. Már éppen eleget vártál hiába. Kezdj új életet, és keress egy másik nőt.

– Nem akarok. Nem tudok. Számomra nem létezik más.

– Pedig sok szép nő van a világon.

– Számomra egyikük sem az. Csak te vagy szép.

– Emlékszel, mikor mondtad ki ezt először?

– Azt hiszem, akkor, amikor első alkalommal találkoztunk. Rögtön azon a napon.

– Bizony – mosolygott Mary. – Sosem voltál olyan, aki mások idejét rabolja. Mindig egyenesen a téma közepébe vágtál, rögtön a lényegre tértél. Ez amúgy bátorságra vall.

– Én nem tartom magam bátornak. Akkor is nagyon féltem. Azt hittem, rossz néven fogod venni a bókot.

– Senki sem veszi rossz néven a bókokat, te buta! Nagyon örültem neki.

– Nem igazán látszott rajtad. Csak megvontad a vállad, és nem feleltél rá semmit.

– Mert gátlásos voltam. Mit vársz egy tizenegy éves kislánytól? – tette fel Mary a költői kérdést. Nem lehetett rá mit válaszolni. Nyilván igaza volt. – Egyébként már akkor is tudtam, hogy szeretsz.

– Komolyan mondod?

– Persze. A gesztusból, ami tettél, hogy mögém kerültél futás közben.

– Melyik esetre gondolsz?

– Ugyanarra a napra. McRoberts birtokán futottunk egymásba véletlenül, mert átmásztunk a kerítésén egy kis ingyen cseresznye reményében, és mindketten azt hittük, hogy rajtunk kívül nem tartózkodik ott senki.

– És miért kezdtünk végül futni?

– Mert jött a kutyája. Nem tudom, hogy ő küldte-e ránk, vagy csak arra tévedt a házőrző, de gyümölcsszedés közben lihegésre lettünk figyelmesek. Nem ugatott, még csak nem is morgott. Alattomos egy dög volt az a boxerkeverék! Vidáman, nevetgélve ettük a finom, nemrég megérett gyümölcsöt, és egyszer csak a kutya ott állt pattanásig feszült, dagadó izmokkal, ugrásra készen. Ránk akart támadni.

– Ja, igen. Az tényleg szörnyű volt! Nem tudom, mi történt volna, ha nem veszed időben észre. Lehet, hogy megölte volna valamelyikünket. Nem értem, miért kell ilyen veszélyes állatokkal őriztetni egy gyümölcskertet. Azért nehogy már fél kiló cseresznye többet érjen, mint egy emberi élet!

– Mr. McRoberts valószínűleg nem így gondolta – elmélkedett Mary szórakozottan.

– És mi volt az a gesztus? ...Tudod, amikor futásnak eredtünk.

– Az, hogy mögém kerültél. A kutya, ahogy megpillantottuk, megugrott, és rohanni kezdett. Valószínűleg ránk akarta vetni magát, hogy a torkunknak essen. Te kaptál elsőnek észbe. Eldobtad, ami a kezedben volt, és futásnak eredtél. Engem is húztál magaddal. Egy szemvillanással később már teljes erőből, lihegve menekültünk a kutya elől, ami minden újabb másodpercben egyre közelebb ért hozzánk. Te addigra elém kerültél. Úgy szedted a lábad, mint egy ügyetlen, fiatal strucc, amelyik életében először és utoljára menekül az oroszlán elől. Kissé komikus látványt nyújtottál. Még az is lehet, hogy nevettem volna rajtad, ha nincs nekem is éppen halálfélelmem.

– És hogyan kerültem mögéd? Ezek szerint még ha idétlenül is, de azért elég gyorsan futottam, nem?

– De. Mint a szél! Mindig is jó adottságaid voltak a sporthoz. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Óriási az akaraterőd, Dallas, ugye tudod? – Bólintottam, de nem akartam félbeszakítani. – Szóval jóval gyorsabban szaladtál, mint én, aztán mégis lelassítottál. Olyannyira, hogy sikeresen beértelek, majd még jobban lemaradtál, hogy mögém kerülj.

– Miért?

– Én is ezt kérdeztem. Azt kiabáltam menekülés közben, hogy „Mit művelsz?! Szét akarod tépetni magad?!".

– Erre én?

– Erre te azt mondtad: „Eszem ágában sincs! Így is le fogjuk hagyni, ne aggódj. De ha mégis utolérne, inkább engem tépjen szét, mint téged. Aztán úgy folytattad, hogy „Szívem szerint mindig veled lennék. Mert veled érzem, hogy élek. Ilyenkor minden más. Valahogy az egész világ szebb. Most semmi sem tűnik olyan fenyegetőnek és ijesztőnek. Még az sem, hogy egy vérengző fenevad lohol a nyomunkban. Ha te is ezt akarod, megígérem, hogy én mindig veled leszek. Sosem hagylak el, sosem fogsz csalódni bennem. És inkább halnék meg elsőnek, minthogy egyetlen másodpercet is nélküled kelljen élnem. Igen, ezért maradtál le a kutya elől történő fejvesztett rohanás közben: „Inkább halnék meg elsőnek, minthogy egyetlen másodpercet is nélküled kelljen élnem."

Csendben végighallgattam. Nem feleltem. De ismét könnyezni kezdtem. Már emlékeztem az általa említett a jelenetre. Nem is tudom, hogyan felejthettem el. Ahogy felelevenítette a történteket, minden újra, tisztán kirajzolódott előttem. A mozdulatok, a gesztusok, sőt a mimikánk is, ami hozzá társult. Emlékezni kezdtem ezekre. És arra is, hogy mennyire komolyan gondoltam, amit akkor megígértem.

– Azt mondtad, előbb halnál meg, hogy nehogy nélkülem kelljen élned – ismételte el Mary. – De akkor most miért te vagy az, aki mégis életben van, és miért én vagyok halott?

Második fejezet:

A halott

„Miért én vagyok halott?" – csengett még mindig ugyanaz a kérdés a fülemben fél órával azután, hogy felébredtem.

Állandóan Maryvel álmodom. Minden egyes éjjel. És gyakran az ébredés előtti, utolsó pillanatban az álom olyannyira élethűvé válik, hogy valóságnak hiszem. Olyankor Mary lágy beszéde annyira velem tart és elkísér, mintha mellettem feküdne az ágyban, és az ő hangjára térnék magamhoz. Pedig nem. A feleségem évekkel